Népszabadság, 1961. december (19. évfolyam, 285-309. szám)

1961-12-17 / 299. szám

MUlMIIMMIIIIinilUHD.m­iiiMiiuuiiiiiiiiiiiiiiiiiivumauiuuiimiiiuiimummuumiiitiiiiiiiiimmHimiiniiiiimHiiiiiiimimmiii....................................................................................................... Garni Gábor: MEIHTESt K­­­­ ÜST.­ ­PIÉTA Fekszik a férfi holtan és soványan az asszonyi ruha­redők között. Nincs körötte dicsfény, csak árvaság van, lebillent karja petyhüdten lötyög. Nézi az anyja nyugodtan, merengve, mintha újszülöttet dajkálna csak; súlyát nem érzi, nézi, s mintha lengne két térde közt az elernyedt alak; nézi, mint kinek dolga van e testtel, mit más asszony meg nem ölelt sosem, — s ha ölelt is­ — néki lett és veszett el, férfisors ez, egy és könyörtelen. ő tudta csak a földmélyi sötétből világra hozni szép egyetlenét, ő meri csak — most, hogy ismét köré dől az éj­t­e holtat ölbevenni még. Róma, 1961. november. Németh Emil: MOZDONYON Érted a dolgod, öcsém, Ferdinánd! Most elhiszem már, hogy szereted is. Azt mondod: gép, én meg, hogy mozdony. Ebből is látszik, több neked. Paraszt, kertész, vagy kőműves az lettem volna én is derekas, de fűtő, mozdonyvezető te lehettél csak ennyire. Sínek körül nyüzsög, él a világ, síneken át mászkálunk óvatag, a sínekről mennyit írunk, olvasunk, vonatfütty nélkül percünk sem akad, és minket is hányszor röpít a sín!... Milyen fontos, s milyen nehéz lehet a sínen tenni azt, mi kell! És lesben állva most itt láthatom, oly könnyen megy a nehéz is neked. Minthogyha ujjad lenne ott, hosszú lapátod végével nyitod-csukod a kazán fürge ajtaját. A műszerek meg? Rájuk se nézel, lágy talán másképpen is, mint csak szemeddel tudod olvasni őket titkosan? S kikönyökölsz kényelmes-gondtalan, tudatni azzal, aki lát, hogy fönn a gépen minden rendbe van. csináltál az éjszaka? És ő még csak szájon se vághatja. Mit integet az a fiú? Megállják? Nem állok meg. Nincs türelmem fecsegni senkivel. Majd jön másik kocsi. Milyen gúnyos, csalódott a képe. Na mindegy még meg lehet állni, alig futottam túl. Hová megyek? Na hová? Pestre nem is Kolombóba. Csak ne vág­na ilyen kín­keserves képet Nem tudom, mi a fenének ül hátra, mint egy taxiba. Különben jó, hogy megálltam. Szegény kölyök állha­tott volna itt a bőröndjével estig. Olyan jó egyszerűen és természe­tesen segítőkésznek lenni. Való­ban, hát miért ne? Áll az úton bő­rönddel, azt ugyan nem hiszem, hogy már huszonöt kilométert gyalogolt Révfülöptől. Mindegy, van három üres hely, miért ne vigyem? Mit mondhat rólam Kolozsi a feleségének? Talán külön nem is említ? Bár nem hiszem. Mégis én voltam a minisztériumból. Le­het, hogy éppen most vacsorázik, rosszkedvűen tömi magába az ételt és közben elmondja, hogy „a minisztériumi alak előbb dicsér­­getett, már reméltem, hogy mel­lém áll, azután ő is nekem tá­madt”. Na mindegy... mindegy... Miért nem beszél ez a fiú. Dü­hös rám? Úgy néz, mintha tudná, hogy én is legszívesebben szemen köpném magamat. Osto­baság ... Micsoda hülyegyerek-frizura. Nem értem, mi­ tetszik ezen a lányoknak? Egyenetlen haj­csomók a fejen. Pláne ilyen ke­rek koponyához. Borzalmas. De miért nem beszél? Megkérdeztem, hogy kicsoda? Talán vén kíván­csiskodónak tart. Nem számít, ér­dekel is engem. Csak tizenhét éves? Legalább húsznak hittem. Jó csajok voltak Révfülöpön. Szép. Legalább egy idősebb ember előtt ne beszélne így. Udvariasság­ból. A motorok érdeklik meg a csa­jok ... Gyönyörű. Azért ment nyári táborba, hogy majd felve­gyék az egyetemre. Sírni és ne­vetni kellene. Csak azt nem ér­tem, miért ilyen buta, miért adja ki magát? Persze teljesen naivan csinálja még. És én? Pedig én már nem is vagyok naiv. Különben is maszek úrvezetőnek néz... Na mindegy... Még szerencse, hogy megint rákapcsoltam, ha tíz perccel ké­sőbb jövök, zárva a benzinkút. Legalább két liter hiányzott a hűtőből, nem csoda, ha melegszik. Beérek lámpa nélkül Pestre? Ah­hoz nyolcvannal kell menni. Me­gyek nyolcvannal. Az biztos, hogy én még egyszer nem kezdem a beszélgetést. Kezd­je ő. Ha nem, akkor Pestig hall­gatunk. Mégiscsak szemtelenség, hogy hallgat. Bár lehet, hogy va­lóban legyalogolt a bőröndjével huszonöt kilométert. Nem, az le­hetetlen. Mondjuk tizet. Éhes is lehet. Nem is ellenszenves az ar­ca. Humoros azzal a Pinokikió-or­­rával. Jópofa. Mi lehet a fejében? Gondolkodik egyáltalán vagy csak ül? Biztosan a csajokra gondol. Rengeteget csókolózhatott este a parton. Meg talán mást is... Most azt forgatja a fejében, hogy mit mondott a Csöpi vagy az Ica... Otthon megkérdezik tőle mi volt, mesélj, fiam? Azt mondja: á, semmi fater... Megkérdezik tőle, hogy jöttél haza? Azt feleli: egy maszek pocák hozott Lestoppol­tam. Neki én egy pocák vagyok, így. Semmi több. És másnak, és ma­gamnak? Na? Salamon Pál Nagymamával most pár napja jobb barátságban vagyunk. Nem is tudom pontosan, hogy történt ez, még Őszi előtt ször­nyen rosszban voltunk, annyi bi­zonyos. Ott törtem borsot az or­ra alá, ahol lehetett, de ő is min­dig csak szidott. Ha csak meglá­tott, kezdődött a litánia holmi goromba kamaszokról, akik közé én is tartozom. De hát hogy is ne lettem volna hozzá goromba, ha egyszer min­dig gyötört, hová mész, mikor jössz haza? — S ha megérkez­tem, hol csatangoltál olyan soká? Tanultál te már tulajdonképpen? No persze, a tanuláshoz nem fű­lik a fogad. De a mamád csak ve­szi neked egyre-másra az ajándé­kokat. Három öcsémnek annak idején együttvéve sem volt annyi mindene, mint neked... — Nem is feleltem rá, csak vágtam egy grimaszt és szöktem az útjából. Tíz rendes szót se váltottunk egymással egy hét alatt. Láttam én, Mama is rosszul bírja, ha Nagymama zörög-morog. Ilyen­kor idegesen fordult Papához, hogy segítsen már neki. De Papa csak a vállát vonta, s olvasta to­vább az újságot, mint aki azt mondja: ezen már nem lehet se­gíteni. Papa általában nem szo­kott beleszólni a Mama és Nagy­mama közti viszályokba. Leg­utóbb azonban mégiscsak bele­szólt. A nagyszekrény miatt keletke­zett a perpatvar. A nagyszek­rény az előszobában áll, és tete­jétől aljáig Nagymama holmijá­val van tele De Nagymamának van szekrénye a saját szobájában is. — Az talán nem elég annak a két szövetruhának meg fél tucat köténynek? Hiszen nemigen jár el otthonról és ha el is megy, ak­kor se a Budapest táncpalotába! — Ezt mondta neki Mama, én meg röhögtem az ajtóban, mert olyan mulatságos volt elképzelni, ahogy a Nagymama kiöltözködve a Budapest bárba libeg. Szóval — Mama a szekrényt kérte, az előszobáit, mivelhogy mi sehogyan se férünk odabent. Minden egymás hegyén-hátán gyúródik, ládában, szekrény tete­jén. Világos hát, hogy Nagymama egyedül jobban férhet a kissze­k­­rényben, mint mi odabent és ezt a kintit minél előbb ki kell üríte­nie. Számára azonban ez egyáltalán nem volt világos. Kijelentet­te, hogy a holmijának hely kell és azt a helyet nem adja oda. — De micsoda holmi, micsoda holmi az? — fortyant fel Mama —, sza­badna látnom, micsoda holmi, hi­szen nem más az mind, mint lom és kacat! — és kirántotta az elő­szobaszekrény ajtaját, mire csak úgy dőlt ki mindjárt a sok csám­­pás öreg cipő, félrebillentett tetejű szalmakalap. Én megint csak rö­högtem, mert olyan volt ez a kinti szekrény belülről, mint valami fa­lusi búcsú, vasárnapi nagyvásár kicsinyítve, de akkor Nagymama rámförmedt, hogy kotród­jak onnét, hát vállat vontam és bementem a szobába. Persze azért megvolt a véleményem a dologról: disznóság — gondoltam —, hogy úgy ragasz­kodik a szekrényhez, mikor neki igazából úgyse kell. Na, ha ezt is ennyiben hagyja Apa!... De nem hagyta ennyiben, mert csakugyan nem fértünk sehogyan odabent. Ezén hát Papa meg­mondta egyenesen és világosan Nagymamának, hogy a szekrény­ről le kell mondania Ami benne van, csupa régiség, kacat a leg­okosabb, ha elviszi az ószeres. Is­mer is egyet, igen derék, becsüle­tes ember, meghívásra jár házak­hoz és magasabb árat ad régi hol­miért, mint bárki más. Nagyma­ma csak bízza rá magát Papára, Papa majd kiválogatja a nagy­szekrényből, amit tartani kell és ami mehet. Azon az estén nagy háborúság folyt az előszobaszekrény előtt. Senki nem törődött velem, nyu­godtan rugdoshattam a focit bent a szobában. Persze csak kicsiket pöccentettem rajta, hogy ne le­gyen túl nagy a zaj. Kint viszont időnként nagy volt és behallat­szott a vita egy-egy régi kabát, ruha fölött. — Ennek például — mondta Papa — csupa foszlott már az anyaga, idő és moly együtt rágták ki. Ha megfogod, mállik a kezedben. — Az lehet — mondta Nagymama —, de emlék. Ebben ismertem meg apátokat. — Nem KÁNTOR ZSUZSA: baj — m mondta Papa —, arra lehet emlékezni enélkül is, a rongy pe­dig mégiscsak kidobnivaló. Jócskán kifociztam magam és amikor kimentem az előszo­bába, még mindig állt kint a vá­sár, vagyis a válogatás. Nagyma­ma csupa piros volt és nagyon iz­gatott. Csak úgy röpdösött hom­lokába a vékonyszálú, őszes haja, ahogy a félredobott rongyhalmaz közt keresgélt. Egy-egy ferde sar­kú cipőért, kendőért, sapkáért el­keseredett harcot folytatott még, bár látszott, hogy már fogytán az ereje. Egy kis kockás sálra azt mondta, hogy Gyurikáé volt s olyan puha, finom, meleg, hogy Gyurika csak ezt kérte, amikor már nagybeteg volt s fázott, pedig a skarlát lázában égett, s mindig feljebb és feljebb futott a hőmé­rőben a higany. A sapka, az a foszlott szélű pedig, az a Zsuzskáé volt, akit nyolcéves korában vitt el a diftéria. Ha kezébe veszi azt a sapkát, hát mindjárt a Zsuzska kis vékonyka tenyerét érzi a te­nyerében. Olyan kis hús és vé­konyka kezecskéje volt neki... — Papa az izzadságot törölte homlokáról és arra kérte Nagy­mamát, hogy rá is gondoljon, ne csak a korán meghalt kistestvé­rekre. Neki pedig kell a szekrény és a sok lom elveszi a helyet. — Nagymama hidegen végigmérte Papát és csak annyit mondott: mások lettek volna, ha felnőnek. Azok szerettek volna engem! — Aztán egy drámai mozdulattal: vigyétek, vegyétek! Jöjjön csak az az ószeres! — És bement a szobájába. Több napig ezután nem történt semmi. Lehet, hogy Papa félt el­hívni az ószerest, lehet, hogy az nem ért rá eljönni. Mégis­­ volt valami várakozás a levegőben. Nagymama szót se szólt, de lát­szott, hogy fél és izgul, Mama pe­dig vidáman járt-kelt, mint aki már biztos a dolgában. Többször gondoltam én is az ószeresre, és magamban, mint a családnak ked­ves, régi barátját, csak úgy egy­szerűen Oszinak becéztem. A hét elején aztán egy este csengettek, én mentem ajtót nyitni s ahogy a kockás öltönyű, micisapkás ide­gen rám mosolygott, mindjárt sejtettem, hogy ez ő: Őszi. Csak később vette elő a zsák­ját , most már tudom miért ijesztgetik evvel a kisgyerekeket, tucatnyi elfért volna benne. Kint álltunk valamennyien az előszo­bában, amíg a vásár folyt. Nagy­mama hajlottam reszkető kezek­kel mindent Őszi elé tálalt a nagyszekrényből s egy szót se szólt, amíg az árra nem került sor. Akkor kiegyenesedett s mint aki a tromfot vágja ki, úgy mon­dott egy elképzelhetetlenül magas összeget. Kis csend lett. Mama Papára nézett. Papa az ószeresre és én megláttam, amint összevil­lant a tekintetük. Őszi a mellény­zsebébe nyúlt és kivette tárcáját. Nagymama meghökkent: meg­adja? — kérdezte holtsápadtan. — Én is csak bámultam. Ennyi pénzt eszeres még tán soha, senkinek se fizetett. Ő kifizette. Könnyedén, játéko­san. S aztán egyszerre megnyílt a zsák, és nem is darabszám, hanem egyben, ömlesztve vándorolt bele a sok régi, kopott, fakult holmi. Mikor már azt hittem, több tán nem fér még szekérderékre való rongy, fél pár kesztyűk, lyukas talpú cipők kerültek bele és egy­szer csak­­ üres lett a szekrény. Őszi csudálatos mozdulattal vál­lára dobta az óriás zsákot és vá­ratlanul­­ kezet csókolt Nagy­mamának. Nagymama csak állt megkövül­ve még akkor is, amikor már be­csukódott Őszi mögött az ajtó. A tekintetében zavar és mélységes bánat tükröződött. Aztán az üres szekrényre nézett, végül pedig be­ment szó nélkül a szobájába. Ak­kor Papa is kapta magát és sie­tett az ószeres után. A lépcsőház­ban még utolérte­ és odaadta neki majd az egész pénzt, amit Oszt kifizetett a nagymamának. Min­dent láttam, mert észrevétlen én is utánuk osontam. Büszke vol­tam Papára, hogy ilyen jól el­rendezte ezt a dolgot. Ennyit iga­zán megér nekünk a szekrény. A lom viszont, amit Őszi vitt — iga­zából nem ér két lyukas garast. A lom — csak emlék, rég elmúlt évek, majd megvigasztalódik a Nagymama. Másnap beköltözködtünk a szekrénybe és mindjárt min­den rendben volt, mindennek megvolt a helye, még az én sport­­holmimnak is. Szerettem volna megmutatni Nagymamának, de nem mertem kihívni, ő meg egy­szerűen nem mutatkozott. Este se jött be hozzánk és másnap se. Harmadnap aztán Papa azt mond­ta: meg kéne békíteni. Mama épp túróspitét sütött, olyat, amilyent Nagymama szeret és beküldtek engem hozzá, hogy hívjam be, egyék velünk. Amikor benyitottam a szobájá­ba, a díványon feküdt és szundi­kált. De rögtön felült, ahogy be­léptem, s a háta mögé rejtett va­lamit. Piros lett, mint egy kis­lány és zavartan pislogott rám. — Mit akarsz? Én persze rögtön láttam, hogy a parasztgyapjúból készült ócska sapkát rejtette a háta mögé, azt, ami Zsuzskáé­­volt valamikor. Amiről azt mondta, hogy a Zsuzs­ka kis kezét érzi a tenyerében, ha megérinti a fonalát Ezt, úgy lát­szik, mégse tette a zsákba, vagy tán visszalopta utolsó pillanat­ban. Szerettem volna én is meg­érinteni a sapkát, hogy vajon éreznék-e én is akkor valamit? De láttam, hogy restelli a dol­got és szeretné, ha észre se vettem volna, hogy visszalopta a sapkát Őszitől. Ezért hát nem szóltam semmit, csak leültem mellé és magam se tudom, hogy miért­­ rá­tettem a kezére a kezem. Csupa ránc volt kezén a bőr, akár a pergamen. Amikor a Zsuzskát vitte kézenfogva, biztosan más volt még, nem ilyen öreg, szik­kadt, eres. . Magam se tudom, ho­gyan történt , megsimogattam szelíden a kezét. Erre rám nézett csudálkozva, egészen kikerekedett a keskeny vágású szeme. Úgy né­zett rám, mint aki eddig még nem is látott, én meg elszégyelltem magam és elkaptam a kezem. — Túróspite van — mondtam gyorsan — Mama kéri, tessék be­jönni. — Féltem, hogy megrázza fejét és konokul kijelenti, hogy nem jön. Mert a harag általában soká tart nála. De most semmit se szólt, csak párnája alá dugta, amit imént a háta mögé rejtett, felállt és azt mondta csendesen: — Jól van hát. Gyerünk. Hét könyvtári könyv jut minden budapesti olvasóra Évenként 11 millió kötetet kölcsönözni a budapestiek A főváros fejlett könyvtári helyzetét bizonyítják a népműve­lési szervek által legújabban ösz­­szeállított statisztikai adatok. Eszerint az összes budapesti könyvtárak állománya több mint 11,5 millió kötet, ami annyit je­lent, hogy a fővárosban minden írni, olvasni tudó emberre hét könyv jut. A könyvtárak rend­szeres olvasóinak száma lé­nyegesen túlhaladja a félmilliót, a kölcsönzött kötetek száma pe­dig évenként körülbelül 11 millió. A mindinkább bővülő olvasó­mozgalom könyvigényeit tulaj­donképpen a Fővárosi Szabó Er­vin Könyvtár és a szakszervezeti könyvtári hálózat biztosítja. Az előbbi felügyelete alatt 46 kerü­leti fiókkönyvtár, szakszervezeti kezelésben pedig több mint 1200 könyvtár működik. A szakszerve­zeti könyvtáraknak több mint 125 000, a Szabó Ervin Könyvtár­nak több mint 22 000 munkásol­vasója van. A műszaki propagandában és a műszaki ismereteik terjesztésében különleges szerepe van az Orszá­gos Műszaki Könyvtárnak és a vállalati műszaki könyvtáraknak. A fővárosban 438 vállalati mű­szaki könyvtár működik.

Next