Népszabadság, 1960. december (18. évfolyam, 285-310. szám)

1960-12-25 / 306. szám

N­K­IS­S­Z A­n A­lo­s A­G 1900. december 25. vasárnap Egy százszázalékos jenki miértjei IC­ ircsa, nagyon furcsa ember Dirk­ Garghetti. Neve és szélne­kett haja arról árulkodik, hogy ősei valamikor Olaszországból vándoroltak be az USA-ba, de ő mélyen megveti az olaszokat, s százszázalékos jenkinek vallja magát. Havannában ismerkedtem meg vele, mindketten az egye­tem mellett fekvő Colina Szál­lóban laktunk. Egyetemi hall­gatónak mondta magát, s állító­lag azért jött az Egyesült Álla­mokból Kubába, hogy a havannai egyetemen folytassa tanulmá­nyait. Feléje sem nézett azonban az egyetemnek. Sokat, nagyon sokat vitatkoz­tunk az amerikai politikáról, amelyet körömszakadtáig védelm­mezett. Eleinte nagyon fölényes­nek mutatkozott, s az amerikai külpolitika sorozatos kudarcairól azt állította, hogy azok tulajdon­képpen sikerek, s csakis a „kom­munista propaganda valóságtól elrugaszkodott szótárában”­­ kap­nak ellenkező előjelet. „Bennün­ket önök imperialistáknak, sőt, nemegyszer új gyarmatosítóknak is neveznek, de beszélhetnek, amit akarnak, a világ mégis tud­ja, hogy kik vagyunk! Egész né­peket segélyeztünk, s igyekeztünk kiemelni a nyomorból és a nél­külözésből. Persze, kommunisták mindenütt vannak a világon, s igyekeznek hangulatot támasztani ellenünk. De mi még ezt is ki­bírjuk, hiszen az egyszerű embe­rek milliói helyesen látják a mi szerepünket!” — mondogatta magabiztosan. Az egyik szeptember végi es­tén, amikor ki akartam lépni a szállóból, a­ portás jóakara­­túan figyelmeztetett, hogyha nem feltétlenül szükséges, ne mutat­kozzam aznap este a havannai utcán. „Hiszen tudja, hogy mi tör­tént — mondta. — A fegyveres erők minisztériuma bejelentette, hogy Floridából három motoros­bárkán érkezett ellenforradalmár banda partraszállási kísérletét hiúsították meg ma hajnalban. S ma estére a Népi Szocialista Párt és a szakszervezetek til­takozó tömegtüntetéseket hirdet­tek. S önnek ugyebár olyan amerikaias a külseje...” Jót ne­vettem a portás figyelmeztetésén, s amikor megláttam, hogy Dino Garghetti éppen ott telefonál a hallban, félig feléje fordulva ki­jelentettem: „Nekem nincs félni­valóm, hiszen magyar vagyok!" Ő valószínűleg megérthette a gúnyos hangsúlyt szavaimban, mert csatlakozott hozzám: „Csak nem fogok meg­ijedni néhány kubai kommunista akciójától — mondta később az utcán. — Meg fogja látni, hogy nagyon kevesen lesznek. Az egy­szerű emberek, a járókelők nem csatlakoznak hozzájuk!” Akadálytalanul, minden külö­nösebb feltűnés nélkül mentünk az L sugárúton. (Kubában ugyan­is az utcák jelentős részét észak­amerikai gyakorlat szerint, be­tűkkel és számokkal jelzik.) Amikor azonban befordultunk a széles 20. utcába, azonnal észre­vettük, hogy valami készül itt. A rendőrök az autóoszlopokat a mellékutcákba irányították, s a távolból, mint a közeledő vihar előjele, úgy hangzott az erősödő moraj. Egyszerre csak befordult a tüntető menet a 20. utcába. A látvány lenyűgöző volt. Az utca teljes szélességében hömpölygött felénk a tömeg, s szinte menny­dörgésszerűvé erősödtek a jel­szavak: „Cuba si, jenkis, no!” (Kuba igen, senki nem!) „Vessze­nek az amerikai gyilkosok, akik forradalmunk ellen törnek!” Né­hány perc telt el, s máris együtt sodródtunk a végeláthatatlan tüntető menettel. Külsőnk egy­kettőre feltűnést keltett. Gúnyos megjegyzések röpködtek felénk, majd öklök és zászlórudak emel­kedtek a magasba, hogy lesújtsa­nak ránk, az „amerikaiakra”. Mi­előtt megszólalhattam volna, Dino Garghetti teli torokból kiáltotta: „Somos Hungaros, no America­­nos! Hungaros! Somos Hungaros!” (Magyarok vagyunk, nem ameri­kaiak! Magyarok! Magyarok va­gyunk!) Az öklök és zászlórudak lehanyatlottak. A tüntetők össze- Helgették mindkettőnket. „Viva Hungária! Viva el campo socia-­ lista! Los passes socialistas sen­t con nosotros!” (Éljen Magyaror-­­szág! Éljen a szocialista tábor! A­­ szocialista országok velünk van­nak!) Órák óta át a várost jár­tuk kart karba öltve a tünte­tőkkel, s Dino Garghetti — a száz­­százalékos, magabiztos jenki, hogy tartsa magát hazugságához, har­sányan kiáltozta a főjelszót: Cuba si, jenkis no! Késő éjszaka volt, amikor visz­­szatértünk a Hotel Colinába. „Mit szól ön mindehhez, Garghetti úr — tettem fel a kérdést, amikor a bárban egy-egy üveg sörrel eny­hítettük kínzó szomjúságunkat. — Magyarországnak éppen az önök kormányával a legrosszabb a kap­csolata, s korábbi beszélgetéseink­ben ön is nemegyszer bizonyos híresztelések alapján fejtette ki negatív véleményét a magyaror­szági helyzetről. S most pedig ön, hogy meneküljön az ökölcsapások­tól, magyarnak vallotta magát!" Dino Garghetti teljesen letörve hallgatta gúnyos szavaimat. „Kényszerből tettem” ... — mor­mogta, majd hozzátette: „Fana­tikus, ellenünk hangolt hiszté­rikus tömeg ... Nem értem! Nem értem! Miért gyűlölnek ennyire bennünket? Miért lehet őket eny­­nyire kormányunk ellen hangolni, amikor pedig mi csak jót akarunk nekik! De egyébként ilyen csak Kubában lehetséges ...“ „Igen? Akkor hallgasson meg engem — mondtam. — Negyven­ezer kilométert utaztam repülő­géppel, autóval, teveháton a si­vatagok világában, a Nílus men­tén, a forró Afrikában. Sok országot bejártam, sok mindent láttam, de volt valami olyan dolog, amit mindenütt tapasz­taltam. 1957 tavaszán Egyip­tomban jártam. Az önök kormá­­­­nya éppen akkor azon kísérlete­zett, hogy megdöntse azt az egyip­tomi kormányzatot. Volt akkori­ban a kairói Köztársaság téren egy tömeggyűlés, amelyen félmil­lió ember vett részt. S ami­kor ott, a függetlenségi poli­tikát követő kormány tagjai drá­mai szavakkal ecsetelték az önök kormányának beavatkozási ak­cióit, a kairói amerikai nagykövet­ség által szervezett összeesküvé­sek adatait, s azt, hogy mint hir­dette meg Washington a »gyapot­­háborút* Egyiptom térdre kény­­szerítésére, legalább olyan erővel zúgott fel a »Le az amerikai im­perializmussal!* jelszó, mint ma este itt, Havannában. Nem, nem tanácsoltam volna akkor önnek, hogy kimenjen a kairói utcára, ha csak nem kiáltotta volna az eset­leg felemelkedő öklök láttán: »Magari! Magari!« (Magyar! Ma­gyar!) Mert ez esetben ugyanúgy ölelgették volna, mint itt, Havan­nában, s ugyanúgy felzúgott vol­na — csak éppen arab nyelven — a jelszó: »Él­jen a szocialista tá­bor! A szocialista országok velünk vannak!"” „Vagy például szerettem volna önt látni az én helyemben, ami­kor 1957 szeptemberében Szíriá­ban jártam. Mint tudja, ebben az időben az önök kormányának buj­­togatására Törökország az anti­­imperialista politikát következe­tesen folytató Szíria ellen katonai támadásra készült, miután az önök kormánya által előzőleg szervezett összeesküvés kudarcot vallott. Látta volna, milyen izzó hangulatban kezdődött meg a szír főváros körül a lövészárokásás! Látta volna, mint vonult ki a vá­ros apraja-nagy­ia az erődítési munkákra. S akkor hatalmas kar­dokat lengetve, fürge lovaikon be­vágtattak oda a sivatagokban élő beduinok, hogy ők, akik egyéb­ként annyira megvetik az ilyen munkát, lövészárokásáshoz kezd­jenek! Próbált volna akkor elé­jük állni, s védelmezni a wa­shingtoni propaganda hazugságai­val az amerikai politikát, s meg­láthatta volna,­hogy milyen ered­ménnyel ...” S mit válaszolt volna ön, Di­no Garghetti úr, ha történetesen ön találkozik azzal az idős szudá­­ni négerrel ott a Nílusnál, az at­barai révnél, a választások nap­ján, s történetesen nem én, ha­nem ön tette volna meg vele a negyedórás utat a kompon a má­sik partig? Tudja, mit mondott az az idős, görnyedt hátú, botra tá­maszkodó néger? Azt, hogy öröm­mel és boldogan­­ megy életében először szavazni. S tudja, melyik jelöltre adta szavazatát? Az antiimperialista blokk képviselőjére! S el is ma­gyarázta, hogy miért. Ifjúkorá­ban reggeltől késő éjszakáig gör­nyedt egy kis piszkos odúban, s húzott előre-hátra egy madzagot. A madzag másik vége a szomszé­dos szobában egy nagy, mennye­zetre erősített, legyezőben végző­dött. Ennek mozgatásával kellett enyhülést adnia a fehér úrnak, aki — meg fog lepődni — törté­netesen éppen amerikai volt! Igaz, Szudánban a fehér urak többsége angol volt és a ventillá­torok időközben ki is szorították az »eleven legyezőket«, de a nép nyomora szinte korlátlan volt az ön honfitársainak ,áldásos tevé­kenysége” nyomán, Mr. Dino Garghetti! S miután az öreg mindezt elmondta, azt kérdezte: »Igaz-e, hogy most a fehér urak, az angolok és az amerikaiak, vissza akarnak jönni Szudánba?” S amikor elmondtam, hogy van ilyen veszély, tudja mit vála­szolt? Hogy ő akkor öreg kora el­lenére is kész arra, hogy puszta kézzel megfojtsa őket!” A beszélgetés hosszúra nyúlt. Közeledett a záróra a Hotel Co­lina bárjában. A helyiségben már csak ketten ültünk Dino Garghet­­tivel. Végre Dino Garghetti megtörte a csöndet, „ön, természetesen, el­fogult, hiszen kommunista. Ha akarom, elhiszem, amit mondott, de honnan tudjam, hogy nem pro­paganda? De még ha igaza is van, akkor sem tudom: miért lehet sok helyütt oly könnyen hangula­tot teremteni kormányunk ellen? Miért nem félnek inkább a kom­munista veszélytől? S miért, miért gyűlölnek bennünket?” Vajon miért is, Mr. Dino Garg­hetti? Árkus István Az MSZMP Központi Bizottságának üdvözlete a Ceyloni Kommunista Párthoz A CEYLONI KOMMUNISTA PÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK Kedves Elvtársak! Testvéri üdvözletünket küldjük pártjuk VI. kongresszusának, a párt központi bizottságának és valamennyi tagjának. Harcos, marxista—leninista pártjuk megerősítése a biztosíték az összes ceyloni haladó erők sikeres összefogására. Kívánjuk, hogy pártjuk újabb sikereket érjen el a békéért, a nemzeti függetlenség megerősítéséért, a nép felemelkedéséért vívott harcban. A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGA Koszorúzási­ ünnepség a Kerepesi temetőben Új Kerepesi temetőben szomba­ton koszorúzási ünnepséget tar­tottak a munkásmozgalom nagy halottainak hősi emlékművénél. Pataki István, Kreutz Róbert és Pesti Barnabás halálának évfor­dulója alkalmából a KISZ köz­ponti bizottsága nevében Pataki László, a központi bizottság tit­kára, a budapesti KISZ-bizottság nevében pedig Nádasdi József, a KISZ budapesti bizottságának tit­kára helyezte el a megemlékezés koszorúját. Az ünnepségen részt vettek a budapesti üzemek, iskolák és hi­vatalok fiataljainak képviselői is. (MTI) Másfélmillió forint megtakarítás újításból a Debreceni Gördülőcsapágygyárban (Tudósítónktól.) Az­ idén jelentősen fejlődött az újítómozgalom a Debreceni Gör­dülőcsapágygyárban. A beérkezett javaslatok kidolgozására újítási irodát szerveztek. Az üzem jól képzett mérnökei segítenek a szakrajzok elkészítésében, az újí­tások kidolgozásában. Az újítási iroda működésének is köszönhető, hogy ebben az évben — az 1959. évi 289 javaslattal szemben — 357 újítást nyújtottak be. Az el­­­fogadott és bevezetett újítások több mint másfélmillió forintos megtakarítást eredményeztek. A Szabó család a színészotthonban Két nagy család találkozott teg­nap délben a Magyar utcában: a Rádióból ismert Szabó család tagjai köszöntötték a Jászai Mari Színészotthon lakóit. A Szabó család tagjait alakító művészek először léptek ki a titokzatosság­ból, és első útjuk a szeretett és tiszteletre méltó elődökhöz veze­tett. Kellemes ünnepeket, hosszú életet és boldog öregkort kívánt Szabó bácsi (Szabó Ernő) és Sza­bó néni (Gobbi Hilda), aki alapí­tója, patrónusa és meghitt, őszin­te barátja az otthonnak. Eljött háláját leróni Izaci és Angéla is. Az elmúlt ifjúságról énekelt a Szabó család egyik közeli ismerő­se, Gázon Gyula bácsi. A 78. elő­adás előtt a Szabó család örök barátságot, elszakíthatatlan hűsé­get esküdött a magyar színészet múltjával. Szabó Ferenc, Szohner Olga, Feledi Boriska, Zala Karo­la, Hellay Camilla és a többiek könnyes arca előtt. Az otthon la­kói nevében Dezső­­i Emma mon­dott köszönetet a színházaknak, a kormánynak, a Szabó családnak, az egész országnak a gondtalan napokért, a karácsonyi meglepe­tésért, a sok, szép ajándékért, és még a tapsnál is értékesebb sze­retésért és figyelmességért. (m) Kisiskolások már a magyarországi négyes ikrek j Négy egyforma, barna kis irha- 1A kabát tűnik fel az úton, négy egyforma sötétkék svájcisapka. Az egyik a homlokba húzva, sima, barna hajat takar. Laci, a „leg­idősebb” nem nagyon hasonlít testvéreire. Három svájcisapka vi­szont hetykén a fejbúbon, s ki­bukkan alóluk egy olyan szőke,­­olyan göndör hajtincs, hogy a filmsztárok is megirigyelhetnék. A kis szőke lobogók alatt három olyan egyforma pofika, hogy édes­anyjuk is csak közelről tudja őket megkülönböztetni. Kilenc évesek már a nagytoldipusztai ikrek, a híres négyes ikrek. Baktatnak együtt négyen Ka­posvárra, az iskolába. Hét Csor­dás-gyerek jár ide. A hetedikes Mária, az ötödikes Jóska, a har­madikos ikrek, az elsőbe pedig Katika. Most csak a „riportala­nyokkal”, az ikrekkel és édesany­jukkal ismerkedünk meg. * F­elállnak sorba, úgy, ahogy egymás után születtek. (Na­gyon „elméleti” megkülönböztetés ez, hiszen a legfiatalabb és leg­idősebb között összesen negyed­óra a különbség.) Úgy látszik, az ember, még ha kilencéves is — de országos hí­resség, megismerkedett már új­ságírókkal, filmesekkel —, vala­hogy megszokja a dicsőséget. Nyu­godtan, fegyelmezetten vetik alá magukat a „kínzásnak”. — Csordás Laci vagyok. — Csordás Gyuri. — Csordás Jancsi. — Csordás István. Igen, a legfiatalabb nem „Pis­ta”, hanem „István”, s bár Laci az, aki külsőleg különbözik a töb­bitől, István úrfi más tekintetben üt el testvéreitől. A három idő­sebb iker három-három intőt vitt haza negyedévkor, a számtan kö­zös betegség, a nyelvtan szintén, a harmadik a Lacinál az olvasás, Gyurinál a lakóhelyismeret, Jan­csinál a fogalmazás. István jól ta­nul, komoly, ő a „tanulmányi fe­lelős” a családban. Laci­„autós” akar lenni, Gyuri „motoros”, Jancsi taxisofőr, Ist­ván pedig orvos, feltéve, ha az orvosnak is lehet autója. István másban is igényesebb. Amikor azt kérdezzük meg, hogy este milyen filmet fűz be legszívesebben a diavetítőbe, akkor Laci válasza: Zsuzsi segít anyukának, Gyurié: Hófehérke, Jancsié: Maugli és István-Pistáé — bocsánat, Ist­váné —: Egri csillagok r­eggel a családot a heti torna­felelős ébreszti. Felhajtja a többiek paplanét: Jó reggelt, gye­rekek, indulás tornászni. Aztán futás libasorban az ud­varba, a tornafelelős diktál, a többiek vele együtt végzik az is­kolában tanult tornagyakorlato­kat. Utána mosdás — szigorúan derékig —, ha délelőttösök: isko­la, ha délutánosok: leckecsinálás. E héten délutánosok. Mikor kész volt a lecke, kipucolták a cipőjü­ket, a „táskafelelős” ellenőrizte a többiek füzeteit, könyveit, Laci — az állandó „tisztaságfelelős” — még egy utolsó szemlét tartott, s indultak az iskolába. Állandó tisztség az ikrek között ,„tanulmá­nyi felelősség”, ezt természetesen István tölti be. A „tintafelelős­ség” szintén hetenként változik. Hja, a négy csíkeleven gyerek kö­zött nehéz megőrizni a négy tinta­­tartót a felborulástól. Mert, sajnos, anyuka nem egyez­het bele abba, hogy ugyanannál az asztalnál, egy tinta­tartót kö­rülülve tanuljanak. — „Lesnek” egymásról —­ mondja eleve megbocsátóan ne­vetve —, szét kell ültetni őket leckekészítéskor a szoba négy sarkába.* Mondd csak Jancsi — kérde­zem —, nagyon nehéz ez a fogalmazás? — Én a Gyuri vagyok —■ ka­cagja el magát hamiskásan. Anyuka, aki ki tudja hányad­szor éli át és magyarázza el a helyzetet, valahogy rendet csinál, aztán vigasztal minket. — Sohse bosszankodjék, évekig az apjuk is összecserélte őket. Még kisebbek voltak, amikor az egyik felmászott a székre. Mond­ja neki az apja, hogy: „Jancsi, maradj nyugton, mert leesel.” Az meg mintha nem hallaná, csak mászik tovább. Akkor apa már dühösen szólt oda, de csak addig mérgelődött az engedetlenségen, amíg oda nem nevetett a sarok­ból a másik, hogy: „De hiszen, édesapám, én vagyok a Jancsi.” Ez az egyik ott játszik a hordó körül, ahol nem szabad, mire ki­szaladok, összefutnak, elkevered­nek, el nem árulják egymást. Hár­mat meg nem szidhatok azért, amit az egyik csinált. * Hogyan élnek. Csordás elvtárs­nő a hét gyerekkel? — Szépen, nem panaszkodom. Aztán sorjázza, hogy az erdész férj fizetéséhez 800 forint családi pótlék jön, mint minden hétgye­rekesnek, s külön az ikrek „já­randósága”. Amikor születtek, az egyik bú­torgyárból négy egyforma ágyat, egyik ruhagyárból négy kabátot. * R

Next