Népszabadság, 1960. december (18. évfolyam, 285-310. szám)
1960-12-25 / 306. szám
NKISSZ An Alos AG 1900. december 25. vasárnap Egy százszázalékos jenki miértjei IC ircsa, nagyon furcsa ember Dirk Garghetti. Neve és szélnekett haja arról árulkodik, hogy ősei valamikor Olaszországból vándoroltak be az USA-ba, de ő mélyen megveti az olaszokat, s százszázalékos jenkinek vallja magát. Havannában ismerkedtem meg vele, mindketten az egyetem mellett fekvő Colina Szállóban laktunk. Egyetemi hallgatónak mondta magát, s állítólag azért jött az Egyesült Államokból Kubába, hogy a havannai egyetemen folytassa tanulmányait. Feléje sem nézett azonban az egyetemnek. Sokat, nagyon sokat vitatkoztunk az amerikai politikáról, amelyet körömszakadtáig védelmmezett. Eleinte nagyon fölényesnek mutatkozott, s az amerikai külpolitika sorozatos kudarcairól azt állította, hogy azok tulajdonképpen sikerek, s csakis a „kommunista propaganda valóságtól elrugaszkodott szótárában” kapnak ellenkező előjelet. „Bennünket önök imperialistáknak, sőt, nemegyszer új gyarmatosítóknak is neveznek, de beszélhetnek, amit akarnak, a világ mégis tudja, hogy kik vagyunk! Egész népeket segélyeztünk, s igyekeztünk kiemelni a nyomorból és a nélkülözésből. Persze, kommunisták mindenütt vannak a világon, s igyekeznek hangulatot támasztani ellenünk. De mi még ezt is kibírjuk, hiszen az egyszerű emberek milliói helyesen látják a mi szerepünket!” — mondogatta magabiztosan. Az egyik szeptember végi estén, amikor ki akartam lépni a szállóból, a portás jóakaratúan figyelmeztetett, hogyha nem feltétlenül szükséges, ne mutatkozzam aznap este a havannai utcán. „Hiszen tudja, hogy mi történt — mondta. — A fegyveres erők minisztériuma bejelentette, hogy Floridából három motorosbárkán érkezett ellenforradalmár banda partraszállási kísérletét hiúsították meg ma hajnalban. S ma estére a Népi Szocialista Párt és a szakszervezetek tiltakozó tömegtüntetéseket hirdettek. S önnek ugyebár olyan amerikaias a külseje...” Jót nevettem a portás figyelmeztetésén, s amikor megláttam, hogy Dino Garghetti éppen ott telefonál a hallban, félig feléje fordulva kijelentettem: „Nekem nincs félnivalóm, hiszen magyar vagyok!" Ő valószínűleg megérthette a gúnyos hangsúlyt szavaimban, mert csatlakozott hozzám: „Csak nem fogok megijedni néhány kubai kommunista akciójától — mondta később az utcán. — Meg fogja látni, hogy nagyon kevesen lesznek. Az egyszerű emberek, a járókelők nem csatlakoznak hozzájuk!” Akadálytalanul, minden különösebb feltűnés nélkül mentünk az L sugárúton. (Kubában ugyanis az utcák jelentős részét északamerikai gyakorlat szerint, betűkkel és számokkal jelzik.) Amikor azonban befordultunk a széles 20. utcába, azonnal észrevettük, hogy valami készül itt. A rendőrök az autóoszlopokat a mellékutcákba irányították, s a távolból, mint a közeledő vihar előjele, úgy hangzott az erősödő moraj. Egyszerre csak befordult a tüntető menet a 20. utcába. A látvány lenyűgöző volt. Az utca teljes szélességében hömpölygött felénk a tömeg, s szinte mennydörgésszerűvé erősödtek a jelszavak: „Cuba si, jenkis, no!” (Kuba igen, senki nem!) „Vesszenek az amerikai gyilkosok, akik forradalmunk ellen törnek!” Néhány perc telt el, s máris együtt sodródtunk a végeláthatatlan tüntető menettel. Külsőnk egykettőre feltűnést keltett. Gúnyos megjegyzések röpködtek felénk, majd öklök és zászlórudak emelkedtek a magasba, hogy lesújtsanak ránk, az „amerikaiakra”. Mielőtt megszólalhattam volna, Dino Garghetti teli torokból kiáltotta: „Somos Hungaros, no Americanos! Hungaros! Somos Hungaros!” (Magyarok vagyunk, nem amerikaiak! Magyarok! Magyarok vagyunk!) Az öklök és zászlórudak lehanyatlottak. A tüntetők össze- Helgették mindkettőnket. „Viva Hungária! Viva el campo socia- lista! Los passes socialistas sent con nosotros!” (Éljen Magyaror-szág! Éljen a szocialista tábor! A szocialista országok velünk vannak!) Órák óta át a várost jártuk kart karba öltve a tüntetőkkel, s Dino Garghetti — a százszázalékos, magabiztos jenki, hogy tartsa magát hazugságához, harsányan kiáltozta a főjelszót: Cuba si, jenkis no! Késő éjszaka volt, amikor viszszatértünk a Hotel Colinába. „Mit szól ön mindehhez, Garghetti úr — tettem fel a kérdést, amikor a bárban egy-egy üveg sörrel enyhítettük kínzó szomjúságunkat. — Magyarországnak éppen az önök kormányával a legrosszabb a kapcsolata, s korábbi beszélgetéseinkben ön is nemegyszer bizonyos híresztelések alapján fejtette ki negatív véleményét a magyarországi helyzetről. S most pedig ön, hogy meneküljön az ökölcsapásoktól, magyarnak vallotta magát!" Dino Garghetti teljesen letörve hallgatta gúnyos szavaimat. „Kényszerből tettem” ... — mormogta, majd hozzátette: „Fanatikus, ellenünk hangolt hisztérikus tömeg ... Nem értem! Nem értem! Miért gyűlölnek ennyire bennünket? Miért lehet őket enynyire kormányunk ellen hangolni, amikor pedig mi csak jót akarunk nekik! De egyébként ilyen csak Kubában lehetséges ...“ „Igen? Akkor hallgasson meg engem — mondtam. — Negyvenezer kilométert utaztam repülőgéppel, autóval, teveháton a sivatagok világában, a Nílus mentén, a forró Afrikában. Sok országot bejártam, sok mindent láttam, de volt valami olyan dolog, amit mindenütt tapasztaltam. 1957 tavaszán Egyiptomban jártam. Az önök kormánya éppen akkor azon kísérletezett, hogy megdöntse azt az egyiptomi kormányzatot. Volt akkoriban a kairói Köztársaság téren egy tömeggyűlés, amelyen félmillió ember vett részt. S amikor ott, a függetlenségi politikát követő kormány tagjai drámai szavakkal ecsetelték az önök kormányának beavatkozási akcióit, a kairói amerikai nagykövetség által szervezett összeesküvések adatait, s azt, hogy mint hirdette meg Washington a »gyapotháborút* Egyiptom térdre kényszerítésére, legalább olyan erővel zúgott fel a »Le az amerikai imperializmussal!* jelszó, mint ma este itt, Havannában. Nem, nem tanácsoltam volna akkor önnek, hogy kimenjen a kairói utcára, ha csak nem kiáltotta volna az esetleg felemelkedő öklök láttán: »Magari! Magari!« (Magyar! Magyar!) Mert ez esetben ugyanúgy ölelgették volna, mint itt, Havannában, s ugyanúgy felzúgott volna — csak éppen arab nyelven — a jelszó: »Éljen a szocialista tábor! A szocialista országok velünk vannak!"” „Vagy például szerettem volna önt látni az én helyemben, amikor 1957 szeptemberében Szíriában jártam. Mint tudja, ebben az időben az önök kormányának bujtogatására Törökország az antiimperialista politikát következetesen folytató Szíria ellen katonai támadásra készült, miután az önök kormánya által előzőleg szervezett összeesküvés kudarcot vallott. Látta volna, milyen izzó hangulatban kezdődött meg a szír főváros körül a lövészárokásás! Látta volna, mint vonult ki a város apraja-nagyia az erődítési munkákra. S akkor hatalmas kardokat lengetve, fürge lovaikon bevágtattak oda a sivatagokban élő beduinok, hogy ők, akik egyébként annyira megvetik az ilyen munkát, lövészárokásáshoz kezdjenek! Próbált volna akkor eléjük állni, s védelmezni a washingtoni propaganda hazugságaival az amerikai politikát, s megláthatta volna,hogy milyen eredménnyel ...” S mit válaszolt volna ön, Dino Garghetti úr, ha történetesen ön találkozik azzal az idős szudáni négerrel ott a Nílusnál, az atbarai révnél, a választások napján, s történetesen nem én, hanem ön tette volna meg vele a negyedórás utat a kompon a másik partig? Tudja, mit mondott az az idős, görnyedt hátú, botra támaszkodó néger? Azt, hogy örömmel és boldogan megy életében először szavazni. S tudja, melyik jelöltre adta szavazatát? Az antiimperialista blokk képviselőjére! S el is magyarázta, hogy miért. Ifjúkorában reggeltől késő éjszakáig görnyedt egy kis piszkos odúban, s húzott előre-hátra egy madzagot. A madzag másik vége a szomszédos szobában egy nagy, mennyezetre erősített, legyezőben végződött. Ennek mozgatásával kellett enyhülést adnia a fehér úrnak, aki — meg fog lepődni — történetesen éppen amerikai volt! Igaz, Szudánban a fehér urak többsége angol volt és a ventillátorok időközben ki is szorították az »eleven legyezőket«, de a nép nyomora szinte korlátlan volt az ön honfitársainak ,áldásos tevékenysége” nyomán, Mr. Dino Garghetti! S miután az öreg mindezt elmondta, azt kérdezte: »Igaz-e, hogy most a fehér urak, az angolok és az amerikaiak, vissza akarnak jönni Szudánba?” S amikor elmondtam, hogy van ilyen veszély, tudja mit válaszolt? Hogy ő akkor öreg kora ellenére is kész arra, hogy puszta kézzel megfojtsa őket!” A beszélgetés hosszúra nyúlt. Közeledett a záróra a Hotel Colina bárjában. A helyiségben már csak ketten ültünk Dino Garghettivel. Végre Dino Garghetti megtörte a csöndet, „ön, természetesen, elfogult, hiszen kommunista. Ha akarom, elhiszem, amit mondott, de honnan tudjam, hogy nem propaganda? De még ha igaza is van, akkor sem tudom: miért lehet sok helyütt oly könnyen hangulatot teremteni kormányunk ellen? Miért nem félnek inkább a kommunista veszélytől? S miért, miért gyűlölnek bennünket?” Vajon miért is, Mr. Dino Garghetti? Árkus István Az MSZMP Központi Bizottságának üdvözlete a Ceyloni Kommunista Párthoz A CEYLONI KOMMUNISTA PÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK Kedves Elvtársak! Testvéri üdvözletünket küldjük pártjuk VI. kongresszusának, a párt központi bizottságának és valamennyi tagjának. Harcos, marxista—leninista pártjuk megerősítése a biztosíték az összes ceyloni haladó erők sikeres összefogására. Kívánjuk, hogy pártjuk újabb sikereket érjen el a békéért, a nemzeti függetlenség megerősítéséért, a nép felemelkedéséért vívott harcban. A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI BIZOTTSÁGA Koszorúzási ünnepség a Kerepesi temetőben Új Kerepesi temetőben szombaton koszorúzási ünnepséget tartottak a munkásmozgalom nagy halottainak hősi emlékművénél. Pataki István, Kreutz Róbert és Pesti Barnabás halálának évfordulója alkalmából a KISZ központi bizottsága nevében Pataki László, a központi bizottság titkára, a budapesti KISZ-bizottság nevében pedig Nádasdi József, a KISZ budapesti bizottságának titkára helyezte el a megemlékezés koszorúját. Az ünnepségen részt vettek a budapesti üzemek, iskolák és hivatalok fiataljainak képviselői is. (MTI) Másfélmillió forint megtakarítás újításból a Debreceni Gördülőcsapágygyárban (Tudósítónktól.) Az idén jelentősen fejlődött az újítómozgalom a Debreceni Gördülőcsapágygyárban. A beérkezett javaslatok kidolgozására újítási irodát szerveztek. Az üzem jól képzett mérnökei segítenek a szakrajzok elkészítésében, az újítások kidolgozásában. Az újítási iroda működésének is köszönhető, hogy ebben az évben — az 1959. évi 289 javaslattal szemben — 357 újítást nyújtottak be. Az elfogadott és bevezetett újítások több mint másfélmillió forintos megtakarítást eredményeztek. A Szabó család a színészotthonban Két nagy család találkozott tegnap délben a Magyar utcában: a Rádióból ismert Szabó család tagjai köszöntötték a Jászai Mari Színészotthon lakóit. A Szabó család tagjait alakító művészek először léptek ki a titokzatosságból, és első útjuk a szeretett és tiszteletre méltó elődökhöz vezetett. Kellemes ünnepeket, hosszú életet és boldog öregkort kívánt Szabó bácsi (Szabó Ernő) és Szabó néni (Gobbi Hilda), aki alapítója, patrónusa és meghitt, őszinte barátja az otthonnak. Eljött háláját leróni Izaci és Angéla is. Az elmúlt ifjúságról énekelt a Szabó család egyik közeli ismerőse, Gázon Gyula bácsi. A 78. előadás előtt a Szabó család örök barátságot, elszakíthatatlan hűséget esküdött a magyar színészet múltjával. Szabó Ferenc, Szohner Olga, Feledi Boriska, Zala Karola, Hellay Camilla és a többiek könnyes arca előtt. Az otthon lakói nevében Dezsői Emma mondott köszönetet a színházaknak, a kormánynak, a Szabó családnak, az egész országnak a gondtalan napokért, a karácsonyi meglepetésért, a sok, szép ajándékért, és még a tapsnál is értékesebb szeretésért és figyelmességért. (m) Kisiskolások már a magyarországi négyes ikrek j Négy egyforma, barna kis irha- 1A kabát tűnik fel az úton, négy egyforma sötétkék svájcisapka. Az egyik a homlokba húzva, sima, barna hajat takar. Laci, a „legidősebb” nem nagyon hasonlít testvéreire. Három svájcisapka viszont hetykén a fejbúbon, s kibukkan alóluk egy olyan szőke,olyan göndör hajtincs, hogy a filmsztárok is megirigyelhetnék. A kis szőke lobogók alatt három olyan egyforma pofika, hogy édesanyjuk is csak közelről tudja őket megkülönböztetni. Kilenc évesek már a nagytoldipusztai ikrek, a híres négyes ikrek. Baktatnak együtt négyen Kaposvárra, az iskolába. Hét Csordás-gyerek jár ide. A hetedikes Mária, az ötödikes Jóska, a harmadikos ikrek, az elsőbe pedig Katika. Most csak a „riportalanyokkal”, az ikrekkel és édesanyjukkal ismerkedünk meg. * Felállnak sorba, úgy, ahogy egymás után születtek. (Nagyon „elméleti” megkülönböztetés ez, hiszen a legfiatalabb és legidősebb között összesen negyedóra a különbség.) Úgy látszik, az ember, még ha kilencéves is — de országos híresség, megismerkedett már újságírókkal, filmesekkel —, valahogy megszokja a dicsőséget. Nyugodtan, fegyelmezetten vetik alá magukat a „kínzásnak”. — Csordás Laci vagyok. — Csordás Gyuri. — Csordás Jancsi. — Csordás István. Igen, a legfiatalabb nem „Pista”, hanem „István”, s bár Laci az, aki külsőleg különbözik a többitől, István úrfi más tekintetben üt el testvéreitől. A három idősebb iker három-három intőt vitt haza negyedévkor, a számtan közös betegség, a nyelvtan szintén, a harmadik a Lacinál az olvasás, Gyurinál a lakóhelyismeret, Jancsinál a fogalmazás. István jól tanul, komoly, ő a „tanulmányi felelős” a családban. Laci„autós” akar lenni, Gyuri „motoros”, Jancsi taxisofőr, István pedig orvos, feltéve, ha az orvosnak is lehet autója. István másban is igényesebb. Amikor azt kérdezzük meg, hogy este milyen filmet fűz be legszívesebben a diavetítőbe, akkor Laci válasza: Zsuzsi segít anyukának, Gyurié: Hófehérke, Jancsié: Maugli és István-Pistáé — bocsánat, Istváné —: Egri csillagok reggel a családot a heti tornafelelős ébreszti. Felhajtja a többiek paplanét: Jó reggelt, gyerekek, indulás tornászni. Aztán futás libasorban az udvarba, a tornafelelős diktál, a többiek vele együtt végzik az iskolában tanult tornagyakorlatokat. Utána mosdás — szigorúan derékig —, ha délelőttösök: iskola, ha délutánosok: leckecsinálás. E héten délutánosok. Mikor kész volt a lecke, kipucolták a cipőjüket, a „táskafelelős” ellenőrizte a többiek füzeteit, könyveit, Laci — az állandó „tisztaságfelelős” — még egy utolsó szemlét tartott, s indultak az iskolába. Állandó tisztség az ikrek között ,„tanulmányi felelősség”, ezt természetesen István tölti be. A „tintafelelősség” szintén hetenként változik. Hja, a négy csíkeleven gyerek között nehéz megőrizni a négy tintatartót a felborulástól. Mert, sajnos, anyuka nem egyezhet bele abba, hogy ugyanannál az asztalnál, egy tintatartót körülülve tanuljanak. — „Lesnek” egymásról — mondja eleve megbocsátóan nevetve —, szét kell ültetni őket leckekészítéskor a szoba négy sarkába.* Mondd csak Jancsi — kérdezem —, nagyon nehéz ez a fogalmazás? — Én a Gyuri vagyok —■ kacagja el magát hamiskásan. Anyuka, aki ki tudja hányadszor éli át és magyarázza el a helyzetet, valahogy rendet csinál, aztán vigasztal minket. — Sohse bosszankodjék, évekig az apjuk is összecserélte őket. Még kisebbek voltak, amikor az egyik felmászott a székre. Mondja neki az apja, hogy: „Jancsi, maradj nyugton, mert leesel.” Az meg mintha nem hallaná, csak mászik tovább. Akkor apa már dühösen szólt oda, de csak addig mérgelődött az engedetlenségen, amíg oda nem nevetett a sarokból a másik, hogy: „De hiszen, édesapám, én vagyok a Jancsi.” Ez az egyik ott játszik a hordó körül, ahol nem szabad, mire kiszaladok, összefutnak, elkeverednek, el nem árulják egymást. Hármat meg nem szidhatok azért, amit az egyik csinált. * Hogyan élnek. Csordás elvtársnő a hét gyerekkel? — Szépen, nem panaszkodom. Aztán sorjázza, hogy az erdész férj fizetéséhez 800 forint családi pótlék jön, mint minden hétgyerekesnek, s külön az ikrek „járandósága”. Amikor születtek, az egyik bútorgyárból négy egyforma ágyat, egyik ruhagyárból négy kabátot. * R