Népszabadság, 1960. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-07 / 32. szám
1960. február 7. vasárnap NÉPSZABADSÁG Tizenöt év fotoriportja A Könyvklub Szinyei-termében (Liszt Ferenc tér), a Magyar Újságírók Országos Szövetsége fotószakosztályának rendezésében „Tizenöt év fotoriportja" címmel kiállítás nyílt az utóbbi másfél évtized legsikerültebb magyar riportképeiből. Most négy képet mutatunk be olvasóinknak a kiállítás gazdag anyagából. Lajos György: Röpgyűlés a Gheorghiu-Dej Hajógyárban. Felnőttek - pepitafüzettel Száztízezer dolgozó tanul jelenleg hazánkban az általános és középiskolákban. OTT KINT TELJES A KORA ESTI SÖTÉT. „Jó szerencsét’ — búcsúznak kórusban a sorakozó kisdiákok, „Jó szerencsét!...“ — és nyílik már a szárnyas folyosóajtó, egy nagy iram a havas iskolaudvar, pár perc múlva öt óra. De itt, a tanári szobában most ül az asztalhoz öt férfi. József Attila Általános Iskola, Oroszlány. Dolgozók tanfolyama. Az őszön indult ez a kurzus. Késve, igaz, október is elmúlt már, de azóta kétszeres óraszám pótolja a mulasztást. Az oroszlányi bánya kérte így. Ahogyan a tröszt kérésére szerveződött ez az egész felnőttek iskolája, nem mozgalomnak, tervben kipipálni való egyszeri akciónak; nem, az idei tanév rendszeres munka kezdete. Rokonszenves arcú fiatalember beszél erről, már nagykabátosan fogadott az ajtóban, két előadás közt gyors vacsorára sietett volna haza. Most felveszi az osztálykönyvet és tovább magyaráz, ő az esti tanfolyam vezetője, a legtöbb óra adója, Csáki László matematika-fizika tanár. — Sok itt kérem a bányadolgozó, aki hiányosan iskolázott Lemaradtak a művelődésről, nem ők tehetnek róla, aztán ezt most nagyon érzik. Vannak kiváló szakmunkások, műszakiak meg mások hivatali beosztásban, feltörekedtek a tehetségükkel, értelmükkel, de az általános tudásuk igen rendszertelen. És a munkakörök már olyanok, hogy nem elég csak a szakmai érzés, évről évre több lesz a követelt műveltség, mindenki tanulni szeretne. Elkezdtük ezt a tanfolyamot. Meg■ jött a bányától a lista, csaknem százan jelentkeztek. Először akiknek a végzettség leginkább kell,azok tanulnak, mindjárt példákat mondok... Nemcsak nálunk, a másik iskolában, az Arany Jánosban is indult oktatás. Levelező formában, heti két konzultációval. Most is az lesz. Ilyenkor? ... akinek kérdése van, elmondja, együtt megbeszélik. És mert kevés a tankönyv, előadás is van. Ma például két magyaróra, egy történelem, aztán kémia, egészségtan. Nem kevesebb a kisdiákokénál. Ezek a nyolcadikosok. KÖRBEMUTAT. Két férfi, két nő készül az órára, kettejük előtt nagyalakú kockás irka, valaki vékony noteszt rakott az asztalra, a negyedik kezében irodalomtankönyv, Jókainál kinyitva. A tanárnő diavetítőn babrál. Mellette a dobozban kis tekercs. A kőszívű ember fiai. Nem jut mindenkinek kölcsönkönyv. Képekben ismertetik majd a regény tartalmát. Csáki László, még mindig nagykabátban, az osztálykönyvbe lapoz. — Például, kik járnak ide. A hetedik osztály létszáma 19 fő. A nyolcadiké 7. Ma nehéz nap volt, hárman hiányoznak. Különben 80 —90 százalékban megjelennek a konzultációkon. Nem kötelező. Maga a tanfolyam sem az, anyagi haszonnal se jár. Itt vagyunk mi, tanárok, a dolgozók iskolájában velem együtt négyen. Délelőtt órák a gyerekeknek, mindkét iskolában előadunk, azután úttörőügyelet, társadalmi munkák ... Heti két estén meg felnőtteket tanítunk. Dehogy panaszkodom, higgye el: nekik a nehezebb. Nézze a névsort. A nyolcadikos levelezőévfolyam egyik hallgatója vájár. Ő a legidősebb, negyvenegy éves, Koczka Mihály. Kiszámoljuk az átlagos életkort: 33 esztendő. Különfélék a foglalkozások: Gáspár János: bányaszálló főgondnok; egy asszony a csoportból lakó nyilvántartó. Neogrády János: műszaki előadó; a többi három: géptávírókezelő, bányamentő állomásvezető, raktárkezelő segéd. Kiválasztjuk Neogrády Jánost, a műszaki előadót. Harminckilenc esztendős, hatalmas szál férfi, érdeklődő mosollyal ad kezet a közelebbi ismerkedésre, öt éve végezte el a hetedik osztályt. Felesége, szintén a bánya dolgozója, bérelszámoló, most hetedikes. Neogrády minden reggel háromnegyed hétkor kezd a minőségellenőrző üzemben. Napi munkája: számítások (ezért is kell nagyon a számtan, bár ő s a tantárgy nem a legjobb barátok, az asszony viszont kitűnő számtanos, sokat segít), közben gyakorlatibb teendő az ellenőrző körút, olyankor levegőn van, nem a hivatali szobában, ahol tíznaponta mindenféle jelentéseket kell készítenie. Délután fél négy, mire végez. És jön a tanulás. — Nemcsak kétszer hetenként, mert készül az ember a jegyzetekből naponta. Én legalábbis, így kell, folyamatosan, mert minden kilencedik héten beszámoló van, háromszor összesen az évégi vizsgáig. — A legutóbbi hogyan sikerült? — Olyan közepesformán. De a feleségemnek kitűnőre! — Mennyi tanulmányi szabadságot kért a leányától? — Nem kértem én egyetlen napot se. — Nem adtak? — Nem kértem. Biztos adtak volna. De hát nekem a dolgom igazában a bánya. Ha tanulok magamnak. Nem igaz? ... NÉZI JÓKAI SZAKÁLLAS KÉPÉT a könyvben. Már tart a magyarázat. A többiek jegyeznek. Ugrin Aliz, a vékony, szemüveges irodalomtanárnő A jövő század regényéről beszél. Csáki László végre hazament vacsorázni, nemsokára fizika következik, arra vissza kell érjen. Új sor kerül egy füzetlapra: „Jövő szd, reg. — elolvasni!!” Neogrády János suttogóbbra veszi a választ: — A kedvenc tárgyaim? Kémia, fizika, földrajz. Van egy motorom: a fizika érthető... A földrajz? ... Kirándulni járok a motorral. A Kisalföldet, Közép-Dunántúlt már összejártam. Zalaegerszegen voltam utoljára, a nyáron. Más szórakozás? Televízióm van. Meg a könyvek. — Mit olvas? — Nem amit, hanem amikor!... Kevés az idő rá. No, jut azért Könyvterjesztő vagyok különben az üzemben. — Miket terjeszt? — Leginkább azt ajánlom, amit elolvastam. Az emberek sokfélét kérnek, kevés aki nem összevissza olvas. De majdnem mindenki olvas, igen, rendszeresen. Engem a politika igen érdekel. Odahaza jobbára politikai könyveim vannak, szeretem, hogyha szépirodalom, abban is legyen ... Meg a technika. Ugrin tanárnő Jókai életét mondja tovább. Szabadon beszél, közbe-közbe kérdez: — ... járt Pápán. Emlékszünk, kivel is járt együtt Pápán? Először egy bizonytalan hang, majd három másik feleli egyszerre: — Petőfivel, nem? ... Petőfivel! Fogékonyak ezek a felnőttek — mondta Csáki László. Ilyenkor fáradtan is úgy figyelnek, akár a kialudt kisdiák reggel. Akarat dolga. Az pedig van. Bányászok. A fehér falon diaképek pergetik a Jókai-könyv meséjét. Ugrin tanárnő forgatja a gépet. Négy ceruza rója a füzetlapokat az elsötétített tanári szobában. Még négy óra van hátra. Addigra a gyerekek odahaza már alusznak. Hárs György ALFÖLDI „KINCSKERESŐK" Egy őszi mélyszántás közepén ütöttek tanyát két hónappal ezelőtt Battonya mellett a fúrósok. Míg nem fagyott, csak a lánctalpas mélyítette futó árkokban tudtak közlekedni az alföldi sárban. Azóta már mínusz 23 fokot is mértek. Pörög a fúró, fröccsen a zöld iszap, lehull a hóba. Szélcsapta könnycsepp követi: mi lesz emberek, hát kifog rajtunk az idő? Nem. A tél csak keseríti, de nem gyengíti a fúrásokat, hiszen mentségnek ott volna kályhájával a hullámbádog házacska, de melegedésre alig jut idő, mert a fúrólyukon keresztül tonnaszámra nyeli az öblítő iszapot; tízszer többet eszik most a szokottnál, mert egy háromszáz méteres kavicsos szakaszon elszökik a bentonitból készített iszap. Iszapot, csövet emberi erőt emészt a föld mélye. De nemcsak emészt, olajjal, gázzal fizet is a munkáért: 59-ben alig volt meddő fúrás és 76 ezer méter helyett százezret fúrtak — csak győzte csővel az ország. Délben a hullámbádog házacskában harapnak valamit. Az igazi evés kinek-kinek a szállásán lesz, este. A szó erről az életről indul, ahogy ők nevezik a „vándorcirkuszosok életéről”. Olyan a fúrótorony, mint a mágnes, ha egyszer hozzátapadt egy munkás, ottragad mindörökre. Huszonöt évvel ezelőtt ragadta magához az öreg viharlátott fúrómestert, Zagyva Imrét. Szeme látta, keze tapogatta huszonöt év változó technikáját, az ütve működő fúrógépektől kezdve , amellyel tíz hónapig fúrtak egy ezerméteres lyukat — a mai berendezésig, amely egy hét alatt végzi el ezt a munkát. A fiatalok, Balogh, Oszkó, Asztalos „csak” 10—12 éve kerültek a fúráshoz, azt mondják, próbaidőnek elég egy tél is. Ha kibírja az újonc, megmarad és soha többé el nem szakad innen. Mert mostoha élet, annyi bizonyos. Ahogy Balogh Péter mondja: mindig idegenek vagyunk, bárhová megyünk. Mire megszoknánk valahol, szedhetjük a sátorfánkat. Ahány fúvós, annyifelé lakik az országban: Bükkszék, Rákosliget, Szolnok, Tóalmás, Böszörmény, Mezőkövesd egy-egy házában várják haza a vándort minden hónapban egyszer néhány napra. Nem mindenki él így. Nagy Gézával például családja is vándorol. A három gyerek ott jár iskolába, ahol éppen az apa dolgozik. Ugyanígy élik életüket Takácsék, Ráczék. A családtól távollakók két konyhát vezetnek, fizetésük zömét hazaküldik, ők maguk pedig a legényszálláson főznek. Távol a családtól és gyakran a lakott helyektől szinte egyetlen művelődési lehetőségük, szórakozásuk a napi újságolvasás és a rádió. Továbbképző tanfolyamot látogatnak, mert az évről évre változó technika nem tűr képzetlen embereket. Gondolná valaki, biztosan kocsmáznak is sokat ezek az idegenben tibláboló emberek. Ellenkezőleg. Nincs rá „keret”, azt mondják. Szinte megható, mennyire gyengéden gondoskodnak távollevő családtagjaikról ezek a mai munkások. Ezért, de a fegyelem miatt is jól meggondolják, mielőtt isznak valamit. Lefkanics János a főfúrómester így fogalmazza meg „fiai” erkölcsét: mindenekelőtt a munka. Ha egy ember kiesik, vagy figyelmetlenül dolgozik, nem lehet helyettesíteni. Hiszen nincs felesleges munkásunk. Az egymás iránt érzett felelősség és kötelesség a nehéz munkában összekovácsolta ezeket a különböző tájakról összegyűlt, más-más természetű embereket. Az ebédidő hamar véget ér, az alföldi szél havat kotor a mezőről, behordja a fúrótorony bordái között a vászonponyva mögé, ahol az emberek a fúróasztal fölé hajolnak, figyelik a fúrót, mely mind mélyebbre halad, új kincs után kutat. Alexa Ferenc 11