Népszabadság, 1959. október (17. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-04 / 233. szám

■. mépszabadság 1959. október 4. vasárnap A PROFESSZORNŐ és az ő huszonegy diákja Két fiatalember ült velem szemben a Pesterzsébetre igyekvő villamoson. Vadonatúj szilvakék ruhája volt az egyiknek, ugyan­csak új, kávébarna ruha a mási­kon, az egyik micisapkát viselt, s mindkettőjük keze nehéz fizikai munkához szokott kéz volt. — Ma felelős lesz — mondta az egyik. — Készültél? — Hajaj, de még mennyire. Ép­pen elég volt a múltkor. Úgy le­kapott a professzorasszony, hogy alig álltam meg a lábamon. De kérdezzél. Még van idő. — Hogy kapod meg az ellenál­lást? — Nehezebb kérdésed nincs? Ha a fajlagos ellenállást szorzem a vezeték hosszával és osztom a vezeték keresztmetszetével — fúj­ta a kérdezett. — Most te mondd meg Ohm törvényét. — Az áramerősség egyenesen arányos a feszültséggel és fordí­tottan arányos az ellenállással. Elárulom, hogy mindezt később, pótlólag jegyeztem fel, s az ugyancsak a villamoson elhang­zott végtelennek tűnő matemati­kai képleteket pedig még pótlólag sem. Elmerültem a tételek tenge­rében. Két állomással az eredeti­­ célomon túl nagy elhatározással megszólítottam a két tudós fiatal­embert: — Bocsánat, milyen iskolába járnak önök? Nevetve néztek egymásra. — Segédmunkások vagyunk. Ci­vilben. Jelenleg az ÉM öthóna­pos építő­gépészképző iskola ta­nulói. Az erzsébeti Dózsa György úton leszálltak, miután meginvitáltak az iskolájukba, ahol „sok érdekes dolog akad”. Nem kételkedtem ebben, mégis megkérdeztem az Építésügyi Minisztérium egyik ve­zetőjének a véleményét, így hang­zott: „De még mennyire érdekes iskola az. Nemcsak az ott tanuló, s a rövidesen sok tíz­ és százezer forint értékű nehéz gépekhez ke­rülő segédmunkások miatt, hanem az ott tanító Horváth Jánosné miatt is. Mi csak úgy hívjuk őt: a professzornő. Egyébként az épí­tőipar kiváló dolgozója. Meg kell vele ismerkedni, érdemes.” Valóban, érdemes volt. Horváth Jánosné, ez a jól megtermett, jókedélyű, éleseszű, magabiztos, s főleg­ rendkívül univerzális, ugyanak­kor speciális szaktudású fiatalasz­­szony — egyébként a Gránitgyár esztergályosának a felesége — nagyszerű ember. Váratlanul nyitok be az egysze­rű kis tanterembe, amelyben 21 diákja előtt — 20—45 évesek, csu­pa férfi — éppen a táblánál ma­gyaráz. A falon felirat: „Tanulj, hogy elsajátítsd a modern techni­ka vívmányait!” Hát itt, Horváth­­né irányításával ez alaposan elsa­játítható. A fekete táblát a fehér kréta már teleírta, tételek leveze­tésével, s ő újra és újra elmagya­rázza: — Ki nem érti? Péter elvtárs érti? — Értem. — És Gregor elvtárs? — Én is értem. — És Zsidai elvtárs? — Teljesen. — Akkor lássuk. Zsibai kimegy a táblához és fo­lyamatosan ír, számol. ..kijön” az elektromotor lóereje. Letörli a táblát. — Tudom — mondja a követ­kező megkérdezett. Horváthné őt is kihívja a táblához. A számo­lás döcög, a felelő bizonytalanko­dik. — No, majd én — mondja Hor­váthné, kezébe veszi a krétát és elmagyarázza a tételt. Az öreg diák most sem érti teljesen. Hor­váthné változatlan nyugalommal elölről kezdi és most még jobban ízekre bontja a részleteket. A fe­lelő sűrűn bólogat, s amikor rá­kerül a sor, a krétája már meg­torpanás nélkül rója a számje­gyeket a táblára. — Milyen egyetemet végzett? — kérdezem az ebédszünetben Horváthnét. Éppúgy neveti el magát, mint a két fiatalember a villamoson. — Egyetemet? Hat általánost végeztem. — Nem értem. — Pedig egyszerű. Szeretek ta­nulni. Ez a legszebb az életben. És tanítani! — Hogyan jutott el idáig? — Egyszerű falusi parasztkis­lány voltam, amikor kilenc évvel ezelőtt Pestre kerültem, az MNDSZ javaslatára, tanulónak, ebbe az iskolába, amely akkor nyílott. Addig színét sem láttam a gépeknek, s azt sem tudtam, mi a matematika. De mindig szeret­tem a gépeket, amelyeket sosem láttam. Vágyódtam utánuk. Látja, ezt én sem tudom megmagyaráz­ni, hogyan lehetséges ... — És azóta mit tanult? — Minden szabad időmben ta­nultam és tanulok. Tegnap éjsza­ka például a szomszédunk, egy nyelvtanár, ideadta kölcsön a francia matematikai könyvét. Ezt tanulmányoztam. Nagyon boldog voltam vele. De visszatérve a kez­deti időkre. Miután itt kitűnően végeztem, itt maradtam tanító­nak, közben kitanultam a lakatos szakmát, most pedig technikum­ra járok. Minden fellelhető szak­könyvet megveszek. — Milyen tárgyú könyveket? — Főleg, amit itt tanítok. Mo­tortechnika, mechanika, elektro­mosság, motortan, anyagtan, gép­elemek, gépszerkezettan ... Dél­előtt elmélet, délután gyakorlat, ez a tanrend. — Az eredmény? — A legutóbb végzetteknél 4,4 volt az átlagos osztályzat. — Tudja, hogy kiből mi lett? Nagy csomó levelet vesz elő. A volt növendékeinek beszámoló so­rai, örömeikről, problémáikról. A hat általánost végzett egykori se­gédmunkás, Budai János főgépész lett. Az ugyancsak hat elemit vég­zett Bécsi Sándor és Balogh Imre, egykori segédmunkások, Gyulán tűnnek ki, mint kiváló gépkezelők. Az ország minden részében épülő, nagy létesítményeket alkotó gépe­ken ott vannak Horváthné tanít­ványai! S most beszéljen néhány jelen­legi diákja, Kovács István, az egyetlen tech­nikus, a 21 tanítvány közül: Rengeteget tanulok tőle, aki pedig csak most végzi a tech­nikumot. A nagy tudásán kívül, az a nyitja az eredménynek, hogy minden egyes tanuló fejlődése, a szívügye. Magony Antal, hat általánost végzett, 36 éves segédmunkás: „Megszerettette velünk a gépet, a tanulást. Más emberek lettünk.” Veres Péter segédmunkás: „Mo­solyogtam, amikor megtudtam, hogy egy nő lesz a tanárunk. Most hálás vagyok neki.” Tassi József segédmunkás. ..Ne­ki köszönhetjük, hogy januártól szakemberek leszünk, nagyobb fi­zetéssel, több lehetőséggel.” Zsidai Lajos segédmunkás. ..A Szobi Kőbányába is, ahol én dol­gozom, egyre több gép kerül. Há­lás vagyok a vállalatomnak, hogy csaknem teljes fizetéssel itt tanul­hatok, és H­orváthnénak, hogy szi­gorú, de sosem felejti el, hogy a lapát és a csákány mellől kerül­tünk ide.” Odakint, az udvaron megkezdő­dik a gyakorlati oktatás. Horváth­­né kiveszi a vadonatúj MÁVAG- kompresszor szívó-nyomó szele­pét, és ennek részeiről, a szelep­tányérról, a szeleplapról, a rugó­lapokról magyaráz. Körülállják, néma csendben hallgatják, az ég­színkék kompresszor barátságosan csillog az őszi napfény melegítő simogatásától. György István Nehéz dolog a matematika. Dr. Doleschall Frigyes nyilatkozata bulgáriai útjáról A napokban érkezett haza a szo­­cialista országok egészségügyi mi­nisztereinek szófiai tanácskozásá­ról dr. Doleschall Frigyes egész­ségügyi miniszter, aki bulgáriai útjáról nyilatkozott a Magyar Távirati Iroda munkatársának. — Az idei konferencián a mező­­gazdasági dolgozók egészségügyi ellátásának kérdéseit vitattuk meg" — mondotta. — Az egyes országok képviselői ismertették a maguk területein szerzett tapasztalatai­kat és közös irányelveket dolgoz­tak ki a tennivalókra. Magyar részről két előadás hangzott el, az egyik a falusi lakosság élelmezé­si helyzetéről, a másik pedig az úgynevezett mozgó szakorvosi szolgálatról. A konferencia részvevői egyéb­ként bejárták Bulgáriát. Köztudo­mású, hogy Bulgária egészségügyi szempontból sokkal mélyebbről indult el a szocialista fejlődésben, mint pl. Magyarország. Ezért igen szembetűnő volt a falusi lakosság jó egészségügyi helyzete, így pél­dául a szüléseknek legalább ak­kora százaléka történik intézetben, mint Magyarországon. Bulgáriá­ban a mezőgazdaság teljes egészé­ben szocialista. Ennek következ­ménye, hogy igen sok termelőszö­vetkezeti községnek van önálló falusi kórháza. (MTI) Apró Antal elvtárs látogatása Csongrád megyében Apró Antal, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, a Minisz­tertanács első elnökhelyettese, kétnapos látogatást tett Csongrád megyében. Pénteken a megye és Szeged város párt- és állami ve­zetőivel együtt megtekintette a Szegedi Kenderfonógyárat és hosszasan elbeszélgetett a dolgo­zókkal. Utána az Újszegedi Cipő­gyárat kereste fel, részt vett és felszólalt a munkások gyűlésén. Szombaton Hódmezővásárhelyre utazott, ahol a párt- és az állami szervek vezetőivel az időszerű feladatokról tanácskozott, majd megtekintették a Nagymágócsi Állami Gazdaságot. (MTI) Kiss Károly elvtárs látogatása Zalában Kiss Károly, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, a Köz­ponti Bizottság titkára szombaton ellátogatott Zala megyébe. Részt vett és felszólalt a Zalaegerszegen rendezett pártaktívaülésen, majd Darabos Ivánnal, a megyei párt­­bizottság első titkárával és a me­gye más vezetőivel együtt felke­reste Zalacsány termelőszövetke­zeti községet. Elbeszélgetett a kö­zös gazdaságok dolgozóival, majd a helységben levő fiúnevelő inté­zetbe látogatott el. Este részt vett a zalaszentgróti járás kommunistái­nak aktívaülésén. (MTI) Diplomakiosztó ünnepség a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián Évzáró és diplomakiosztó ün­nepséget rendeztek szombaton a Zrínyi Miklós Katonai Akadé­mián. Az ünnepségen megjelent Marosán György, az MSZMP Po­litikai Bizottságának tagja, állam­miniszter, Révész Géza vezérez­redes, honvédelmi miniszter. Föl­des László, a belügyminiszter el­ső helyettese. Nagy Richárd, a KISZ budapesti bizottságának el­ső titkára, továbbá a kerület párt­os tanácsi szerveinek vezetői. Je­len volt a Honvédelmi Miniszté­rium több vezető munkatársa, va­lamint a tábornoki kar sok tagja. A Rákóczi induló hangjaira elő­hozták az akadémia csapatzászla­ját, majd Révész Géza vezérezre­des, honvédelmi miniszter meg­szemlélte és üdvözölte a végzett hallgatók alakulatát. A Himnusz hangjai után Szűcs László ezre­des felolvasta a honvédelmi mi­niszter tiszti parancsát és kiosz­tották az arany- és a többi dip­lomát a végzett hallgatóknak. Az Internacionálé hangjaival véget ért ünnepséget díszebéd kö­vette. A díszebéden Marosán György államminiszter és Révész Géza honvédelmi miniszter mon­dott pohárköszöntőt. (MTI) A mi jelöltünk Zimits Tibor elvtárs — Milyen ember az elnök? — kérdezte az idén márciusban a já­rási pártbizottság kiküldötte a va­­szari Hunyadi Tsz tagjaitól. — Idegen még. Csak később vá­lik el, milyen — hangzott az óva­tos válasz. Zimits Tibor tsz-elnök akkor még valóban idegennek számított a faluban s egyébként is olyan hirtelen és váratlanul cseppent a tsz-elnökségbe, mint mondani szokás, Pilátus a Credóba. Egyik napról a másikra lett egy állami gazdaság főmérnökéből tsz-elnök Március 21-én alakult meg a szövetkezet Vaszaron. A három és fél ezer lelket számláló jómódú, jó állattenyésztő község népe egyik napról a másikra beáramlott a szövetkezetbe. Igaz, hogy sok­sok vita előzte meg ezt a sors­­fordulást. Itt még sohasem volt szövetkezet s valami igazán jó példa alig akadt a környéken is. Végül a vonakodók is a belépés mellett döntöttek azzal a feltétel­lel, ha elsőrangú szakembert állí­tanak az új közösség élére. Így esett a választás a 37 esztendős, kitűnően képzett, jónevű állatte­nyésztőre, Zimits Tiborra, s ő di­cséretére szólva, bátran vállalta a váratlan megtiszteltetést. Bizony formátlan, nem sok jó­val kecsegtető valami volt első pillanatban az új szövetkezet. Csak annyit lehetett világosan megállapítani, hogy 5500 hold földje, 450 tagja van s a belépett gazdák óraiban, istállóiban sok szép jószág várja a sorsát. Az új elnök első javaslata ez volt: egy fedél alá terelni a jószá­got. Úgy közös a közös, ha együtt látja a tagság a vagyont. Igenám, de mi lehet az az egy fedél? Ta­lán az isten szabad ege? Hiszen is­tálló nincsen. Mivel az elnök nem engedett, némi teketória után mé­gis csak hajtani kezdték az álla­tokat a kijelölt átvételi helyre. Nesze neked elnök: 589 marhát te­reltek össze egyetlen nap alatt. Ennek bizony a fele se tréfa. Meg kell adni, Zimits szakértel­me nagy megbecsülést keltett, amint válogatta, értékelte az álla­tokat, mindjárt kiszortírozván 200 hízómarhát, amelyből gyors pénzt remélhetnek. A baj csak amiatt történt, hogy az értékes állomány egyelőre fedél nélkül állt a köz­ségi téglagödörben berendezett nyári szálláson. S jött a hadd el hadd, zuhogni kezdett az eső s szakadt állandóan és istentelenül. Ha a bőrt nyúznák a vaszariakról, akkor sem szenvednének úgy, mintha veszendőben látják gond­dal nevelt jószágjaikat. Egyszóval valóságos háború fenyegetett a Hunyadiban, ha nem sikerül e fo­gas kérdést gyorsan megoldani. Csakhogy az elnök akkorra már kész volt a tervvel. Ha nem is egészen szabályos módon megszál­lották a szomszédos célgazdaság üresen álló istállóit, majd felso­rakoztatta Zimits a vaszariakat. — Ha úgy szeretjük a jószágot, akkor most mutassuk meg, mit tudunk. S attól kezdve egyik csoport er­dőt irtott, mások rönköt fűré­szeltek, a többiek meg építették a 200 férőhelyes nyári szállást. A csata eldőlt. A hatszáz mar­ha hamarosan ott sorjázott a kö­zös fedél alatt, kitűnő istállóban. Hogy milyen látvány volt együtt a temérdek jószág? — Hű, a mindenségit! — mond­ja most Máté János, az öreg te­héngondozó. Ezt mondta akkor is, amikor először látta meg közös birtokuk e legnagyobb büszkesé­gét. Az elnök tovább számolhatott. Végül előrukkolt az ajánlattal: — Vegyünk két Zetort és egy aratógépet. — Mi az isten csodájából? — Sommázta valaki a véleményt. —­­A jó embereket segíti az is­ten — válaszolt hasonló stílusban Zimits­s ajánlatához mellékelte az első bevételi számláit is. Elad­tak 38 hízómarhát 264 ezerért, az első havi tejpénzből is összejött 60 ezer forint. De igazából akkor csattant az ostor, amikor Zimits bejelentette, hogy az első hónap jó munkája után 500 forint kö­rüli munkaegység-előleget is fel­vehet a tagság. A kezdet tehát biztatóan sike­rült, de ki mondhatná, hogy ma­jális egy új szövetkezet tagjainak az élete. Van ott gond éppen elég. A vaszariakat például az aratás állította a legnagyobb próbatétel elé. Ezerötszáz holdat kellett le­­vágniok, mégpedig gyorsan, mert gyakran esett az eső, a Vihar föld­re cibálta a búzatengert. Az ara­tógép, ahol tudott, derekasan helytállt. Kétszáz holdat­ vágott le, ezzel már az első esztendőben visszaadta vételárát gazdáinak, de

Next