Népszabadság, 1959. július (17. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-04 / 155. szám

,­Bámulatos! ,Culturá­lis!“ Helyszíni riport a New York-i szovjet kiállítás első napjáról A New York-i szovjet kiállítás június 30-án délelőtt 11 órakor nyílt meg a nagyközönség előtt. Alig tárultak ki a Coliseum­ ka­pui, emberek százainak zsivaja töltötte be a kiállítási termeket. A jegypénztáraknál hosszú sorok alakultak ki. Százszámra röpköd­tek a kérdések a kiállítás szovjet személyzete felé. Szokatlanul meleg, tikkasztó nap volt. A hőmérséklet már dél­re elérte a 36 fokot. „Serceg a vá­ros, mint az átizzott palacsinta­­sütő’­ — mondta a rádió New York lakói ilyen tikkasztó melegben legszívesebben otthon ülnek vagy a strand fövenyén töltik idejüket. Ilyenkor üresek a stadionok, a kiállítási termek és a múzeumok. Ezúttal azonban va­lami szokatlan történt. New York-iak ezrei keresték fel a Co­­lumbus téren a „Coliseumot”. Jöttek családostul, mások autóbu­szokon csoportosan érkeztek egyenesen a munkából. A látogatók áradata szétoszlik a kiállítási termekben és majd mindenütt fellángol a vi­ta. — Hogyhogy? Ilyen óriási szputnyikok? Mennyi lehet a sú­lyuk? Aki ezt a kérdést feltette, tud­ta, hogy a szovjet szputnyikok lé­nyegesen nagyobbak az ameri­kaiaknál, de valóságos nagyságu­kat nem tudta a szeme elé kép­zelni. A szovjet, kiállítási ügyele­tes körül tömeg verődik össze. Mindenki egyszerre beszél. Visz­­szaemlékeznek az amerikai mes­terséges holdak kudarcaira. És is­mét özönlenek a kérdések. — Kap fizetést a szovjet mun­kás szabadsága idejére? — kérde­zik az egyik kiállítási asztalnál. Az ügyeletes válaszol: „Reálig?!" (Tényleg? Nocsak!) — csodálkoz­nak a körülállók. — Hát az micsoda, hogy ingye­nes orvosi segítség? — kérdezi bi­zalmatlanul egy asszony. Az ügyeletes türelmesen megmagya­rázza. Újból halljuk: „Really?!“ Ismét élénk vita támad. Alig lehet eljutni arra a hely­re, ahol a szovjet közoktatási rendszert ismertető anyagok van­nak. Az amerikaiak nem keveset hallottak már a szovjet iskolák­ról, technikumokról, főiskolákról és egyetemekről. A szovjet szput­nyikok felbocsátása után Ameri­kában sok szó esett arról, hogy az amerikai oktatásügy elmaradt a szovjet mögött. Sok olyan ameri­kai szakember elragadtatással nyilatkozott a szovjet közép- és főiskolákról, aki járt a Szov­jetunióban. A kiállítást látogatók most saját maguk beszélhetnek szovjet emberekkel erről a témá­ról és élnek is az alkalommal. A kiállításon lezajló beszélgeté­seket, a látogatók kérdéseit és a hallgatók közbeszólásait egy szó­val lehetne jellemezni: izgalom. A látogatókat valósággal izga­lomba hozták a látottak és hallot­tak. Sokan beismerik, hogy egé­szen ellentétes elképzeléseik vol­tak a szovjet nép életéről. Ezeket az elképzeléseket a hidegháború propagandistáinak közléseiből merítették. Egyébként az Egye­sült Államok néhány sajtóorgá­numa megpróbálja kisebbíteni a szovjet kiállítás jelentőségét és azt az óriási hatást, amelyet az amerikaiakra gyakorol. Az ilyes­féle propagandára tipikus példa lehet Frankelnek, a New York Times tudósítójának rosszindula­tú berzenkedése, aki a kiállítást egyszerűen „reklámnak” minősí­tette. Frankel elárulja ingerültsé­gének igazi okát, amikor idézi egy amerikai nő véleményét a szov­jet kiállításról: — Nem tudtam, hogy ők (a szovjet emberek) ilyen jól élnek. Elég egy félórát tölteni a láto­gatók között, hogy meglássa az ember, hogyan olvadnak el azok a szovjet életről alkotott torz el­képzelések, amelyeket nap nap után terjesztettek és terjesztenek a hidegháború amerikai propa­gandistái. A New York Post azt írja, hogy ,A rendkívül hatásos kiállítási tárgyak a legkritikusabb beállítottságú látogatókat is bá­mulatba ejtették". Egy bronxi háziasszony, Mrs. Barrow azt mondta: „Apám együtt dolgozott orosz emigrán­sokkal valami útépítkezésnél. Ez még az első világháború előtt volt. Elmondta, hogy az oroszok rendes, jóindulatú, és szorgalmas emberek voltak, de egyik sem tu­dott olvasni sem oroszul, sem an­golul. Némelyikük félt a gépektől és keresztet vetett, amikor egy autót látott. Meg kell mondanom, hogy nemrég még én is apám el­beszélései alapján ítéltem meg az oroszokat”. És a szemünk láttára változik meg egy amerikai vélemé­nye a szovjet emberekről. Ed­gar Poussy könyvtáros két órát töltött a szovjet könyveknél. Csodálja a Szovjetunió közokta­tásügyi rendszerét. Poussy adato­kat gyűjt, hogy összehasonlítsa a könyvtárhálózat működését Ame­rikában és a Szovjetunióban. „Mondjon valamit a nyári gyermektáborokról" — kérdezik az egyik ügyeletestől. „Még min­dig jegyre adják a húst és a cuk­rot?" — kérdezik a másiktól. „Miért Novosszibirszk a neve en­nek a rádiókészüléknek? Talán Szibériában készült?” — kérdezik csodálkozva a harmadiktól. És mindegyik válasz után a csodál­kozó amerikai „Really?!” A látogatók között nagyon sok a fiatal Ez szembeötlő. Legtöbb a fiú és a lány az első emeleten a szputnyi­kok és rakéták modelljeinél, a rá­dióelektronikai és az atomenerge­tikai osztályon, a szovjet utas­­szállító repülőgépek és a „Lenin” atommeghajtású jégtörő modell­jénél. Láttunk itt főiskolai hall­gatókat és középiskolásokat, fiatal munkásokat, mérnököket és tech­nikusokat. Sokan más amerikai városokból jöttek el. Nemcsak né­zegetnek, hanem szeretnek min­dent saját kezükkel megtapogatni, bekapcsolni, kipróbálni működés közben, szeretnek bekukkantani a gépek belsejébe, megismerkedni a tervrajzokkal. Óriási a szovjet kiállítás sikere. Ezt olyan lapok is elismerik, ame­lyek egyébként fukarkodnak a Szovjetunió dicséretével. „Ennek a vörös kiállításnak a jellemzésére — írja Rosalinda Massov, a New York Journal American tudósító­ja — egy szó kínálkozik: kolosszá­lis. A Coliseumban rendezett szov­jet kiállítás hatalmas és átfogó, bámulatos.’’ Ted Poston, a New York Post hasábjain megjegyzi, hogy ..a Coliseumban rendezett szovjet tudományos, technikai és kulturális kiállítás mind a három területen mély benyomást keltett, mihelyt a kiállítás megnyitotta kapuit”. A kiállítást mindjárt az első napon mintegy 50 000 ember te­kintette meg. Mint a New York Hérald Tribüne rámutatott, ez „keddi rekord” a Coliseum törté­netében. New York, július 1. R. Sztrelnyikov A Pravda különtudósítója A kiállítás látogatói a szputnyikokat csodálják. A Lenin atommeghajtású jégtörőhajó modellje a kiállításon._ (Képtávírónkon érkezett.) ­ A Magyar Állami Operaház szabadtéri színpad* A MARGITSZIGETEN : - ; "f "i: A VÍG ÖZVEGY -r-, Június 7. 3. 14. 16. 21. 23.28.-30. V - : Előadásuk kezdete 8 órakor — Külön au­tóbU$Zjáfatok Jegyek a szokásos elővételi pénztáraknál már válthatók népszabadság ÚJ KÖNYVEK Katona József: ÖSSZES MŰVEI I—II. (Szépirodalmi Könyvkiadó) „Hogyan tudott ennyi számítás­sal költeni?” — kérdezte Arany János a Bánk bán olvasásakor, teljesen elkápráztatva attól a drá­maírói művészettől, amely meg­szólaltatva a szenvedélyek vad viharzását, egyúttal tudott bonyo­lult történelmi összefüggéseket is felvillantani. Az irodalomtörténet azóta megadta a választ a kérdés­re, megmutatta Katona József tragikus egyéniségének mélysé­geit, zseniális felismeréseinek for­rásait. A teljes életmű összegyűj­tése és kiadása azonban, amelyből minden fejtegetésnél bizonyítób­ban tárulhatott volna fel az utó­kor előtt Katona József rendkívül összetett, tragikusan elgáncsolt, s végül halhatatlanságra emelke­dett tehetsége — mindeddig hoz­záférhetetlen volt. Ez a Szépiro­dalmi Könyvkiadó bibliofil soro­zatában megjelent két kötet az első olyan gyűjtemény, amelyet valóban jogosan nevezhetünk tel­jesnek. A drámaíró Katonán kí­vül bemutatja a versírót, a kri­tikust és a történészt is. A regé­nyes módon előkerült régi kézira­tok szövegét hitelesen állítja hely­re, s mindezt úgy, hogy népszerű célját kiválóan összeegyezteti a filológiai pontossággal. (A kiadást Solt Andor rendezte sajtó alá.) A gyűjteményből megrendítő erő­vel bontakozik ki a magyar drá­maírás megalapozójának hősi erő­feszítése a „tanító játékszínért”, azért a drámaírásért és színmű­vészetért, amely a „gonoszságot” megutáltatja, s a tömegeket rá­­­­döbbenti: „miképpen kell nagy­­­nak, hősnek és egykor boldognak­­ lenni." Pontoppidan: SZERENCSÉS PÉTER (Európa Könyvkiadó) Egy országot átalakító terv, s mint nagy népi ígéret, amelynek­­ Peter Sidonius, a zseniális alkotó , csak egyéniséget formáló, kitelje­­­­sí­tő erejét érzi, képtelenül arra,­­ hogy következetesen és állhatato­­­­san harcoljon is a nagy gondolat megvalósításáért. Végül kudarc, tragikus elfecsérlődés, összeroppa­nása az egyéniségnek is és a gon­dolatnak is. Mindez nagy társa­dalmi körképben, az érzelmek és érdekek éles összeütközéseivel,­­ egy nagyra született egyéniség út­­­­kereséseivel és kiábrándulásaival, szenvedélyeivel, végzetes gyenge­ségeivel. Valahogy így lehetne rö­viden jellemezni Pontoppidannak, a dán kritikai realizmus nagy mesterének fő művét, a Szeren­csés Pétert. A regényt, amelynek első kiadása már jóval a felsza­badulás előtt jelent meg, a skan­dináv irodalom kitűnő ismerője és művészi tolmácsa, Hajdú Hen­rik fordította magyarra. Egykori fordítását, amely annak idején elsőként éreztette meg a magyar olvasókkal Pontoppidon írói gé­niuszát, az új kiadásban szinte teljesen átdolgozta. A fordítás — több évi feszült munka, körülte­kintő gondosság, nagy nyelvi erő és lelemény eredménye — teljes gazdagságában szólaltatja meg az újkori világirodalom egyik legna­gyobb nyelvművészének telt hangjait. Kardos László elmélyült, a regény problémáit rendkívül sokoldalúan láttató tanulmányt írt a könyv elé. H. Z. munkásosztály életét példázza. A forradalom, a háború, a munka edzette ezeket az embereket ne­messé és keménnyé, mint az acél, amely a kezük­ alól kerül ki. A regénynek ezeket a figuráit mesteri kézzel ábrázolja az író. Orb­ancev a kommunista mérnök figurája, s a vele kapcsolatos epizódok azonban már gyengéb­ben sikerültek. A baj talán ott van, hogy az író sokkal többet akar kihozni az alakból, mint ameny­­nyit egy ilyen figurából lehet. Egyszerre akarja benne leleplezni a karrieristát és a revizionistát is. Ehhez a szándékhoz azonban nem társulnak meggyőző művészi helyzetek. A politikai, eszmei jel­legű részek kissé különválnak a figura sorsától és jellemétől. A könyv elsősorban a pozitív hősök felrajzolásában ad érdeke­set és figyelemreméltót. B. S. V. Kocsetov: JERSOV TESTVÉREK (Európa Könyvkiadó) Az utóbbi időben több jelentős, a mai élet legfontosabb problé­máira választ kereső szovjet re­gényt olvashattunk. Ilyen igény­nyel íródott Kocsetov Jersov-test­­vérek című műve is, amelynek főhőse voltaképpen nem is egy ember, hanem egy egész munkás­család. A Jersovok nemzedéke­ken keresztül kohászok, életük egybefonódott a gyár életével. Sorsuk szinte az egész szovjet Földeák János: LÁTTAM LENINT (Magvető Könyvkiadó) Nem véletlen, hogy a verses útinapló, a lírai élménybeszámoló műfaja a mi világunkban alakult és teljesedett ki igazán. A béke­szerető népek közötti kapcsolat­nak lett a foglalata és jóformán egyetlen költőnk sem mulasztja el távoli országokban tett utazását ilyenformán megörökíteni. Föl­deák János, ez a szerény hangú, megragadó egyszerűséggel szóló költő a Szovjetunióban tett uta­zásának élményeit írta meg ebben a kötetében. Szinte gyermeki kí­váncsisággal ámul s ugyanakkor a felnőtt férfi kutató tekintetével boncolja az őt körülvevő ezernyi új élményt, a szépérzéket és fan­táziát egyaránt megragadó nagy távlatokat, „a költészet­i techni­ka hullámzó párharcát", az ele­meket igába hajtó, felszabadultan szárnyaló diadalmas emberi aka­ratot. Mivel mindenütt az embert, az alkotót veszi észre, verse soha­sem lépdel koturnusban, föld- és emberközelségét meghatódott lel­­kesültsége közben sem veszíti el. Úgy gondoljuk, e kötetével Föl­deák János költészete is nagyot lépett előre, élményeit szinte plasztikusan láttatja, bölcs férfi­derűvel mondja el, kötetének jó­formán minden darabja kitűnően komponált, nyoma sincs köztük az ihlettelen, prózába hajló be­számolónak. B. L. Sienkiewicz: SIVATAGON ÉS VADONBAN (Móra Ferenc Könyvkiadó) Több mint fél évszázada becsült és szeretett írója az ifjúságnak a lengyel Henryk Sienkiewicz. „Quo vadis”-a — az eszmei töré­sek ellenére is — sokunk szívét meghódította. Jelen regényének azonban lebilincselő történetszö­vése sem feledtetheti el, hogy a Sivatagon és vadonban j­avult, a mi felfogásunktól messze-messze eső, sőt azzal ellentétes szemlélet­ből fogant. A múlt század végén játszódik a történet: az angol s egyiptomi uralom ellen fellázadt szudániak elrabolják a két fehér gyermeket, s ők ezernyi szenve­dés és kaland után találnak visz­­sza apjukhoz. Sienkiewicz egész regénye a „fehér faj” felsőbbren­dűségét és — néhány óvatos mel­lékmondattól eltekintve — az ál­lítólagos emberséges gyarmattar­tást dicsőíti. Magával ragadó me­sélő tehetsége természetesen nem marad hatás nélkül az olvasóra, s a gyermek, akinek nem lehet fejl­­­ett kritikai érzéke a történelmi hazugságokkal szemben, könnyen, sőt lelkesen hisz az írónak. Ennek ellenére (pontosabban: épp ezért) kételkedünk abban, hogy indokolt volt a mű kiadása; a politikai­eszmei lényegen sem Sienkiewicz más könyvekkel kiérdemelt nim­busza, sem a botlásait enyhítgető előszó nem változtat. F. R.

Next