Népszabadság, 1960. április (18. évfolyam, 78-102. szám)

1960-04-06 / 82. szám

1960. április 6, szerda SZÜLŐKÖVEK NEVELÉSRŐL A fogadott gyermek -papjainkban egyre gyakoribbá -­ ’ válik gyermekek örökbefo­gadása. Jelenti ez az együttérzés­nek, a felelősségtudatnak nö­vekvő mértékét, jelenti természe­tesen azt is, hogy egyre több gyermektelen házaspár (bár, hangsúlyozzuk, nemcsak gyer­mektelen házaspárok fogadnak örökbe gyermeket!) érzi, hogy a gyermek hiányzik élete teljessé­géhez. Még több az olyan házaspár, amelyik szeretne gyermeket örök­be fogadni. Évek óta vívódik az örökbefogadás gondolatával, de fél: az ember nem tudhatja, mi­lyen lesz a gyerek, az idegen gye­rek. Persze, a saját gyermekénél sem tudhatja — és akik így gon­dolkodnak, kissé túlbecsülik az öröklődés tényét a neveléssel szemben. Az idősebb, intézetek­ben, idegen családokban nevelke­dett gyermeket, akit eddigi éle­tében már súlyos megrázkódtatá­sok értek, persze nehezebb nevel­ni, mint azt, akit az otthon mele­ge óvott — de a szeretet és biza­lom itt is megtermi a maga gyü­mölcsét. Az így nevelt — átnevelt gyermeket a szülő talán még sok­kal inkább a maga „alkotásának” érezheti, mint a sajátot, aki egye­nes életútján különös nehézségek nélkül nevelődik,­­ így a fogadott gyermeket érintő problémák közül mindjárt első­nek jelentkezik az örökbe fogadott gyermek életkora. A fogadó szü­lők sokszor nem szívesen vállal­ják az újszülöttel vagy a fiatal csecsemővel való bajlódást, szí­vesebben fogadnak 2—3 éves vagy ennél idősebb gyermeket örökbe. Nevelési szempontból he­lyesebb, ha a szülő úgyszólván „fehér lapot” kap a gyermekkel, amibe még semmi sincs beírva. Az ilyen gyermek még nem ma­gá­nyosodott el, még nem érezte azt a szeretethiányt, amit az anya mellett felnövő gyermekkel szemben a még oly kitűnően fel­szerelt csecsemőotthonokban ne­velt gyermeknél is az egy gondo­zónőre jutó több gyermek, az egy gyermekre jutó gondozónőknek műszakonként való váltakozása okoz. Nevelése kezdettől egyenle­tesen folyik , és, ami igen fon­tos, kezdettől kialakul a belső kapcsolat szülő és gyermek kö­zött. Természetesen, számításba esik emellett a szülők kora is. Idősebb emberek ne vállaljanak olyan feladatot, aminek — embe­ri számítás szerint — esetleg nem tudnak megfelelni; náluk a na­gyobb gyermek örökbefogadása indokolt. Visszatérő problémája a neve­lőszülőknek, hogy meg­mondják-e, és, ha igen, mikor mondják meg gyermeküknek, hogy nem a sajátjuk. Találkoz­tam olyanokkal, akik nem kímél­tek sem energiát, sem költséget, hogy a gyermek előtt származása minden nyomát eltüntessék, hogy az sohase tudja meg, hogy nem ők az édes szülei. A legtöbben legalább arra törekszenek, hogy csak érettebb korban tudja meg a gyermek az igazságot, amikor az — ők legalább úgy gondolják — nem okoz majd oly nagy megráz­kódtatást. Az elodázás szándéka mögött gyakran a félelem rejtő­zik, hogy elvesztik a gyermek sze­­retetét. Számos szülőt igyekeztem meggyőzni, hogy a gyermeki sze­retet nem — vagy nem elsősorban — az életet adó szülőnek szól, hanem a nevelőnek, a gondozó­nak, aki a védtelen kisgyermek­nek megadja azt a biztonságot, amit éppen védtelensége miatt igényel. A gyermek 4—6 éves kor­ban megrázkódtatás nélkül veszi tudomásul a tényt, hogy az anyá­nak ismert védője—gondozója nem valóságos anyja. Érzelmein ez a megismerés semmit sem vál­toztat, hiszen az anya fogalma csak ahhoz fűződik, akit eddig is anyjának ismert. Ha viszont csak a serdülés korában jut tudomásá­ra, hogy nem valóságos szülei ne­velik, akkor gyakran ébred benne harag, és ez a harag különöskép­pen nem azok ellen irányul, akik elhagyták, s akik ezt megérdemel­nék, hanem azok ellen, akik ma­gukhoz fogadták. Nem hálátlan­ságból ered a harag, hanem a hir­telen talajvesztettség érzéséből, s abból a félelemből, hogy ezek a szülők is elhagyhatják, eldobhat­ják maguktól. Az érem másik ol­dala pedig, hogy a serdülő kor fantáziája kiszínezi, a romantika ködébe öltözteti azt a szülőt, aki gyermekére már nem is gondol, nyomait esetleg sohasem kereste. Ez az életkor az emberek és dol­gok felnagyítására is hajlamosít. A gyermek azt képzeli, hogy igazi szülei nagyszerű, kiváló emberek, s ha megtalálja őket, azok boldo­gan magukhoz fogadják majd. Boldogtalan és elkeseredéssel végződő keresés következik, amelyből a gyermek vagy ifjú nemegyszer összetört lélekkel ke­rül ki. Az örökbefogadás tényének mindvégig való eltitkolása jóformán sohasem sikerül: a gyermek innen vagy onnan meg­tudja a valóságot, amit esetleg el sem árul a szülőknek. A titok éket ver közéjük, és a gyermek egész lelki életére rányomja bélye­gét. A helyes út tehát itt is — mint minden más területen — a teljes őszinteség. Komoly probléma adódik ak­kor, ha az örökbefogadás után saját gyermek is születik. Van­nak anyák, akiknél nem szenved csorbát a megszokás s a nevelés folytán már amúgy is kifejlődött anyai érzés: ismerünk valakit, akinek örökbe fogadott gyermeke után három nagyon kedves gyer­meke született — és mégis az első, a „nem igazi” állt talán valamennyi közül legkö­zelebb szívéhez. A gyakoribb eset, sajnos, az,­­hogy a szülő akaratlanul is összehasonlí­tásokat tesz, amelyek természete­sen saját gyermeke javára ütnek ki. Az édes testvérek között sem ritka féltékenység ilyenkor ka­tasztrofális méreteket ölthet és komoly családi konfliktushoz ve­zethet. Ez volt az eset egy család­ban, ahol 5 éves fiút fogadtak örökbe és három évvel később megszületett a nagyon szép kis­lány. Annak ellenére, hogy a fiú anyagi gondoskodásban tovább sem szenvedett hiányt, egyre in­kább probléma­ gyermekké vált, aki a gyermekkor végéig gondo­kat okozott magatartásával, nem­tanulásával, s ennek következté­ben pályaválasztási dilemmáival. Pedig a szeretet és törődés még tudatosabb egyenletességével mindezt el lehetett volna kerülni. Amilyen fontos a gyermekkel szemben az őszinteség, olyan fon­tos az is, hogy a nevelőszülőben (akár van saját gyermeke, akár nincs) ne éljen állandóan égető problémaként az „igazi, nem iga­zi” kérdése. A gyermek az örök­­befogadás tényével az övé lett, ő felel érte, hogy boldog ember, de­rék ember, a társadalom hasznos tagja váljék belőle. Ne érezzen idegenséget, ne kutassa, hogy ezt vagy amazt a vonást a gyerek „honnan hozta”, ne is méricskél­je folyton, hogy vajon a sajátjá­val is így bánna-e. (Ez utóbbiból gyakran túlkényeztetés ered — nem gyöngédségben, amiből soha­sem lehet túl sok a gyermeknek —, hanem engedékenységben, ajándékokkal való túlhalmozás­­ban.) Az anya engedje, hogy lé­nyének anyaisága teljes mérték­ben kibontakozzék, az apa adja meg szeretetben, mintakép-szol­gáltatásban azt, amire minden gyermeknek — sajátnak és nem sajátnak — szüksége van. K­étségtelen, hogy a gyermek örökbefogadása felelősséget jelent, aminthogy nagy felelősség a saját gyermek felnevelése is. Talán felesleges hozzátennünk — hiszen ezt az örökbe fogadó és az örökbefogadáson még gondolkodó szülők is érzik —, hogy egyben nagy örömök forrása. Hornná Erős Anna dr. az I. kerületi iskolai ideggondozó vezető orvosa NÉPSZABADSÁG A MOJSZEJEV-E­­YÜTTES FORRÓ SIKERE AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN A Szovjetunió világhírű Állami Népi Táncegyüttese — népszerű nevén Mojszejev-együttes — minapi nagysikerű csepeli bemutatko­zása után felszabadulásunk ünnepének délutánján, s kedden este az Erkel Színházban folytatta vendégszereplését. A színház hatalmas né­zőterét hétfőn és kedden is zsúfolásig megtöltötték az érdeklődök. Nagyszerű vendégeink mindkét alkalommal forró sikert arattak. Ragyogó táncukkal, meleg kedélyt, derűt és őszinte poézist sugárzó programjukkal alig tudott betelni a közönség. Képünkön: Részlet az együttes egyik nagyszabású számából, a Venzelja című régi orosz körtáncból. ­ Akikkel most ismerkedünk Minden esztendő április 4-ének alkalmából, felszabadulásunk év­fordulóján adja át a művelődés­­ügyi miniszter az immár hagyo­mányos díjakat, az előző év során kimagasló eredményt elért művé­szeknek. Különös öröm,­­ hogy idén is, szabadságunk tizenötödik születése napján, jelentős arány­ban szerepelnek a kitüntetettek közt fiatal alkotók. Most azokból mutatunk be há­rom ifjú művészt, akik a mai ün­nepnaptól kezdve írhatják majd a saját nevük után a munkájuk megbecsülését jelző díj nevét. A Munkácsy Mihály-díj jutalmazottja az alig huszon­öt esztendős művésznő, Sza­bó Erzsébet. Hivatásának nem csupán fa­natikus műve­lője, de szinte egyetlen hazai úttörője is; gondja egy ná­lunk­ meglehetősen elhanyagolt ipari-művészeti ág megújítása, megszínesítése, a szónak valódi ér­telmében — az üveg, a színes üveg iparművésze Szabó Erzsébet. Va­lamikor festő szeretett volna len­ni. Még általános iskolás korában díjakat nyert megyei és kerületi rajzversenyeken. De a művészeti gimnázium első éveitől érdeklődé­se mindinkább az üvegcsiszolás titkai felé­ fordult. 1954-ben kitű­nőre végezte az üvegdíszítő tan­szakot. Ilyen szak a Képzőművé­szeti Főiskolán nincs; a továbbta­nulás e módja helyett Szabó Er­zsébet félig hivatalos úton vett részt a főiskola óráin, s máig is így, „bejáróként” látogatja az ot­tani előadásokat, főként rajztudá­sát igyekezvén fejleszteni. Közben apósával és férjével odahaza kez­detleges üvegcsiszoló gépet szer­kesztett, hogy valóban alkothas­son; mindjárt legelső önálló üveg­tervei — asztali készletek, dísz­hamutartók — megnyerték a zsű­rik, s a díszmű-kereskedelem tet­szését. Megbízásokat kapott az Iparművészeti Tanácstól. A leg­utolsó rendelésre Szabó Erzsé­bet által tervezett boroskészlet valószínűleg idén húsvétra for­galomba kerül. Szabó Erzsébet munkái már több kiállításon szerepeltek, s egy alkalommal, a fesztiválon Moszk­vában is. 1959-ben és 1960-ban minisztériumi ösztöndíjban része­sült. A Szabó Erzsébetnek nyúj­tott anyagi segítség — s a mostani Munkácsy-díj — összegei jó hely­re jutottak. A művésznő fél éve havonta egy hetet tölt a Salgótar­jáni Üveggyárban. Utazásai, otta­ni munkája, s e munka nyersanya­gainak költségét maga fedezi. Sok­sok üvegre van szüksége. A gyár helyet és tapasztalt üvegfúvómes­tert biztosít segítségül a kísérle­tekhez: a közönség közt igen nép­szerű, s a már külföldön is érdek­lődést keltett színesüveg-dísztár­­gyak első példányait is Salgótar­jánban készítette el Szabó Erzsé­bet. Ez a munka nehéz. Úgyszól­ván teljesen hiányzik hozzá az út­baigazító szakirodalom. Nagy ener­giára, szorgalomra, felkészültség­re van szüksége — s ezt Szabó Erzsébet jól tudja és vállalja is —, hogy népgazdaságunknak je­lentős anyagi, neki magának nagy művészi hasznot ígérő cél­jait, kísérletező terveit valóra váltsa. A József Attila-díj, amely az ugyancsak hu­szonöteszten­dős Simon La­jos versgyűjte­ményét, a Csil­lagnézést tün­tette ki, egy tisztességgel (s a költő benső világában is becsülettel) megharcolt pályaindulás megérde­melt jutalma. Mezőgazdasági cse­lédember nyolc gyereke közül, „a szerencséskezű hetedgyermek” Si­mon Lajos, a Pest megyei Kartal faluban született. ..Gyermekkora állandó költözködésben telt: ura­ságtól uraságig, a hegyaljai Tár­cáitól a zempléni Girincs falun át, a Mezőcsát melletti Vas­­tanyáig, ahonnét­ három kilomé­terre esett az iskola. A felszaba­dulást is, mondhatni, „útközben” érte meg Simon Lajos: egy alka­lommal, szó szerint, „szembe­­gyalogolt” az érkező szovjet csa­patokkal. 1946-ban szülei telepesként föl­det, házat kaptak a Győr-Sopron megyei Mosonszolnokon. 1949 óta szövetkezeti tagok. Simon a mo­sonmagyaróvári népi kollégium padjaiból Győrbe, a tanítóképző­be került. Azt elvégezvén, 1954- ben a megyei Hírlaphoz, újság­írónak állt. Ott jelent meg, még az előző évben, a választásokról levélformában írt legelső verse is. Később költeményeit az Új Hang, a Művelt Nép és a rádió közölte. 1956 októbere az irodalom, újság­írás kapujába frissen érkezett Si­mon Lajost is válságba zavarta. Osztályos tudata, egészséges er­kölcsi ereje azonban hamarosan rásegítette a meggyőződötten­ igaz útra. Elsők között tűnt fel versei­vel az 1957-ben újra induló iro­dalmi fórumokban, s amikor a Mosonmagyaróvári Gépjavító Vál­­lalatnál végzett segédmunkát abbahagyva, szerkesztői hívásra Budapestre költözött, már vala­mennyi lap közölte rendszeresen az írásait. Szereplője volt a Tűz­­tánc című emlékezetes antológiá­nak. 1959 márciusában pedig megjelent első könyve, a Csillag­nézés. S nyomdában van Te út! címzésű második verseskötete is. Simon Lajos foglalkozásra nézve most riporter, az Esti Hírlap mun­katársa. E tevékenység, a sokfelé való utazgatás, sűrű találkozásai az üzemek, munkásotthonok ol­vasóközönségével, biztosítják szá­mára az eleven élet állandó kö­zelségét, amely felismerhetően ér­ződik rövid idő alatt népszerűvé vált stílusán, költői hangján és témaválasztásán. Nagy fogékony­sággal követi a hazai mindenna­pok eseményeit, jár a történelem sarkában. Levél a faluról című versciklusa például mindmáig a közelmúlt falusi átalakulás egye­dülálló költői dokumentuma. Az Erkel Ferenc-díj kitüntetettje Szokolay Sán­dor zeneszerző. Hármuk közül a legidősebb: huszonkilenc esztendős. Ze­nészcsaládban született, Bé­kés megyében, Kunágotán. Hegedűtanár édesapja annak idején nem járhatta végig a Zeneművészeti Főiskolát. Szokolay Sándor mes­terségbeli tanulmányait a békés­­tarhosi zenegimnáziumban kezd­te: néhány hét alatt megtanulta az elsőéves anyagot, s aztán a maga szórakozására rövid zongo­radarabokat írt. E „szórakozás” révén fedezték fel komponistate­hetségét. Szokolay lelkiismerete­sen végigjárta a tarhosi iskolát; ott ismerte meg a fejlődésére ké­sőbb erősen ható bartóki muzsi­kát, s a zenészközösségben a kö­zösségi zene természetét. A főis­kolán zeneszerző szakot végzett, Szabó Ferenc, majd Farkas Fe­renc voltak a mesterei. Még főis­kolás korában érte el első sike­reit: két díjat nyert a varsói VIT-en, majd Hegedűversenyét ugyancsak Varsóban, az 1956-os Wieniawsky-versenyen jutalmaz­ták harmadik díjjal. Az azóta nyomtatásban is megjelent Hege­dűszólószonátával aranyérmet nyert a moszkvai fesztiválon. Ta­valy pedig a bécsi VIT verse­nyein jutalmazták első díjjal a bolgár és bantu-néger népi szö­vegekre szerzett Két ballada ve­gyeskarra, két zongorára és ütő­hangszerekre című művét. Nyolc­tételes oratóriuma, A tűz már­ciusa 1959 márciusában hangzott fel először, a Magyar Rádió kó­rusainak és zenekarának tolmá­csolásában, neves szólisták köz­reműködésével. Szokolay jelenleg kantátán dol­gozik, Nicolas Guillén költemé­nyeire ír muzsikát. Komponálja második oratóriumát, a debreceni Kodály-kórus számára, amelynek vezetője, Gulyás György, Szo­kolay egykori békéstarhosi igaz­gatója. A távolabbi terv: egy opera. García Lorca Vérnászát szándékszik feldolgozni benne a zeneszerző. Szokolay mostanáig legkedveltebb munkaterülete a kó­rus-zenekari műveké. Munkatem­pója megfeszített — lehető leg­többet szeretne kifejezni a drá­­maiságból (mint maga mondja), mely számára a művészet alap­vető ismérve. Emberi mondani­valótól áthatottan, korszerű szen­vedélyt akar adni a muzsikának. * Szabó Erzsébet, Simon Lajos, Szokolay Sándor: három fiatal az új kitüntetettekből. Az elismerést mindhármuknak ez a mai évfor­duló hozta meg, a szabadságé, melynek tizenöt évében művésszé növekedtek. Hárs György

Next