Népszabadság, 1961. augusztus (19. évfolyam, 181-207. szám)
1961-08-25 / 202. szám
1961. augusztus 25. péntek NÉPSZABADSÁG Újjárendezve mutatják be a Szépművészeti Múzeum szoboranyagát (Tudósítónktól.) 1938 óta a magyar közönség nem láthatta a Szépművészeti Múzeum régi szoborosztályának értékes gyűjteményét. A múzeum évek óta tartó helyreállítása most jutott odáig, hogy a szoborosztálynak a második emeleten 15 termet, egy félemelettel lejjebb öt termet tudtak rendelkezésére bocsátani. Ez a terület kétszer anynyi, amennyi eredetileg a régi szoborosztálynak rendelkezésére állt, de szükség is volt a terület megnagyobbítására, mert a régi szoborosztály a legutóbbi évtizedekben igen sok nagyértékű műtárgygyal gyarapodott. A második emeleten 10 teremben állították ki a sokmilliós értékű olasz gyűjteményt, amely már vasárnap óta látható. Ez az anyag az olasz szobrászat teljes fejlődését mutatja be, a XII. századtól a XVIII. századig. A régi szoborkiállításon ritka értékek láthatók, s olyan nagyszerű mesterek alkotásai, mint Michelozzo, Andrea Riccio, Andrea Pisano, a Robbia-család és mások. Kiállították a legutóbbi években vásárolt nagyértékű új műtárgyakat is. Az egyik terem dísze az a két domborművű portré Mátyás királyról és Beatrix királynőről, amelyeket a közönség reprodukcióból már ismer, de amelyeket eredetiben még sohasem látott. Az olasz gyűjtemény megnyitása után a francia és a német gyűjteményt rendezik újjá. Ezek a kabinetek és termek szeptember végén nyílnak meg a közönség számára, utána pedig a barokk szoborgyűjteményt helyezik el öt teremben. A szoborkiállítás bemutatása jelentős gyarapodása , a Szépművészeti Múzeum tárlatainak, és bizonnyal nagymértékben hozzájárul majd a múzeumnépszerűségének növekedéséhez. Andrea Riccio: Európa elrablása. Baccio Bandinelli: Ifjúfej. A BEMUTATÓ MOZIK MŰSORÁBÓL A héten műsorra tűzött három új filmből a szovjet—francia közös produkcióban készült, León Garros keresi barátját című színes vígjáték nyújtja a legkellemesebb szórakozást. A műfaji meghatározás voltaképpen felületes, mert bár Marcel Pagliero munkájának valóban vannak derűs jelenetei, mégsem nevezhető egyszerűen vígjátéknak a szó megszokott esztétikai értelmében, ugyanis sajátosan keverednek benne a dokumentum- és a játékfilmelemek. Keretmeséje jó alkalom arra, hogy a Szovjetuniót, fővárosát Moszkvát, a szovjet emberek mindennapi életét, Sztálingrádot, Brjatszkot, a szövetséges köztársaságokat, a nagy építkezéseket bemutassa. E célból szövetkezett a három forgatókönyvíró, és kerekített a dokumentumanyag köré sikeres mesét. Három francia turista és egy tolmács járja be gépkocsin a Szovjetuniót. Egyikük, León Garros, a párizsi rádió népszerű kommentátora, fasiszta lágerben hajdan vele együtt raboskodó barátját, az orosz Borisz Vaganovot keresi. S hogy némi bonyodalom is támadjon: felborul Nyikolaj, a tolmács bátyjának tervezett házassága, a derék testvér meg a megbokrosodott feleségjelölt énekesnőt, Natasát szeretné fellelni, így haladnak mindketten nyomról nyomra, s így követik egymást a különféle betétepizódok. Ha lazán is illeszkednek egymáshoz, jó alkalom mindegyik arra, hogy újabb látvánnyal gazdagodjunk. Ez a „képes útikalauz”-módszer általában beválik, csupán a film utolsó harmadában támad olykor a nézőnek az az érzése, hogy híradót vagy földrajzi filmet lát. Marcel Pagliero, a kitűnő francia színész-rendező rutinus bizton León Garros keresi barátját sággal illesztette össze a különféle műfajú elemeket. A két szovjet operatőr, Vlagyimir Rapaport és Grigorij Garibjan általában hangulatos, szép munkát végeztek. Kiváltképpen a tájfelvételek festőiek. A szereplők közül a három franciának nem nagyon nyílik arra alkalma, hogy valamiféle színészi alakítást nyújtson. Ámde Jean Gaven és Jean Rochefort (a fotóriporter és a mechanikus) természetes könnyedsége igazolja tehetségüket. Léon Zitrone (Leon Garros) már kevésbé színes egyéniség, igaz, a feladata inkább az, hogy a dokumentális részeket kommentálja. A szovjet színészgárdából Tatjárta Szamojlova (énekesnő) színészi alkatának új oldalát mutatja be. Hangja kellemes, felfogása enyhén ironizáló. Kár, hogy egy-két alkalommal meglehetősen előnytelenül fotografálták. Igen kedves Ljudmilla Marcsenko liftes lánya. Jurij Bjelov (Nyikolaj, a tolmács) derűs színfoltja a történetnek. A kisebb szereplők közül a film vége felé Vlagyimir Ivasovot, a Ballada a katonáról hősét ráltjuk viszont. A tolmács bátyját, a sarkrepülőt, a jóvágású Valentyin Zubkov formálja meg. — Nyikita Bogoszlovszkij zenéje kellemes, dallamos. A León Garros keresi barátját egyszerű eszközeivel nemcsak a Szovjetuniót akarja — elsősorban a francia nézőknek — vonzóan bemutatni, hanem a derűs, könnyed história kapcsán egyszersmind mintegy dokumentálni is kívánja a két nép barátságát. Hagyományból élő mai művészet Fiatal vilnai művészegyüttes nagysikerű bemutatkozása a KISZ-együttes színháztermében ír Nem indult nagyszabású művészi eseménynek ez az este a KISZ Központi Művészegyüttes Rottenbiller utcai színháztermében. Csupán azt ígérte, hogy Szovjet-Litvániából fiatalok művészcsoportja érkezik magyarországi látogatásra, és most baráti ismerkedésre gyűlnek össze ifjú magyar művészkollégáikkal. A Vilnai Egyetemi Művészegyüttes (kitűnő vezetője J■ Bartiszavicsusz) 1944-ben alakult, meg, amikor Szovjet-Litvánia felszabadult a fasiszta uralom alól. Kezdetben két kisebb csoportból állott, de 1950-ben kibővítették a vegyeskarral és a sajátos litván népi hangszereken játszó zenekarral. 1958-ban — kimagasló művészi teljesítményeikért — már a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság érdemes együttese kitüntető címet nyerték el. Azután a VI. Világifjúsági Találkozó művészeti versenyében első helyet ért el, a VII. VIT-en pedig a sextett nyerte el az első díjat. A díjak és a hivatalos elismerések valóban tiszteletet gerjesztőek. Milyen is hát a vilnai együttes? Jó, nagyon jó. Sőt, a legkulturáltabb népi művészeti csoportok közé tartozik, akiket valaha láttunk. Ami a legvonzóbb sajátosságuk: a folklór nem marad múzeális érték kezükben, friss életet lehelnek a hagyományokba, beleöntve boldog fiatalságuk minden jó kedélyét és vigasságát. Az ajándékműsor első részében koncertszámokat hallhatott a KISZ-együttes tagjaiból álló közönség. A második részben a meglepően fegyelmezett és alapos felkészültségű ének-, zene- és táncegyüttes mutatta be legjobb számait. Az énekkar az emelvényen festői elrendezésben foglalt helyet, számonként változtatták helyzetüket, az előadott mű hangulatától függően. Néhány esetben, mint például a Milyen jó a folyón című táncképnél, élő kulisszaként a folyam hullámzását érzékeltették. Legsikeresebb énekkari számuk Muragyeli: Buchenrwaldi harangok című kórusműve és egy játékoshangú népdal előadása volt. Soha nem látott, furcsa hangszerek adták vissza a bájos idegenséggel ható litván dallamok fordulatait. Volt ott egy külsőre farönknek kiképzett speciális dobfajta: a tyálmasz, egy négyszögletes faharangokból összeszerelt xilofonszerűség: a szkrabalej. A húros hangszerek a mi cimbalmunkhoz hasonlítanak, azzal a különbséggel, hogy alakjuk olyan, mint egy kisebbfajta hárfa. Neve: kalglász. A zenekarban láttuk ennek hatalmas, basszus-változatát is. Sajátos hegyi pásztorflórák és klarinétok egészítik ki a zenekar összhangzását. Még egy különleges hangszert említsünk meg, a bbbinét. Nem más ez, mint egy égetett fasíp. A különböző hosszúságú sípokat a zenekar és az énekkar tagjai szólaltatják meg, mint a Mókuska című zeneszámnál. A valóban komoly művészi teljesítményt nyújtó, igen muzikális hangszeres sextett műsorából emeljük ki a Tóparton elégikusan merengő és a Polka sistergően friss előadását, A litván táncolj igen sok lengyel és német koreográfiai elemet tartalmaznak. Nincs ebben semmi különös, hiszen Litvánia évszázadokon át hol német lovagrendekkel volt háborúskodásban, hol a lengyelekkel, hol huzamosabb ideig porosz fennhatóság alá tartozott, hol pedig lengyel királyai voltak. Sok szökdécselő és dobbantós-roppantós motívumot fedezhetünk fel a litván néptáncban, amely kedveli a megjelenítő táncfordulatokat, így az Arató tánc az aratás munkamozdulatait imitálja, a Lóhere című kompozíció pedig Mojszejev Krumplicskájához hasonlóan a takarmánytermesztés munkafázisait költi át a mozdulatok nyelvére. A kakasban is pompásan körülrajzolt jellemeket találunk: egy öreg kakas tanítgatja a fiatal, még bátortalan kakasocskákat. A Menyasszonytánc látványosan ötletes, kavargó táncképleteiben egy litván lakodalom hangulatával ismerkedhettünk meg. Az Észt-keringő a lándler hagyományait ápolja sajátos tájszínezettel, a műsor utolsó számait már állandóan újráztatták az elkápráztatott vendéglátók, és a vendégművészek lelkes szolgálatkészséggel ismételtek. Egyik legnagyobb sikerüket az öregek tánca című koreográfiával aratták. Ez sem tematikus mű, csupán az szülte a harsogó kacagást, hogy az egyik öregecske minduntalan elkésik táncoló társai mögött. Minden ugrást, minden bókolást egy szempillantással később végez a kelleténél. A Facipős tánc könnyed humorral vegyült lírája, csipkelődő és mégis érzelmes hangulata talán legjobban reprezentálta a litván egyetemista-művészek korszerűen ápolt népművészi produkcióját. M. G. P. Hazatérés Ott ahol Leon Garrosék is jártak, a moszkvai Puskin téren, a nemzetközi közönség előtt a nemrég lezajlott moszkvai filmfesztivál alkalmával mutatták be először a Hazatérés című román filmet, Mircea Dragan rendező alkotását, Szomjúság néven. Forgatókönyvét Titus Popovici, a kitűnő s méltán népszerű regényíró készítette. A fordulatos, feszült légkörű — néhol azonban túlzottan sok dialógust tartalmazó — nagy lélegzetű történet a román falu felszabadulásának az eposza. Bár a háború már véget ért, s megszületett a várva várt szabadság, a fényesen ragyogó napot még el-elhomályosítják a felhők. A frontról hazatódulnak a leszerelő katonák, s most mindenki előtt ott lebeg a kérdés: merre és hová? A feleletet a kommunisták adják meg. Munkások érkeznek a falvakba, felvilágosító munkára, hogy mindörökre eldöntsék az évszázados pert, a föld kérdését. Ismerős ez a folyamat, nagyjában hasonlóképpen játszódott le Magyarországon, valamint a többi népi demokráciában i is. A hasonlóságot egyébként ab- Irán is megtalálhatjuk, hogy a hatalom hajdani urai Romániában sem nyugodtak bele az idők változásába: szerették volna visszaAz idejét múlta, korszerűtlen színházi ábrázolásmód nyomja rá a bélyegét A szép Inker című, 1950-ben készült finn filmre. Az idős pályaőrs fiatal felesége, valamint a korban inkább az utóbbihoz illő markáns ifjú mozdonyvezető szerelmi háromszöge tipikus francia téma, mégpedig a harmincas évek filmjeiben. Húsz esztendővel később — legalábbis abban a szokványos nyerni birtokaikkat, vagyonukat, kiváltságaikat. Titus Popovici a közismert konfliktust azzal bővíti, hogy egyéni színekkel rajzolja meg a háborúból hazatért, a kommunisták példája nyomán önmagára, hivatására eszmélő fiatal Mitru és a gazdag zsírosparaszt Gavrila leányának, Júliának a szerelmét. Azokat az érzéseket, amelyek végül Júliát elszakítják osztályától. Mircea Dragan, a rendező, és Aurél Sámson, az operatőr nagy gonddal, érezhető művészi becsvággyal vitte filmre Titus Popovici forgatókönyvét. Sikerült is hűen felidézni a történelmi kor levegőjét, bensőségesen megrajzolni a fiatalok szerelmét, valamint bravúrosan alkalmazni a szélesvásznú technikát. Kár, hogy az ábrázolt kor problémáiból adódóan a szereplők olyan fogalmakat, politikai tudnivalókat is megmagyaráznak, amelyek a mai nézőnek már közismertek. Ez ballaszt azután helyenként megtöri a cselekmény tempóját és óhatatlanul bizonyos vulgarizáláshoz vezet. Egyszerűségében megragadó Colea Rautu (Ardeleanu, a kommunista) és Ilarion Ciobanu (Mitru), s valamint Flavia Bures (Júlia) lírai szépségekben gazdag alakítása. formában, miként a A szép Inkert támasztja fel — már irodalmi közhely, olyan közhelyek halmaza, amely inkább mosolyt fakaszt, mint drámai hatást kelt. Hannu Leminen rendező igyekezett jó munkát végezni, de mert keresettek a beállítások, s mert a színészi játékban a már említett teátrális-patetikus stílus érvényesült, még a jó szándék is kudarcot vallott. Ábel Péter A szép Inkeri Jelenet a Hazatérés című román filmből. Lengyel filmsiker a velencei filmfesztiválon A velencei filmfesztiválon szer sál fogadta a filmet, amelynek ma este mutatták be a lengyel cselekménye a második világba- Andrej Wajda filmrendező Somború idején játszódik, s egy Hason című alkotását, túl lengyel zsidó szenvedéseiről és A közönség hosszan tartó taps hősi haláláról szól. 9