Népszabadság, 1960. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-07 / 32. szám

1960. február 7. vasárnap NÉPSZABADSÁG Tizenöt év fotoriportja A Könyvklub Szinyei-termében (Liszt Ferenc tér), a Magyar Újság­írók Országos Szövetsége fotószakosztályának rendezésében „Tizenöt év fotoriportja" címmel kiállítás nyílt az utóbbi másfél évtized leg­sikerültebb magyar riportképeiből. Most négy képet mutatunk be olvasóinknak a kiállítás gazdag anyagából. Lajos György: Röpgyűlés a Gheorghiu-Dej Hajógyárban. Felnőttek - pepitafüzettel Száztízezer dolgozó tanul jelen­leg hazánkban az általános és kö­zépiskolákban. OTT KINT TELJES A KORA ESTI SÖTÉT. „Jó szerencsét­’­ — búcsúznak kórusban a sorakozó kisdiákok, „Jó szerencsét!...“ — és nyílik már a szárnyas folyosó­ajtó, egy nagy iram a havas is­kolaudvar, pár perc múlva öt óra. De itt, a tanári szobában most ül az asztalhoz öt férfi. József Attila Általános Iskola, Oroszlány. Dolgozók tanfolyama. Az őszön indult ez a kurzus. Késve, igaz, október is elmúlt már, de azóta kétszeres óraszám pótolja a mulasztást. Az oroszlá­nyi bánya kérte így. Ahogyan a tröszt kérésére szerveződött ez az egész felnőttek iskolája, nem mozgalomnak, tervben kipipálni való egyszeri akciónak; nem, az idei tanév rendszeres munka kezdete. Rokonszenves arcú fiatalember beszél erről, már nagykabátosan fogadott az ajtóban, két előadás közt gyors vacsorára sietett volna haza. Most felveszi az osztály­könyvet és tovább magyaráz, ő az esti tanfolyam vezetője, a leg­több óra adója, Csáki László ma­tematika-fizika tanár. — Sok itt kérem a bányadol­gozó, aki hiányosan iskolázott Lemaradtak a művelődésről, nem ők tehetnek róla, aztán ezt most nagyon érzik. Vannak kiváló szakmunkások, műszakiak meg mások hivatali beosztásban, fel­törekedtek a tehetségükkel, értel­mükkel, de az általános tudásuk igen rendszertelen. És a munka­körök már olyanok, hogy nem elég csak a szakmai érzés, évről évre több lesz a követelt művelt­ség, mindenki tanulni szeretne. Elkezdtük ezt a tanfolyamot. Meg­­■ jött a bányától a lista, csaknem százan jelentkeztek. Először akik­­­­nek a végzettség leginkább kell,­­azok tanulnak, mindjárt példákat mondok... Nemcsak nálunk, a másik iskolában, az Arany János­ban is indult oktatás. Levelező formában, heti két konzultáció­val. Most is az lesz. Ilyenkor? ... akinek kérdése van, elmondja, együtt megbeszélik. És mert kevés a tankönyv, előadás is van. Ma például két magyaróra, egy tör­ténelem, aztán kémia, egészség­tan. Nem kevesebb a kisdiákoké­nál. Ezek a nyolcadikosok. KÖRBEMUTAT. Két férfi, két nő készül az órára, kettejük előtt nagyalakú kockás irka, valaki vé­kony noteszt rakott az asztalra, a negyedik kezében irodalomtan­könyv, Jókainál kinyitva. A ta­nárnő diavetítőn babrál. Mellette a dobozban kis tekercs. A kőszí­vű ember fiai. Nem jut mindenki­nek kölcsönkönyv. Képekben is­mertetik majd a regény tartal­mát. Csáki László, még mindig nagy­kabátban, az osztálykönyvbe lapoz. — Például, kik járnak ide. A hetedik osztály létszáma 19 fő. A nyolcadiké 7. Ma nehéz nap volt, hárman hiányoznak. Különben 80 —90 százalékban megjelennek a konzultációkon. Nem kötelező. Maga a tanfolyam sem az, anyagi haszonnal se jár. Itt vagyunk mi, tanárok, a dolgozók iskolájában velem együtt négyen. Délelőtt órák a gyerekeknek, mindkét is­kolában előadunk, azután úttörő­ügyelet, társadalmi munkák ... Heti két estén meg felnőtteket tanítunk. Dehogy panaszkodom, higgye el: nekik a nehezebb. Nézze a névsort. A nyolcadikos levelezőévfo­lyam egyik hallgatója vájár. Ő a legidősebb, negyvenegy éves, Koczka Mihály. Kiszámoljuk az átlagos életkort: 33 esztendő. Kü­lönfélék a foglalkozások: Gáspár János: bányaszálló főgondnok; egy asszony a csoportból lakó nyilván­tartó. Neogrády János: műszaki előadó; a többi három: géptávíró­­kezelő, bányamentő állomásvezető, raktárkezelő segéd. Kiválasztjuk Neogrády Jánost, a műszaki előadót. Harminckilenc esztendős, hatalmas szál férfi, ér­deklődő mosollyal ad kezet a közelebbi ismerkedésre, öt éve végezte el a hetedik osztályt. Felesége, szintén a bá­nya dolgozója, bérelszámoló, most hetedikes. Neogrády minden reg­gel háromnegyed hétkor kezd a minőségellenőrző üzemben. Napi munkája: számítások (ezért is kell nagyon a számtan, bár ő s a tan­tárgy nem a legjobb barátok, az asszony viszont kitűnő számtanos, sokat segít), közben gyakorlatibb teendő az ellenőrző körút, olyan­kor levegőn van, nem a hivatali szobában, ahol tíznaponta min­denféle jelentéseket kell készíte­nie. Délután fél négy, mire végez. És jön a tanulás. — Nemcsak kétszer hetenként, mert készül az ember a jegyze­tekből naponta. Én legalábbis, így kell, folyamatosan, mert min­den kilencedik héten beszámoló van, háromszor összesen az évé­­gi vizsgáig. — A legutóbbi hogyan sikerült? — Olyan közepesformán. De a feleségemnek kitűnőre! — Mennyi tanulmányi szabad­ságot kért a leányától? — Nem kértem én egyetlen na­pot se. — Nem adtak? — Nem kértem. Biztos adtak volna. De hát nekem a dolgom igazában a bánya. Ha tanulok­­ magamnak. Nem igaz? ... NÉZI JÓKAI SZAKÁLLAS KÉ­PÉT a könyvben. Már tart a ma­gyarázat. A többiek jegyeznek. Ugrin Aliz, a vékony, szemüveges irodalomtanárnő A jövő század regényéről beszél. Csáki László végre hazament vacsorázni, nem­sokára fizika következik, arra vissza kell érjen. Új sor kerül egy füzetlapra: „Jövő szd, reg. — el­olvasni!!” Neogrády János suttogóbbra veszi a választ: — A kedvenc tárgyaim? Kémia, fizika, földrajz. Van egy moto­rom: a fizika érthető... A föld­rajz? ... Kirándulni járok a mo­torral. A Kisalföldet, Közép-Du­­nántúlt már összejártam. Zala­egerszegen voltam utoljára, a nyá­ron. Más szórakozás? Televízióm van. Meg a könyvek. — Mit olvas? — Nem amit, hanem amikor!... Kevés az idő rá. No, jut azért Könyvterjesztő vagyok különben az üzemben. — Miket terjeszt? — Leginkább azt ajánlom, amit elolvastam. Az emberek sokfélét kérnek, kevés aki nem összevissza olvas. De majdnem mindenki ol­vas, igen, rendszeresen. Engem a politika igen érdekel. Odahaza jobbára politikai könyveim van­nak, szeretem, hogyha szépiroda­lom, abban is legyen ... Meg a technika. Ugrin tanárnő Jókai életét mondja tovább. Szabadon beszél, közbe-közbe kérdez: — ... járt Pápán. Emlékszünk, kivel is járt együtt Pápán? Először egy bizonytalan hang, majd három másik feleli egy­szerre: — Petőfivel, nem? ... Petőfivel! Fogékonyak ezek a felnőttek — mondta Csáki László. Ilyenkor fá­radtan is úgy figyelnek, akár a kialudt kisdiák reggel. Akarat dolga. Az pedig van. Bányászok. A fehér falon diaképek pergetik a Jókai-könyv meséjét. Ugrin ta­nárnő forgatja a gépet. Négy ce­ruza rója a füzetlapokat az elsö­tétített tanári szobában. Még négy óra van hátra. Addigra a gyerekek odahaza már alusznak. Hárs György ALFÖLDI „KINCSKERESŐK" Egy őszi mélyszántás közepén ütöttek tanyát két hónappal ezelőtt Bat­­tonya mellett a fúrósok. Míg nem fagyott, csak a lánctalpas mélyítette fu­tó árkokban tudtak köz­lekedni az alföldi sár­ban. Azóta már mínusz 23 fokot is mértek. Pörög a fúró, fröccsen a zöld iszap, lehull a hó­ba. Szélcsapta könny­csepp követi: mi lesz emberek, hát kifog raj­tunk az idő? Nem. A tél csak keseríti, de nem gyengíti a fúrásokat, hi­szen mentségnek ott vol­na kályhájával a hul­lámbádog házacska, de melegedésre alig jut idő, mert a fúrólyukon ke­resztül tonnaszámra nye­li az öblítő iszapot; tíz­szer többet eszik most a szokottnál, mert egy há­romszáz méteres kavi­csos szakaszon elszökik a bentonitból készített iszap.­­ Iszapot, csövet emberi erőt emészt a föld mélye. De nemcsak emészt, olaj­jal, gázzal fizet is a mun­káért: 59-ben alig volt meddő fúrás és 76 ezer méter helyett százezret fúrtak — csak győzte csővel az ország. Délben a hullámbádog házacskában harapnak valamit. Az igazi evés kinek-kinek a szállásán lesz, este. A szó erről az életről indul, ahogy ők nevezik a „vándorcirku­szosok életéről”. Olyan a fúrótorony, mint a mágnes, ha egy­szer hozzátapadt egy munkás, ottragad mind­örökre. Huszonöt évvel ezelőtt ragadta magához az öreg viharlátott fúró­mestert, Zagyva Imrét. Szeme látta, keze tapo­gatta huszonöt év válto­zó technikáját, az ütve működő fúrógépektől kezdve , amellyel tíz hónapig fúrtak egy ezer­méteres lyukat — a mai berendezésig, amely egy hét alatt végzi el ezt a munkát. A fiatalok, Balogh, Oszkó, Asztalos „csak” 10—12 éve kerültek a fú­ráshoz, azt mondják, pró­baidőnek elég egy tél is. Ha kibírja az újonc, megmarad és soha többé el nem szakad innen. Mert mostoha élet, annyi bizonyos. Ahogy Balogh Péter mondja: mindig idegenek vagyunk, bár­hová megyünk. Mire megszoknánk valahol, szedhetjük a sátorfánkat. Ahány fúvós, annyife­lé lakik az országban: Bükkszék, Rákosliget, Szolnok, Tóalmás, Bö­szörmény, Mezőkövesd egy-egy házában várják haza a vándort minden hónapban egyszer né­hány napra. Nem mindenki él így. Nagy Gézával például családja is vándorol. A három gyerek ott jár is­kolába, ahol éppen az apa dolgozik. Ugyanígy élik életüket Takácsék, Ráczék. A családtól tá­vollakók két konyhát ve­zetnek, fizetésük zömét hazaküldik, ők maguk pedig a legényszálláson főznek. Távol a családtól és gyakran a lakott he­lyektől szinte egyetlen művelődési lehetőségük, szórakozásuk a napi új­ságolvasás és a rádió. Továbbképző tanfolya­mot látogatnak, mert az évről évre változó tech­nika nem tűr képzetlen embereket. Gondolná valaki, biz­tosan kocsmáznak is so­kat ezek az idegenben tibláboló emberek. Ellen­kezőleg. Nincs rá „ke­ret”, azt mondják. Szinte megható, mennyire gyen­géden gondoskodnak tá­vollevő családtagjaikról ezek a­­ mai munk­ások. Ezért, de a fegyelem miatt is jól meggondol­ják, mielőtt isznak vala­mit. Lefkanics János a fő­fúrómester így fogalmaz­za meg „fiai” erkölcsét: mindenekelőtt a munka. Ha egy ember kiesik, vagy figyelmetlenül dol­gozik, nem lehet helyet­tesíteni. Hiszen nincs fe­lesleges munkásunk. Az egymás iránt érzett fele­lősség és kötelesség a ne­héz munkában összeko­vácsolta ezeket a külön­böző tájakról összegyűlt, más-más természetű em­bereket. Az ebédidő hamar vé­get ér, az alföldi szél ha­vat kotor a mezőről, be­hordja a fúrótorony bor­dái között a vászonpony­va mögé, ahol az embe­rek a fúróasztal fölé ha­jolnak, figyelik a fúrót, mely mind mélyebbre halad, új kincs után ku­tat. Alexa Ferenc 11

Next