Népszabadság, 1961. május (19. évfolyam, 104-128. szám)
1961-05-16 / 115. szám
8 NÉPSZABADSÁG GAZDAG SZEGÉNYEK Zenés komédia a Petőfi Színházban Igen szerencsés ötlet és vállalkozás volt elővenni, átdolgozni, mai szemléletünkkel újjáformálni és színpadra állítani Jókai késői, porlepte „népdrámáját”, a Gazdag szegényeket, illetőleg az ennek forrásául, alapjául szolgált, kevéssé ismert Jókai-regényt. Címével és tartalmával Jókai e regényét, a Szegény gazdagok ellenpárjának képzelte el: egyként példázza a szegény emberek érzelmét, lelki gazdagságát és azt a kincset, ami összetartásuk erejében, egymást segítő készségükben rejlik. Témája s környezetrajza szempontjából a regény is, a dráma is eléggé különálló alkotásnak mondható a nagy regényíró pazarul színes életművében. Már a korabeli kritika is megállapította, hogy Kapor Ádám elbocsátott vasúti váltóőr és élettársa, Kemény Zsuzsa mosónő történetével Jókai a külföldi realista regényírók — közvetlenül talán Zola — hatása alatt fordult a naggyá növekvő korabeli Budapest külvárosi életének ábrázolása felé. Humanista módjára tette ezt, de a maga romantikus szemléletével és az akkor feltörekvő polgárság „szociális” lelkiismeretét tükröző érzelmességgel. Hanem amiért Jókai oly nagy ábrázoló művész volt, éppen azért leplezte le, szándéktalanul is, a burzsoázia érzelmességének fonák voltát és a kapitalista társadalomnak „jótékony” mezbe bújtatott embertelenségét. A Petőfi Színház új „musical comedy”-jének alkotói pedig igen helyesen meglátták, mily kiváló lehetőséget kínál a szatírára ez a múlt század végi érzelmesség, amely oly nehezen elérhető boldogságként tárja elénk, hogy ötvenévi szakadatlan munka s nyomorúság után a nincstelen, kiöregedett, beteges házaspár a főváros szegényházába „bevonulhasson”. (A cselekmény másik szála: a megszökött, fiatal grófkisaszszony, aki rejtőzködve varrólányként él és idealista, romantikus hősként végleg vállalja a dolgozók sorsát — már csupán közvetve adhatott alkalmat a szatírára.) A Petőfi Színház rendezése ott mondható sikeresnek, ahol érvényre juttatta a szatírát, és ott vétette el a hangot, amikor a komédiát egyes jelenetekben feleslegesen melodrámába siklatta át. Holott Illés Endre alapos színpadismerete, ízlése és rutinja úgy érvényesült e Jókai-feldolgozásban, hogy minduntalan kitűnő lehetőségeket adott a rendezésnek; a szatirikus vonal hangsúlyos végigvezetésére ösztönzőek Erdődy János szellemes, olykor csípős és mindig jól csendülő versei. A kétrészes komédia első felében úgyszólván hibátlannak is éreztük az előadást, annak ellenére, hogy e rész drámai fordulatai (például a hetvenéves vasúti bakter „elbocsátólevele”) olykor megkövetelik a hangváltást. A betétek sora ugyan — az első részben „a varrólány éjszakája” a külvárosi utca éji jeleneteivel, a másodikban „az alvilág”, a mulatók világának énekes-táncos produkcióival — a zenés komédia mindkét részében igen élvezetesen illeszkedik a darabba, mégis kissé vontatottá teszi az előadást, leginkább a második részben. Annak ellenére, hogy éppen itt érte el Marton Frigyes ötletes rendezése egyik legsikerültebb szatirikus hatását, a kupléénekesnő (Vetró Margit) millenniumi álhazafias számával. A rendezésben bizonyos mértékű törést viszont észre kell vennünk, mihelyst a színtér megváltozik és a „zöld paradicsomnak” nevezett külvárosi nyomortanyáról és környékéről a cselekmény szálai elvezetnek a grófi palotába, vagy a Magyar utca „szalonjába”. E jelenetekben a párbeszédek élessége vagy a versek szatirikus dinamizmusa ellenére nemcsak az előadás tempója lassul le, hanem úgyszólván a darab jellege is megváltozik. A grófi házaspár jelenete „nagyoperettbe” fordul, a „szalon”-kép pedig kínos végkicsengésű bohózatba. (Egyébként az átdolgozó éppen ezzel az utóbbi képpel tért el leginkább Jókaitól, akinek népdrámája mindhárom felvonásával Kaporék mosókonyhájában játszódott, regényében pedig az új feldolgozás valamennyi többi motívuma fellelhető. Illés Endre szerencsés kézzel még szó szerint is át tudott menteni egyes dialógusokat mindkét Jókai-műből.) Egyáltalában nem csodálkozunk majd, ha a Gazdag szegényeknek nagy közönségsikere lesz Érdemes rá ez az ötletes, mulatságos darab, amely szatirikus élével hitelesen, színességével magával ragadóan vezet vissza a múlt század végi Budapest életének egynéhány részletébe. A darab hatásos voltában jelentős része van Polgár Tibornak. Muzsikája sikeresen alkalmazkodik az írói elképzeléshez: dallamaival egyrészt idézi a millenniumi kor zenéjét másrészt csúfolódik is azon. A zeneszerző nagy gyakorlatának megfelelően használja fel a kitűnő versek adta lehetőségeket mind a szatirikus, mind a lírai részekben. És ha dallamvilága a múltat is idézi, hangszerelésének ötletessége e melódiákat egyúttal a modern muzsika köntösébe öltözteti. A színészek közül nem csupán azért kell elsőnek megemlítenünk Agárdy Gábort és Sennyei Verát, mert övék a főszerep. Mély átérzéssel, humorral és gyengédséggel ábrázolják az ötven esztendeje együtt élő vasúti váltóőr és mosónő alakját. És dialektikus összetettségben tudják éreztetni lényükben a sokat tapasztalt szegényemberek fölényesség nélküli biztonságát és állandóan újraéledő aggodalmaikat. Mindjárt utánuk kell sorolnunk Harkányi Endrét, aki Szükös Makár napidíjas, majd segédfogalmazó szerepében dinamikusan állítja elénk a sértődött fiók-Mefisztotelészból a szegények „őrangyalává” változó groteszk alakot. Játéka, kifejező mimikája elhiteti velünk a gyors színeváltozást. Lidi szerepében a fiatal Pécsi Ildikó főiskolai hallgató rokonszenves és ígéretes jelenség. Külön kell még felemlíteni a grófnőt megszemélyesítő, igen szépen éneklő Gyenes Magda nevét, de a sort folytathatnánk: Lórán Lenke, Czigány Judit, Pagonyi János, Náday Pál, Miklósy György s a többi színész is, úgyszólván valamennyi, kedvvel és tehetséggel, egy-egy különös színt vegyítve az együttesbe alakítja a Gazdag szegények egy-egy jellemző figuráját Murányi-Kovács Endre C Zellei KRÓNIKA Szviridov Patetikus oratóriumának bemutatója Az Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus legutóbbi közös hangversenyén két magyar remekmű: Bartók Béla: Cantata profanája és Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricusa fogta keretbe Szviridov Patetikus oratórium című nagyszabású alkotását, amelyet Majakovszkij költeményeire komponált 1959-ben és vele hamarosan, a moszkvai premier után, elnyerte a tavalyi zenei Linia-díjat. Érthető, hogy a gyorsan híressé vált oratórium bemutatóját kíváncsian várta a mi közönségünk is. Jurij Vasziljevics Szviridov most 46 éves, de máris sokoldalú, termékeny zeneszerzői múlt és sok siker áll mögötte. Egészen fiatal korában zongoratriójáért Sztálin-díjat kapott, kamarazeneművei, főként dalai gyakran csendülnek meg koncertek műsorán. Jeszenyin költeményeire írt kantátáját nálunk is előadták. Az új oratórium Majakovszkijnak, a nagy szovjet költőnek hét verséből veszi szöveganyagát. Raics István fordítása, vagy találóbb szóval: átköltése, hűségesen és művészien ültette át ízes magyar nyelvre e verseket. A mű két részre tagozódik. Az első rész három tétele (Induló, Mese Vrangel generális szökéséről és A perekopi csata hőseinek) befejezett történeti tényeket foglal magában. A második rész négy tétele pedig a jövő építésének szól. A címek — A mi földünk, Itt kertváros lesz, Beszélgetés Lenin elvtárssal, A költő és a nap — utalnak a tartalomra. A szöveg nincs egybeolvasztva, inkább mozaikszerűen sorakoznak egymás mellé a versek. A zene sem köti össze szorosan tételeit Szviridov muzsikáján érezni, hogy a komponista alkotó munkáját nemcsak Majakovszkij költészete, hanem egész egyénisége is ihlette. Azt a törekvést mutatja, hogy a deklamációt és a szorosabb értelemben vett éneklést közös nevezőre kívánja hozni. Sőt, nem egy mozzanatában az énekbeszéd és az egyszerű versmondás átmenetét találjuk. A „patetikus” cím a mindig magas hőfokú zenében inkább az ünnepélyes, emelkedett hangot és nem a szenvedélyességet jelöli. Az oratórium új vonásait mutatja Szviridov művészetének. Egyebek között feltűnik, mennyire felszabadult azokból a hatásokból, amelyek kezdeti példaképeihez, elsősorban tanárjához, Sosztakovicshoz, továbbá Mahlerhez, Sztravinszkijhez kötötték. A Patetikus oratóriumban is fontos helyet foglal el a folklór. De míg a Jeszenyin-kantátában a falusi, a parasztfolklór uralkodik, a most bemutatott műben a városi, a munkásfolklórnak, a tömegdalnak van a legfőbb szerepe, például már az első tétel indulója tömegdal melodikájában, ritmusában és harmonizálásában egyaránt. És ez az intonáció karakterizálja a mű több más részét is. A lírai mozzanatokat mind a szólókban, mind az együttesekben meleg érzéssel fejezi ki Szviridov, s a drámai jelenetekből nem hiányzik a hősi pátosz. Csak az utóbbiaknál gondoltunk nem egy helyen arra, hogy ezek hangzásához (az előírt sok rézfúvó-forte dinantikájához) alkalmasabb lett volna a tágas Erkel Színház, mint a Zeneakadémia terme, így egyes epizódokban a harsányság dominált. Viszont igen szépen szól például a föld- és a hazaszeretet dicsőítése, amely a végén heroikus indulóba torkollik. Nagyon szellemesen oldotta meg Szviridov Vrangel menekülési jelenetét a pravoszláv egyházi gyászzene alkalmazásával. Majakovszkij egyik legmegkapóbb költeménye, a Beszélgetés Lenin elvtárssal hangulataihoz méltóan társul az oratórium muzsikája. A Patetikus oratórium nem könnyű feladatot ró az előadókra, az énekkarra, a zenekarra és a szólistákra. Ezért különösen meleg elismerést érdemel az a buzgó és eredményes munka, amellyel Forrai Miklós karnagy szakavatott, lelkes vezetése alatt a terjedelmes, nehéz alkotás bemutatóját előkészítették és a művet tolmácsolták. A kórus tisztán és árnyalatosan énekelte a több helyen sajátos hangvételt igénylő kényes szólamokat. A zenekar a kísérésben csakúgy, mint a szimfonikus részekben legjobb képességeit vetette latba. A magánénekesekről szólva megállapíthatjuk, hogy Fodor János hatalmas, érces, mély bariton orgánuma egyik fő erőssége és tartó oszlopa volt az előadásnak. Komlóssy Erzsébet althangja mint mindig, most is feltűnt meleg szépségével. A Cantata profana és a Psalmus Hungaricus előadását most nem méltatjuk részletesen. Új zeneirodalmunknak ezek a reprezentatív alkotásai sűrűn szerepelnek ünnepi műsorainkon és együtteseink alaposan kidolgozott produkciói. Nagy tetszéssel, sok tapssal, ovációval fogadták most is. Megemlítjük, hogy a tenorszólókat először énekelte a tavalyi Erkel-énekverseny győztese, a muzikális fiatal Bartha Alfonz. A Cantata profana baritonszólója Faragó András művészi előadásában most is tisztán hangzott. 1961. május 16. kedd SZUCSICH MÁRIA HETVENÖT ÉVES Jobbára az idősebb nemzedék könyvolvasói ismerik Magyarországon Szucsich Mária nevét, s művei közül is leginkább azokat, amelyek — mesék, ifjúsági elbeszélések — Gaál Mózes, Benedek Elek századeleji gyermeklapjaiban, Az én újságomban és a Jó Pajtásban láttak napvilágot. Szucsich Mária termékeny, sokoldalú alkotótevékenységének legjavát hazájától távol, kényszerű emigrációban folytatta. Berlin, Bécs, Pozsony, London a huszonhét esztendős emigrációs szakasz állomásai. Az írónő külföldön megjelent könyvei közt időrendben a legelső, jelentőségében is kiemelkedő a Német Kommunista Párt világhírű kiadója, a Malik Verlag által 1923-ban kibocsátott Siravus, a modern, szocialista meseirodalom úttörő regénye, amelyben a perzsa Firdauszi ősi eposza nyomán megteremtett címszereplő, fiatal népi hős a tömegek alkotóerejét, feltörekvő igazságát példázza. E könyv 1948-ban nagy példányszámban jelent meg Ausztriában is. Lipcsében jelent meg Szucsich Mária Az álmoskönyv valósága című műve, a polgári humanizmust ostorozó, leleplező írások gyűjteménye. Szucsich Mária szatirikus írásainak egyébként egész sorát publikálták később rendszeresen osztrák és német újságok, különösen a hallei, kommunista Das Wort. Szucsich Mária sok írásával gazdagította a bécsi emigráció magyar nyelvű sajtóját, gyakran közölte műveit a Bécsi Magyar Újság. Hosszú éveken át rendszeresen jelentek meg munkái amerikai magyar kommunista fórumokon. Csehszlovákiai tartózkodása idején az Új Asszony című haladó szlovák hetilap közölte folytatásokban egyik regényét, két másik pedig magyar nyelven jelent meg Pozsonyban. Ez utóbbiak közül a Tavasztól télig című társadalomrajz néhány példánya a korabeli hazai sajtóhoz is eljutott, s a baloldali lapok hasábjain igen meleg méltatásban részesült. Ez a könyv néhány esztendeje végre Magyarországon is megjelent. Lányok elindulnak című, ugyancsak Pozsonyban kiadott, a polgári viszonyok kilátástalanságát ábrázoló társadalomtörténeti regényének A lányok munkára mennek című új, bővített, magyarországi első kiadását az írónő most készíti elő. A különböző népek folklórkincse iránt kezdettől fogékony Szucsich Mária Az ég a földre jön című, északbrazil indián meséből készült rádiójátékát tavaly hallhatták a magyar hallgatók. Azóta ezt a művet hat nyelven, hat európai rádió mutatta be. A küzdelmes életű, harcos múltú Szucsich Máriának, Barta Lajos Kossuth-díjas író hitvesének még sok alkotó esztendőt kívánunk hetvenötödik születésnapján. S köszöntjük őt azok nevében is, akik — remélhetőleg, ezután fogják kiadásra kerülő műveit megismerni, s megszeretni. Megjelent a Kortárs májusi száma A Kortárs májusi számának élén Simon István cikke és Kassák Lajos verse köszönti Jurij Gagarin hőstettét. Münnich Ferenc visszaemlékezései a huszas évek harcait idézik fel. A folyóirat teljes terjedelmében közli Kamondy László Szerelmesek fája című drámáját Szépprózai művekkel Csoóri Sándor, Lengyel József, Remenyik Zsigmond és Sánta Ferenc jelentkezik. A lap versanyagából kiemelkednek Bóka László, Benjámin László, Fodor András, Hidas Antal, Kalász Márton, Simon Lajos és Takáts Gyula művei. Gyergyai Albert Marcel Proustról, Simon István pedig Takáts Gyuláról írt tanulmányt. Közli a folyóirat a külföldön élő Fenyő Miksának a párizsi rádióban felolvasott emlékezését Hatvany Lajosról. Veres Péter Bartók Béláról elmélkedik. A Kortárs májusi számát a Szemlerovat kritikái, az élénk Tükör című rovat és művészi illusztrációk, egyebek között Ferenczy Béni rajzai teszik teljessé. Új akadémiai folyóirat: a Studia musicologica Az Akadémiai Kiadó gondozásában most hagyta el a sajtót a Magyar Tudományos Akadémia új folyóiratának, a Studia musicologicának első száma. Az új folyóirat, amely a magyar zenetudomány első nemzetközi orgánuma, angol, francia, német, olasz és orosz nyelven közöl értekezéseket magyar és külföldi zenetudósok tollából. A Studia musicologicát Kodály Zoltán szerkeszti, a szerkesztő bizottság tagjai Bartha Dénes, Gárdonyi Zoltán, Maróthy János, Rajeczky Benjámin, Szabolcsi Bence és Ujfalussy József. Gertler Endre két szereplése Gertler Endre, a világhírű magyar hegedűművész, már csaknem három évtizede Belgiumban él és a brüsszeli főiskola professzora. De kapcsolata sohasem szakadt meg hazája zenei életével. Gyakran vendégszerepel itthon és külföldön az új magyar zenének egyik legtevékenyebb propagálója. Bartók Béla művei közül többet ő mutatott be először, s művészetét külön is fémjelezte, hogy a nagy magyar zeneköltőnek jó ideig állandó szonátapartnere volt, s Bartók őszinte elismeréssel nyilatkozott Gertler művészetéről és személyéről. Tavalyi nagysikerű budapesti koncertjei után az idén két alkalommal lépett fel. Az elsőn, az Állami Hangversenyzenekar estjén Kókai Rezső hegedűversenyét játszotta, hiánytalanul kiaknázva ennek az értékes, korszerű kompozíciónak művészi tartalmát és virtuóz lehetőségeit. A teremben jelenlevő szerző, akit külön is ünnepelt a hallgatóság, érdemük szerint köszönhette meg az előadóknak műve hiteles tolmácsolását. A zenekar, egyik legtehetségesebb fiatal karmesterünk, Fejér György vezényletével hangzásban is, pontosságban is példásan látta el a kísérés feladatát. (A hegedűverseny előtt Haydn: G-dúr Szimfóniája, utána pedig Beethoven: V. Szimfóniája szerepelt a vonzó programon.) A zenekari hangversenyt követő napon, a szonátaesten Gertler Endre feleségével, a bájos Diana Andersen zongoraművésznővel működött együtt. Három pompás szerzemény szerepelt a műsoron. A barokk zenét Bach: A-dúr szonátája, a klasszikus zenét Beethoven, G-dúr szonátája és köztül a modern muzsikát Bartók első szonátája képviselte. Mindhárom művet a maguk sajátos stílusjegyeivel abban az értelmezésben szólaltatták meg, amelyet Gertler nagy tudása, gyakorlata és ízlése diktált. Míg tavaly Diana Andersen még túlzott tartózkodással, inkább csak a hegedűshöz alkalmazkodó zongorakísérőnek tűnt, az idén már a megfelelő — ha nem is teljesen egyenrangú — szonátatárs szerepét is jól betöltötte. péterfi István