Népszabadság, 1959. július (17. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-04 / 155. szám
,Bámulatos! ,Culturális!“ Helyszíni riport a New York-i szovjet kiállítás első napjáról A New York-i szovjet kiállítás június 30-án délelőtt 11 órakor nyílt meg a nagyközönség előtt. Alig tárultak ki a Coliseum kapui, emberek százainak zsivaja töltötte be a kiállítási termeket. A jegypénztáraknál hosszú sorok alakultak ki. Százszámra röpködtek a kérdések a kiállítás szovjet személyzete felé. Szokatlanul meleg, tikkasztó nap volt. A hőmérséklet már délre elérte a 36 fokot. „Serceg a város, mint az átizzott palacsintasütő’ — mondta a rádió New York lakói ilyen tikkasztó melegben legszívesebben otthon ülnek vagy a strand fövenyén töltik idejüket. Ilyenkor üresek a stadionok, a kiállítási termek és a múzeumok. Ezúttal azonban valami szokatlan történt. New York-iak ezrei keresték fel a Columbus téren a „Coliseumot”. Jöttek családostul, mások autóbuszokon csoportosan érkeztek egyenesen a munkából. A látogatók áradata szétoszlik a kiállítási termekben és majd mindenütt fellángol a vita. — Hogyhogy? Ilyen óriási szputnyikok? Mennyi lehet a súlyuk? Aki ezt a kérdést feltette, tudta, hogy a szovjet szputnyikok lényegesen nagyobbak az amerikaiaknál, de valóságos nagyságukat nem tudta a szeme elé képzelni. A szovjet, kiállítási ügyeletes körül tömeg verődik össze. Mindenki egyszerre beszél. Viszszaemlékeznek az amerikai mesterséges holdak kudarcaira. És ismét özönlenek a kérdések. — Kap fizetést a szovjet munkás szabadsága idejére? — kérdezik az egyik kiállítási asztalnál. Az ügyeletes válaszol: „Reálig?!" (Tényleg? Nocsak!) — csodálkoznak a körülállók. — Hát az micsoda, hogy ingyenes orvosi segítség? — kérdezi bizalmatlanul egy asszony. Az ügyeletes türelmesen megmagyarázza. Újból halljuk: „Really?!“ Ismét élénk vita támad. Alig lehet eljutni arra a helyre, ahol a szovjet közoktatási rendszert ismertető anyagok vannak. Az amerikaiak nem keveset hallottak már a szovjet iskolákról, technikumokról, főiskolákról és egyetemekről. A szovjet szputnyikok felbocsátása után Amerikában sok szó esett arról, hogy az amerikai oktatásügy elmaradt a szovjet mögött. Sok olyan amerikai szakember elragadtatással nyilatkozott a szovjet közép- és főiskolákról, aki járt a Szovjetunióban. A kiállítást látogatók most saját maguk beszélhetnek szovjet emberekkel erről a témáról és élnek is az alkalommal. A kiállításon lezajló beszélgetéseket, a látogatók kérdéseit és a hallgatók közbeszólásait egy szóval lehetne jellemezni: izgalom. A látogatókat valósággal izgalomba hozták a látottak és hallottak. Sokan beismerik, hogy egészen ellentétes elképzeléseik voltak a szovjet nép életéről. Ezeket az elképzeléseket a hidegháború propagandistáinak közléseiből merítették. Egyébként az Egyesült Államok néhány sajtóorgánuma megpróbálja kisebbíteni a szovjet kiállítás jelentőségét és azt az óriási hatást, amelyet az amerikaiakra gyakorol. Az ilyesféle propagandára tipikus példa lehet Frankelnek, a New York Times tudósítójának rosszindulatú berzenkedése, aki a kiállítást egyszerűen „reklámnak” minősítette. Frankel elárulja ingerültségének igazi okát, amikor idézi egy amerikai nő véleményét a szovjet kiállításról: — Nem tudtam, hogy ők (a szovjet emberek) ilyen jól élnek. Elég egy félórát tölteni a látogatók között, hogy meglássa az ember, hogyan olvadnak el azok a szovjet életről alkotott torz elképzelések, amelyeket nap nap után terjesztettek és terjesztenek a hidegháború amerikai propagandistái. A New York Post azt írja, hogy ,A rendkívül hatásos kiállítási tárgyak a legkritikusabb beállítottságú látogatókat is bámulatba ejtették". Egy bronxi háziasszony, Mrs. Barrow azt mondta: „Apám együtt dolgozott orosz emigránsokkal valami útépítkezésnél. Ez még az első világháború előtt volt. Elmondta, hogy az oroszok rendes, jóindulatú, és szorgalmas emberek voltak, de egyik sem tudott olvasni sem oroszul, sem angolul. Némelyikük félt a gépektől és keresztet vetett, amikor egy autót látott. Meg kell mondanom, hogy nemrég még én is apám elbeszélései alapján ítéltem meg az oroszokat”. És a szemünk láttára változik meg egy amerikai véleménye a szovjet emberekről. Edgar Poussy könyvtáros két órát töltött a szovjet könyveknél. Csodálja a Szovjetunió közoktatásügyi rendszerét. Poussy adatokat gyűjt, hogy összehasonlítsa a könyvtárhálózat működését Amerikában és a Szovjetunióban. „Mondjon valamit a nyári gyermektáborokról" — kérdezik az egyik ügyeletestől. „Még mindig jegyre adják a húst és a cukrot?" — kérdezik a másiktól. „Miért Novosszibirszk a neve ennek a rádiókészüléknek? Talán Szibériában készült?” — kérdezik csodálkozva a harmadiktól. És mindegyik válasz után a csodálkozó amerikai „Really?!” A látogatók között nagyon sok a fiatal Ez szembeötlő. Legtöbb a fiú és a lány az első emeleten a szputnyikok és rakéták modelljeinél, a rádióelektronikai és az atomenergetikai osztályon, a szovjet utasszállító repülőgépek és a „Lenin” atommeghajtású jégtörő modelljénél. Láttunk itt főiskolai hallgatókat és középiskolásokat, fiatal munkásokat, mérnököket és technikusokat. Sokan más amerikai városokból jöttek el. Nemcsak nézegetnek, hanem szeretnek mindent saját kezükkel megtapogatni, bekapcsolni, kipróbálni működés közben, szeretnek bekukkantani a gépek belsejébe, megismerkedni a tervrajzokkal. Óriási a szovjet kiállítás sikere. Ezt olyan lapok is elismerik, amelyek egyébként fukarkodnak a Szovjetunió dicséretével. „Ennek a vörös kiállításnak a jellemzésére — írja Rosalinda Massov, a New York Journal American tudósítója — egy szó kínálkozik: kolosszális. A Coliseumban rendezett szovjet kiállítás hatalmas és átfogó, bámulatos.’’ Ted Poston, a New York Post hasábjain megjegyzi, hogy ..a Coliseumban rendezett szovjet tudományos, technikai és kulturális kiállítás mind a három területen mély benyomást keltett, mihelyt a kiállítás megnyitotta kapuit”. A kiállítást mindjárt az első napon mintegy 50 000 ember tekintette meg. Mint a New York Hérald Tribüne rámutatott, ez „keddi rekord” a Coliseum történetében. New York, július 1. R. Sztrelnyikov A Pravda különtudósítója A kiállítás látogatói a szputnyikokat csodálják. A Lenin atommeghajtású jégtörőhajó modellje a kiállításon._ (Képtávírónkon érkezett.) A Magyar Állami Operaház szabadtéri színpad* A MARGITSZIGETEN : - ; "f "i: A VÍG ÖZVEGY -r-, Június 7. 3. 14. 16. 21. 23.28.-30. V - : Előadásuk kezdete 8 órakor — Külön autóbU$Zjáfatok Jegyek a szokásos elővételi pénztáraknál már válthatók népszabadság ÚJ KÖNYVEK Katona József: ÖSSZES MŰVEI I—II. (Szépirodalmi Könyvkiadó) „Hogyan tudott ennyi számítással költeni?” — kérdezte Arany János a Bánk bán olvasásakor, teljesen elkápráztatva attól a drámaírói művészettől, amely megszólaltatva a szenvedélyek vad viharzását, egyúttal tudott bonyolult történelmi összefüggéseket is felvillantani. Az irodalomtörténet azóta megadta a választ a kérdésre, megmutatta Katona József tragikus egyéniségének mélységeit, zseniális felismeréseinek forrásait. A teljes életmű összegyűjtése és kiadása azonban, amelyből minden fejtegetésnél bizonyítóbban tárulhatott volna fel az utókor előtt Katona József rendkívül összetett, tragikusan elgáncsolt, s végül halhatatlanságra emelkedett tehetsége — mindeddig hozzáférhetetlen volt. Ez a Szépirodalmi Könyvkiadó bibliofil sorozatában megjelent két kötet az első olyan gyűjtemény, amelyet valóban jogosan nevezhetünk teljesnek. A drámaíró Katonán kívül bemutatja a versírót, a kritikust és a történészt is. A regényes módon előkerült régi kéziratok szövegét hitelesen állítja helyre, s mindezt úgy, hogy népszerű célját kiválóan összeegyezteti a filológiai pontossággal. (A kiadást Solt Andor rendezte sajtó alá.) A gyűjteményből megrendítő erővel bontakozik ki a magyar drámaírás megalapozójának hősi erőfeszítése a „tanító játékszínért”, azért a drámaírásért és színművészetért, amely a „gonoszságot” megutáltatja, s a tömegeket rádöbbenti: „miképpen kell nagynak, hősnek és egykor boldognak lenni." Pontoppidan: SZERENCSÉS PÉTER (Európa Könyvkiadó) Egy országot átalakító terv, s mint nagy népi ígéret, amelynek Peter Sidonius, a zseniális alkotó , csak egyéniséget formáló, kiteljesítő erejét érzi, képtelenül arra, hogy következetesen és állhatatosan harcoljon is a nagy gondolat megvalósításáért. Végül kudarc, tragikus elfecsérlődés, összeroppanása az egyéniségnek is és a gondolatnak is. Mindez nagy társadalmi körképben, az érzelmek és érdekek éles összeütközéseivel, egy nagyra született egyéniség útkereséseivel és kiábrándulásaival, szenvedélyeivel, végzetes gyengeségeivel. Valahogy így lehetne röviden jellemezni Pontoppidannak, a dán kritikai realizmus nagy mesterének fő művét, a Szerencsés Pétert. A regényt, amelynek első kiadása már jóval a felszabadulás előtt jelent meg, a skandináv irodalom kitűnő ismerője és művészi tolmácsa, Hajdú Henrik fordította magyarra. Egykori fordítását, amely annak idején elsőként éreztette meg a magyar olvasókkal Pontoppidon írói géniuszát, az új kiadásban szinte teljesen átdolgozta. A fordítás — több évi feszült munka, körültekintő gondosság, nagy nyelvi erő és lelemény eredménye — teljes gazdagságában szólaltatja meg az újkori világirodalom egyik legnagyobb nyelvművészének telt hangjait. Kardos László elmélyült, a regény problémáit rendkívül sokoldalúan láttató tanulmányt írt a könyv elé. H. Z. munkásosztály életét példázza. A forradalom, a háború, a munka edzette ezeket az embereket nemessé és keménnyé, mint az acél, amely a kezük alól kerül ki. A regénynek ezeket a figuráit mesteri kézzel ábrázolja az író. Orbancev a kommunista mérnök figurája, s a vele kapcsolatos epizódok azonban már gyengébben sikerültek. A baj talán ott van, hogy az író sokkal többet akar kihozni az alakból, mint amenynyit egy ilyen figurából lehet. Egyszerre akarja benne leleplezni a karrieristát és a revizionistát is. Ehhez a szándékhoz azonban nem társulnak meggyőző művészi helyzetek. A politikai, eszmei jellegű részek kissé különválnak a figura sorsától és jellemétől. A könyv elsősorban a pozitív hősök felrajzolásában ad érdekeset és figyelemreméltót. B. S. V. Kocsetov: JERSOV TESTVÉREK (Európa Könyvkiadó) Az utóbbi időben több jelentős, a mai élet legfontosabb problémáira választ kereső szovjet regényt olvashattunk. Ilyen igénynyel íródott Kocsetov Jersov-testvérek című műve is, amelynek főhőse voltaképpen nem is egy ember, hanem egy egész munkáscsalád. A Jersovok nemzedékeken keresztül kohászok, életük egybefonódott a gyár életével. Sorsuk szinte az egész szovjet Földeák János: LÁTTAM LENINT (Magvető Könyvkiadó) Nem véletlen, hogy a verses útinapló, a lírai élménybeszámoló műfaja a mi világunkban alakult és teljesedett ki igazán. A békeszerető népek közötti kapcsolatnak lett a foglalata és jóformán egyetlen költőnk sem mulasztja el távoli országokban tett utazását ilyenformán megörökíteni. Földeák János, ez a szerény hangú, megragadó egyszerűséggel szóló költő a Szovjetunióban tett utazásának élményeit írta meg ebben a kötetében. Szinte gyermeki kíváncsisággal ámul s ugyanakkor a felnőtt férfi kutató tekintetével boncolja az őt körülvevő ezernyi új élményt, a szépérzéket és fantáziát egyaránt megragadó nagy távlatokat, „a költészeti technika hullámzó párharcát", az elemeket igába hajtó, felszabadultan szárnyaló diadalmas emberi akaratot. Mivel mindenütt az embert, az alkotót veszi észre, verse sohasem lépdel koturnusban, föld- és emberközelségét meghatódott lelkesültsége közben sem veszíti el. Úgy gondoljuk, e kötetével Földeák János költészete is nagyot lépett előre, élményeit szinte plasztikusan láttatja, bölcs férfiderűvel mondja el, kötetének jóformán minden darabja kitűnően komponált, nyoma sincs köztük az ihlettelen, prózába hajló beszámolónak. B. L. Sienkiewicz: SIVATAGON ÉS VADONBAN (Móra Ferenc Könyvkiadó) Több mint fél évszázada becsült és szeretett írója az ifjúságnak a lengyel Henryk Sienkiewicz. „Quo vadis”-a — az eszmei törések ellenére is — sokunk szívét meghódította. Jelen regényének azonban lebilincselő történetszövése sem feledtetheti el, hogy a Sivatagon és vadonban javult, a mi felfogásunktól messze-messze eső, sőt azzal ellentétes szemléletből fogant. A múlt század végén játszódik a történet: az angol s egyiptomi uralom ellen fellázadt szudániak elrabolják a két fehér gyermeket, s ők ezernyi szenvedés és kaland után találnak viszsza apjukhoz. Sienkiewicz egész regénye a „fehér faj” felsőbbrendűségét és — néhány óvatos mellékmondattól eltekintve — az állítólagos emberséges gyarmattartást dicsőíti. Magával ragadó mesélő tehetsége természetesen nem marad hatás nélkül az olvasóra, s a gyermek, akinek nem lehet fejlett kritikai érzéke a történelmi hazugságokkal szemben, könnyen, sőt lelkesen hisz az írónak. Ennek ellenére (pontosabban: épp ezért) kételkedünk abban, hogy indokolt volt a mű kiadása; a politikaieszmei lényegen sem Sienkiewicz más könyvekkel kiérdemelt nimbusza, sem a botlásait enyhítgető előszó nem változtat. F. R.