Népszabadság, 1960. május (18. évfolyam, 103-128. szám)

1960-05-01 / 103. szám

1960. május 1. vasárnap II­I. I­ S­Z­A­B­A­D­S­Á­G Kádár János fogadta a Szovjet-Magyar Barátság Társasága küldöttségét Kádár János, a Magyar Szocia­lista Munkáspárt Központi Bi­zottságának első titkára fogadta a Szovjet-Magyar Barátság Társa­sága, V. P. Druzin vezetésével ha­zánkban tartózkodó küldöttségét. A küldöttséget elkísérte M. A. Popov, a Szovjetunió magyar­­országi nagykövetségének ideigle­nes ügyvivője. A szívélyes, baráti találkozón részt vett Rónai Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság elnöke, Rapai Gyula, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezetője, valamint Demeter Sándor, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság főtitkára. (MTI) Aláírták a Szovjet-Magyar Barátság Társasága és az MSZBT idei együttműködési tervét Szombaton a Kulturális Kapcso­latok Intézetében aláírták a Szovjet—Magyar Barátság Társa­sága és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság közötti 1960. évi együtt­működés tervét. Az MSZBT ré­széről Vadász Elemér Kossuth-dí­­jas akadémikus, az MSZBT alel­­nöke, az SZMBT részéről V. P. Druzin, a Szovjet—Magyar Barát­ság Társasága elnökhelyettese írta alá a munkatervet. Az aláíráson jelen voltak az MSZBT vezetői, a Külügyminisztérium képviselői, valamint a Szovjet—Magyar Ba­rátság Társasága hazánkban tar­tózkodó küldöttsége. Ott volt M. A. Popov, a Szovjetunió budapesti nagykövetségének ideiglenes ügy­vivője és a nagykövetség több tagja. Az együttműködési terv aláírá­sa után Vadász Elemér és V. P. Druzin rövid beszédben méltatta a két társaság közös munkájának jelentőségét. A két baráti társaság 1960. évi terve kiszélesíti a múlt év áprili­sában Moszkvában aláírt egyez­mény alapján megkezdett együtt­működést. A többi között az ed­dig megrendezett kulturális és politikai jelentőségű évforduló­kon kívül májusban Mikszáth Kálmán- és Csajkovszkij-, szep­temberben Ciajkovszkij-, novem­berben Erkel-ünnepséget rendez­nek, továbbá megünneplik az MSZBT megalakulásának 15-ik évfordulóját júniusban, az al­kotmány ünnepét augusztusban, a Szovjetunió alkotmányának ün­nepét decemberben. Sok kiállí­táson ismertetik a két nép gaz­dasági és művészeti tudományos eredményeit, s ezekről gazdag fénykép- és hanglemez-anyagot, valamint szakfolyóiratokat jut­tatnak el egymáshoz. Ülést tartott a Magyar Risorgimento Emlékbizottság A Magyar Risorgimento Em­lékbizottság dr. Ortutay Gyula akadémikus elnökletével szomba­ton a Hazafias Népfront Országos Tanácsának székházában plenáris ülést tartott, s megtárgyalta a Ri­sorgimento magyarországi cente­­náris ünnepségeinek programját. (MTI) hinné — s könnyen hiheti, hisz bennem is felmerült a gyanú —, hogy Vörös Lajos a valóságos sze­rencsét alkalomadtán kupecko­­dással, félkézkalmárkodással is meg-megpótolta, cáfolatul hadd vessem itt közbe, hogy ennek ép­pen az ellenkezője igaz. Nem tőle, másoktól tudom, hogy egy ízben eladott például egy lovat. Kedves lova volt, saját nevelésű s mikor megtudta, hogy új gaz­dája mostohán bánik vele, üti­veri, éhkoppon tartja, hát fog­ta magát s képes volt érte men­ni s felárral visszavásárolni. De az is igaz viszont — s ez is hozzá­tartozik Vörös Lajos arcképéhez és „gazdakarrierjé”-hez —, hogy egyetlen barázda miatt vitába szállt, sőt: kaszával támadt a földszomszédjára s csak az isten őrizte — ahogy mondani szokás —, hogy a dolognak véres vége nem lett.) De visszatérve a szövetkezetbe lépés „hogyan”-jára, mit felelt, amikor mégis csak feltettem neki a kérdést, hogy miért engedett, hisz erővel is, akarattal is sokáig bírta volna még? Szép, de keveset mondó általá­nosságot, amit egyébként suta, köntörfalazó kérdésem meg is ér­demelt. — Azért léptem­ be — mondta —, mert az idő szavának csak a bolond ember nem hajt térdet és fejet. — Hát a kés? A kusztora? — vágtam most már a dolgok köze­pébe. — Igaz, hogy elővette? — Igaz. Még a pengéjét is ki­pattintottam, kérem. — Miért? — Féltem. Annyi rémhír Volt, annyi mende-monda, hogy ... Itt elhallgatott, el is mosolyo­don Vörös Lajos s így, hamis kis mosollyal a száján, folytatta: — Hajaj, de nemcsak mink, un­­gornak féltünk ám! Ők, a tsz­­szervezők is. Na ja, mink azt hit­tük róluk, hogy vaddisznók, ők meg mirólunk azt, hogy minden ungori farkas Aztán ... addig beszélgettünk, addig ismerked­tünk, hogy a végén rá kellett jöj­jünk, ők is, meg mi is­­ embe­rek vagyunk, itt akár véget is érhetne a­­ történet. Igaz is lenne, szép is, csak éppen Vörös Lajos arcké­pe maradna a továbbiak híján be­fejezetlen. Ugyanis jól belehalad­va az estébe s azzal a szándékkal, hogy először ritka ízletes bur­gundit kóstolunk Bársony Gyu­­láéknál, majd az ungoriak neszto­rához, Bársony Péter bácsihoz is fellátogatunk a dombtetőre, a há­zigazda addig beszélt, addig un­szolt, míg magasra tartott petró­leumlámpája mellett az állatait is sorra néztük. S ekkor: a tele istálló s a pom­pás, kiállításra való jószágok lát­tán támadt fel bennem ismét a kétely, hogy Vörös Lajos mások­ról mindent elmondott, de magá­ról csak annyit, amennyit a tsz­szervező kiszistáktól is bízvást megtudhattam volna. (Bársony Péter bácsiról például azt hogy nála, az ő fellegvárszerű tanyájá­ban volt a döntő tárgyalás, s hogy az aláíráskor ötvenhét esz­tendős létére bizony, hogy elsírta magát, majd fennszóval így kiál­tott fel: — De munka is legyen ám, mert aki nem dolgozik, azt kiűz­zük a szövetkezetből, a szén­védé­sit neki! . Igen, ott, az istállóban vala­hogy becsapottnak éreztem ma­gam, a saját renyheségem és ri­porteri ügyetlenségem áldozatá­nak, a véletlen azonban segítsé­gemre jött. Mégpedig nem is akárhogyan: tündér, egy pöttöm kis iskoláslány képében. A hold magasan járt már, tá­nyérja csaknem delelt a messzi­re elhullámzó dombvonulat fe­lett s a pöttöm kis emberpalánta — Vörösék kisebbik lánya — ak­kor, abban a percben ért haza az iskolából. A lélegzetem is elállt, ahogy belegondoltam: ez máskor is, egész télen így van s ma világított neki a hold, de mit érezhet, hányszor retteg, hány­szor fakad sírva az erdők közt, ha az ég lámpása kigyújtatlan marad? Amire Vörös Lajos, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, a kislány fejére tette ne­héz, agyondolgozott kezét s igen csendesen, igen mélyről, a szíve legmélyéről fakadt sóhajjal azt mondta: — Csakis értük, csakis a gye­rekeimért lettem én tsz-tag, lát­ja. Különben bírtam volna. So­káig, a végtelenségig bírtam vol­na. S arcképe így, ezekben a per­cekben lett csak teljes. Elmondta, hogy mikor a nagy havak voltak, már hajnalban felkelt s oda-visz­­sza kétszer is megjárta az iskoláig az utat, hogy kislányainak csapást taposson, végső elhatározását pe­dig, hogy „éltünk, ahogy éltünk, volt úgy, hogy egész vagonnal csé­peltünk gabonát, de most a tűz­­be megyünk”, valójában egy éj­szakai beszélgetés érlelte meg benne. Arról beszélgetett, arról tana­kodott a feleségével, hogy bármi történjék, Ungor annyira a határ szélére esik, hogy földrendezés ide vagy oda — őket úgysem lehet már messzebbre eltagosítani. Az lesz a legjobb tehát, ha továbbra is egyéniek maradnak, legfeljebb csökkentik a gazdaságot s az ál­latokért bevett pénzen új házat építenek. Ekkor a nagyobbik kislány, aki nem aludt s mindvégig hallotta a beszélgetést, felsírt és így kiabált rá: — Ne, ide ne építsen házat édesapám, mert amit nappal épít, azt én éjjel szerteszórom! Te kedves, nagy szívű, nagy erejű Vörös Lajos és mind ti valahány Vörös Lajosok! Tudom, tudjuk, hogy nem volt könnyű, sok álmatlan éjszakát, sok fejfájást okozott mindnyájatoknak a dön­tés. De egy bizonyos: ha új úton is­­ jó úton vagytok s az is bi­zonyos, hogy boldogul­ástok gond­ja immár az egész ország gondja! Fogadás a holland nemzeti ünnep alkalmából Dr. W. V. Cohen Stuart holland ideiglenes ügyvivő Julianna ki­rálynő születésnapja, a Holland Királyság nemzeti ünnepe alkal­mából fogadást adott. A fogadá­son megjelent Szarka Károly kül­ügyminiszterhelyettes, a Külügy­minisztérium, a Külkereskedelmi Minisztérium több vezető munka­társa, a gazdasági és kulturális élet sok képviselője. Jelen volt a diplomáciai testület több veze­tője és tagja. 3 Májusi remények a világpolitikában A tavalyi május a genfi négy­hatalmi külügyminiszteri ér­tekezlet előkészületeinek jegyében köszöntött be a világpolitikában. A világ dolgozóinak tavalyi ha­talmas május 1-i tüntetésein, fel­vonulásain, gyűlésein a nemzetkö­zi jelszavak között első helyen szerepelt a követelés: a négy nagyhatalom külügyminiszterei­nek 10 nappal később megkezdődő tanácskozásával induljon meg végre a hidegháború jegének ol­vadása a világpolitikában. S a jégzajlás valóban megindult. Hruscsov elvtárs történelmi je­lentőségű amerikai látogatása ki­alakította az Eisenhower—Hrus­csov tárgyalások színhelyéről el­nevezett Camp David-i szellemet, s a világpolitikai jégzajlást tük­rözte már bizonyos fokig az ENSZ tavalyi közgyűlése is. S az idén március 15-én az ENSZ döntése alapján megkezdődött a genfi le­szerelési értekezlet, s néhány nappal a genfi nyitány után Pá­rizs a­ szovjet kormányfőt fogad­hatta. Hruscsov elvtárs francia­­országi látogatása hozzásegít ah­hoz, hogy a hidegháborús örökség minél előbb eltűnhessen a fran­cia—szovjet kapcsolatokból. S most, 1960 májusa újra nagy várakozások és reménységek közepette köszönt az emberiség­re. Két hét múlva beteljesedik az a követelés, amelyért az egyszerű emberek immár esztendők óta oly állhatatosan küzdenek: Párizsban május 16-án összeül a Chaillot­­palotában a Szovjetunió, az Egye­sült Államok, Anglia és Francia­­ország kormányfőinek tanácsko­zása. S ha tavaly a május 1-i nagy tüntetéseken a világ dolgozói még azt követelték első helyen, hogy induljon meg a hidegháború jegé­nek olvadása, most, a csúcskon­ferencia eredményes munkáját sürgető jelszavaikban már tükrö­ződik az eredményekben gazdag eddigi út is. Hiszen az a tény, hogy a kormányfők tanácskozása összeül Párizsban, már önmagá­ban is nagy győzelme a szocialis­ta országok következetes békepoli­tikájának, s ezzel együtt az egész békeszerető emberiségnek. Bátran mondhatjuk: történelmi jelentőségű esemény előkészüle­teinek jegyében köszönt az idei május a világra. S nagy, roppant nagy mindegyik részvevő kor­mány felelőssége. Hiszen az embe­riség nagy reményeket fűz ahhoz, hogy a kormányfői találkozó si­keres munkája elősegíti a vitás nemzetközi problémák megoldá­sát. De vajon mindegyik részvevő hatalom érzi-e a történelmi fele­lősség súlyát, s mindent elkövet-e valóban, hogy oly módon készítse elő a nagy tanácskozást, hogy egyengesse a megegyezés útját? Ami a Szovjetuniót illeti, kormá­nyának minden cselekedetét jól láthatóan az az őszinte szándék vezérli, hogy a májusi párizsi ta­lálkozó valóra váltsa a népek re­ményeit. A szovjet kormány ké­szen áll a nemzetközi politika va­lamennyi égető kérdésében való megbeszélésekre. Konkrét tervet terjesztett elő az általános és tel­jes leszerelésre, kidolgozta rész­letes javaslatait a német béke­­szerződés megkötésére és Nyugat- Berlin kérdésének megoldására. A szovjet politika emellett a megegyezés szándékától ve­zéreltetve nem azokat az ellentéte­ket hangsúlyozza, amelyekben mély szakadék választja el a Kelet és Nyugat álláspontját, hanem a kö­zös érintkező pontokra igyekszik a figyelmet terelni. Természetes azonban, hogy egyidejűleg lelep­lez és élesen bírál minden olyan nyugati kísérletet, amely a hideg­háború szellemét próbálja vissza­idézni a nemzetközi porondra. És, sajnos, erre szükség is van. A nyugati hatalmak láthatóan különös módon értelmezik a csúcstalálkozóra való konkrét fel­készülést. A genfi tízhatalmi ér­tekezlet kéthetes ülésezése pél­dául világosan megmutatta: a nyugati hatalmaknak nincs sem­miféle komoly tervezetük a leszerelésre. A genfi értekez­leten a nyugati küldöttek csupán arra szorítkoztak, hogy a szovjet átfogó, konkrét leszerelési intéz­kedéseket tartalmazó tervet bí­rálják és egy olyan nyugati, úgy­nevezett ellenjavaslat mellett kar­doskodjanak, amely annyira tö­kéletlen és annyira alkalmatlan bármiféle tárgyalási alapul, hogy a New Statesman című angol he­tilap is maró gúnnyal így írt ró­la: „Tarka kis rongyokból gyor­san megvarrt kis takaró, azért, hogy a Nyugatnak ne kelljen meztelenül megjelennie az érte­kezleten."­ Nem szolgálják a kormányfői találkozó jó előkészítését azok az egyes felelőtlen nyilatko­zatok sem, amelyek az utóbbi na­pokban a csúcskonferenciáról Nyugaton elhangzottak. Herter amerikai külügyminiszter nem­rég olyan beszédet mondott Chica­góban, amely feltűnően hideghá­borús szellemben fogant. Az ame­rikai külügyminiszter — aki kor­mánya nevében beszélt —, a le­szerelés kezdetéül fegyverkezést javasolt! Hiszen hogyan is lehetne értelmezni másként azt a tételét, hogy az Egyesült Államok politi­kájának továbbra is minden kö­rülmény között a sarkköve marad a katonai tömbök erősítése? Mi­csoda képtelenség ez! Leszerelés oly módon, hogy továbbra is nö­velik a külföldi katonai támasz­pont-hálózatot, fokozzák a NA­TO-, a CENTO- és a SEATO-or­­szágok katonai előkészületeit, egy­szóval a fegyverkezési hajszát! Az is meglepő, hogy Herter az általá­nos és teljes leszerelésre törekvő szovjet javaslatokban most hirte­len, „felfedezi”, hogy — idézzük — „nagyon távol vannak a való élettől”. Az amerikai külügymi­niszter itt önmagának is ellent­mond, hiszen saját korábbi kije­lentéseit cáfolja meg. Mit is mon­dott Herter 1959. szeptember 22-én a szovjet leszerelési programról? Ez a javaslat nem más, mint „az emberiségnek legalább egy vi­lágprobléma megoldására irányuló törekvése”, majd hozzátette: „A legnagyobb komolysággal kell ta­nulmányozni a Szovjetunió javas­latát.” S e megváltozott hang párosul egy pesszimista kampány­nyal a nyugati sajtóban. A lapok nagy része láthatóan mindent el­követ, hogy elcsüggessze a csúcs­konferencia sikerében hívő egy­szerű embereket. Ezek után teljes egészében előt­tünk áll a kép: a Szovjetunió kor­mánya a történelmi felelősségér­zettől áthatva komolyan és lelki­­ismeretesen a csúcskonferencia eredményes munkáját készíti elő, s nyugati részről a jelek szerint inkább ennek éppen az ellenke­zője történik: a nyugati vezető politikusok — úgy tűnik — arra törekednek, hogy a kormányfői értekezlet minél kedvezőtlenebb feltételek közepette kezdje meg tanácskozásait. A nyugati kor­mánykörök láthatóan félnek bár­miféle megegyezéstől korunk égető kérdésében, a leszerelésben. A monopóliumok urai ugyanis politikájuk megvalósításához nél­külözhetetlennek tartják a fegy­veres erőszakot. Emellett arról is szó van, hogy a katonai szerződé­seikbe bevont ázsiai és latin­­amerikai országok kormánykörei a nyílt, durva erőszakra alapoz­zák uralmukat. S hogy megaka­dályozzanak mindenféle lázadást, az amerikai és más nyugati mo­nopóliumok érdekeit képviselő ázsiai és latin-amerikai kormá­nyok ellen ehhez is nélkülözhe­tetlenek a nagy hadseregek, a fegyverszállítmányok és a fegy­verkezési hajsza körülményei. Vajon azt jelentené mindez, hogy az emberiség májusi reményei távol esnek a realitás ta­lajától, s csupán délibábokat ker­getünk, amikor a nyugati eluta­sító magatartás és a borúlátó saj­tóhadjárat közepette is bízva­ bí­­zunk a csúcsértekezlet eredmé­nyes munkájában? Nem, derűlá­tásunk nem valamiféle mester­kélt, kötelező, amolyan „kincs­tári optimizmus”, hanem nagyon is a való helyzetből fakad. Egyes hidegháborús körök vágyálmai és a nemzetközi­ helyzet realitásai ugyanis ellentétes dolgok. A hi­degháború jege megolvadt, s sem­miféle új nyugati nyilatkozatok­kal nem lehet visszaigazítani az óra mutatóját a hidegháború esz­tendeibe. Lehet-e meg nem tör­téntté változtatni a szovjet kor­mányfő amerikai látogatását, s kitörölni nyomtalanul az egyszerű amerikaiak emlékezetéből azt a mély hatást, amelyet Hruscsov elvtárs őszinte békevágytól átha­tott szavai keltettek az emberek szívében? Lehet-e meggyőzni ar­ról az egyszerű emberek millióit Nyugaton, saját közvetlen, ellen­kező élményeik után, hogy a Szovjetunió állítólag nem akar megegyezést, s ezért a nyugati vi­lágnak tovább kell haladnia a fegyverkezési verseny útján, s vállalnia kell egy minden eddigi­nél szörnyűbb világégés kockáza­tát? Lehet-e ezekkel az elutasító nyilatkozatokkal megváltoztatni a világhelyzetet, amelyet mégin­­kább, mint tavaly ősszel az jelle­mez, hogy az erőviszonyok elto­lódtak a szocializmus erőinek ja­vára? S lehet-e elködösíteni, lep­lezni annak a hidegháborús poli­tikának a teljes­­csődjét, amely például népellenes diktatúrákra építette ázsiai támaszponthálóza­­tát? A legutóbbi dél-koreai és a mostani törökországi események, a kubai és a venezuelai összees­küvések kudarca is határozott cá­folatát adják ennek, s félreérthe­tetlenül tanúskodnak amellett, hogy minden washingtoni próbál­kozás hiábavaló az óramutató visszaforgatására. Nem, a népek nem hagyják el­csüggeszteni magukat, bármennyi­re is beleillene ez egyes washing­toni körök számításaiba. A béke és a szocializmus hívei tudatában vannak hatalmas erejüknek és a békés együttélés sokat ígérő új, nagy lehetőségeinek. S jól tudják azt is, hogy a békés egymás mel­lett élés eszméje mint kénysze­rítő felismerés erőteljesen hat te­kintélyes kapitalista körökben is. Ha tehát ezen a májusi szép ün­nepen bizakodással tekintünk a kormányfői tanácskozás elé, min­den okunk meglehet erre. S min­den tőlünk telhetőt megteszünk, hogy egy esztendő múltán 1961. május 1-én azt mondhassuk: a dolgozók tavalyi nagy tüntetései­nek egyik fő követelése, a csúcs­­konferencia eredményes munkája, megnyitotta az utat a további eny­hülés felé. Árkus István

Next