Népszabadság, 1960. április (18. évfolyam, 78-102. szám)
1960-04-06 / 82. szám
1960. április 6, szerda SZÜLŐKÖVEK NEVELÉSRŐL A fogadott gyermek -papjainkban egyre gyakoribbá - ’ válik gyermekek örökbefogadása. Jelenti ez az együttérzésnek, a felelősségtudatnak növekvő mértékét, jelenti természetesen azt is, hogy egyre több gyermektelen házaspár (bár, hangsúlyozzuk, nemcsak gyermektelen házaspárok fogadnak örökbe gyermeket!) érzi, hogy a gyermek hiányzik élete teljességéhez. Még több az olyan házaspár, amelyik szeretne gyermeket örökbe fogadni. Évek óta vívódik az örökbefogadás gondolatával, de fél: az ember nem tudhatja, milyen lesz a gyerek, az idegen gyerek. Persze, a saját gyermekénél sem tudhatja — és akik így gondolkodnak, kissé túlbecsülik az öröklődés tényét a neveléssel szemben. Az idősebb, intézetekben, idegen családokban nevelkedett gyermeket, akit eddigi életében már súlyos megrázkódtatások értek, persze nehezebb nevelni, mint azt, akit az otthon melege óvott — de a szeretet és bizalom itt is megtermi a maga gyümölcsét. Az így nevelt — átnevelt gyermeket a szülő talán még sokkal inkább a maga „alkotásának” érezheti, mint a sajátot, aki egyenes életútján különös nehézségek nélkül nevelődik, így a fogadott gyermeket érintő problémák közül mindjárt elsőnek jelentkezik az örökbe fogadott gyermek életkora. A fogadó szülők sokszor nem szívesen vállalják az újszülöttel vagy a fiatal csecsemővel való bajlódást, szívesebben fogadnak 2—3 éves vagy ennél idősebb gyermeket örökbe. Nevelési szempontból helyesebb, ha a szülő úgyszólván „fehér lapot” kap a gyermekkel, amibe még semmi sincs beírva. Az ilyen gyermek még nem magányosodott el, még nem érezte azt a szeretethiányt, amit az anya mellett felnövő gyermekkel szemben a még oly kitűnően felszerelt csecsemőotthonokban nevelt gyermeknél is az egy gondozónőre jutó több gyermek, az egy gyermekre jutó gondozónőknek műszakonként való váltakozása okoz. Nevelése kezdettől egyenletesen folyik , és, ami igen fontos, kezdettől kialakul a belső kapcsolat szülő és gyermek között. Természetesen, számításba esik emellett a szülők kora is. Idősebb emberek ne vállaljanak olyan feladatot, aminek — emberi számítás szerint — esetleg nem tudnak megfelelni; náluk a nagyobb gyermek örökbefogadása indokolt. Visszatérő problémája a nevelőszülőknek, hogy megmondják-e, és, ha igen, mikor mondják meg gyermeküknek, hogy nem a sajátjuk. Találkoztam olyanokkal, akik nem kíméltek sem energiát, sem költséget, hogy a gyermek előtt származása minden nyomát eltüntessék, hogy az sohase tudja meg, hogy nem ők az édes szülei. A legtöbben legalább arra törekszenek, hogy csak érettebb korban tudja meg a gyermek az igazságot, amikor az — ők legalább úgy gondolják — nem okoz majd oly nagy megrázkódtatást. Az elodázás szándéka mögött gyakran a félelem rejtőzik, hogy elvesztik a gyermek szeretetét. Számos szülőt igyekeztem meggyőzni, hogy a gyermeki szeretet nem — vagy nem elsősorban — az életet adó szülőnek szól, hanem a nevelőnek, a gondozónak, aki a védtelen kisgyermeknek megadja azt a biztonságot, amit éppen védtelensége miatt igényel. A gyermek 4—6 éves korban megrázkódtatás nélkül veszi tudomásul a tényt, hogy az anyának ismert védője—gondozója nem valóságos anyja. Érzelmein ez a megismerés semmit sem változtat, hiszen az anya fogalma csak ahhoz fűződik, akit eddig is anyjának ismert. Ha viszont csak a serdülés korában jut tudomására, hogy nem valóságos szülei nevelik, akkor gyakran ébred benne harag, és ez a harag különösképpen nem azok ellen irányul, akik elhagyták, s akik ezt megérdemelnék, hanem azok ellen, akik magukhoz fogadták. Nem hálátlanságból ered a harag, hanem a hirtelen talajvesztettség érzéséből, s abból a félelemből, hogy ezek a szülők is elhagyhatják, eldobhatják maguktól. Az érem másik oldala pedig, hogy a serdülő kor fantáziája kiszínezi, a romantika ködébe öltözteti azt a szülőt, aki gyermekére már nem is gondol, nyomait esetleg sohasem kereste. Ez az életkor az emberek és dolgok felnagyítására is hajlamosít. A gyermek azt képzeli, hogy igazi szülei nagyszerű, kiváló emberek, s ha megtalálja őket, azok boldogan magukhoz fogadják majd. Boldogtalan és elkeseredéssel végződő keresés következik, amelyből a gyermek vagy ifjú nemegyszer összetört lélekkel kerül ki. Az örökbefogadás tényének mindvégig való eltitkolása jóformán sohasem sikerül: a gyermek innen vagy onnan megtudja a valóságot, amit esetleg el sem árul a szülőknek. A titok éket ver közéjük, és a gyermek egész lelki életére rányomja bélyegét. A helyes út tehát itt is — mint minden más területen — a teljes őszinteség. Komoly probléma adódik akkor, ha az örökbefogadás után saját gyermek is születik. Vannak anyák, akiknél nem szenved csorbát a megszokás s a nevelés folytán már amúgy is kifejlődött anyai érzés: ismerünk valakit, akinek örökbe fogadott gyermeke után három nagyon kedves gyermeke született — és mégis az első, a „nem igazi” állt talán valamennyi közül legközelebb szívéhez. A gyakoribb eset, sajnos, az,hogy a szülő akaratlanul is összehasonlításokat tesz, amelyek természetesen saját gyermeke javára ütnek ki. Az édes testvérek között sem ritka féltékenység ilyenkor katasztrofális méreteket ölthet és komoly családi konfliktushoz vezethet. Ez volt az eset egy családban, ahol 5 éves fiút fogadtak örökbe és három évvel később megszületett a nagyon szép kislány. Annak ellenére, hogy a fiú anyagi gondoskodásban tovább sem szenvedett hiányt, egyre inkább probléma gyermekké vált, aki a gyermekkor végéig gondokat okozott magatartásával, nemtanulásával, s ennek következtében pályaválasztási dilemmáival. Pedig a szeretet és törődés még tudatosabb egyenletességével mindezt el lehetett volna kerülni. Amilyen fontos a gyermekkel szemben az őszinteség, olyan fontos az is, hogy a nevelőszülőben (akár van saját gyermeke, akár nincs) ne éljen állandóan égető problémaként az „igazi, nem igazi” kérdése. A gyermek az örökbefogadás tényével az övé lett, ő felel érte, hogy boldog ember, derék ember, a társadalom hasznos tagja váljék belőle. Ne érezzen idegenséget, ne kutassa, hogy ezt vagy amazt a vonást a gyerek „honnan hozta”, ne is méricskélje folyton, hogy vajon a sajátjával is így bánna-e. (Ez utóbbiból gyakran túlkényeztetés ered — nem gyöngédségben, amiből sohasem lehet túl sok a gyermeknek —, hanem engedékenységben, ajándékokkal való túlhalmozásban.) Az anya engedje, hogy lényének anyaisága teljes mértékben kibontakozzék, az apa adja meg szeretetben, mintakép-szolgáltatásban azt, amire minden gyermeknek — sajátnak és nem sajátnak — szüksége van. Kétségtelen, hogy a gyermek örökbefogadása felelősséget jelent, aminthogy nagy felelősség a saját gyermek felnevelése is. Talán felesleges hozzátennünk — hiszen ezt az örökbe fogadó és az örökbefogadáson még gondolkodó szülők is érzik —, hogy egyben nagy örömök forrása. Hornná Erős Anna dr. az I. kerületi iskolai ideggondozó vezető orvosa NÉPSZABADSÁG A MOJSZEJEV-EYÜTTES FORRÓ SIKERE AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN A Szovjetunió világhírű Állami Népi Táncegyüttese — népszerű nevén Mojszejev-együttes — minapi nagysikerű csepeli bemutatkozása után felszabadulásunk ünnepének délutánján, s kedden este az Erkel Színházban folytatta vendégszereplését. A színház hatalmas nézőterét hétfőn és kedden is zsúfolásig megtöltötték az érdeklődök. Nagyszerű vendégeink mindkét alkalommal forró sikert arattak. Ragyogó táncukkal, meleg kedélyt, derűt és őszinte poézist sugárzó programjukkal alig tudott betelni a közönség. Képünkön: Részlet az együttes egyik nagyszabású számából, a Venzelja című régi orosz körtáncból. Akikkel most ismerkedünk Minden esztendő április 4-ének alkalmából, felszabadulásunk évfordulóján adja át a művelődésügyi miniszter az immár hagyományos díjakat, az előző év során kimagasló eredményt elért művészeknek. Különös öröm, hogy idén is, szabadságunk tizenötödik születése napján, jelentős arányban szerepelnek a kitüntetettek közt fiatal alkotók. Most azokból mutatunk be három ifjú művészt, akik a mai ünnepnaptól kezdve írhatják majd a saját nevük után a munkájuk megbecsülését jelző díj nevét. A Munkácsy Mihály-díj jutalmazottja az alig huszonöt esztendős művésznő, Szabó Erzsébet. Hivatásának nem csupán fanatikus művelője, de szinte egyetlen hazai úttörője is; gondja egy nálunk meglehetősen elhanyagolt ipari-művészeti ág megújítása, megszínesítése, a szónak valódi értelmében — az üveg, a színes üveg iparművésze Szabó Erzsébet. Valamikor festő szeretett volna lenni. Még általános iskolás korában díjakat nyert megyei és kerületi rajzversenyeken. De a művészeti gimnázium első éveitől érdeklődése mindinkább az üvegcsiszolás titkai felé fordult. 1954-ben kitűnőre végezte az üvegdíszítő tanszakot. Ilyen szak a Képzőművészeti Főiskolán nincs; a továbbtanulás e módja helyett Szabó Erzsébet félig hivatalos úton vett részt a főiskola óráin, s máig is így, „bejáróként” látogatja az ottani előadásokat, főként rajztudását igyekezvén fejleszteni. Közben apósával és férjével odahaza kezdetleges üvegcsiszoló gépet szerkesztett, hogy valóban alkothasson; mindjárt legelső önálló üvegtervei — asztali készletek, díszhamutartók — megnyerték a zsűrik, s a díszmű-kereskedelem tetszését. Megbízásokat kapott az Iparművészeti Tanácstól. A legutolsó rendelésre Szabó Erzsébet által tervezett boroskészlet valószínűleg idén húsvétra forgalomba kerül. Szabó Erzsébet munkái már több kiállításon szerepeltek, s egy alkalommal, a fesztiválon Moszkvában is. 1959-ben és 1960-ban minisztériumi ösztöndíjban részesült. A Szabó Erzsébetnek nyújtott anyagi segítség — s a mostani Munkácsy-díj — összegei jó helyre jutottak. A művésznő fél éve havonta egy hetet tölt a Salgótarjáni Üveggyárban. Utazásai, ottani munkája, s e munka nyersanyagainak költségét maga fedezi. Soksok üvegre van szüksége. A gyár helyet és tapasztalt üvegfúvómestert biztosít segítségül a kísérletekhez: a közönség közt igen népszerű, s a már külföldön is érdeklődést keltett színesüveg-dísztárgyak első példányait is Salgótarjánban készítette el Szabó Erzsébet. Ez a munka nehéz. Úgyszólván teljesen hiányzik hozzá az útbaigazító szakirodalom. Nagy energiára, szorgalomra, felkészültségre van szüksége — s ezt Szabó Erzsébet jól tudja és vállalja is —, hogy népgazdaságunknak jelentős anyagi, neki magának nagy művészi hasznot ígérő céljait, kísérletező terveit valóra váltsa. A József Attila-díj, amely az ugyancsak huszonötesztendős Simon Lajos versgyűjteményét, a Csillagnézést tüntette ki, egy tisztességgel (s a költő benső világában is becsülettel) megharcolt pályaindulás megérdemelt jutalma. Mezőgazdasági cselédember nyolc gyereke közül, „a szerencséskezű hetedgyermek” Simon Lajos, a Pest megyei Kartal faluban született. ..Gyermekkora állandó költözködésben telt: uraságtól uraságig, a hegyaljai Tárcáitól a zempléni Girincs falun át, a Mezőcsát melletti Vastanyáig, ahonnét három kilométerre esett az iskola. A felszabadulást is, mondhatni, „útközben” érte meg Simon Lajos: egy alkalommal, szó szerint, „szembegyalogolt” az érkező szovjet csapatokkal. 1946-ban szülei telepesként földet, házat kaptak a Győr-Sopron megyei Mosonszolnokon. 1949 óta szövetkezeti tagok. Simon a mosonmagyaróvári népi kollégium padjaiból Győrbe, a tanítóképzőbe került. Azt elvégezvén, 1954- ben a megyei Hírlaphoz, újságírónak állt. Ott jelent meg, még az előző évben, a választásokról levélformában írt legelső verse is. Később költeményeit az Új Hang, a Művelt Nép és a rádió közölte. 1956 októbere az irodalom, újságírás kapujába frissen érkezett Simon Lajost is válságba zavarta. Osztályos tudata, egészséges erkölcsi ereje azonban hamarosan rásegítette a meggyőződötten igaz útra. Elsők között tűnt fel verseivel az 1957-ben újra induló irodalmi fórumokban, s amikor a Mosonmagyaróvári Gépjavító Vállalatnál végzett segédmunkát abbahagyva, szerkesztői hívásra Budapestre költözött, már valamennyi lap közölte rendszeresen az írásait. Szereplője volt a Tűztánc című emlékezetes antológiának. 1959 márciusában pedig megjelent első könyve, a Csillagnézés. S nyomdában van Te út! címzésű második verseskötete is. Simon Lajos foglalkozásra nézve most riporter, az Esti Hírlap munkatársa. E tevékenység, a sokfelé való utazgatás, sűrű találkozásai az üzemek, munkásotthonok olvasóközönségével, biztosítják számára az eleven élet állandó közelségét, amely felismerhetően érződik rövid idő alatt népszerűvé vált stílusán, költői hangján és témaválasztásán. Nagy fogékonysággal követi a hazai mindennapok eseményeit, jár a történelem sarkában. Levél a faluról című versciklusa például mindmáig a közelmúlt falusi átalakulás egyedülálló költői dokumentuma. Az Erkel Ferenc-díj kitüntetettje Szokolay Sándor zeneszerző. Hármuk közül a legidősebb: huszonkilenc esztendős. Zenészcsaládban született, Békés megyében, Kunágotán. Hegedűtanár édesapja annak idején nem járhatta végig a Zeneművészeti Főiskolát. Szokolay Sándor mesterségbeli tanulmányait a békéstarhosi zenegimnáziumban kezdte: néhány hét alatt megtanulta az elsőéves anyagot, s aztán a maga szórakozására rövid zongoradarabokat írt. E „szórakozás” révén fedezték fel komponistatehetségét. Szokolay lelkiismeretesen végigjárta a tarhosi iskolát; ott ismerte meg a fejlődésére később erősen ható bartóki muzsikát, s a zenészközösségben a közösségi zene természetét. A főiskolán zeneszerző szakot végzett, Szabó Ferenc, majd Farkas Ferenc voltak a mesterei. Még főiskolás korában érte el első sikereit: két díjat nyert a varsói VIT-en, majd Hegedűversenyét ugyancsak Varsóban, az 1956-os Wieniawsky-versenyen jutalmazták harmadik díjjal. Az azóta nyomtatásban is megjelent Hegedűszólószonátával aranyérmet nyert a moszkvai fesztiválon. Tavaly pedig a bécsi VIT versenyein jutalmazták első díjjal a bolgár és bantu-néger népi szövegekre szerzett Két ballada vegyeskarra, két zongorára és ütőhangszerekre című művét. Nyolctételes oratóriuma, A tűz márciusa 1959 márciusában hangzott fel először, a Magyar Rádió kórusainak és zenekarának tolmácsolásában, neves szólisták közreműködésével. Szokolay jelenleg kantátán dolgozik, Nicolas Guillén költeményeire ír muzsikát. Komponálja második oratóriumát, a debreceni Kodály-kórus számára, amelynek vezetője, Gulyás György, Szokolay egykori békéstarhosi igazgatója. A távolabbi terv: egy opera. García Lorca Vérnászát szándékszik feldolgozni benne a zeneszerző. Szokolay mostanáig legkedveltebb munkaterülete a kórus-zenekari műveké. Munkatempója megfeszített — lehető legtöbbet szeretne kifejezni a drámaiságból (mint maga mondja), mely számára a művészet alapvető ismérve. Emberi mondanivalótól áthatottan, korszerű szenvedélyt akar adni a muzsikának. * Szabó Erzsébet, Simon Lajos, Szokolay Sándor: három fiatal az új kitüntetettekből. Az elismerést mindhármuknak ez a mai évforduló hozta meg, a szabadságé, melynek tizenöt évében művésszé növekedtek. Hárs György