Népszabadság, 1961. június (19. évfolyam, 129-154. szám)

1961-06-04 / 132. szám

1961. június 4. vasárnap NAPI KOMMENTÁRUNK A törzsgárda megbecsüléséről Alig van ma már olyan gyár és vállalat, ahol ne beszélnének megkülönböztetett tisztelettel a törzsgárda tagjairól, munkásokról, mérnökökről, alkalmazottakról, akik hosszú éveken át becsülettel helyt álltak a termelőmunkában, akik hűséggel ragaszkodtak mun­kahelyükhöz, akik szakmájuk, műhelyük szeretetében példát mutattak dolgozótársaiknak. Sok helyen ezt a tiszteletet megfelelő erkölcsi és anyagi elismeréssel is kifejezésre juttatják. Okleveleket, jelvényeket, nagyobb nyereség­­részt adnak a huzamosabb ideig egy helyben dolgozóknak. Ezeket a helyes kezdeményezéseket felka­rolva, a SZOT elnöksége legutóbb határozatot hozott a törzsgárda tagjainak fokozottabb megbecsü­léséről. (A határozat a Munkaügyi Közlöny május 31-i számában je­lent meg.) A Szaktanács elnöksé­ge a törzsgárdák megszervezését, azok tagjaival való foglalkozást és törődést a szakszervezeti bizottsá­gok feladatává teszi. A határozat szerint a törzsgárda tagjainak tekintendők azok a dol­gozók, akik munkahelyükön leg­alább öt éve folyamatos munka­­viszonyban állnak. Ugyanilyen el­bírálásban kell részesíteni azokat a dolgozókat is, akiket jelenlegi munkahelyükre más vállalattól népgazdasági érdekből helyeztek át. A SZOT elnöksége javasolja meghatározott idő eltöltése után a törzsgárdajelvény bronz, ezüst, illetve arany fokozatának odaíté­lését, helyesli az üzemüket hűség­gel szolgáló dolgozók megkülön­böztetett anyagi megbecsülését. Egyben felhívja a szakszervezeti bizottságok figyelmét, hogy lépje­­nek fel minden olyan törekvéssel szemben, amely a törzsgárda tag­jainak elkülönülését vonná magá­val vagy sértené a többi dolgozók igazságérzetét. Nagy kincs üzemeinkben a törzsgárda, amelynek tagjai szak­tudásban, tapasztalatokban együtt növekedtek a gyárral. Az ő gya­korlatuk, szakmai képzettségük nélkülözhetetlen időszerű felada­taink megoldásában, a gyors mű­szaki fejlődésben, a termelékeny­ség emelésében. Példájuk leg­jobb ellenszere a munkaerő-ván­dorlásnak. A törzsgárda tagjai a szocializmus szorgos, hűséges épí­tői: odaadóan szolgálják a gyárat, második otthonuknak tekintik munkahelyüket, közülük nőnek ki a termelőmunka legjobbjai. Az üzemek műszaki, gazdasági és társadalmi vezetői mindenkor biz­ton támaszkodhatnak a törzsgár­da tagjaira, ezért helyes, ha a vál­lalat előtt álló feladatok megoldá­sához is kérik véleményüket, ta­nácsaikat, javaslataikat. Időszerű ez a határozat, amely az iparban, a közlekedésben, a kereskedelemben, a mezőgazdasá­gi vállalatoknál egységes elvek alapján gondoskodik a törzsgárda tagjainak fokozott megbecsülésé­ről. A megkülönböztetett figye-­­lem, a nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülés még odaadóbb mun­kára, példamutatásra, s arra ser­kenti a törzsgárda tagjait, hogy neveljék az új dolgozókat a szak­ma és a munkahely szeretetére, megbecsülésére. Brízjezé­­rlőn a Sarkisfieh­rvári Könnyűfémmű új törésmű­vének építése A Székesfehérvári Könnyűfém­mű bővítése az utolsó szakaszba érkezett. Az épületek és berende­zések műszaki átadását, illetve át­vételét megkezdték. Néhány napon belül teljesen befejezik a Könnyűfémmű vízel­látásához szükséges 23 kilométer hosszú vízvezeték építését, amely a Fejér megyei bauxitbányák vi­zét szállítja majd az üzemnek. Az ÉM Út- és Vasútépítő Vállalat dolgozói, akik igen derekas mun­kát végeztek a nehéz terepen, a vállalt június elsejei határidőre lefektették az utolsó csövet is. Megoldották az új üzem áram­ellátását is. A berendezéseket ki­próbálták, s azok kifogástalanul működnek. (MTI) Hév Bondi Barna technikus koránál és vérmérsékleténél fogva is haj­lamos volt a lelkesedésre. Ilyen­kor dióbarna szeme csillogott, ar­cára szinte gyermekes derű ült ki, hangja el-elfulladt és nem lehe­tett tudni, a visszatartott kaca­gástól vagy az örömkönnyektől-e.­­ A mai cinikus világban rit­kaság — mondta róla Keszericze főutókalkulátor —, hogy egy ifjú ennyire megőrizze lelki hamvát. — Csak vigyázzunk rá — így válaszolt neki Balajcza főprogra­­m­ozó. — Nehogy valaki elrontsa. Szörnyű lenne egy ilyen ember­nek, ha kiábrándítanák eszmé­nyeiből! Történt pedig nemsokára, hogy meghirdették a városban a park­építést, mégpedig társadalmi munkában. A Csuvix-gy­árnak elég rossz híre volt mindenfelé, ezért a vezetők elhatározták, most az egyszer kivágják a rezet. — Egy emberként! — kiáltotta Balajcza a társadalmi munkára toborzó röpgyűlésen. — Testületi­leg! önkéntesen! — Szívesen! — ezt tette hozzá Keszericze, aki szintén szorgos új­ságolvasó volt. — Lelkesen! Fá­radhatatlanul! — Boldogan — ezt súgta Bondi Barna, és szemének csillogása el­árulta, hogy ő érzi is, amit mond. Valóban, vasárnap reggel az el­ső volt, aki megjelent a tett szín­helyén. A szerszámosztásnál el­pirult, úgy mondta: — Kérem, én nem kívánom a köz gereblyéjét igénybe venni. Ez népvagyon. Tegnap vettem egyet a VASÉRT-nél, kopjon az inkább. A többiek már régen­­ otthon ebédeltek, amikor ő még mindig planírozta a parkban a földkupa­cokat. — Miért dolgoztál tegnap oly sokáig? — kérdezte másnap Ba­lajcza. — Arra gondoltam, hogy egy­szer majd megismerkedem egy lánnyal — ezt válaszolta az ifjú technikus fülig vörösen —, eljö­vök vele ide és nekem úgyis gond, miről beszéljek a nőkkel... Elmondom majd neki, hogyan vé­geztünk itt egykor társadalmi munkát. Szerdán Keszenicze szürke borí­tékot nyomott a Bondi kezébe. Az megnézte: nyolcvan forint volt benne. — Köszönöm szépen — szólt a fiatalember. — Miért kapom ezt? — A vasárnapért! — szólt a fő­utókalkulátor. — Van nekünk er­re prémiumalapunk, valami szak­­szervezeti jutalompénzünk... Bondi Barna a szokottnál is­­pirosabb lett, ezúttal a haragtól. — Nem, nem és ezerszer nem! — kiáltotta. — Én lelkesedésből, az ügy iránti odaadásból... Múltak a napok, huszadika lett. Ekkor Balajcza, a főprogramozó, megjelent a Bondi Barna szobá­jában. — No, te híres gereblyéző, most aztán melózhatsz kedvedre. Defe­lül állunk a tervvel. Tudod, a ré­gi nóta —­ szerszámhiány, nincs nyersanyag. De hogy ne szaporít­­sem a szót, ha négy után végzel itt, a programirodán, légy szíves, menjél le a forgácsolóba a dél­utáni műszakhoz. Nincs elég se­gédmunkás, segítsél az anyagmoz­gatóknak. Nem kérek sokat, két­­három órát naponta,a hónap végéig. A fiatal technikus barna szeme egyszeriben visszanyerte régi, köz­mondásos csillogását, önmagában szinte haragudott örömére, hi­szen ennek ezúttal önző oldala is volt. Igaz, lelkesítő cél volt az is, hogy a­ vállalatot hozzásegítse a tervteljesítéshez. De mellékesen eszébe jutott, hogy szeretne egy új ruhát vásárolni. A túlmunka­­ béréből talán pótolja ami hiány­zik, hiszen a túlórát jobban fizetik. Első napja a forgácsolóban nem volt valami megerőltető. Ezen a délutánon az országnak a Cluvix­­hoz meghívott legjobb szakmun­kásai — akiknek puszta említése ■ is elég volt ahhoz, hogy jóleső bi­zsergés támadjon Bondi szíve táján — tartottak szakmai be­mutatót. Az ifjú technikus elbá­mult, hiszen óránként születtek a műhelyben új és új győzelmek. Krompacher, a munka hőse, öt órára elérte a 120 százalékot. Süvi Lehel csak rálehelt a gépre és már túlhaladta őt: 150 százalék volt a teljesítménye. Vízkeleti 180 százalékra tornázta fel a rekor­dot. Krompacher ekkor még job­ban rávert... — Jól van — mondta este Ba­lajcza elégedetten. — Még egy ilyen szakmai bemutató és be­hoztuk a lemaradást. Ráadásul a­ hírünket is növeli, hogy adunk dolgozóink szakmai továbbképzé­sére. Másnap már nehezebb volt. Bi­zony, amit húsz napig nem végez el egy gyár, nagyon bajos azt a hó végén behozni. Amikor 29-én délután túlhalad­ták a havi tervet, Balajcza bele­karolt Bonéiba és kivezette a for­gácsolóból. — Hát, ez szép munka volt — mondta. — Gyere, megiszunk Ke­­szericzével egy pohár sört. Eny­ugit igazán megérdemelsz nehéz munkádért. Ittak. A sör meleg volt, habja se képződött. De az ifjú technikus nem akart udvariatlan lenni, ön­tötte. — Mondja, Keszenicze elvtárs — szólt közben —, mikor kapok majd pénzt ezért a hóvégi haj­ráért? Tudja, ruhát szeretnék venni. A kérdezettnek torkán akadt a lötty. — Micsodát? — kiáltotta. — Pénzt?­­ — Igen. — Hát ilyet még nem pipáltam! — kiáltotta Balajcza. — Ez tár­sadalmi munka volt, vállalatunk érdekében. Lemaradtunk, hát egy kicsit rávertünk. — De ingyen? — kérdezte Bon­di, és most már a homloka is tűz­ben égett. — Igenis, ingyen — válaszolta Keszericze. — Tervkötelezett vál­lalat vagyunk, ezt méltóztassék tudomásul venni, ifjú úr. Csak annyi a béralapunk, amennyi. Ennél többet nem adhatunk ki, ezen túl csak a lelkesedésre épít­hetünk. — Szóval, nem fizetnek szólt Bondi haragosan. — Nem! — kiáltotta Balajcza. — Nem tetszik? Nálad aztán is­merje ki magát az ember. Ha fi­zetünk a társadalmi munkáért, nem jó neki. Ha nem fizetünk, az­zal sincs kibékülve. Hát mi kel­lene? Az ifjú most már letette sörét. Félt, hogy goromba lesz az idő­sebbekkel. Szó nélkül otthagyta hát őket. Azok fejcsóválva néztek utána. — Hogy milyen cinikusak ezek a fiatalok manapság — így keser­gett Keszericze. — Még erre a szűzlelkű gye­rekre is ráragadt — ezt tette hoz­zá Balajcza. Hallgattak. —­De kitől tanulta el? — így sóhajtott végre Keszericze. — Ko­molyan mondom, ezzel a két ke­zemmel tudnám összepofozni, aki elkapatta ezt az alapjában derék kisfiút. És lenyelte maradék sörét. Máté György NÉPSZABADSÁG ­ #11 Jegyzetek a jeruzsálem­i tárgyalásról A múlt héten a magyar depor­tálásokról vallottak a tanúk a jeruzsálemi tárgyaláson. A vád­hatóság újabb terhelő és bizonyí­tó okmányokat nyújtott be a bí­róságnak. A Budapesttől több mint kétezer kilométerre fek­vő jeruzsálemi tárgyalóterem­ben, előttünk, magyarok előtt jól ismert nevek — Horthyé, Szálasié — hírhedtté vált, akkor rémületet ébresztő sváb­hegyi szállodák — Majestic, Lomnic — magyar városok és fal­vak, rosszemlékű táborok vissza­­kisértő nevei hangzottak el. Mit jelentettek ezek a nevek az izrae­liek többségének és a per jelenté­seit olvasó világnak? Bizonyára keveset, de annál többet a belőlük áradó szenvedés és tragédia. És vajon milyen emlékeket ébresz­tett az üvegketrecben ülő Adolf Eichmannban? Talán egy „ellen­őrző” autóút emlékét a holttes­tekkel szegélyezett hegyeshalomi úton, ahol a halálmenetben úgy hullott az ember — Eichmann szavaival —, mint a „forgács”; „árut — vérért, vért — áruért” jelszavú tárgyalások emlékét a budapesti zsidótanács tagjaival; átdorbézolt éjszakákat „élete leg­jobb barátjánál”, Endre László­nál? Ki sejtheti azt? — mert Eichmannon a jelentések szerint semmi sem látszik. Közömbös, a magára­ parancsolt fegyelem me­rev mozdulatlanságába bújik, mintha nem is róla lenne szó. Néha, különösen az új terhelő okmányok benyújtásakor, élén­kül meg, akkor látszik meg rajta némi érdeklődés. Előveszi az előt­te fekvő dossziéból az ügyészség által benyújtott okmány másola­tát, jegyzeteket firkant rá, vagy apró cédulákon elküldi megjegy­zéseit dr. Servatiusnak, a védőjé­nek.* Hausner főügyész: Olyan volt, mint ma? Gordon: Sokkal jobban néz ki, mint szeretném.. Rendreutasították. . . Dermedt csend borult a zsúfo­lásig megtelt tárgyalóteremre Avila Fleischmann volt budapesti fodrász- és manikűrösnő drámai vallomása alatt. A Bécsi úti „ha­lálmenetről” beszélt. Vallomása, mint sok más tanúé, a borzalmak és a megaláztatások története. No­vemberig bújkált, rejtegették. De 1944 őszén egy razzián elfogták, gettóba zárták. „November 10- én reggel — vallja — a ház­ból, amelyben fogva tartották mindnyájunkat, az udvarra ker­gettek. Apám vak volt, anyám vezette. Az udvaron »kiválogat­­tak« bennünket. Szüleim, fivé­rem akkor még ott maradtak, engem elvittek. Egy budai tég­lagyárba hurcoltak bennünket. Sok ezer ember szorongott már ott, terhes asszonyok, öregek és fiatal gyermekek is.­ Szit­kok, ütlegelések és káromko­dások kíséretében valamennyiün­ket letereltek az országútra SS- tisztek sorbaállítottak bennünket. Megvadult katonák rohantak fel s alá a sorok mentén, lövöldöztek, kézigránátokat hajigáltak. A ré­mület éjszakája volt. A menet el­indult Hegyeshalom felé — gya­log. Szörnyű megpróbáltatások vártak a szomorú, kétségbeesett emberekre. Sokan­­nem bírták, összeestek, kihullottak a sorokból. Ezeket vagy agyonlőtték, vagy agyonverték. Vértócsában heverő holttestek szegélyezték az utat,, amerre a halálmenet elvonult. A határon Eichmann megbízottja, Dieter Wisliczeny SS-százados »vett át« bennünket, de csak az egészségeseket, a fiatalokat. A be­tegeket, öregeket visszaadta a kí­sérőknek. Mind meggyilkolták. Akik megmaradtunk, az auszt­riai lichtenwörthi táborba kerül­tünk. A nők tábora is pokol volt. Ezerötszáz nőt zsúfoltak össze a barakkokban, ahol betonpadlóra szórt szalma volt a fekhelyünk. Kiüléses tífusz pusztított közöt­tünk, s nem volt sem orvos, sem gyógyszer, semmiféle segítség. Ezerötszáz nő közül április 2-át, amikor a vöröshadsereg felszaba­dította a tábort, csak 400 érte meg élve. A tábor SS-parancsnoka szadista volt. Hihetetlen kínzáso­kat talált ki a táborlakók gyöt­relmére. A szülő nők fekvőhelyeit erős fényszórókkal világíttatta meg, mert “­látni akarta a szü­lést". A sógornőm is itt halt meg és egy pohár vizet sem nyújthat­tam neki...” -f. A vádhatóság által benyújtott dokumentumok bizonyítják, hogy Eichmann 1944 telén, a még Magyarországon életben maradt 200 000 deportáltat akarta a több mint 200 kilométeres úton, eről­tetett gyalogmenetben Németor­szágba hurcolni. A vörös hadsereg diadalmas előnyomulása miatt csak egy részüket hajszolhatta vé­gig a Bécsi úton. A bizonyító ok­mányok tanúsága szeri­nt így is 10 000—12 000 ember pusztult el ebben a halálmenetben. Arie Breslauer, a budapesti svéd kö­vetség akkori alkalmazottja, aki svéd diplomatákkal járt a he­gyeshalomi úton, elmondta vallo­másában, hogy az út egyes sza­kaszain, dohányszárító pajtákba, csűrökbe zsúfolták a szerencsét­leneket. Arcukon halálfélelem ült és elkeseredésükben eszüket vesztve kiáltoztak segítségért, élelemért, vízért. Az egyik do­hánypajtában a menet elvonulása után 36 halottat találtak A benyújtott újabb okmányok és tanúvallomások fellebbentik a fátylat arról a „pénzügyi tranz­akcióról”, amelynek intézésében Mose Rosenberg tanúvallomása szerint Kurt Becher SS-ezredes is aktívan részt vett. Becher kü­lönben közismert volt arról, hogy valutáért, aranyért sok mindenre kapható. Keresztülvitte, hogy 41 000 deportáltnak megengedik a kivándorlást — tetemes vált­ságdíj ellenében — Svájcon ke­részül Palesztinába. Az ügyészség által benyújtott dokumentumok között szerepel Veesenmayer egy távirata, amelyben jelenti Ehcn­­mann tiltakozását a „biológiailag értékes anyag” kivándorlásával szemben.* Gideon Hausner főügyész beje­lentése szerint a vádhatóság június közepére befejezi a bizo­nyítási eljárást. Utána a védelem áll sorompóba. Hír szerint Serva­­tius kéthetes szünetet kér a véde­lem felkészülésére. Általános véle­mény szerint a védelem bizonyí­tási eljárása 3—4 hétig tart. Sok szó esik most arról Jeruzsálemben, hogy milyen tanúkat állít a bíró­ság elé a védelem. Eichmann SS barátai nem kaptak mentességet Izraelben, ezért nem nagyon szá­mítanak tanúkihallgatásokra. Igaz­ságügyi és sajtókörökben arra gondolnak, hogy Servatius védő kénytelen lesz az egyetlen rendel­,­­kezésre álló tanút, Eich­mannt ta­núnak bejelenteni. Az angolszász perrendtartás erre módot nyújt, így megtörténhet, hogy a tanúk padján Eichmann tanú vall Eich­mann vádlott ügyében. Servatius ma még hallgat, de a jeruzsálemi Beth Ha’amban már nagy vita fo­lyik arról, hogy vajon Eichmann kijöhet-e erre az alkalomra üveg­ketrecéből ... Gordon tanú áll az emelvényen. 1944 tavaszán Budapesten letartóztatták. „A svábhegyi Ma­jestic Szállóba vittek — vallja — és bújkáló zsidók neveit követel­ték tőlem. Nem válaszoltam a kérdéseikre. Három­­ napon át ütöttek, vertek. Ekkor találkoztam Eichmann-nal.” Koncsek László Milliók keringője Ifjúság, szerelem, muzsika Színes, szélesvásznú csehszlovák filmvígjáték Bemutató: június 8.

Next