Népszabadság, 1960. június (18. évfolyam, 129-154. szám)

1960-06-16 / 142. szám

NÉPSZABADSÁG 1960 június 16, csütörtök TERMELŐSZÖVETKEZET ÉS NÉPMŰVELÉS Jegyzetek egy termelőszövetkezeti község kulturális életéről A tavasz minden falut megszépít. Még az olyan végtelen •fccájú, laposan elnyúló, jellegtelen arculatú alföldi falvakat% mint amilyen Újkígyós. A ■Md tenyészet mindent elbont, • diadalmasan lobog a lagymeleg •■elekben, milliónyi zászlajaként ■ győzelmes emberi munkának. Aki dolgozni tud — kint mozog ■ határban. A falu kihalt, a művelődési otthoni zárva. Előcsoszog egy néni ■ kulcsokkal, az ajtó kitárul — sporodott cigarettaszag csap orm. Az előcsarnok és a nagyterem padlóján ezernyi csikk, több ■apó* szemét. — Mi volt itt vasárnap? — kérem. — Bál. — Ég szombaton? — Lakodalom. — És azelőtt? Pénteken, csatortókon, szerdán? — Semmi. Nemigen akad itt név, csak lakodalom meg bál Felborított székek között botorkálok a könyvtárszobában, hatazánnyi könyv a polcokon. Az olasókartonokat is megtalálom, körülbelül száz a beiratkozott olvasó (a faluban öt és fél ezren laknak!), zömük tanuló. Később megtudom: a helyzet ■ént ennyire sötét. A művelődési otthonban öt részből álló filharmóniai komolyzene-hangverseny ■■flott a télen, a színjátszók kétser előadták a Bukfencet, énekkar is működik. Erre a legbüszkébbek: megyeszerte jóhírű. Ismeretterjesztő előadás is volt, igaz, nevetségesen kevés, mindössze három. Egy a kukoricatermesztésFM, egy a termelőszövetkezeti fiatalok problémáiról, egy a termelőszövetkezet jogi kérdéseiről. Azok az adatok, amelyek a művelődési otthonon kívüli kulturálódásra vonatkoznak, jóval biztatóbbak a fentieknél. A kulturális forradalom országos adatai „falusi bontásban” is szíven ütik az embert. A rádiót 1113-an fizetik elő. Harminchétféle újság és folyóirat jár a faluba, az előfizetők máma 1142. A háromszázhetvenhét nézőt befogadó mozi ötször látszik hetenként, hétköznapötven-hatvan, vasárnap százszázalékos látogatottsággal. És a színház? Kétszáz bérlettulajdonos és száz „alkalmi” látogató nézte végig eiben az idényben a békéscsabai Jókai Színház tizennégy előadását. A kisvasút kénytelen volt különvonatot indítani számukra. És az iskola is, hétszáz tanulójával és huszonhat nevelőjével, a kultúra édes-eleven hajléka, De a társaséletnek nincs hajléka. Ahol olvasgatni, rádiót és előadásokat hallgatni, televíziót nézni és beszélgetni — egyszóval klubéletet élni — lehetne, ilyen hely nincs. Miért nem vált ilyenné a művelődési otthon? Az egyöntetű válasz: — Mert a művelődési otthonban a lakodalom az úr. Ebből tartják fenn az otthont, egy-egy alkalomra kétszázötven forint a terembér. Évente körülbelül tízezer forint a „haszon”. De legalább ötezer forint a kár. Az a kár pedig, amit a klubélet hiánya jelent, pénzben ki sem fejezhető. Megéri? Ülök a kilencezer holdas Aranykalász Termelőszövetkezet irodájában. Előttem az ez évi termelési terv. Kiderül belőle, hogy szociális-kulturális alapra szép summát, háromszáztizennyolcezer forintot tartalékolnak. De az arányok? Kilencvenkilenchez az egy, pontosabban: ennyi sem. Leírni is szégyellem, ebből a szép summából mindössze kétezer-háromszázharmincnyolc forintot szánnak kulturális célra! — És tavaly? Mennyit fordítottak kulturális célra? — kérdezem az egyik könyvelőt. A válasz summás: — Semennyit. Fölneszel erre egy másik könyvelő. — Ez azért nem egészen így van — helyesbít. — Hát nem emlékszik rá, hogy tavaly két futball-labdát vettünk? Az Aranykalász irodája különben olyan, mint egy főhadiszállás. Üzemegységvezetők, mezőgazdászok és brigádvezetők adják egymásnak a kilincset, jelentések futnak be és röppennek szerte — ember a talpán az az elnök, aki ezt a gépezetet irányítja! Csík Péternek hívják. Nem érzi-e vajon merő okvetetlenkedésnek — tűnődöm —, ha most azzal zaklatom: — Milyen a termelőszövetkezet kulturális élete? Látom az arcán, hogy valóban zaklatásnak érzi a kérdésemet. Kulturális élet? Felvonja szemöldökét és azt mondja: — Nézze meg, kérem, a határt! Nagyon megértem őt ebben a pillanatban. Szinte gépiesen engedelmeskedem tessékelő mozdulatának, beülünk a terepjáró kocsiba, irány a Dózsa-üzemegység. — Van itt egy tízholdas olaszbúza-táblánk, huszonöt mázsás átlagot várunk tőle — mondja. Az olasz búza valóban gyönyörű. És nagyon megértem az Új Életüzemegység vezetőjét — Lőrincsik elvtársat — is, aki hasonló kérdésemre széles gesztussal válaszol: — Nézze meg teheneinket! A tehenek is gyönyörűek. Megértem hát a termelőszövetkezet vezetőit, csak éppen nem értek egyet velük. Tudja-e vajon minden tag (ezerhétszázan vannak!), hogy mi az az olasz búza? Tudják-e vajon, hogy mi az az egyedi takarmányozás? Tisztában vannak-e azzal— legalább megközelítően —, hogy a talajban milyen kémiai, a növényben pedig milyen biológiai folyamatok játszódnak le vetéstől aratásig? És a nagyüzemi üzemszervezés? Ég a munkaegységszámítás? Kérdezzek tovább? ízelítőül és annak érzékeltetésére, hogy kulturális életen, népművelési munkán valami ilyesmit kellene elsőül érteni, az ilyen kérdésekre való rendszeres és tervszerű válaszadást — ennyi is elég. Megértésem abból fakad, hogy jól tudom: a termelés és a termelés megszervezése mindennél fontosabb. Amit a szövetkezet vezetői ez ügyben tesznek, túlzás nélkül hősinek nevezhető. Hiszen fél éve sincs, hogy „a föld megindult” — a forradalmian szép és forradalmian nehéz szövetkezet-szervező munka minden fáradsága benne vibrál még idegeikben s most egy kis tsz helyett kilencezer holdas mammutgazdaság gondjai nyomják vadukat. Egyet nem értésem viszont éppen ott kezdődik, hogy láthatóan fel sem ötlött bennük: a népművelés nem valami „más”, nem valami tőlük idegen „reszortfeladat”, hanem a gazdaságipolitikai munka szerves tényezője, s hogy törődni véle nem a gondok szaporítását, hanem — végső következményeiben —, a gondokon való könnyítést jelenti. Az érv, hogy „erre most nem érünk rá”, egy pillanatig lefegyverez, s talán meg is nyugtatna, ha a szövetkezetvezetők szavaiból egy eljövendő, koncepciózus népművelési munka körvonalai bontakoznának ki. Az elnök ezt mondja: — Jövőre átvesszük a falusi sportkört. A párttitkár ezt: — Fúvószenekart kéne szervezni. Aztán elhallgatnak. — Nem kellene mezőgazdasági tanfolyamot indítani, mezőgazdasági szakkört és termelőszövetkezeti klubot szervezni, s megbízni valakit mindezek irányításával? — kérdezem. A válasz: hallgatás, hümmögés vagy ez. — Egyelőre tehénistállók kellenek. Ha ezek felépülnek, talán a kultúrával is törődhetünk majd. A kérdés magától kínálkozik: kizárja-e ez a két dolog egymást? Természetesen — nem. A hiba ott van, hogyÚjkígyóson és talán másutt is azt hiszik — igen. A szemléletben van tehát a hiba. Nyilvánvaló, hogy vitatkozni kell vele. Szeretettel és megértéssel, de a meggyőzés feltétlen akarásával. Úgy, ahogyan Nátor Béla, a járás népművelési felügyelője tervezi. — Mindenekelőtt tudni akarjuk végre — mondja —, milyen hát voltaképpen a termelőszövetkezetek kulturális helyzete? Ezért végigjárjuk valamennyit és számbaveszünk mindent. Vannak-e szakkörök, könyvtárak, televíziós készülékek, művészeti csoportok és klubszobák? A felmérésről jegyzőkönyveket készítünk. Egy-egy példányt elküldünk az illetékes termelőszövetkezetnek, a megyei tanácsnak, a járási pártbizottságnak, egy pedig nálunk marad. Ezek után feltesszük mindenütt a „kényes” kérdést: mire akarják felhasználni a szociális és kulturális alapot? Ha kiderül — eddigi tapasztalataink szerint a legtöbb helyen ez derül ki —, hogy mindenre, csak éppen kulturális célra nem, a leghatározottabban javasoljuk majd a következőt: szervezzenek alkalmas helyen termelőszövetkezeti klubszobát. Ha ilyen hely — egyelőre — nincs, segítsenek a művelődési otthon klubéletének kialakításában. Elsőül azzal, hogy bírják rá a községi tanácsot: teremtsen ehhez kedvező körülményeket, másodjára azzal, hogy járuljanak hozzá a klub berendezéséhez. Ha mindenáron „reszortokban” gondolkodunk — folytatja Bátor Béla —, a népművelés szervezése és irányítása természetesen nem a szövetkezet vezetőinek feladata. Itt vannak erre a pedagógusok. Hacsak egyetlen részfeladatot vállal is rrendegyik, de azt becsülettel teljesíti — a népművelésügy ugrásszerűen lendül előre. S bizonnyal szívesen vállalják, hiszen ezen is múlik, hogy szocialistává lesz-e — életformájában és szórakozásaiban, műveltségében és gondolkodásában —, az a parasztság, amely erre való szándékát a belépési nyilatkozat aláírásával immár megpecsételte. Tűnődjenek el rajta mindazok, akiket illet: igaza van-e Bátor Bélának? Faragó Vilmos Zenei KRÓNIKA A debreceni Kodály-kórus hangversenye A debreceniek híres leánykórusa, győzelmeket hozó esztendők során nem kevésbé jóhírű vegyeskarrá fejlődött. Budapesti hangversenyük is bizonyítéka ennek a fejlődésnek. Gulyás György a kóruséneklés minden csínját-bínját feltárja énekeseinek s járhatóvá tudja tenni az utat, mely a kórusművészet csúcsai felé vezet. Ilyen „leleplező” karmester vezetésével — mint amilyen Gulyás — minden stílusban otthonosan mozog az énekes, kibomlik hangjának szépsége, s a tiszta éneklés öröme lebeg a produkció felett. A bőséges műsorú, ráadásokkal tetézett hangverseny sok zavartalanul szép perccel ajándékozott meg bennünket. Már a műsort nyitó Lassus- és Palestrina-művekben megmutatkoztak régi erényeik: a hangzás pompája s a plaszticitás, a szólamok eleven élete s az átmenetekben gazdag színskála. Az önállóan többször is megszólaló női kar most sem fukarkodott elragadó fényeivel és bársonyos, mély árnyalataival. Erőfokozataikat a halk tónusok felé fejlesztik s így fortéjuk is puha, nem szorul nyerseségre. Egy-két „szeplőről” is kénytelenek vagyunk megemlékezni: a Kodály—Gyulai Estében „a mennyharmóniáját” megzavaró intonációs elcsúszásról, az öregek deklamációból folyó ritmustorzulásáról, a Monteverdi-mű pillanatnyi rövidzárlatáról. E múló zavarok azonban nem érintették a kórus egész teljesítményét, mely a már említett művekben, továbbá a Gastoldi-, Willáert-, Bartók-, Bárdos-, Dávid-, Soproni-, Borogyin-kórusokban igazán magasrendű élményt adott s joggal veti fel a kérdést: hol marad, miért késlekedik e kiváló, már nemzetközi tekintélynek örvendő kórus legjobb tolmácsolásainak hanglemez-rögzítése?! Raics István Július 9—10-én fejeződnek be a nyári dalostalálkozók (Tudósítónktól) A hagyományos nyári dalostalálkozókat az idén a KISZ felszabadulási kulturális szemle keretében rendezik meg. Április elejétől minden vasárnap sok énekkar találkozott és hangversenyezett az ország különböző részeiben. A nagysikerű soproni dalostalálkozót követte a székesfehérvári, a nagykanizsai, a balatonfüredi. Siófokon másodízben rendezték meg a vegyész- és pedagógusénekkarok találkozóját. Mezőkeresztesen az Aranykalász Tsz szervezte meg a termelőszövetkezeti kórusok első összejövetelét. Hangulatos volt a szolnoki, a hajdúszoboszlói és a váci dalosünnep is. A hajdúnánási városi énekkar is több kórust hívott meg fennállásának 100 éves jubileuma alkalmából. Angyalföldön 12 együttes bemutatóit hallhatták az idén. A harmadik kőbányai dalosnapra 18 részvevő együttes tagjai emlékeznek. A találkozók sorát most vasárnap a negyedik óbudai dalosnap folytatja, amelyre 22 énekkart hívtak meg. Június 25—26-án meg éppen zsúfolt lesz a program. A hatodik egri dalosünnep műsorát 12 énekkar összkari számaiból állították össze. Ugyanezen a napon Gyulán az Erkelév ünnepségei alkalmából 16 kórus találkozik és ad díszhangversenyt. Pécsett az 50 éves vasutasegyüttes jubileumára jönnek öszsze vasutasénekkarok. Július első vasárnapján kerül sor Miskolcon és Lillafüreden az első észak-magyarországi dalostalálkozóra. Kecskeméten pedig 100 éves működését ünnepli a Bartók Béla Vegyeskar. Az idei dalosünnepségek legnagyobb eseményének ígérkezik a szegedi országos dalostalálkozó, amelyre mintegy 40 énekkar érkezik a Tisza-parti városba július 9—10-én. A dalosünnepségek záróaktusán, amely egyben a kulturális szemle végső nagy megmozdulása, a szabadtéri játékok színpadán rendezett díszhangversenyen az összevont énekkarok mutatják be tudásukat. A Fővárosi Énekkar, a pécsi Liszt Ferenc Kórus és a szegedi zenebarátok kórusa elénekli Beethoven IX. szimfóniája zárótételének kórusrészletét. Kilenc szegedi, négy megyei és egy 300 tagú öszszevont gyermekkar részleteket ad elő Sosztakovics Dal az erdőről című oratóriumából. A férfikarok Kodály-műveket énekelnek. Az összevont együttesek szólaltatják meg Szabó Ferenc Feltámadott a tenger és Sugár Rezső Hunyadi című oratóriumának zárótételét. BIHARI KLÁRA. (4.) — Nem félek tőled, döfd csak belém, ha van merszed — kiáltotta fülsértően elvékonyodott hangon, vadul. — Evvel se kényszeríthetsz! Szúrj csak, te híres, nem futok el előled. Jóska közelebb dobbant. De amikor a kés megkoppant a lány kissé domború mellcsontjában, egész testében megrándult, öklét teljes erejével a halántékára csapta és kirohant a konyhából. Csizmája végigdübörgött a függőfolyosón. A lépcsőházi ajtónál úgy látszik, megcsúszott, mert esés zaja hallatszott, majd roppant csend, mintha hirtelen megnyíló mélységbe zuhant volna, azután ismét felhangzott az egyenetlen, gyorsan elhaló dobogás, ahogyan a lépcsőn lefelé futott. Teri a következő vasárnap, tizenkét napi ismeretség után megesküdött Dóméval. Egy napra hazautazott vele a szüleihez, azután beköltözött új, asszonyi otthonába, amit a házasságkötés előtt felsikált és kitakarított. Négy hétig sűrű, meleg ködben élt. Amint hazaszaladt a munkából, gyors, ügyes mozdulatokkal rendezkedett a kora reggel kitakarított lakásban, azután hozzákezdett a főzéshez. Kicsattanóan piros képpel forgolódott a tűzhely körül, s amikor nyílt az ajtó, a férje nyakába kapaszkodott. Míg ő az ételt kavarta, s csinosan megterített, éles kis hangjával anyáskodón, de azért asszonyi szigorral utasította a férjét: — Töröld le a cipődről a port! Tedd be a szekrénybe a kabátodat! Moss kezet! Diadaltól ragyogó szemmel figyelte, hogy Doma szófogadóan és sorjában megtette mindazt, amit ő, a gyerekasszony parancsolt. A férfi azután lezökkent az asztal mellé. Bús, fátyolos szemével révetegen nézett egy láthatatlan pontra és csak akkor ocsúdott fel, amikor Teri izgatott fontoskodással tányérjába merte a levest. Keveset beszélt és Teri friss, kereső és fiatalosan követelő szerelme is csak erre a négy hétre rázta fel. Az ötödik hét első napján késő este jött haza. Teri nyugtalanul ácsorgott a konyhaajtó mögött meg a folyosón és háromszor is félrehúzta a reménykedőn újra és újra felmelegített ételt. Doma tíz óra felé kapaszkodott fel a lépcsőn. Nem volt részeg, de amikor megszólalt, az alkohol erős szaga csapott ki a száján, ruhájából meleg füstszag és valami megnevezhetetlen ziláltság áradt, mintha az éjszaka felöltözötten aludt volna. — Hol maradtál el ennyi ideig? — kérdezte Teri és amikor a férfi kissé nehezen forgó nyelvvel bevallotta, hogy a barátaival szórakozott, durcás szigorral megfenyegette: — Hallod, ez elő ne forduljon többet. Az italos barátaid kedvéért megfeledkezel a feleségedről. Ha még egyszer ilyet teszel, majd meglátod, én is itthagylak és kimulatom magamat! — Máskor nem megyek el velük ... — mormolta engedelmesen a férfi. Zavart, sután szégyenkező mosollyal hallgatta Teri perlekedését, vastag keresztráncokba gyúródott homloka és fátyolos szeme ijedt szomorúságot fejezett ki. Terit most is megragadta ez a névtelen bánat, s elöntötte a vágy, hogy megvigasztalja, hiszen egyedül csak ő képes arra, hogy felrázza és felderítse. Odament hozzá és szájára szorította a száját. Doma lustán, ernyedten adta vissza a csókját, mint aki semmi másra nem vágyik, minthogy a párnába temesse a fejét és elfeledkezzék a világról. Harmadnap, fizetéskor a férfi csupán fele keresetét hozta haza. — Hol a többi pénz? — nézett rá a fiatalasszony csodálkozva. — Tartoztam a műhelyben valakinek ... — mondta Dona kelletlenül és megbántottam Félrenézett, akár a gyerek, ha megszorít-