Népszabadság, 1960. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-07 / 32. szám

'Wt,i!nniiimuiiiiniitmHinminimmirmf»nmmm?iWHW!l?MTWMflffWWtWWWftWWfftfl9mmwwwnwiwfimiftiimminnimimmimiimn / BÍRÓ ANDRÁS: cfayírtfMjeviH'K tfrtfrvitH, hajcIoMÓM A lapszerkesztés gondolatát Láppá Jancsi röpítette föl először az egyik januári napon. A tízperces szünetben padszomszé­­dommal, Lóki Karcsival támasz­tottuk a folyosó falát, húsz vagy harminc fillér megszerzésének le­hetőségein gondolkodván, amikor elénk állt: — Miért ne szerkeszthetnénk mi hárman újságot? Majd minden gimnázium önképzőkörének van már havonta megjelenő hivatalos lapja. Azokat is csak diákok szer­kesztik ... Az igazgatóság meg csak örülhet, hogy az iskolánknak olyan ötletes növendékei vannak, mint mi... Napokig tanács­koztunk még, majd miután megegyeztünk abban, hogy mindnyájan egyformán felelős főszerkesztőkként működünk, el­kezdtük az anyaggyűjtést. A sportrovat vezetését a dadogós, de különben sportszakértő Hirkára bíztuk. A nyolcadikos Albert az önképzőköri rovatot vállalta. Pa­­lánki Imre pedig — akinek már a Világvárosi Regény­ek­ sorozatá­ban egy regénye is megjelent — vállalkozott arra, hogy Fizikából és szerelemből elégtelen címmel izgalmas diákregényt kanyarít a lapunkba. Amikor elkészült a re­gény első fejezete és együtt voltak a cikkek, tudósítások, versek, no­vellák (én is írtam egyet) — írásos kérelemmel mellékelve — beko­pogtattunk a tanári szoba ajtaján. A paksamétát Végh tanár úr vette át, aki egyébként magyarra és franciára tanított bennünket. Vékony dongájú, halk szavú fiatal­ember volt Végh tanár úr. Ha né­ha valami tréfánkon elhúzta a szá­ját, úgy hatott, mint az akkor oly közismert lizoform-plakát. El is neveztük Lizoformnak ... — Nem neki kellett volna oda­adnunk — aggodalmaskodott Lup­pá Jancsi. — Meglátjátok, még el­ront mindent... A­nnál nagyobb volt a meglepe­tésünk, amikor harmadnapra, az utolsó, hatodik órán — éppen francia volt — átadta lapunk első számának tervezett anyagát: — Ügyes kis lap lesz ebből — ben az ember úgy pusztult rakás­ra, mint ősszel a szúnyog, mikor hideg szél csap le a tájra. Vagy nem ismerte a szenvedések fene­ketlen kútját, vagy letagadta a szenvedést, mert valahol kedvét lelte a pusztulásban! É­nekelnek az asszonyok, s kö­zülük kettő olyan! És ahány özvegység, annyiféle! Aki akkor húszesztendős volt, most harmincöt-harminchét. Ilyen korú nő még kezdhetne va­lamit életével, ha felét el is gyá­szolta, el is mulasztotta a hiába­való reménykedésben. Többre gyermek is maradott ura után. Annak még tudott élni, a gyermeknek. Az még kitölthette az életnek egyik felét. De aki egyedül várt, mit tehetett, ha ta­lált is magához illő párt. Ha meg is kedvelte szíve, ha el is árulta magát neki! Megvallani nyíltan nem lehetett, vállalni az emberek előtt! Nem engedte a becsület! S ami történt, csak titokban történ­hetett. Mert ilyen is volt, és ret­tenetes szégyen nyomta azt a sze­relmet ! Aki akkor negyven felé járt — ma már jól meghaladta az ötve­­net. Egykor cseperedő gyermekei már családosak. Az ő vigasztaló­­dása már csupán gyermekei utó­daiban sarjadhat... Nem teszem, nem, bár sorra járhatnám a házakat, ahol olyan asszonyok maradtak. Vallathat­nám őket egymás után, mi gyöt­relemben telt a másfél évtized? Az asszonyi élet legszebb szaka­sza özvegyi sorban, segítség nél­kül, özvegyi gondban, imbolygó lélekkel, özvegyi gond? A gyermekne­velés meg a tisztesség annak csak egyik fele, s gyakran kiseb­bik fele! Gyermek-őrizőnek, be­csület-csősznek éltek apám­­anyám, ipam-napam, ha el is hal­kezdte. — Az igazgató úr külön is örült neki és általam gratulál ma­guknak. Hát csak csinálják... — Ámbár... — fordult meg a katedrán — van az anyag között egy írás, a fiatal mérnök és a gazdag földbirtokos lányának sze­relméről ... Hát kérem, ez egy élettől elrugaszkodott történet... Nagyot nyeltem. Lappá az első padsorból ijedten nézett vissza rám, padszomszédom. Lóki Karcsi meg bokán rúgott: — Látod, már kukacoskodik ... A te írásod ... — Tudják, maguk még fiatalok, tapasztalatlanok... Nem tudom már, melyikük írta ezt az elbeszé­lést, de az élet nem ilyen ... Eb­ben a novellában adva van egy most végzett mérnök, egy szegény asztalos fia. Valami éjjeli mula­tóhelyen összeakad egy gazdag földbirtokossal s az csak úgy mel­lékesen meghívja a fiatal mérnö­köt a gazdaságába, hogy tervez­zen meg és építsen föl egy mag­tárat ... Végh tanár úr kis szünetet tar­tott, majd annál lendületesebben folytatta: — Mindez már önmagában is képtelenség, hiszen a mostanában végzett mérnökök, nézzenek csak ki az utcára, ott lapátolják a ha­vat a többi munkanélkülivel, in­­ségmunkással. Még szerencsés eset, ha villamoskalauzkodhatnak, vagy mit tudom én, mit csinálnak... De tegyük föl: a sors összehozza a fiatal mérnököt egy földbirtokos­sal... Persze abszurdum, hogy lokálban ismerkednek össze, hi­szen honnan is lenne egy ilyen szegény ördögnek pénze pezsgőre, meg mit tudom én, micsodára ... És a továbbiakban? Míg a mérnök odalent a gazdaságban szemlélő­dik és méricskél, beleszeret a föld­­birtokos lányába, az viszontsze­reti, majd a kedves papa áldását adja a frigyre... ... Nem kérem, ez enyhén szól­va, abszurdum ... Aztán hirtelen megfordult, egyik kezével zakójába nyúlt, fölhúzva inge ujját, mert észrevette, hogy lak közben. De a föld! A földet művelni, gondozni kellett! A föld várja az eltávozott gazda keze­­munkáját, de műveletlen nem maradhat egy esztendőben sem. S földje minden özvegynek van. Nyolc-tíz hold legalább! An­nak a haznak, akire semmi vagy éppen csak házhelyke maradott — osztottak! Jaj, öröm volt akkor a föld, de sokszor gond azóta. Egyik-másik próbálta bérbe ad­ni a kis birtokot. De a bérbe adott föld nem hizlalja a gazdát. S fiatalnak, amit maga meggyőz­het, szégyen is idegen kéz alá adni! S tétlenné válik az asz­­szony, akinek bérlik földjét, s há­romszor rossz, ha szegénnyé is közben, összecsapni a földet az öregekével sem lehet! Mekkora terület kerekedne ki abból! Sok ne legyen a föld! S eladni? Fa­lu hitványa lett volna, aki meg­kísérli!­­ G­azdálkodni kellett! Az igás jószágok pedig régen ki­öregedtek, az udvari jószágok ré­gen elenyésztek volna az udvar­ról! Az eszközök elkoptak, a tető­ket, a falak vakolatát megzilálta az idő. Új jószágokról kellett, vagy kellett volna gondoskodni, hogy rá lehessen ismerni a ház­ra, a gazdaságra. Egyedül az asz­­szony nem változhatott. Nem is az asszonyi becsület, a­ női hűség volt a burok, amely­ben ezt a tizenöt asszonyt meg­őrizte magának a falu múltat őr­ző rétege, hanem a föld. Az örök­lött, a kapott föld! S a kicsi gaz­daság, a gyámoltalan, a tehetet­len gazdaság. A tehénkével, s tán­gebével, félcsípőjű fogattal szán­­togató, gazda nélkül gazdálkodó, nyolc-tíz holdas nyomorúság. Már a fiókák kiszálltak a fé­szekből, de a madár üli az üres fészket, foszladozó manzsettája kibújt a kopott szövet alól. S­zerkesztőtársaim azért meg­nyugodtak, mert Végh tanár úr olyasmit mondott, hogy ő ter­mészetesen nem áll útjában, ez az írás meg­jelenhetik, elvégre ez a lap szabad fórum ... Március elsejére megjelent la­punk első száma, rózsaszín karton­kötésben, huszonnégy kisalakú ol­dalon, ötszáz példányban. Az elbeszélésemnek azonban nem tudtam örülni. Minduntalan Végh tanár úr bíráló szavai jutot­tak eszembe. Nem tudtam megér­teni: miért ne dolgozhatna egy végzett mérnök a saját szakmá­jában és azonnal? Miért nincs munkaalkalom? Miért eladhatat­lan a búza? Miért nincs ára? Azt mondják, válság van... Gazdasági válság világszerte? De miért? Er­ről nem esett szó soha az iskolai órákon. Aztán szabadjára engedve fan­táziámat, elbeszélést írtam, ami arról szólt, hogy munkanélküli kő­­művesek, esztergályosok, gépszer­kesztők, asztalosok, kubikosok há­rom fiatal mérnök vezetésével fel­­kerekednek és az Alföldön vala­hol egy lakatlan pusztaságon épít­kezni kezdenek. Dolgoznak szaka­dásig, reggeltől estig, míg a kör­nyékbeli parasztok, csődbe jutott földbirtokosok előlegbe élelmiszert — búzát, lisztet, zsírt, cukrot és állatokat — szállítanak nekik. Amikor aztán gomba módra nőnek ki az üzemek a földből és ontani kezdik a termékeket, az építők áruban fizetik vissza a sok-sok élelmiszert. A város vezetői meg befogadnak minden újonnan ér­kező munkanélkülit, hiszen van ott dolog elég... Néhány év telik el s azon a környéken mindenki boldog, megelégedett­ írásomnak ezt a címet adtam: A csodálatos város ... Mikor Luppá elolvasta, ezt mondta: — Ez marhaság ... Még nagyobb marhaság, mint az előbbi... Ez nem fog megjelenni .. . Lizoform ebbe még inkább beleköt — vélte Lóki —, hacsak... Hacsak egyáltalán odaadjuk neki cenzúrára ... Tudjátok mit? — vi­­gyorodott el —, ne adjunk oda egyetlenegy írást se ... Hiszen ő mondta: szabad fórum vagyunk ... Elvégre vállalhatjuk a felelősséget. D­arabig latolgattuk a helyzetet, ám a következő napok ese­ményei végképp megérlelték ben­nünk az elhatározást: nem adjuk oda cenzúrára az írásokat. Felnőtt fiúk, hogy nem moz­dulhattak a földdel, elmentek vá­rossá! Legalább megőrizni a korhadt házat, a korhadt eszközöket — mint a pogány hiedelemben —, hogy megismerje szülötte helyét a lélek, ha erre visz útja. Ámu­lat övezte ezért az özvegyeket, s most már egymást is őrizték! S a tiszteletnek és néma csodálko­zásnak olyan gyűrűje szorult rá­juk, amelyet sem levetni, sem megszokni nem tudtak. Ki is tudhatta rajtuk kívül, mit jelent állni és megállni az élet­ben lélek-egyedül! Már mindenki kereshette boldogulása útját. Mozgott évek óta az egész falu. De őket nem engedték kacsinta­ni sem a jövendő boldogulás fe­lé. S lassan már az a kevés se­gítség is elapadt, amit a kegye­let néhány évig biztosított szá­mukra. De példájukra számított a falu! A falunak az a fele, amely utóvédnek szánta őket, mint egy­kor embereiket a hadrakelt ha­talom. S elmúlt volna még egy évti­zed is akár, keserves várakozás­ban (talán az egész asszonyélet), ha a virrasztás pislákoló mécsesé­re hatalmas lehelettel rá nem fú az élet. De bizony ráfújt a múlt tava­szon s a hiú reménykedések vilá­ga egyetlen délelőtt kialudt. Ez a Bakony­alji község egyet­len lendülettel termelőszövetke­zetté alakult. Az özvegyeket azon­ban senki nem késztette. Hagyni akarták őket várakozó gyászuk­ban. S amint az ár egyetlen délelőtt végighömpölygött a falun s az el­évült esküjükhöz hív özvegyek portáját egy-egy szigetként meg­hagyta, abban az órában riadalom költözött valamennyiük szívébe. Az esemény pedig nem volt egyéb, mint az, hogy Végh tanár úr „utazni kezdett ránk” s egymás után szedtük be az elégteleneket. — Nem elég csak szerkeszteni, kérem — mondogatta —, tanulni is kell... Hja, az élet nem népünne­pély, mint ahogyan azt maguk képzelik ... Keményen meg kell dolgoznia annak, aki érvényesülni akar. Aki a fellegekben jár, na­gyot pottyan, ha felébred ... Még halálra is zúzhatja magát... Ráadásul lapunk anyagi egyen­súlyát is veszély fenyegette, öt­hat nap alatt, alig fogyott el belőle száz példány. Pedig a rikkancsok jutalékát is fölemeltük két fillér­re... — Valamit tennünk kell — szív­ta a fogát Luppá Jancsi —, külön­ben tönkremegy vállalkozásunk, a Hajnalhasadás. Valami jó reklá­mot kéne kitalálni. A „reklámot” Sóki Karcsi eszelte ki. — Osztályok közötti focibajnok­­ságot hirdetünk! — hadarta. — A mérkőzésekre lapunk megvásárlá­sa lesz a belépő! A döntőre meg­jelentetjük a második számot s oda csak azzal lehet belépni... A többletbevételből veszünk egy ol­csó kis focit és az lesz a díj!... Az ötletet kitűnőnek találtuk. A f­ősportos Hirkával megbeszéltük a részleteket s már hozzá is látott a bajnoki forduló szervezéséhez. Az edzéseket és a selejtező mérkőzé­seket a Népligetben tartottuk s ugyanott jelöltük ki a döntő he­lyét is, a vasúti töltés oldalánál. A döntőbe a mi osztályunk és a VIII/A csapata került. Sajnos, a bajnoki mérkőzés arra a napra esett, amikor nekünk hat óránk volt és az utolsó a francia. Mit lehet itt tenni? Ha végigüljük a hatodik órát is, akkor a Kispesten, Újpesten, Csepelen és Lőrincen lakó társak nem érnek vissza ide­jében a meccsre. Ha vissza is ér valamelyikük, fáradt lesz, elveszt­hetjük a meccset. — Tudjátok mit? — ugrott a pad tetejére Lóki és csendet intett. — Lógjunk meg az óráról... Majd kimagyarázkodunk vala­hogy ... A mérkőzést a mi osztályunk, a VII/B nyerte és nagy hurrá­zás közepette Hirka vette át az időközben megvásárolt és általunk átadott focit. És bár a meccset megnyertük, hátra volt a másnapi feketeleves. Mert hiszen ellógtunk a franciáról és ... — ez már a mi hármunk bűne volt — tanári cen­zúra nélkül jelentettük meg lapun­kat. Egyszerre megértették, hogy a sors régen útfélre vetette őket, s tengődhetnek, akár a gyom, ha tovább őrzik az őrizhetetlent. Senki sem kérdezte, ugyan mit szólnának a megboldogultak vagy a feneketlen barlang mélyén a vi­lág végéig várakozók az asszo­nyaik lázadó gondolataihoz. S el­feledték maguk is, hogy magános tengődéssel és aggodalommal tar­toznak. Még akkor délben jelentkeztek mind a tizenöten. Pedig össze sem beszéltek.* M­i köze az özvegyek hűséges várakozásának a termelőszö­vetkezethez? Ha így kérdezem: semmi. Beleszól-e az emberek, az asszo­nyok érzelmi életébe, gondolatai­ba a közös gazdaság, a választott, vállalt vezetőség? Meg sem pró­bálja. Egyéb dolga van! És mégis ... Tollászkodik a madár, ha új ta­vaszt érez, szirmát kibontja a nö­vény. Ketten az asszonyok közül azóta férjhez mentek. Egyet most kér Győrbe egy pénzügyőr. S kettő itt énekel esténként az iskola világító ablaka mögött, a karban. S a többi is fülel a Bakony alji éjszakában. Vajon mire gondolnak az olyan asszonyok, amikor ezt hallják: Jól meggondold rózsám elejét, utolját. Hogy kivel kötöd meg két szemed világát! Az elmúlt életre gondolnak, az elveszített és elmulasztott ifjúság­ra. S amikor a kék ibolya tövére énekelik le a harmatot, akkor a megmaradt életre és a megvalósít­ható jövendőre gondolnak bizo­nyosan. Másnap a harmadik óra volt Végh tanár úré... Dermedt, ijedt csöndben vártunk rá. Arcán a megszokott mosollyal lépett be, de mintha valami kesernyés vonás ülne a szája szögletében ... Beírta az osztálykönyvet, csöndesen lelé­pett a katedráról és fejét lehajtva, járt-kélt a padok között. Néha egy pillanatra megállt, ránézett vala­­melyikőnkre, aztán folytatta út­ját. Nem bírtuk tovább. Lóki Karcsi állt föl falfehéren: — Tanár úr, kérem ... Mi teg­nap ... Elfelejtettük... Mi hibát... Hibát követtünk el... Igazán el­felejtettük ... — Az az igazság... — ugrott föl hirtelen Luppá Jancsi —, hogy mi igenis el akartuk blic­celni az órát, de... de a futball­meccs ... — Nézzék — szólalt meg végre Végh tanár úr, leintve Lappát is —, én igazán nem tudom, hogy mit csináljak most magukkal? Tegnap, amikor beléptem ebbe az üres terembe, elszorult a szívem. Nagyon bántott a maguk hanyag­sága, de még inkább az a körül­mény ... Hogy is mondjam csak? Ha akkor azonnal megyek az igaz­gató úrhoz, akkor saját magamat rövidítem meg néhány pengővel... Ha nem tudnák, én nem kineve­zett, hanem óraadó tanár vagyok... Óradíjas, aki a leadott órák után kapja a fizetését... De mit is ma­gyarázok itt maguknak?... Ha annyira fellegekben élnek is, ha annyira kötelességmulasztók is, tudniuk kell: egy villamosjegy ára 24 fillér és én Erzsébeten la­kom, albérletben. A lakásért, mo­satásért fizetnem kell nekem is . Higgyék el, nem gyerekjáték ez... R­ám nézett. Az utolsó szavaknál már remegett a hangja, de tovább nem szólt, csak a szemé­vel beszélt, mintha ezt mondta volna: „Erről írjon egy elbeszélést, fiatal barátom ... Tessék, itt van az én életem...! Bőséges, jó anyag ...” Mondom, hang nem jött ki a torkán, de azért sem, mert nyílt az ajtó és az igazgatónk robbant be rajta, kezében lobog­tatva lapunk második számát... Az előbbi szavak súlya alatt zsibbadt tagokkal tápászkodtunk föl. — Üljenek csak le, kérem — mondta rekedten, és az elősiető Végh tanár úr előtt meglengette a Hajnalhasadást. — Mi ez, kedves tanár úr?! Mi ez?! Ezt maga olvasta és átenged­te?! Végh megrendülve vette kezé­be a lapot. Már nyílt a szája, ami­kor igazgatónk közbevágott: — Felháborító! Minősíthetetlen! Még szerencse, hogy csak az isko­la falai között terjesztik. Kérem, az az írás ... Az A csodálatos vá­ros?! Még csak ez kéne nekünk ...! összeszedni a munkanélkülieket és új várost alapítani!? Ha nem tudná, ez lázítás, kérem! Már csak az izgató táblák hiá­nyoznak a kezükből...! Hirtelen felénk fordult: — Maguk között van, aki ezt írta? ... Nem tudom, hogyan álltam föl, mert a térdemből minden erő el­illant, agyam elzsibbadt, de azért konokul néztem az igazgatóra. — Igazgató úr — hallottam Végh tanár úr hangját —, én en­nek a lapnak minden betűjét ol­vastam ... Ez hazudik — gondoltam — ez a szerencsétlen magára vállalja ... — Különösebb veszélyt azonban — folytatta — nem láttam ebben a kérdéses írásban ... Az igazgató összevonta szemöl­dökét: — Az összes fellelhető lappéldá­nyokat el kell égetni... A lapot meg ... beszüntetjük ... Maga pedig — mutatott rám — ne fir­káljon ilyen marhaságokat... El­viharzott. Nagy sokára szólalt meg Végh tanár úr. Hozzám beszélt: — Búcsúzzanak el, kérem, a lapszerkesztéstől... Hanem ez az írás, higgye el, legalábbis, aho­gyan az igazgató úr vázolta a tar­talmát, ügyes lehet... Ne veszítse el kérem a kedvét... Majd elol­vasom ... Esztendőre rá, tanügyi főbiztost küldtek ki hozzánk, aki azt vizs­­gálgatta: mi az oka annak, hogy a VIII/B-osztályban szinte kivétel nélkül mindenki jelesre áll ma­gyarból és franciából?...

Next