Népszabadság, 1960. május (18. évfolyam, 103-128. szám)

1960-05-12 / 112. szám

Levelek a csúcsértekezlet előtt Május 16. Csúcsértekez­let... A levelekből kicseng közvéleményünk bizako­dása: sikerül közeledést el­érni, tovább enyhíteni a helyzetet. Ne a fegyverek ereje, hanem a tárgyalások döntsenek az emberiség jö­vőjéről. Ha minden asszony összefogna... „Örömmel látom, hogy enyhül a nemzetközi helyzet — írja szerkesztőségünkhöz intézett levelében Horváth Dezsővé (Budapest). — Leg­főbb kívánságom, hogy ezen az úton haladjon a világ. A háború csak fájdalmat, ke­serűséget, pusztulást hozna. És soha nem gyógyuló sebe­ket. Azt szeretném, ha min­den asszony összefogna, s harcos kiállásával is támo­gatná a közeledést.” Hasonló levelek naponta érkeznek szerkesztőségünk­be. Bizonyítják, hogy né­pünk békét akar. „Mindig nagy figyelem­mel kísérem a politikai ese­ményeket — olvashatjuk Barkácsi József (Tatabánya- Felső, Holló u.) levelében. — Nagyon felháborít, hogy egyes nyugati politikusok azon mesterkednek, hogyan lehetne újra provokációk­kal felszítani a hideghábo­rút. A bonni militaristák kalandortervei tiltakozásra kényszerítenek. Veszélyez­tetve látom a békét. Így kezdődött a második világ­háború előtt is. Úgy látszik semmit sem tanultak a múltból. De mi semmit sem felejtettünk el. Azért va­gyunk itt mi, hogy ne en­gedjük tovább nyújtózkodni őket. Erőnk tudatában bát­ran szembenézhetünk ve­lük.” 1 / Általános leszerelést! Viktor József­né írja (Gyöngyös, Bástya utca.): „Olyan boldogan élünk mi, magyar asszonyok, hogy ilyenről azelőtt álmodni sem mertünk. Nincs mun­kanélküliség, nincs nyomor, nincs háború. Jogokat kap­tunk, s tisztelnek, becsül­nek bennünket. Így akarunk élni tovább. Jogainkat arra használjuk, hogy ezt az éle­tet megőrizzük. Szívvel lé­lekkel támogatjuk a Szov­jetunió által vezetett béke­­offenzívát. Sok millió asz­­szony, édesanya van a vilá­gon, s mind egyhangúlag kiáltja: Ne legyen soha töb­bé háború ! ! ! Tiltsák el az atomfegyvereket, szereljék le a katonákat!” „Nagy öröm töltött el, amikor olvastam a Népsza­badságban Hruscsov elvtárs javaslatát az általános és teljes leszerelésről — írja Hibácskó Ferenc munkás, Kistelekről. — Hruscsov elvtárs ezzel a javaslatával a békeszerető emberek mil­lióinak leghőbb vágyát fe­jezte ki. Ha a nyugati nagy­hatalmak nemcsak hangoz­tatnák békés szándékaikat, akkor most ráléphetnénk a békés egymás mellett élés útjára. Úgy látom azonban, nem azonos a szándékuk a miénkkel. Ahol lehet, okve­­tetlenkednek. Ennek ellené­re bízunk benne, hogyha leülnek a tárgyalóasztal mellé, nemcsak hozzáfog­nak, hanem ki is bogozzák a csomót. Milliók szeme te­kint bizalommal Párizsra. S milliók akaratával nem le­het szembeszegülni.” Három fiamat elvitte a háború Hatvanéves idős asszony írja a következő levelet: „Most, hogy a vezető állam­férfiak találkozásáról írnak az újságok, nekem is eszem­be jutottak a régi idők. Az a sok szenvedés, amit a há­ború okozott. Az első világ­háború után mentem férj­hez. Négy fiúnk született. Férjem a háborúból betegen jött haza. Maláriát szerzett, s ebből a nehéz munka köz­ben nem is tudott kigyó­gyulni. Egyre sorvadt, aztán itthagyott bennünket. Egye­dül maradtam a négy kicsi gyerekkel. Az utána követ­kező időkre jobb nem emlé­kezni. Éjjel nappal a mosó­­teknő mellett álltam. Kellett a gyerekeknek a kenyér. Bennük volt minden re­ménységem. Ahogy nőttek, úgy költözött vissza szívem­be a remény, hogy majd öreg koromra gondtalanul élhetek, eltart a négy mun­kára nevelt gyerek. De az álmok csak álmok marad­tak. Jött a második világhá­ború. Három fiamat kivit­ték a frontra, a negyediket, mint leventét Németország­ba hurcolták. S a négy ke­servesen felnevelt fiú közül három sohasem tért vissza, sohasem láttam többé őket. Mit tehet egy ilyen fiait vesztett, meggyötört édes­anya? Csak sír, sír, hull a könnye tizenöt esztendő múltán is. Öt kis unokám van. Elrémít a gondolat, hogy esetleg ők is erre a sorsra juthatnak. Ezt aka­rom megelőzni.” Jó órában figyelmeztetünk Szabó Gáborné (Buda­pest) a legutóbbi események fölött fejezi ki aggodalmát. „Nem tudom mire vélni a nyugati nagyhatalmak ma­gatartását — írja. — Itt va­gyunk, alig néhány nappal a csúcsértekezlet előtt, s ahelyett, hogy a megoldá­son törnék a fejüket, kéme­ket küldenek a Szovjetunió területére. Nem tetszenek azok a nyilatkozatok sem, amelyek a szenátusban hangzanak el. Úgy hiszem, most még jó órában hang­zik el a figyelmeztetés: ne szálljanak szembe a­­népek akaratával, ne feledjék, hogy megtanultunk már összefogni, s jól tudunk cé­lozni, ha szükség van rá. Mi a bizalmat nem adjuk föl. Teljes erőnkkel támogatjuk vezetőink békéért folytatott harcát.” A tavasztól az emberek általában az élet megújulá­sát várják. De az idei ta­vasztól — a levelek tanúsá­ga szerint — politikai érte­lemben is az élet győzelmét várják. Levelekből — néhány sor Dévai Zoltán kaposvári levelezőnk a megye földművesszövetkezeteinek munkájáról számol be. Azt írja: a megye földműves­­szövetkezetei az első ne­gyedévben csaknem 200 millió forint forgalmat bo­nyolítottak le, többet mint az előző év hasonló idősza­kában.# Fekete Márton nyugdíjas a pécs—mecseki üdülőház­ból írja a levelét. Nagyon jól érzi magát. Köszönetet mond, hogy ilyen kényel­mes és szép helyen tölthet két hetet.* Varga József (Harkány) dicséri az ottani gyógykór­­ház orvosait és ápolóit, akik gondosan és előzéke­nyen bánnak a betegekkel. * Nagy Dezsőné (Szabad­­szállás) arról ír, hogy nem­rég Budapesten a Marti­néni téri gyermekruha­­boltban járt, s egy csoma­got ott felejtett. Néhány nap múlva írt a bolt veze­tőjének, s hamarosan meg­kapta az elveszettnek hitt csomagot.* Várnai László (Pécs), a vasútigazgatóság dolgozói­nak munkaversenyéről ír. A legutóbbi értékelés sze­rint, az igazgatóságok ver­senyében Pécs a második helyen végzett. * Basity József (Szánk) megírja, hogy a Kiskunha­lasi Sütőipari Vállalat a községben nemrég korsze­rű sütőüzemet avatott fel. # Zsarnóczi István (Buda­pest, XXI., Csalitos u. 11.). Több hetet töltött Kékeste­tőn. Nagyon gondos ápolás­ban részesült. Ennek tulaj­donítja, hogy egészségesen hagyhatta el az üdülőt. Távirányítású kishajó a Körösön A Magyar Honvédelmi Sportszövetség Békés megyei modellező klubjában Szappanos József rádió-távirányí­tású kereskedelmi hajómodell kicsinyített mását készí­tette el. A kis hajót a Körösön próbálták ki. Sok nézője akadt a nem mindennapos látványnak. A hajó elindult, egyenesen szelte a vizet. Egy gombnyomásra megfordult, majd több száz méterre eltávolodott. Ekkor egy újabb gombnyomás s a távolról alig látható hajó, a nézők cso­dálkozására, lassan irányt változtatott s visszafelé indult. A másfél méter hosszú, 12 kg súlyú és távirányítású hajó­modell tehát sikeresn kiállta a próbát. Csapó László Békéscsaba Sikeres kultúrmunka Jánoshalmán Több mint öt évvel ez­előtt alakult meg huszonöt taggal a jánoshalmai föld­­művesszövetkezet énekka­ra. Ez a szám azóta mindig növekedett, s ma már hat­vanon felül van. Az út nem volt könnyű. Sok kitartás, szorgalom kel­lett ahhoz, hogy az ének­kar országos hírnévre te­gyen szert. 1957-ben kezdő­dött a sikersorozat, amikor a SZOVOSZ IV. kongresz­­szusának tiszteletére ren­dezett díszünnepségen az ország négy legjobb föld­művesszövetkezeti énekka­ra között a jánoshalmiak is ott álltak az Erkel Színház­ban. A Tanácsköztársaság 40. évfordulójának ünnep­ségein is részt vettek a Ká­rolyi-kertben és az Opera­ház margitszigeti színpa­dán. Időközben megalakult a tánccsoport is. A híres ci­gánytánccal már sok babért szereztek. A színjátszók is munkához láttak a közel­múltban. Az együttesnek háromórás önálló műsora van, ezzel járja a környe­ző falvakat, városokat. A siker sehol sem marad el. Jánoshalma nagyközség a Kiskunságban. Kultúrháza még nincs, de van lelkes, fáradtságot nem ismerő gárdája, amely azon fára­dozik, hogy a nép kultúrá­ját terjessze. Németh Mihály Jánoshalma, Kossuth u. 33. u. A paksi szülőotthonról Feleségem nyolcadik hó­napos terhes volt, amikor egyik éjjel szülési fájdal­makat érzett. Községünk­ben nincs orvos. Ezért a paksi szülőotthonba vittük mentővel. Éjjel két órakor érkeztünk meg. A nővér az­zal fogadott bennünket, hogy a főorvos csak reggel nyolckor lesz bent. Felesé­gemet egy különszobába vezette, gyógyszert adott neki és elment. De az orvos reggel nyolc órakor sem jött. A helyet­tesére is hiába vártunk, d­élután egykor még min­dig nem látta orvos az éjjel érkezett beteget. Többszöri érdeklődésünkre végül azt mondták, csak hétfő reggel számíthatunk orvosra. Ek­kor már nem győztük to­vább türelemmel, s beje­lentettük, hogy elmegyünk egy másik kórházba a sa­ját felelősségünkre. Ha a főorvos hosszabb időre or­vos nélkül meri hagyni az otthont, helyettese pedig elfelejt vizsgálatot tartani, akkor nem bízhatunk ben­nük. Elmentünk a szekszárdi kórházba, ahol feleségemet tizenöt percen belül meg­vizsgálták. Tanulhat ebből a paksi szülőotthon. Gazdag István Dunakömlőd Hol adhatják el a gyümölcsöt? Budapest egyik külváro­sában, a XVIII. kerület Ganz-telepén családi ház­ban lakunk. Kertünkben néhány gyümölcsfa van. Termését a helyi, vagy a város belső piacán szoktuk értékesíteni. A napokban értesítést kaptunk a kerületi tanács­tól. Ezután csak az árusít­hatja a kertjében megter­mett gyümölcsöt a piacon, aki őstermelői igazolvány­nyal rendelkezik. De őster­melői igazolványt csak azoknak adnak, akiknek telke eléri, illetve megha­ladja a 600 négyszögölt. A mi telkeink viszont házzal együtt sem nagyon érik el a 480—500 négyszögölt. Nemsokára itt a gyü­mölcsszezon. Kár lenne, ha a gyümölcs ott menne tönkre a fán. Telepünkön sok olyan nyugdíjas él, aki­nek pótlásként nagyon jól jön a gyümölccsel szerzett kereset, úgy gondolom, mó­dot lehetne találni a kis telkeken lakók e problémá­jának megoldására. Kulcsár István XVIII., Somlókert u. 18. sz. MEGVIZSGÁLTUK TÖBB TÜRELEMMEL, NAGYOBB MEGBECSÜLÉSSEL A Nagykőrösi Gépállomás vezetőire panasz érkezett szerkesztőségünkhöz. Írója így fogalmazta: „Bántó han­gon beszélnek velünk. Néhány régi dolgozó már odébb­­állt, máshova ment munkát keresni. Egyikünk, mási­kunk ugyancsak azt forgatja a fejében, hogy itthagyja a gépállomást, mert nem érzi eléggé megbecsülve magát. Pedig nem akármilyen nálunk a törzsgárda, már több ízben elnyertük az élüzem címet.” Kérdezzük azokat, akik már eljöttek, akik elkívánkoz­nak, akik nem akarják itthagyni, s azokat is, akik nem a gépállomáson dolgoznak, de azért tájékozottak annak munkájáról. Egyöntetű a vélemény: néha túl szigorúak a vezetők. „Brigádvezetői értekezleten azt kaptuk az igaz­gatótól, ha elmegy húsz ember a gépállomásról, jön he­lyette negyven.” Ilyen és ehhez hasonló tényekből derül ki, hogy a vezetőség néha valóban elvéti a mértéket. Ilyen eset volt az is, amikor közölte, hogy öt percnyi ké­sés az egész napi munkabér elvesztését jelenti, vagy az, amikor utasította a portást, hogy ezek és ezek a szerelők addig nem hagyhatják el a gépállomást, amíg az egyik gépet ki nem javítják. A gépállomás dolgozói sem szeretik a gőgös, hatalmi szót, még ha hozzájuk hasonló, munkásokból lett veze­tőktől hallják, akkor sem. Megszokták, hogy nem feltét­lenül a szigorúság az, ami a munkában ösztönöz. A köte­lességtudat, a becsület sokkal inkább. Hogy mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az előző igazgató gyenge és korántsem hibátlan vezetése mellett is élüzem címet nyertek. A gépállomás csinosítá­sára, a kertre, a röplabda-, a teniszpálya építésére senki sem sajnálja a társadalmi munkát. Igaz, voltak, akik visszaéltek a régi igazgató engedé­kenységével. Az ilyen embereknek, akik nem voltak hoz­zászokva a pontos munkához, már eleve nem tetszett az új igazgató. Ezekkel szemben szükség volt egy-egy szigo­rúbb intézkedésre. Más azonban a helyzet a törzsgárda tagjait illetően. Gerecze Ambrus traktoros 1949 óta dolgozott a gépállo­máson. Nem kapott a gépállomástól elég szerszámot a géphez, márpedig a folyamatos, jó munkához szerszám kell. Szerzett „magának”. Ment is a gépe mindig. Egy­szer aztán el akarták venni tőle azt a szerszámot, amit nem is a gépállomástól kapott. Ezen a szerszámhistórián annyira összekülönbözött az igazgatóval, hogy végül el­ment az állami gazdaságba dolgozni. Majd, amikor a Petőfi Tsz-be új traktor érkezett, oda hívták. Két kézzel kaptak érte. Ismerik, jó, dolgos, ügyes traktoros. „Jól jártak vele” — mondja a városi pártbizottság titkára is. Mit szól ehhez a gépállomás igazgatója? Szerette volna, ha nem válik meg Gerecze Ambrus a gépállomástól. Sa­ját vigasztalására-e, vagy mert ismeri Gerecze Ambrus ragaszkodását a gépekhez — csendesen, inkább magának mondja: — Fog ő még nálunk dolgozni. Sorra vesszük a panaszolt eseteket. Az igazgató tudja, mit kifogásolnak magatartásában. Amikor vitára kerül a sor, vagy reklamálásra, olyankor mutatkozik meg leg­inkább, hogy az ellentmondást nem szokta meg. így volt akkor is, amikor Kristóf Mihály szerelő papíron kapott figyelmeztetést, hogy végezze el egy meg nem nevezett gép karbantartását. Szóváltás támadt emiatt. Az igazgató szinte kizavarta az irodából, pedig a szerelő jogosan rek­lamált. Ha hibát láttak munkájában, nevezték volna meg, hogy melyik gépről van szó. A gépállomás második a megyében. A tavaszi munkák nyolcvan százalékát már elvégezték. Tavaly 117 száza­lékra teljesítették a tervet. Nincs tehát baj a munka kö­rül. Csupán arról van szó: nem mindegy, hogy az ered­ményeket miként érik el. A felpanaszolt dolgok ártalma­sak, mert többen önérzetükben sértve érzik magukat. Az újabb eredmények, a nagy tervek érdekében — amelyek között nem kisebb dolog van, mint az aratás egy-két tsz­­ben való teljes gépesítése — megkívánja, hogy a törzs­­gárdát megtartsa és becsülje a gépállomás vezetősége. Bánjon úgy az emberekkel, ahogy azt a dolgozók, a munka és a vezetőség érdeke kívánja, ahogyan nálunk szokásos és természetes. Patus Ferenc

Next