Népszabadság, 1960. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-02 / 27. szám
1960. február 2. kedd Elutazott az ukrán kulturális küldöttség Az ukrán kultúra ünnepe alkalmából hazánkban járt ukrán kulturális küldöttség: L. Ty. Kuropatyenko, az Ukrán SZSZK kulturálisügyi miniszterének első helyettese, a küldöttség vezetője, A. D. Filipenko érdemes művész, Sztálin-díjas zeneszerző, Sz. J. Olejnyik Sztálin-díjjal és Leninrenddel kitüntetett író, P. Al. Komiszár, kolhozfejőnő, a szocialista munka hőse, N. I. Gricenko Sztálindíjas kohász és P. F. Jermak, a kijevi Rabocsaja Gazeta szerkesztőségének osztályvezetője vasárnap elutazott Budapestről. A küldöttséggel együtt utazott az ukrán kultúra alkalmával hazánkban vendégszerepelt ukrán művészcsoport is. A kedves vendégek búcsúztatására a Nyugati pályaudvaron megjelent Aczél György, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a művelődésügyi miniszter első helyettese, Szakasits Árpád, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, az MSZBT alelnöke, Gyáros László, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, Demeter Sándor, az MSZBT titkára. A budapesti szovjet nagykövetséget A. A. Sztarcev nagykövetségi tanácsos és J. D. Gricenko attasé képviselte. (MTI) Befejeződött a Duna Bizottság jubileumi ülésszaka A Duna Bizottság január 20-tól 30-ig Budapesten megtartott 18. jubileumi ülésszakán megünnepelte a bizottság megalakulásának 10. évfordulóját. Az ülésszak napirendjén a dunai hajózás további megjavítására irányuló fontos kérdések szerepeltek. A tanácskozások után — amelyeken a tagállamok valamennyi képviselője részt vett — határozatokat hoztak csartonatípusok létesítéséről, valamint hidrotechnikai munkálatokról szóló javaslatok ügyében. Ezenkívül elfogadták a dunai hajóutak kiépítése egységes rendszerének módosításáról szóló javaslatokat és a Duna Bizottság 1960. évi munkatervét. Az ülésszak a bizottság elnökévé S. Petrovicsot, Jugoszlávia képviselőjét, alelnökké pedig Puja Frigyest, Magyarország képviselőjét választották, míg a bizottság titkára Kristo Sztojcsev, Bulgária képviselője lett. A Duna Bizottság legközelebbi rendes ülésszakát 1961. január 18-án tartják. (MTI) Szovjet delegáció érkezik, az ország minden részéből várnak vendégeket a magyar—szovjet mezőgazdasági napok szolnoki megnyitójára A magyar—szovjet mezőgazdasági napokat február 4-én és 5-én rendezik meg Szolnokon. Az ország minden részéről érkeznek ebből az alkalomból vendégek a városba. Minden megye 15—20 fős delegációt küld a mezőgazdasági napokra. Szakemberek, tudományos kutatók, termelőszövetkezeti elnökök is nagy számban utaznak Szolnokra. A szolnoki megnyitóra szovjet delegációk érkezését várják. A kétnapos tanácskozáson a vendégek a Szovjetunió szovhozainak, kolhozainak, egész mezőgazdaságának eredményeivel ismerkednek meg. volt Auschwitzról, krematóriumokról. Ha nem látja a lárvaarcú birkenaui kisértethadat, talán felháborodottan utasítja vissza a vádat. De tulajdon két szemével látott és megérezte, hogy valami nincs rendben. Próbált emberséges lenni, ahol csak tudott, bár az a kor nem kedvezett az emberségnek a náci ég alatt. A tábor lakóit végül Bergen-Belsenbe vezényelték. Ez a parancsnok adta át a foglyokat. S amit ott látott, azt már nem tudta elviselni. Támolyogva ment a tábor kapujáig és szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát. önnön népüket csapták be legkegyetlenebbül Hitler és cinkosai. Betlen Oszkár írja Auschwitzról szóló könyvében, hogy a madarak elkerülték a tábor környékét is. A 11-es halálbarakk udvarán megértjük, miért. Zárt udvar, komor falakkal körülbástyázva. A szomszéd épület ablakait bedeszkázták. A 11-es barakk volt az auschwitzi siralomház. Innen hurcolták a kivégzőfal elé a koholt vádak alapján elítélt áldozatokat. A kivégzőfal előtt széles, magas palánk. Ez volt a golyófogó. Most egy ember áll a palánk tövében felhalmozott koszorúk előtt. Vékony, szikár férfi, a hajdani foglyok csíkos ruháját viseli. Mellén fehér alapon piros posztó-háromszög, közepében P-betű. Wojczek elvtárs két évig élt itt mint politikai fogoly. Úgy mondja, a felszabadulás után leástak a kivégzőfal tövében. Két méter mélységben is embervértől iszapos a föld. Elindul velünk, elkísér a múzeumba, ahol mennyezetig tornyosul a levágott emberhaj-kazal. Tartályokban szürkéllik a krematóriumban elhamvasztott milliók pora. Nőttön nő az iszonyat. Valami enyhülést, megnyugvást keresnénk. Az emberség fényjeleit ebben az apokaliptikus embertelenségben. S akkor a magyar csoport egyik tagja, egy 30 év körüli fiatalasszony előtt megáll egy sovány, beesett arcú lengyel férfi, és fürkészve néz az asszony szemébe. Szőke fiúcskát vezet maga mellett, aki kíváncsian nézi, miért lett olyan izgatott édesapja. — Jan Miklarczik vagyok — szól végül a férfi, tört németséggel, és a hangja megremeg. Jan Miklarczik maga is fogoly volt itt, a halál földjén. Mikor a magyarok megérkeztek, ő már régi auschwitzi, kit a befutó szerelvények kirakodására hajtottak a fasiszták. A régi fogoly szíve megesett a bájos, karcsú lányon, aki rémülten kapaszkodott fehér, tornyoshajú anyja karjába, és szorította kisöccse kezét. Jan Miklarczik elhatározta, hogy megmenti a lányt, ha életével fizet is. S egyszerre a gyászos színtér közepébe dobbant dr. Mengele. Tik-tak, jobbra-balra, élethalál — vezényelte a baljós hüvelykujj. S a lány hamarosan ott állt övéivel a halálraítéltek között. De csak egy percig, míg a szörnyeteg háta mögé nem kerültek. Jan Miklarczik ujjai a lány karjára fonódtak, eltépte őt övéitől, s áttaszította a másik oszlopba, ahol halványan pislákolt az élet reménysége. Jan Miklarczik ma Krakkóban él, a Grand Hotel vezetője. Beteg azóta is. A gyomra elromlott, talán örökre. De az akarata a régi. Ma is azért lobog ez a lázas akarat, hogy békesség legyen a földön, s ne gomolyogjon többé fasiszta krematóriumok füstje a tiszta ég felé. S a fiának gyakran elbeszéli, miért kerülték el a madarak Auschwitzot. Kékesdi Gyula Cyrankiewicz lengyel miniszterelnök nyitotta meg a 400 000 magyar áldozat emlékét megörökítő auschwitzi magyar múzeumot. NÉPSZABADSÁG Megkezdték az egyik legnagyobb nxagyár bauxitbánya előkészítését A bakonyi bauxitbányák nagy- arányú fejlesztésének első lépéseként a jó minőségű ércet rejtő halimbai bauxittelepen hozzá- kezdtek az egyik legnagyobb ma- gyar bánya előkészítéséhez. A Ha- limba i1-nek elnevezett területen a kutató-geológusok szerint 200— 220 méter mélységben összefüggő mészkőrétegek között helyezkedik el a bauxit. A föld mélyéről felhozott talajmintákból megállapították: az érctelep átlagos vastagsága meghaladja a 12 métert. Az új üzemben a legkorszerűbb bányaművelési eljárásokat vezetik majd be. 3 ihi ifjú akar maradni Dehát mikor is, élünk? Ezt kérdezte Kotró János tizenkilenc éves szakmunkás, azon a kőbányai ifjúsági összejövetelen, ahol az élet értelméről vitáztak. S rögtön megmagyarázta, hogy ő a kérdésében szereplő „élünk”-ön gondtalanságot, teli zsebet, sok szórakozást, önfeledt mulatozást, széplányoknak udvarlást, saját motorbiciklit és más efféléket ért. S azt, hogy neki ne kelljen mindig a jövővel, meg bajok, hibák leküzdésével, mások sorsával törődnie, ne kívánjanak tőle áldozatvállalást valamiféle távoli holnapért. S még hozzá is tette: „Ma szeretnék élni, ameddig meg nem öregszem. Ma kellene lakás is, bánom is én, mi lesz 15 év múlva.” A türelmetlenül „élni” kívánó ifjú megkapta a választ vitapartnereitől. Itt csak annyit, hogy a többség elutasította önző életfelfogását. Ez mindenesetre megnyugtató. Mert nem az a baj, hogy valaki már ma is jól, vidáman, gondtalanul akar élni, hanem az, hogy mindezt „sültgalambként” várja, amiért mit sem kell tennie. De talán csak a fiatalok körében akadnak ilyen mának élő, a holnapi „túzokat” a mai „verébért” könnyen elhessentők; olyanok, akik az „élés” fogalmából kirekesztik a jövőért munkálkodást, a más ügyével, az emberiség nagy sorskérdéseivel való törődést, a harcot? Bizony nem. Vannak, akik szüntelenül a megöregedéstől félnek, „élni” akarnak mihamarább, s nem veszik észre, hogy életfelfogásuk nagyon is matuzsálemi. Mit is írt Barbusse, a nagy író: „Márpedig, aki ifjú akar maradni, annak mindig előre kell mennie.’’ A háború idején, amikor oly olcsó volt az emberi élet, könnyen lábrakaphatott az „egy nap a világ” hangulat, különösen az olyanoknál, akiknek nem volt méltó életcéljuk, vagy gyávák, gyenge jelleműek voltak. A háború után, amikor újra élesedett a nemzetközi helyzet, a hidegháború idején, a hidrogénbomba-háború vésztjósló árnyékában, nálunk is újra kezdték hirdetni egyes reakciós apostolok: „Ne törődjetek a jövővel, a szocializmus építésével, még ma csikarjatok ki mindent, a perc, sőt, a másodperc minden »örömét«, mielőtt elpusztulunk.” Akadtak még nálunk is olyanok, kiknek a füle nyitva volt az ilyen elveszejtő szirénhangokra. Mostanában a kapitalista és a szocialista rendszer békés együttélése és versenye, a háború elkerülhetőségének reális lehetősége, a párt jó politikája egyre inkább kihúzza a talajt a csak a mának élést hirdetők alól. Ma már nemcsak az élcsapat és a kormány gondolkodik öt meg tizenöt évre előre. Az egyes emberek is hosszabb távra tervezgetik, mi lesz velük és gyermekeikkel. Új, reményteli légkör van kialakulóban a mi országunkban, s ez nagy lendületet ad az építőmunkának is. Mert olyan az emberi természet, hogy ha nem tudja, mit hoz a holnap, kedvetlen, keveset ér mai munkája is. A párt mai jó politikája nyomán kisarjadt bizalom viszont a jövő iránti hit alapját is megveti. Voltak nálunk évek, amikor szinte csak a jövőről meghozandó áldozatokról beszéltünk, arról, hogy mi lesz majd tíz, húsz vagy harminc év múlva, ha felépül a szocializmus, a kommunizmus. De az emberek többsége így gondolkozott: „Szép lesz a ma le nem vágott tyúk jövőbeni aranytojása, de azért csak legyen a piacon meg a közértben ma is elegendő közönséges tyúkhús meg tojás, s megfelelő áron.” A dolgozó embereknek ez az igénye, amint a pert is megállapította később, jogos volt. Ezt az igényt lovagolták meg az ellenforradalmi demagógok, sőt, még a hibák kijavítása után is akadtak, akik azt hirdették, hogy a jövőről beszélni: ígérgetés; áldozatvállalást hirdetni, frázis, lemondás a mai jólétről. Ez a lélekmérgezés már jórészt lelepleződött. De olykor még jóhiszemű emberek is, ha növekvő beruházásokról, a nehézipar elsődleges fejlesztéséről, távlati tervekről, s más effélékről hallanak, kissé gyanakvóan kapják fel a fejüket: nem lesz-e ebből megint baj? Az ilyen idegeskedés persze már csak a korábbi és kiküszöbölt hibák utórezgése. Minden értelmes ember megérti,különösen ha megmagyarázzák neki, hogy holnap csak az lesz, amit ma megteremtünk. Kádár elvtárs tette szóvá a minap kecskeméti beszédében: milyen jó, hogy sok mindent, amit 15 évvel ezelőtt elkezdtünk építeni, megvalósítani, ma már élvezhetjük. Jóllehet bizonyára 1945-ben is sokan így gondolkodtak: ki tudja mi lesz velem 15 év múlva, megehetem-e az akkori „túzokot”. Ma már a legtöbben együtt vallják a párttal, a kormánnyal: nemcsak a mával és nem kizárólag a holnappal, hanem mindkettővel együtt kell törődni. Ideje, hogy berendezkedjünk hosszabb távra is — ez is kicsendült a VII. kongresszus megállapításaiból. De mennyi minden következik ebből a követelményből a gazdasági életben is, sőt, az élet minden területén. Hadd idézzem tanulságként angyalföldi üzemi vezetők figyelemre méltó meglátásait. Szerintük több középfokú állami, sőt, pártszervben dolgozó elvtárs „szemében” még mindig az olyan üzem dolgozik jól, amelynek jelentéseiben, beszámolóiban szép számok vannak a terv túlteljesítéséről és még minőségi eredményekről is. Ez helyes, de nem elég! A munka megítélésénél, az elbírálásnál olykor előnytelen helyzetbe kerül az a gyár, amelyik bátran belevág a termelékenység jövőbeni emelését szolgáló, bizonyos mértékig kockázatos műszaki átszervezésekbe, vagy új technológiai eljárásokat honosít meg, korszerűbb gyártmányokra tér át. Az ilyen feladatok megoldása pillanatnyilag talán csökkenti a számok csillogását. Nem egy helyi vezető vallja: „Ha a jövőnek is dolgozom, ki tudja, talán ma »leégek«.” Az is észlelhető, hogy pártösszejöveteleken, gazdasági vezetők tanácskozásain, a sajtóban is inkább csak a ma sikereit, a pillanatnyilag felmutathatót kérik számon, s eszerint ítélik meg az üzemi vezetők munkáját. Az olyan igazgató, párttitkár, minisztériumi tisztviselő, művezető, aki csak a ma eredményeiért és elismeréséért küzd — talán azért is, hiszen emberek vagyunk, mert nem biztos benne, meddig lesz a helyén —, gyakran elhanyagolja az alapok lerakását, a későbbi még nagyobb eredmények előfeltételeinek megteremtését a gazdasági, a politikai, a kádermunkában. Az ilyen emberek közül többen hajlanak a kirakatpolitikára a felszínen látható eredmények ügyes tálalására, arra, hogy minél többet „mutassanak”, még esetleg azt is, ami nincs. A párt mai szolid és messziretekintő politikája jó alapot ad ahhoz, hogy az ilyen jelenségeket gyökerében megszüntessük. Az ötéves terv, a 15 éves lakásépítkezési terv és a nemzetközi helyzet kedvező alakulása bíztató perspektívát ad most számunkra, s kialakulóban van már hazánkban a szocializmus építésének olyannyira nélkülözhetetlen és megújuló pátosza. Mostanában sok szó esik a termelékenység emelésének, a műszaki fejlesztésnek, általában a minőségi munkának szükségességéről. E feladatok megoldása munkamódszernk alapos felülvizsgálását is igényli. Azt is, hogy kevesebb hűhót csapjunk a könnyű sikerek és látszateredmények körül, és még nagyobb megbecsülés övezze a szolid, a jövőt is megalapozó munkát. A jó, a gondos alapozóknak pedig teremtsünk még nagyobb biztonságot, még nagyobb kezdeményezési lehetőséget és adjuk meg nekik annak biztos tudatát, hogy ha jól dolgoznak, ott lesznek a falak felhúzásánál, a tető elkészülténél és élvezhetik a jól végzett munka örömét, a boldogság legfőbb okozóját. Dehát mikor is élünk, kérdezheti ismét az elöljáróban említett fiatal barátunk és a hozzá hasonlók. Megint jórészt az építésről, a jövőről, a holnapról esik szó? Talán ők is megértik majd egyszer, hogy az „él”, az boldog, az marad ifjú, aki mindig előre megy. Aki úgy él a mának, hogy bízik a holnapban is, s tesz, áldoz is azért, hogy az mihamarább mává változzék. Mert a 15 éves terv egymillió lakása nemcsak azokat lelkesíti és boldogítja majd, akik lakáshoz szeretnének jutni, hanem mindazokat, akik osztozni képesek mások örömében és, ha kell, mások boldogtalanságában is. Az Erzsébet-híd felépítésének sem csak az örül, aki később indulhat munkába, ha meglesz a híd, hanem mindenki, még a legtávolabbi falvakban is, aki szereti ezt az országot, ezt a várost, ezt a folyót és szívünkhöz nőtt hídjait. Igy van ez. Csak annak tudunk igazán örülni, aminek megvalósulásáért magunk is küzdöttünk, magunk is verejtékeztünk. És kevésbé értékeljük azt, ami az ölünkbe hull. Mikor is élünk? Amikor küzdelmek, áldozatok, harcok révén napról napra gondtalanabbak, kulturáltabbak, emberségesebbek vagyunk, amikor szüntelenül előre megyünk, hogy örökké ifjak maradjunk. Pécsi Ferenc