Népszabadság, 1960. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-02 / 27. szám

1960. február 2. kedd Elutazott az ukrán kulturális küldöttség Az ukrán kultúra ünnepe alkal­mából hazánkban járt ukrán kul­turális küldöttség: L. Ty. Kuro­­patyenko, az Ukrán SZSZK kultu­­rálisügyi miniszterének első helyettese, a küldöttség vezetője, A. D. Filipenko érdemes művész, Sztálin-díjas zeneszerző, Sz. J. Olejnyik Sztálin-díjjal és Lenin­­renddel kitüntetett író, P. Al. Ko­miszár, kolhozfejőnő, a szocialista munka hőse, N. I. Gricenko Sztá­­lindíjas kohász és P. F. Jermak, a kijevi Rabocsaja Gazeta szer­kesztőségének osztályvezetője va­sárnap elutazott Budapestről. A küldöttséggel együtt utazott az ukrán kultúra alkalmával ha­zánkban vendégszerepelt ukrán művészcsoport is. A kedves vendégek búcsúztatá­sára a Nyugati pályaudvaron megjelent Aczél György, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a művelődésügyi miniszter első helyettese, Szakasits Árpád, az MSZMP Központi Bizottságá­nak tagja, az MSZBT alelnöke, Gyáros László, a Kulturális Kap­csolatok Intézetének elnöke, De­meter Sándor, az MSZBT titkára. A budapesti szovjet nagykövet­séget A. A. Sztarcev nagykövet­ségi tanácsos és J. D. Gricenko attasé képviselte. (MTI) Befejeződött a Duna Bizottság jubileumi ülésszaka A Duna Bizottság január 20-tól 30-ig Budapesten megtartott 18. jubileumi ülésszakán megünnepel­te a bizottság megalakulásának 10. évfordulóját. Az ülésszak napirendjén a du­nai hajózás további megjavítására irányuló fontos kérdések szerepel­tek. A tanácskozások után — ame­lyeken a tagállamok valamennyi képviselője részt vett — határo­zatokat hoztak csartonatípusok lé­tesítéséről, valamint hidrotechni­kai munkálatokról szóló javasla­tok ügyében. Ezenkívül elfogadták a dunai hajóutak kiépítése egysé­ges rendszerének módosításáról szóló javaslatokat és a Duna Bi­zottság 1960. évi munkatervét. Az ülésszak a bizottság elnökévé S. Petrovicsot, Jugoszlávia képvi­selőjét, alelnökké pedig Puja Fri­gyest, Magyarország képviselőjét választották, míg a bizottság tit­kára Kristo Sztojcsev, Bulgária képviselője lett. A Duna Bizottság legközelebbi rendes ülésszakát 1961. január 18-án tartják. (MTI) Szovjet delegáció érkezik, az ország minden részéből várnak vendégeket a magyar—szovjet mezőgazdasági napok szolnoki megnyitójára A magyar—szovjet mezőgazda­­sági napokat február 4-én és 5-én rendezik meg Szolnokon. Az ország minden részéről ér­keznek ebből az alkalomból ven­dégek a városba. Minden megye 15—20 fős delegációt küld a me­zőgazdasági napokra. Szakembe­rek, tudományos kutatók, terme­lőszövetkezeti elnökök is nagy számban utaznak Szolnokra. A szolnoki megnyitóra szovjet dele­gációk érkezését várják. A kétnapos tanácskozáson a vendégek a Szovjetunió szovho­­zainak, kolhozainak, egész mező­­gazdaságának eredményeivel is­merkednek meg. volt Auschwitzról, krematóriu­mokról. Ha nem látja a lárvaarcú birkenaui kisértethadat, talán fel­háborodottan utasítja vissza a vá­dat. De tulajdon két szemével lá­tott és megérezte, hogy valami nincs rendben. Próbált embersé­ges lenni, ahol csak tudott, bár az a kor nem kedvezett az emberség­nek a náci ég alatt. A tábor lakóit végül Bergen-Belsenbe vezényel­ték. Ez a parancsnok adta át a foglyokat. S amit ott látott, azt már nem tudta elviselni. Támo­lyogva ment a tábor kapujáig és szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát. önnön népüket csapták be leg­­kegyetlenebbül Hitler és cinkosai. Betlen Oszkár írja Auschwitz­ról szóló könyvében, hogy a madarak elkerülték a tábor kör­nyékét is. A 11-es halálbarakk udvarán megértjük, miért. Zárt udvar, ko­mor falakkal körülbástyázva. A szomszéd épület ablakait bedesz­­kázták. A 11-es barakk volt az auschwitzi siralomház. Innen hurcolták a kivégzőfal elé a koholt vádak alapján elítélt áldozatokat. A kivégzőfal előtt széles, magas palánk. Ez volt a golyófogó. Most egy ember áll a palánk tövében felhalmozott ko­szorúk előtt. Vékony, szikár férfi, a hajdani foglyok csíkos ruháját viseli. Mellén fehér ala­pon piros posztó-háromszög, köze­pében P-betű. Wojczek elvtárs két évig élt itt mint politikai fogoly. Úgy mondja, a felszabadulás után leástak a kivégzőfal tövé­ben. Két méter mélységben is em­bervértől iszapos a föld. Elindul velünk, elkísér a mú­zeumba, ahol mennyezetig tornyo­sul a levágott emberhaj-kazal. Tartályokban szürkéllik a krema­tóriumban elhamvasztott milliók pora. Nőttön nő az iszonyat. Valami enyhülést, megnyugvást keres­nénk. Az emberség fényjeleit eb­ben az apokaliptikus embertelen­ségben. S akkor a magyar csoport egyik tagja, egy 30 év körüli fia­talasszony előtt megáll egy so­vány, beesett arcú lengyel férfi, és fürkészve néz az asszony szemébe. Szőke fiúcskát vezet maga mellett, aki kíváncsian nézi, miért lett olyan izgatott édesapja. — Jan Miklarczik vagyok — szól végül a férfi, tört németség­gel, és a hangja megremeg. Jan Miklarczik maga is fogoly volt itt, a halál földjén. Mikor a magyarok megérkeztek, ő már régi auschwitzi, kit a befutó sze­relvények kirakodására hajtottak a fasiszták. A régi fogoly szíve megesett a bájos, karcsú lányon, aki rémül­ten kapaszkodott fehér, tornyos­hajú anyja karjába, és szorította kisöccse kezét. Jan Miklarczik el­határozta, hogy megmenti a lányt, ha életével fizet is. S egyszerre a gyászos színtér közepébe dobbant dr. Menge­­le. Tik-tak, jobbra-balra, élet­halál — vezényelte a baljós hü­velykujj. S a lány hamarosan ott állt övéivel a halálraítéltek kö­zött. De csak egy percig, míg a szörnyeteg háta mögé nem kerül­tek. Jan Miklarczik ujjai a lány karjára fonódtak, eltépte őt övéi­től, s áttaszította a másik oszlop­ba, ahol halványan pislákolt az élet reménysége. Jan Miklarczik ma Krakkóban él, a Grand Hotel vezetője. Beteg azóta is. A gyomra elromlott, ta­lán örökre. De az akarata a régi. Ma is azért lobog ez a lázas aka­rat, hogy békesség legyen a földön, s ne gomolyogjon többé fasiszta krematóriumok füstje a tiszta ég felé. S a fiának gyakran elbeszéli, miért kerülték el a madarak Auschwitzot. Kékesdi Gyula Cyrankiewicz lengyel miniszterelnök nyitotta meg a 400 000 ma­gyar áldozat emlékét megörökítő auschwitzi magyar múzeumot. NÉPSZABADSÁG Megkezdték az egyik legnagyobb nxagyár bauxitbánya előkészítését A bakonyi bauxitbányák nagy-­­ arányú fejlesztésének első lépése­ként a jó minőségű ércet rejtő­­ halimbai bauxittelepen hozzá-­­ kezdtek az egyik legnagyobb ma-­­ gyar bánya előkészítéséhez. A Ha-­­ limba i1-nek elnevezett területen­­ a kutató-geológusok szerint 200—­­ 220 méter mélységben összefüggő mészkő­rétegek között helyezke­dik el a bauxit. A föld mélyéről felhozott talajmintákból megálla­pították: az érctelep átlagos vas­tagsága meghaladja a 12 métert. Az új üzemben a legkorszerűbb bányaművelési eljárásokat veze­tik majd be. 3­ i­hi ifjú akar maradni Dehát mikor is, élünk? Ezt kér­dezte Kotró János tizenki­lenc éves szakmunkás, azon a kő­bányai ifjúsági összejövetelen, ahol az élet értelméről vitáztak. S rögtön megmagyarázta, hogy ő a kérdésében szereplő „élünk”-ön gondtalanságot, teli zsebet, sok szórakozást, önfeledt mulatozást, széplányoknak udvarlást, saját motorbiciklit és más efféléket ért. S azt, hogy neki ne kelljen min­dig a jövővel, meg bajok, hibák leküzdésével, mások sorsával tö­rődnie, ne kívánjanak tőle áldo­zatvállalást valamiféle távoli hol­napért. S még hozzá is tette: „Ma szeretnék élni, ameddig meg nem öregszem. Ma kellene lakás is, bánom is én, mi lesz 15 év múlva.” A türelmetlenül „élni” kívánó ifjú megkapta a választ vitapart­nereitől. Itt csak annyit, hogy a többség elutasította önző életfel­fogását. Ez mindenesetre meg­nyugtató. Mert nem az a baj, hogy valaki már ma is jól, vidáman, gondtalanul akar élni, hanem az, hogy mindezt „sültgalambként” várja, amiért mit sem kell tennie. De talán csak a fiatalok körében akadnak ilyen mának élő, a holnapi „túzokat” a mai „verébért” könnyen elhessentők; olyanok, akik az „élés” fogalmá­ból kirekesztik a jövőért munkál­kodást, a más ügyével, az embe­riség nagy sorskérdéseivel való törődést, a harcot? Bizony nem. Vannak, akik szüntelenül a meg­­öregedéstől félnek, „élni” akarnak mihamarább, s nem veszik észre, hogy életfelfogásuk nagyon is ma­tuzsálemi. Mit is írt Barbusse, a nagy író: „Márpedig, aki ifjú akar maradni, annak mindig előre kell mennie.’’ A háború idején, amikor oly olcsó volt az emberi élet, könnyen lábrakaphatott az „egy nap a vi­lág” hangulat, különösen az olya­noknál, akiknek nem volt méltó életcéljuk, vagy gyávák, gyenge jelleműek voltak. A háború után, amikor újra élesedett a nemzet­közi helyzet, a hidegháború ide­jén, a hidrogénbomba-háború vésztjósló árnyékában, nálunk is újra kezdték hirdetni egyes reak­ciós apostolok: „Ne törődjetek a jövővel, a szocializmus építésével, még ma csikarjatok ki mindent, a perc, sőt, a másodperc minden »örömét«, mielőtt elpusztulunk.” Akadtak még nálunk is olyanok, kiknek a füle nyitva volt az ilyen elveszejtő szirénhangokra. Mostanában a kapitalista és a szocialista rendszer békés együttélése és versenye, a háború elkerülhetőségének reális lehető­sége, a párt jó politikája egyre in­kább kihúzza a talajt a csak a mának élést hirdetők alól. Ma már nemcsak az élcsapat és a kor­mány gondolkodik öt meg tizenöt évre előre. Az egyes emberek is hosszabb távra tervezgetik, mi lesz velük és gyermekeikkel. Új, reményteli légkör van kialakuló­ban a mi országunkban, s ez nagy lendületet ad az építőmunkának is. Mert olyan az emberi termé­szet, hogy ha nem tudja, mit hoz a holnap, kedvetlen, keveset ér mai munkája is. A párt mai jó politikája nyomán kisarjadt biza­lom viszont a jövő iránti hit alap­ját is megveti. Voltak nálunk évek, amikor szinte csak a jövőről meghozandó áldozatokról beszéltünk, arról, hogy mi lesz majd tíz, húsz vagy harminc év múlva, ha felépül a szocializmus, a kommunizmus. De az emberek többsége így gondol­kozott: „Szép lesz a ma le nem vágott tyúk jövőbeni aranytojása, de azért csak legyen a piacon meg a közértben ma is elegendő közönséges tyúkhús meg tojás, s megfelelő áron.” A dolgozó embe­reknek ez az igénye, amint a pert is megállapította később, jogos volt. Ezt az igényt lovagolták meg az ellenforradalmi demagógok, sőt, még a hibák kijavítása után is akadtak, akik azt hirdették, hogy a jövőről beszélni: ígérgetés; ál­dozatvállalást hirdetni, frázis, le­mondás a mai jólétről. Ez a lélekmérgezés már jórészt lelepleződött. De olykor még jóhiszemű emberek is, ha nö­vekvő beruházásokról, a nehéz­ipar elsődleges fejlesztéséről, táv­lati tervekről, s más effélékről hallanak, kissé gyanakvóan kap­ják fel a fejüket: nem lesz-e ebből megint baj? Az ilyen idegeskedés persze már csak a korábbi és ki­küszöbölt hibák utórezgése. Min­den értelmes ember megérti,­kü­lönösen ha megmagyarázzák neki, hogy holnap csak az lesz, amit ma megteremtünk. Kádár elvtárs tet­te szóvá a minap kecskeméti be­szédében: milyen jó, hogy sok mindent, amit 15 évvel ezelőtt el­kezdtünk építeni, megvalósítani, ma már élvezhetjük. Jóllehet bi­zonyára 1945-ben is sokan így gondolkodtak: ki tudja mi lesz velem 15 év múlva, megehetem-e az akkori „túzokot”. Ma már a legtöbben együtt vallják a párt­tal, a kormánnyal: nemcsak a má­val és nem kizárólag a holnappal, hanem mindkettővel együtt kell törődni. Ideje, hogy berendezkedjünk hosszabb távra is — ez is kicsendült a VII. kongresszus megállapításaiból. De mennyi minden következik ebből a kö­vetelményből a gazdasági életben is, sőt, az élet minden területén. Hadd idézzem tanulságként an­gyalföldi üzemi vezetők figyelem­re méltó meglátásait. Szerintük több középfokú állami, sőt, párt­szervben dolgozó elvtárs „szemé­ben” még mindig az olyan üzem dolgozik jól, amelynek jelentései­ben, beszámolóiban szép számok vannak a terv túlteljesítéséről és még minőségi eredményekről is. Ez helyes, de nem elég! A mun­ka megítélésénél, az elbírálásnál olykor előnytelen helyzetbe kerül az a gyár, amelyik bátran belevág a termelékenység jövőbeni emelé­sét szolgáló, bizonyos mértékig kockázatos műszaki átszervezések­be, vagy új technológiai eljáráso­kat honosít meg, korszerűbb gyártmányokra tér át. Az ilyen feladatok megoldása pillanatnyi­lag talán csökkenti a számok csil­logását. Nem egy helyi vezető vallja: „Ha a jövőnek is dolgo­zom, ki tudja, talán ma »leégek«.” Az is észlelhető, hogy pártössze­jöveteleken, gazdasági vezetők ta­nácskozásain, a sajtóban is in­kább csak a ma sikereit, a pilla­natnyilag felmutathatót kérik számon, s eszerint ítélik meg az üzemi vezetők munkáját. Az olyan igazgató, párttitkár, minisz­tériumi tisztviselő, művezető, aki csak a ma eredményeiért és el­ismeréséért küzd — talán azért is, hiszen emberek vagyunk, mert nem biztos benne, meddig lesz a helyén —, gyakran elhanyagolja az alapok lerakását, a későbbi még nagyobb eredmények előfel­tételeinek megteremtését a gaz­dasági, a politikai, a kádermun­kában. Az ilyen emberek közül többen hajlanak a kirakatpoliti­kára a felszínen látható eredmé­nyek ügyes tálalására, arra, hogy minél többet „mutassanak”, még esetleg azt is, ami nincs. A párt mai szolid és messzire­­tekintő politikája jó alapot ad ahhoz, hogy az ilyen jelensé­geket gyökerében megszüntes­sük. Az ötéves terv, a 15 éves lakásépítkezési terv és a nemzet­közi helyzet kedvező alakulása bíztató perspektívát ad most számunkra, s kialakulóban van már hazánkban a szocializmus építésének olyannyira nélkülöz­hetetlen és megújuló pátosza. Mostanában sok szó esik a ter­melékenység emelésének, a mű­szaki fejlesztésnek, általában a minőségi munkának szükséges­ségéről. E feladatok megoldása munkamódszernk alapos felül­vizsgálását is igényli. Azt is, hogy kevesebb hűhót csapjunk a könnyű sikerek és látszatered­mények körül, és még nagyobb megbecsülés övezze a szolid, a jövőt is megalapozó munkát. A jó, a gondos alapozóknak pedig teremtsünk még nagyobb bizton­ságot, még nagyobb kezdemé­nyezési lehetőséget és adjuk meg nekik annak biztos tudatát, hogy ha jól dolgoznak, ott lesznek a falak felhúzásánál, a tető elké­szülténél és élvezhetik a jól vég­zett munka örömét, a boldogság legfőbb okozóját. Dehát mikor is élünk, kérdez­heti ismét az elöljáróban emlí­tett fiatal barátunk és a hozzá ha­sonlók. Megint jórészt az építés­ről, a jövőről, a holnapról esik szó? Talán ők is megértik majd egyszer, hogy az „él”, az boldog, az marad ifjú, aki mindig előre megy. Aki úgy él a mának, hogy bízik a holnapban is, s tesz, ál­doz is azért, hogy az mihama­rább mává változzék. Mert a 15 éves terv egymillió lakása nem­csak azokat lelkesíti és boldogít­ja majd, akik lakáshoz szeretné­nek jutni, hanem mindazokat, akik osztozni képesek mások örömében és, ha kell, mások boldogtalanságában is. Az Erzsé­­bet-híd felépítésének sem csak az örül, aki később indulhat munkába, ha meglesz a híd, hanem mindenki, még a legtávo­labbi falvakban is, aki szereti ezt az országot, ezt a várost, ezt a folyót és szívünkhöz nőtt híd­jait. I­gy van ez. Csak annak tu­dunk igazán örülni, aminek megvalósulásáért magunk is küzdöttünk, magunk is verejté­keztünk. És kevésbé értékeljük azt, ami az ölünkbe hull. Mikor is élünk? Amikor küzdelmek, ál­dozatok, harcok révén napról napra gondtalanabbak, kulturál­tabbak, emberségesebbek va­gyunk, amikor szüntelenül előre megyünk, hogy örökké ifjak ma­radjunk. Pécsi Ferenc

Next