Népszabadság, 1960. május (18. évfolyam, 103-128. szám)
1960-05-01 / 103. szám
1960. május 1. vasárnap III. I SZABADSÁG Kádár János fogadta a Szovjet-Magyar Barátság Társasága küldöttségét Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára fogadta a Szovjet-Magyar Barátság Társasága, V. P. Druzin vezetésével hazánkban tartózkodó küldöttségét. A küldöttséget elkísérte M. A. Popov, a Szovjetunió magyarországi nagykövetségének ideiglenes ügyvivője. A szívélyes, baráti találkozón részt vett Rónai Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság elnöke, Rapai Gyula, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezetője, valamint Demeter Sándor, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság főtitkára. (MTI) Aláírták a Szovjet-Magyar Barátság Társasága és az MSZBT idei együttműködési tervét Szombaton a Kulturális Kapcsolatok Intézetében aláírták a Szovjet—Magyar Barátság Társasága és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság közötti 1960. évi együttműködés tervét. Az MSZBT részéről Vadász Elemér Kossuth-díjas akadémikus, az MSZBT alelnöke, az SZMBT részéről V. P. Druzin, a Szovjet—Magyar Barátság Társasága elnökhelyettese írta alá a munkatervet. Az aláíráson jelen voltak az MSZBT vezetői, a Külügyminisztérium képviselői, valamint a Szovjet—Magyar Barátság Társasága hazánkban tartózkodó küldöttsége. Ott volt M. A. Popov, a Szovjetunió budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője és a nagykövetség több tagja. Az együttműködési terv aláírása után Vadász Elemér és V. P. Druzin rövid beszédben méltatta a két társaság közös munkájának jelentőségét. A két baráti társaság 1960. évi terve kiszélesíti a múlt év áprilisában Moszkvában aláírt egyezmény alapján megkezdett együttműködést. A többi között az eddig megrendezett kulturális és politikai jelentőségű évfordulókon kívül májusban Mikszáth Kálmán- és Csajkovszkij-, szeptemberben Ciajkovszkij-, novemberben Erkel-ünnepséget rendeznek, továbbá megünneplik az MSZBT megalakulásának 15-ik évfordulóját júniusban, az alkotmány ünnepét augusztusban, a Szovjetunió alkotmányának ünnepét decemberben. Sok kiállításon ismertetik a két nép gazdasági és művészeti tudományos eredményeit, s ezekről gazdag fénykép- és hanglemez-anyagot, valamint szakfolyóiratokat juttatnak el egymáshoz. Ülést tartott a Magyar Risorgimento Emlékbizottság A Magyar Risorgimento Emlékbizottság dr. Ortutay Gyula akadémikus elnökletével szombaton a Hazafias Népfront Országos Tanácsának székházában plenáris ülést tartott, s megtárgyalta a Risorgimento magyarországi centenáris ünnepségeinek programját. (MTI) hinné — s könnyen hiheti, hisz bennem is felmerült a gyanú —, hogy Vörös Lajos a valóságos szerencsét alkalomadtán kupeckodással, félkézkalmárkodással is meg-megpótolta, cáfolatul hadd vessem itt közbe, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Nem tőle, másoktól tudom, hogy egy ízben eladott például egy lovat. Kedves lova volt, saját nevelésű s mikor megtudta, hogy új gazdája mostohán bánik vele, ütiveri, éhkoppon tartja, hát fogta magát s képes volt érte menni s felárral visszavásárolni. De az is igaz viszont — s ez is hozzátartozik Vörös Lajos arcképéhez és „gazdakarrierjé”-hez —, hogy egyetlen barázda miatt vitába szállt, sőt: kaszával támadt a földszomszédjára s csak az isten őrizte — ahogy mondani szokás —, hogy a dolognak véres vége nem lett.) De visszatérve a szövetkezetbe lépés „hogyan”-jára, mit felelt, amikor mégis csak feltettem neki a kérdést, hogy miért engedett, hisz erővel is, akarattal is sokáig bírta volna még? Szép, de keveset mondó általánosságot, amit egyébként suta, köntörfalazó kérdésem meg is érdemelt. — Azért léptem be — mondta —, mert az idő szavának csak a bolond ember nem hajt térdet és fejet. — Hát a kés? A kusztora? — vágtam most már a dolgok közepébe. — Igaz, hogy elővette? — Igaz. Még a pengéjét is kipattintottam, kérem. — Miért? — Féltem. Annyi rémhír Volt, annyi mende-monda, hogy ... Itt elhallgatott, el is mosolyodon Vörös Lajos s így, hamis kis mosollyal a száján, folytatta: — Hajaj, de nemcsak mink, ungornak féltünk ám! Ők, a tszszervezők is. Na ja, mink azt hittük róluk, hogy vaddisznók, ők meg mirólunk azt, hogy minden ungori farkas Aztán ... addig beszélgettünk, addig ismerkedtünk, hogy a végén rá kellett jöjjünk, ők is, meg mi is emberek vagyunk, itt akár véget is érhetne a történet. Igaz is lenne, szép is, csak éppen Vörös Lajos arcképe maradna a továbbiak híján befejezetlen. Ugyanis jól belehaladva az estébe s azzal a szándékkal, hogy először ritka ízletes burgundit kóstolunk Bársony Gyuláéknál, majd az ungoriak nesztorához, Bársony Péter bácsihoz is fellátogatunk a dombtetőre, a házigazda addig beszélt, addig unszolt, míg magasra tartott petróleumlámpája mellett az állatait is sorra néztük. S ekkor: a tele istálló s a pompás, kiállításra való jószágok láttán támadt fel bennem ismét a kétely, hogy Vörös Lajos másokról mindent elmondott, de magáról csak annyit, amennyit a tszszervező kiszistáktól is bízvást megtudhattam volna. (Bársony Péter bácsiról például azt hogy nála, az ő fellegvárszerű tanyájában volt a döntő tárgyalás, s hogy az aláíráskor ötvenhét esztendős létére bizony, hogy elsírta magát, majd fennszóval így kiáltott fel: — De munka is legyen ám, mert aki nem dolgozik, azt kiűzzük a szövetkezetből, a szénvédésit neki! . Igen, ott, az istállóban valahogy becsapottnak éreztem magam, a saját renyheségem és riporteri ügyetlenségem áldozatának, a véletlen azonban segítségemre jött. Mégpedig nem is akárhogyan: tündér, egy pöttöm kis iskoláslány képében. A hold magasan járt már, tányérja csaknem delelt a messzire elhullámzó dombvonulat felett s a pöttöm kis emberpalánta — Vörösék kisebbik lánya — akkor, abban a percben ért haza az iskolából. A lélegzetem is elállt, ahogy belegondoltam: ez máskor is, egész télen így van s ma világított neki a hold, de mit érezhet, hányszor retteg, hányszor fakad sírva az erdők közt, ha az ég lámpása kigyújtatlan marad? Amire Vörös Lajos, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, a kislány fejére tette nehéz, agyondolgozott kezét s igen csendesen, igen mélyről, a szíve legmélyéről fakadt sóhajjal azt mondta: — Csakis értük, csakis a gyerekeimért lettem én tsz-tag, látja. Különben bírtam volna. Sokáig, a végtelenségig bírtam volna. S arcképe így, ezekben a percekben lett csak teljes. Elmondta, hogy mikor a nagy havak voltak, már hajnalban felkelt s oda-viszsza kétszer is megjárta az iskoláig az utat, hogy kislányainak csapást taposson, végső elhatározását pedig, hogy „éltünk, ahogy éltünk, volt úgy, hogy egész vagonnal csépeltünk gabonát, de most a tűzbe megyünk”, valójában egy éjszakai beszélgetés érlelte meg benne. Arról beszélgetett, arról tanakodott a feleségével, hogy bármi történjék, Ungor annyira a határ szélére esik, hogy földrendezés ide vagy oda — őket úgysem lehet már messzebbre eltagosítani. Az lesz a legjobb tehát, ha továbbra is egyéniek maradnak, legfeljebb csökkentik a gazdaságot s az állatokért bevett pénzen új házat építenek. Ekkor a nagyobbik kislány, aki nem aludt s mindvégig hallotta a beszélgetést, felsírt és így kiabált rá: — Ne, ide ne építsen házat édesapám, mert amit nappal épít, azt én éjjel szerteszórom! Te kedves, nagy szívű, nagy erejű Vörös Lajos és mind ti valahány Vörös Lajosok! Tudom, tudjuk, hogy nem volt könnyű, sok álmatlan éjszakát, sok fejfájást okozott mindnyájatoknak a döntés. De egy bizonyos: ha új úton is jó úton vagytok s az is bizonyos, hogy boldogulástok gondja immár az egész ország gondja! Fogadás a holland nemzeti ünnep alkalmából Dr. W. V. Cohen Stuart holland ideiglenes ügyvivő Julianna királynő születésnapja, a Holland Királyság nemzeti ünnepe alkalmából fogadást adott. A fogadáson megjelent Szarka Károly külügyminiszterhelyettes, a Külügyminisztérium, a Külkereskedelmi Minisztérium több vezető munkatársa, a gazdasági és kulturális élet sok képviselője. Jelen volt a diplomáciai testület több vezetője és tagja. 3 Májusi remények a világpolitikában A tavalyi május a genfi négyhatalmi külügyminiszteri értekezlet előkészületeinek jegyében köszöntött be a világpolitikában. A világ dolgozóinak tavalyi hatalmas május 1-i tüntetésein, felvonulásain, gyűlésein a nemzetközi jelszavak között első helyen szerepelt a követelés: a négy nagyhatalom külügyminisztereinek 10 nappal később megkezdődő tanácskozásával induljon meg végre a hidegháború jegének olvadása a világpolitikában. S a jégzajlás valóban megindult. Hruscsov elvtárs történelmi jelentőségű amerikai látogatása kialakította az Eisenhower—Hruscsov tárgyalások színhelyéről elnevezett Camp David-i szellemet, s a világpolitikai jégzajlást tükrözte már bizonyos fokig az ENSZ tavalyi közgyűlése is. S az idén március 15-én az ENSZ döntése alapján megkezdődött a genfi leszerelési értekezlet, s néhány nappal a genfi nyitány után Párizs a szovjet kormányfőt fogadhatta. Hruscsov elvtárs franciaországi látogatása hozzásegít ahhoz, hogy a hidegháborús örökség minél előbb eltűnhessen a francia—szovjet kapcsolatokból. S most, 1960 májusa újra nagy várakozások és reménységek közepette köszönt az emberiségre. Két hét múlva beteljesedik az a követelés, amelyért az egyszerű emberek immár esztendők óta oly állhatatosan küzdenek: Párizsban május 16-án összeül a Chaillotpalotában a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányfőinek tanácskozása. S ha tavaly a május 1-i nagy tüntetéseken a világ dolgozói még azt követelték első helyen, hogy induljon meg a hidegháború jegének olvadása, most, a csúcskonferencia eredményes munkáját sürgető jelszavaikban már tükröződik az eredményekben gazdag eddigi út is. Hiszen az a tény, hogy a kormányfők tanácskozása összeül Párizsban, már önmagában is nagy győzelme a szocialista országok következetes békepolitikájának, s ezzel együtt az egész békeszerető emberiségnek. Bátran mondhatjuk: történelmi jelentőségű esemény előkészületeinek jegyében köszönt az idei május a világra. S nagy, roppant nagy mindegyik részvevő kormány felelőssége. Hiszen az emberiség nagy reményeket fűz ahhoz, hogy a kormányfői találkozó sikeres munkája elősegíti a vitás nemzetközi problémák megoldását. De vajon mindegyik részvevő hatalom érzi-e a történelmi felelősség súlyát, s mindent elkövet-e valóban, hogy oly módon készítse elő a nagy tanácskozást, hogy egyengesse a megegyezés útját? Ami a Szovjetuniót illeti, kormányának minden cselekedetét jól láthatóan az az őszinte szándék vezérli, hogy a májusi párizsi találkozó valóra váltsa a népek reményeit. A szovjet kormány készen áll a nemzetközi politika valamennyi égető kérdésében való megbeszélésekre. Konkrét tervet terjesztett elő az általános és teljes leszerelésre, kidolgozta részletes javaslatait a német békeszerződés megkötésére és Nyugat- Berlin kérdésének megoldására. A szovjet politika emellett a megegyezés szándékától vezéreltetve nem azokat az ellentéteket hangsúlyozza, amelyekben mély szakadék választja el a Kelet és Nyugat álláspontját, hanem a közös érintkező pontokra igyekszik a figyelmet terelni. Természetes azonban, hogy egyidejűleg leleplez és élesen bírál minden olyan nyugati kísérletet, amely a hidegháború szellemét próbálja visszaidézni a nemzetközi porondra. És, sajnos, erre szükség is van. A nyugati hatalmak láthatóan különös módon értelmezik a csúcstalálkozóra való konkrét felkészülést. A genfi tízhatalmi értekezlet kéthetes ülésezése például világosan megmutatta: a nyugati hatalmaknak nincs semmiféle komoly tervezetük a leszerelésre. A genfi értekezleten a nyugati küldöttek csupán arra szorítkoztak, hogy a szovjet átfogó, konkrét leszerelési intézkedéseket tartalmazó tervet bírálják és egy olyan nyugati, úgynevezett ellenjavaslat mellett kardoskodjanak, amely annyira tökéletlen és annyira alkalmatlan bármiféle tárgyalási alapul, hogy a New Statesman című angol hetilap is maró gúnnyal így írt róla: „Tarka kis rongyokból gyorsan megvarrt kis takaró, azért, hogy a Nyugatnak ne kelljen meztelenül megjelennie az értekezleten." Nem szolgálják a kormányfői találkozó jó előkészítését azok az egyes felelőtlen nyilatkozatok sem, amelyek az utóbbi napokban a csúcskonferenciáról Nyugaton elhangzottak. Herter amerikai külügyminiszter nemrég olyan beszédet mondott Chicagóban, amely feltűnően hidegháborús szellemben fogant. Az amerikai külügyminiszter — aki kormánya nevében beszélt —, a leszerelés kezdetéül fegyverkezést javasolt! Hiszen hogyan is lehetne értelmezni másként azt a tételét, hogy az Egyesült Államok politikájának továbbra is minden körülmény között a sarkköve marad a katonai tömbök erősítése? Micsoda képtelenség ez! Leszerelés oly módon, hogy továbbra is növelik a külföldi katonai támaszpont-hálózatot, fokozzák a NATO-, a CENTO- és a SEATO-országok katonai előkészületeit, egyszóval a fegyverkezési hajszát! Az is meglepő, hogy Herter az általános és teljes leszerelésre törekvő szovjet javaslatokban most hirtelen, „felfedezi”, hogy — idézzük — „nagyon távol vannak a való élettől”. Az amerikai külügyminiszter itt önmagának is ellentmond, hiszen saját korábbi kijelentéseit cáfolja meg. Mit is mondott Herter 1959. szeptember 22-én a szovjet leszerelési programról? Ez a javaslat nem más, mint „az emberiségnek legalább egy világprobléma megoldására irányuló törekvése”, majd hozzátette: „A legnagyobb komolysággal kell tanulmányozni a Szovjetunió javaslatát.” S e megváltozott hang párosul egy pesszimista kampánynyal a nyugati sajtóban. A lapok nagy része láthatóan mindent elkövet, hogy elcsüggessze a csúcskonferencia sikerében hívő egyszerű embereket. Ezek után teljes egészében előttünk áll a kép: a Szovjetunió kormánya a történelmi felelősségérzettől áthatva komolyan és lelkiismeretesen a csúcskonferencia eredményes munkáját készíti elő, s nyugati részről a jelek szerint inkább ennek éppen az ellenkezője történik: a nyugati vezető politikusok — úgy tűnik — arra törekednek, hogy a kormányfői értekezlet minél kedvezőtlenebb feltételek közepette kezdje meg tanácskozásait. A nyugati kormánykörök láthatóan félnek bármiféle megegyezéstől korunk égető kérdésében, a leszerelésben. A monopóliumok urai ugyanis politikájuk megvalósításához nélkülözhetetlennek tartják a fegyveres erőszakot. Emellett arról is szó van, hogy a katonai szerződéseikbe bevont ázsiai és latinamerikai országok kormánykörei a nyílt, durva erőszakra alapozzák uralmukat. S hogy megakadályozzanak mindenféle lázadást, az amerikai és más nyugati monopóliumok érdekeit képviselő ázsiai és latin-amerikai kormányok ellen ehhez is nélkülözhetetlenek a nagy hadseregek, a fegyverszállítmányok és a fegyverkezési hajsza körülményei. Vajon azt jelentené mindez, hogy az emberiség májusi reményei távol esnek a realitás talajától, s csupán délibábokat kergetünk, amikor a nyugati elutasító magatartás és a borúlátó sajtóhadjárat közepette is bízva bízunk a csúcsértekezlet eredményes munkájában? Nem, derűlátásunk nem valamiféle mesterkélt, kötelező, amolyan „kincstári optimizmus”, hanem nagyon is a való helyzetből fakad. Egyes hidegháborús körök vágyálmai és a nemzetközi helyzet realitásai ugyanis ellentétes dolgok. A hidegháború jege megolvadt, s semmiféle új nyugati nyilatkozatokkal nem lehet visszaigazítani az óra mutatóját a hidegháború esztendeibe. Lehet-e meg nem történtté változtatni a szovjet kormányfő amerikai látogatását, s kitörölni nyomtalanul az egyszerű amerikaiak emlékezetéből azt a mély hatást, amelyet Hruscsov elvtárs őszinte békevágytól áthatott szavai keltettek az emberek szívében? Lehet-e meggyőzni arról az egyszerű emberek millióit Nyugaton, saját közvetlen, ellenkező élményeik után, hogy a Szovjetunió állítólag nem akar megegyezést, s ezért a nyugati világnak tovább kell haladnia a fegyverkezési verseny útján, s vállalnia kell egy minden eddiginél szörnyűbb világégés kockázatát? Lehet-e ezekkel az elutasító nyilatkozatokkal megváltoztatni a világhelyzetet, amelyet méginkább, mint tavaly ősszel az jellemez, hogy az erőviszonyok eltolódtak a szocializmus erőinek javára? S lehet-e elködösíteni, leplezni annak a hidegháborús politikának a teljescsődjét, amely például népellenes diktatúrákra építette ázsiai támaszponthálózatát? A legutóbbi dél-koreai és a mostani törökországi események, a kubai és a venezuelai összeesküvések kudarca is határozott cáfolatát adják ennek, s félreérthetetlenül tanúskodnak amellett, hogy minden washingtoni próbálkozás hiábavaló az óramutató visszaforgatására. Nem, a népek nem hagyják elcsüggeszteni magukat, bármennyire is beleillene ez egyes washingtoni körök számításaiba. A béke és a szocializmus hívei tudatában vannak hatalmas erejüknek és a békés együttélés sokat ígérő új, nagy lehetőségeinek. S jól tudják azt is, hogy a békés egymás mellett élés eszméje mint kényszerítő felismerés erőteljesen hat tekintélyes kapitalista körökben is. Ha tehát ezen a májusi szép ünnepen bizakodással tekintünk a kormányfői tanácskozás elé, minden okunk meglehet erre. S minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy egy esztendő múltán 1961. május 1-én azt mondhassuk: a dolgozók tavalyi nagy tüntetéseinek egyik fő követelése, a csúcskonferencia eredményes munkája, megnyitotta az utat a további enyhülés felé. Árkus István