Népszabadság, 1961. december (19. évfolyam, 285-309. szám)
1961-12-17 / 299. szám
MUlMIIMMIIIIinilUHD.miiiMiiuuiiiiiiiiiiiiiiiiiivumauiuuiimiiiuiimummuumiiitiiiiiiiiimmHimiiniiiiimHiiiiiiimimmiii....................................................................................................... Garni Gábor: MEIHTESt K ÜST. PIÉTA Fekszik a férfi holtan és soványan az asszonyi ruharedők között. Nincs körötte dicsfény, csak árvaság van, lebillent karja petyhüdten lötyög. Nézi az anyja nyugodtan, merengve, mintha újszülöttet dajkálna csak; súlyát nem érzi, nézi, s mintha lengne két térde közt az elernyedt alak; nézi, mint kinek dolga van e testtel, mit más asszony meg nem ölelt sosem, — s ha ölelt is — néki lett és veszett el, férfisors ez, egy és könyörtelen. ő tudta csak a földmélyi sötétből világra hozni szép egyetlenét, ő meri csak — most, hogy ismét köré dől az éjte holtat ölbevenni még. Róma, 1961. november. Németh Emil: MOZDONYON Érted a dolgod, öcsém, Ferdinánd! Most elhiszem már, hogy szereted is. Azt mondod: gép, én meg, hogy mozdony. Ebből is látszik, több neked. Paraszt, kertész, vagy kőműves az lettem volna én is derekas, de fűtő, mozdonyvezető te lehettél csak ennyire. Sínek körül nyüzsög, él a világ, síneken át mászkálunk óvatag, a sínekről mennyit írunk, olvasunk, vonatfütty nélkül percünk sem akad, és minket is hányszor röpít a sín!... Milyen fontos, s milyen nehéz lehet a sínen tenni azt, mi kell! És lesben állva most itt láthatom, oly könnyen megy a nehéz is neked. Minthogyha ujjad lenne ott, hosszú lapátod végével nyitod-csukod a kazán fürge ajtaját. A műszerek meg? Rájuk se nézel, lágy talán másképpen is, mint csak szemeddel tudod olvasni őket titkosan? S kikönyökölsz kényelmes-gondtalan, tudatni azzal, aki lát, hogy fönn a gépen minden rendbe van. csináltál az éjszaka? És ő még csak szájon se vághatja. Mit integet az a fiú? Megállják? Nem állok meg. Nincs türelmem fecsegni senkivel. Majd jön másik kocsi. Milyen gúnyos, csalódott a képe. Na mindegy még meg lehet állni, alig futottam túl. Hová megyek? Na hová? Pestre nem is Kolombóba. Csak ne vágna ilyen kínkeserves képet Nem tudom, mi a fenének ül hátra, mint egy taxiba. Különben jó, hogy megálltam. Szegény kölyök állhatott volna itt a bőröndjével estig. Olyan jó egyszerűen és természetesen segítőkésznek lenni. Valóban, hát miért ne? Áll az úton bőrönddel, azt ugyan nem hiszem, hogy már huszonöt kilométert gyalogolt Révfülöptől. Mindegy, van három üres hely, miért ne vigyem? Mit mondhat rólam Kolozsi a feleségének? Talán külön nem is említ? Bár nem hiszem. Mégis én voltam a minisztériumból. Lehet, hogy éppen most vacsorázik, rosszkedvűen tömi magába az ételt és közben elmondja, hogy „a minisztériumi alak előbb dicsérgetett, már reméltem, hogy mellém áll, azután ő is nekem támadt”. Na mindegy... mindegy... Miért nem beszél ez a fiú. Dühös rám? Úgy néz, mintha tudná, hogy én is legszívesebben szemen köpném magamat. Ostobaság ... Micsoda hülyegyerek-frizura. Nem értem, mi tetszik ezen a lányoknak? Egyenetlen hajcsomók a fejen. Pláne ilyen kerek koponyához. Borzalmas. De miért nem beszél? Megkérdeztem, hogy kicsoda? Talán vén kíváncsiskodónak tart. Nem számít, érdekel is engem. Csak tizenhét éves? Legalább húsznak hittem. Jó csajok voltak Révfülöpön. Szép. Legalább egy idősebb ember előtt ne beszélne így. Udvariasságból. A motorok érdeklik meg a csajok ... Gyönyörű. Azért ment nyári táborba, hogy majd felvegyék az egyetemre. Sírni és nevetni kellene. Csak azt nem értem, miért ilyen buta, miért adja ki magát? Persze teljesen naivan csinálja még. És én? Pedig én már nem is vagyok naiv. Különben is maszek úrvezetőnek néz... Na mindegy... Még szerencse, hogy megint rákapcsoltam, ha tíz perccel később jövök, zárva a benzinkút. Legalább két liter hiányzott a hűtőből, nem csoda, ha melegszik. Beérek lámpa nélkül Pestre? Ahhoz nyolcvannal kell menni. Megyek nyolcvannal. Az biztos, hogy én még egyszer nem kezdem a beszélgetést. Kezdje ő. Ha nem, akkor Pestig hallgatunk. Mégiscsak szemtelenség, hogy hallgat. Bár lehet, hogy valóban legyalogolt a bőröndjével huszonöt kilométert. Nem, az lehetetlen. Mondjuk tizet. Éhes is lehet. Nem is ellenszenves az arca. Humoros azzal a Pinokikió-orrával. Jópofa. Mi lehet a fejében? Gondolkodik egyáltalán vagy csak ül? Biztosan a csajokra gondol. Rengeteget csókolózhatott este a parton. Meg talán mást is... Most azt forgatja a fejében, hogy mit mondott a Csöpi vagy az Ica... Otthon megkérdezik tőle mi volt, mesélj, fiam? Azt mondja: á, semmi fater... Megkérdezik tőle, hogy jöttél haza? Azt feleli: egy maszek pocák hozott Lestoppoltam. Neki én egy pocák vagyok, így. Semmi több. És másnak, és magamnak? Na? Salamon Pál Nagymamával most pár napja jobb barátságban vagyunk. Nem is tudom pontosan, hogy történt ez, még Őszi előtt szörnyen rosszban voltunk, annyi bizonyos. Ott törtem borsot az orra alá, ahol lehetett, de ő is mindig csak szidott. Ha csak meglátott, kezdődött a litánia holmi goromba kamaszokról, akik közé én is tartozom. De hát hogy is ne lettem volna hozzá goromba, ha egyszer mindig gyötört, hová mész, mikor jössz haza? — S ha megérkeztem, hol csatangoltál olyan soká? Tanultál te már tulajdonképpen? No persze, a tanuláshoz nem fűlik a fogad. De a mamád csak veszi neked egyre-másra az ajándékokat. Három öcsémnek annak idején együttvéve sem volt annyi mindene, mint neked... — Nem is feleltem rá, csak vágtam egy grimaszt és szöktem az útjából. Tíz rendes szót se váltottunk egymással egy hét alatt. Láttam én, Mama is rosszul bírja, ha Nagymama zörög-morog. Ilyenkor idegesen fordult Papához, hogy segítsen már neki. De Papa csak a vállát vonta, s olvasta tovább az újságot, mint aki azt mondja: ezen már nem lehet segíteni. Papa általában nem szokott beleszólni a Mama és Nagymama közti viszályokba. Legutóbb azonban mégiscsak beleszólt. A nagyszekrény miatt keletkezett a perpatvar. A nagyszekrény az előszobában áll, és tetejétől aljáig Nagymama holmijával van tele De Nagymamának van szekrénye a saját szobájában is. — Az talán nem elég annak a két szövetruhának meg fél tucat köténynek? Hiszen nemigen jár el otthonról és ha el is megy, akkor se a Budapest táncpalotába! — Ezt mondta neki Mama, én meg röhögtem az ajtóban, mert olyan mulatságos volt elképzelni, ahogy a Nagymama kiöltözködve a Budapest bárba libeg. Szóval — Mama a szekrényt kérte, az előszobáit, mivelhogy mi sehogyan se férünk odabent. Minden egymás hegyén-hátán gyúródik, ládában, szekrény tetején. Világos hát, hogy Nagymama egyedül jobban férhet a kisszekrényben, mint mi odabent és ezt a kintit minél előbb ki kell ürítenie. Számára azonban ez egyáltalán nem volt világos. Kijelentette, hogy a holmijának hely kell és azt a helyet nem adja oda. — De micsoda holmi, micsoda holmi az? — fortyant fel Mama —, szabadna látnom, micsoda holmi, hiszen nem más az mind, mint lom és kacat! — és kirántotta az előszobaszekrény ajtaját, mire csak úgy dőlt ki mindjárt a sok csámpás öreg cipő, félrebillentett tetejű szalmakalap. Én megint csak röhögtem, mert olyan volt ez a kinti szekrény belülről, mint valami falusi búcsú, vasárnapi nagyvásár kicsinyítve, de akkor Nagymama rámförmedt, hogy kotródjak onnét, hát vállat vontam és bementem a szobába. Persze azért megvolt a véleményem a dologról: disznóság — gondoltam —, hogy úgy ragaszkodik a szekrényhez, mikor neki igazából úgyse kell. Na, ha ezt is ennyiben hagyja Apa!... De nem hagyta ennyiben, mert csakugyan nem fértünk sehogyan odabent. Ezén hát Papa megmondta egyenesen és világosan Nagymamának, hogy a szekrényről le kell mondania Ami benne van, csupa régiség, kacat a legokosabb, ha elviszi az ószeres. Ismer is egyet, igen derék, becsületes ember, meghívásra jár házakhoz és magasabb árat ad régi holmiért, mint bárki más. Nagymama csak bízza rá magát Papára, Papa majd kiválogatja a nagyszekrényből, amit tartani kell és ami mehet. Azon az estén nagy háborúság folyt az előszobaszekrény előtt. Senki nem törődött velem, nyugodtan rugdoshattam a focit bent a szobában. Persze csak kicsiket pöccentettem rajta, hogy ne legyen túl nagy a zaj. Kint viszont időnként nagy volt és behallatszott a vita egy-egy régi kabát, ruha fölött. — Ennek például — mondta Papa — csupa foszlott már az anyaga, idő és moly együtt rágták ki. Ha megfogod, mállik a kezedben. — Az lehet — mondta Nagymama —, de emlék. Ebben ismertem meg apátokat. — Nem KÁNTOR ZSUZSA: baj — m mondta Papa —, arra lehet emlékezni enélkül is, a rongy pedig mégiscsak kidobnivaló. Jócskán kifociztam magam és amikor kimentem az előszobába, még mindig állt kint a vásár, vagyis a válogatás. Nagymama csupa piros volt és nagyon izgatott. Csak úgy röpdösött homlokába a vékonyszálú, őszes haja, ahogy a félredobott rongyhalmaz közt keresgélt. Egy-egy ferde sarkú cipőért, kendőért, sapkáért elkeseredett harcot folytatott még, bár látszott, hogy már fogytán az ereje. Egy kis kockás sálra azt mondta, hogy Gyurikáé volt s olyan puha, finom, meleg, hogy Gyurika csak ezt kérte, amikor már nagybeteg volt s fázott, pedig a skarlát lázában égett, s mindig feljebb és feljebb futott a hőmérőben a higany. A sapka, az a foszlott szélű pedig, az a Zsuzskáé volt, akit nyolcéves korában vitt el a diftéria. Ha kezébe veszi azt a sapkát, hát mindjárt a Zsuzska kis vékonyka tenyerét érzi a tenyerében. Olyan kis hús és vékonyka kezecskéje volt neki... — Papa az izzadságot törölte homlokáról és arra kérte Nagymamát, hogy rá is gondoljon, ne csak a korán meghalt kistestvérekre. Neki pedig kell a szekrény és a sok lom elveszi a helyet. — Nagymama hidegen végigmérte Papát és csak annyit mondott: mások lettek volna, ha felnőnek. Azok szerettek volna engem! — Aztán egy drámai mozdulattal: vigyétek, vegyétek! Jöjjön csak az az ószeres! — És bement a szobájába. Több napig ezután nem történt semmi. Lehet, hogy Papa félt elhívni az ószerest, lehet, hogy az nem ért rá eljönni. Mégis volt valami várakozás a levegőben. Nagymama szót se szólt, de látszott, hogy fél és izgul, Mama pedig vidáman járt-kelt, mint aki már biztos a dolgában. Többször gondoltam én is az ószeresre, és magamban, mint a családnak kedves, régi barátját, csak úgy egyszerűen Oszinak becéztem. A hét elején aztán egy este csengettek, én mentem ajtót nyitni s ahogy a kockás öltönyű, micisapkás idegen rám mosolygott, mindjárt sejtettem, hogy ez ő: Őszi. Csak később vette elő a zsákját , most már tudom miért ijesztgetik evvel a kisgyerekeket, tucatnyi elfért volna benne. Kint álltunk valamennyien az előszobában, amíg a vásár folyt. Nagymama hajlottam reszkető kezekkel mindent Őszi elé tálalt a nagyszekrényből s egy szót se szólt, amíg az árra nem került sor. Akkor kiegyenesedett s mint aki a tromfot vágja ki, úgy mondott egy elképzelhetetlenül magas összeget. Kis csend lett. Mama Papára nézett. Papa az ószeresre és én megláttam, amint összevillant a tekintetük. Őszi a mellényzsebébe nyúlt és kivette tárcáját. Nagymama meghökkent: megadja? — kérdezte holtsápadtan. — Én is csak bámultam. Ennyi pénzt eszeres még tán soha, senkinek se fizetett. Ő kifizette. Könnyedén, játékosan. S aztán egyszerre megnyílt a zsák, és nem is darabszám, hanem egyben, ömlesztve vándorolt bele a sok régi, kopott, fakult holmi. Mikor már azt hittem, több tán nem fér még szekérderékre való rongy, fél pár kesztyűk, lyukas talpú cipők kerültek bele és egyszer csak üres lett a szekrény. Őszi csudálatos mozdulattal vállára dobta az óriás zsákot és váratlanul kezet csókolt Nagymamának. Nagymama csak állt megkövülve még akkor is, amikor már becsukódott Őszi mögött az ajtó. A tekintetében zavar és mélységes bánat tükröződött. Aztán az üres szekrényre nézett, végül pedig bement szó nélkül a szobájába. Akkor Papa is kapta magát és sietett az ószeres után. A lépcsőházban még utolérte és odaadta neki majd az egész pénzt, amit Oszt kifizetett a nagymamának. Mindent láttam, mert észrevétlen én is utánuk osontam. Büszke voltam Papára, hogy ilyen jól elrendezte ezt a dolgot. Ennyit igazán megér nekünk a szekrény. A lom viszont, amit Őszi vitt — igazából nem ér két lyukas garast. A lom — csak emlék, rég elmúlt évek, majd megvigasztalódik a Nagymama. Másnap beköltözködtünk a szekrénybe és mindjárt minden rendben volt, mindennek megvolt a helye, még az én sportholmimnak is. Szerettem volna megmutatni Nagymamának, de nem mertem kihívni, ő meg egyszerűen nem mutatkozott. Este se jött be hozzánk és másnap se. Harmadnap aztán Papa azt mondta: meg kéne békíteni. Mama épp túróspitét sütött, olyat, amilyent Nagymama szeret és beküldtek engem hozzá, hogy hívjam be, egyék velünk. Amikor benyitottam a szobájába, a díványon feküdt és szundikált. De rögtön felült, ahogy beléptem, s a háta mögé rejtett valamit. Piros lett, mint egy kislány és zavartan pislogott rám. — Mit akarsz? Én persze rögtön láttam, hogy a parasztgyapjúból készült ócska sapkát rejtette a háta mögé, azt, ami Zsuzskáévolt valamikor. Amiről azt mondta, hogy a Zsuzska kis kezét érzi a tenyerében, ha megérinti a fonalát Ezt, úgy látszik, mégse tette a zsákba, vagy tán visszalopta utolsó pillanatban. Szerettem volna én is megérinteni a sapkát, hogy vajon éreznék-e én is akkor valamit? De láttam, hogy restelli a dolgot és szeretné, ha észre se vettem volna, hogy visszalopta a sapkát Őszitől. Ezért hát nem szóltam semmit, csak leültem mellé és magam se tudom, hogy miért rátettem a kezére a kezem. Csupa ránc volt kezén a bőr, akár a pergamen. Amikor a Zsuzskát vitte kézenfogva, biztosan más volt még, nem ilyen öreg, szikkadt, eres. . Magam se tudom, hogyan történt , megsimogattam szelíden a kezét. Erre rám nézett csudálkozva, egészen kikerekedett a keskeny vágású szeme. Úgy nézett rám, mint aki eddig még nem is látott, én meg elszégyelltem magam és elkaptam a kezem. — Túróspite van — mondtam gyorsan — Mama kéri, tessék bejönni. — Féltem, hogy megrázza fejét és konokul kijelenti, hogy nem jön. Mert a harag általában soká tart nála. De most semmit se szólt, csak párnája alá dugta, amit imént a háta mögé rejtett, felállt és azt mondta csendesen: — Jól van hát. Gyerünk. Hét könyvtári könyv jut minden budapesti olvasóra Évenként 11 millió kötetet kölcsönözni a budapestiek A főváros fejlett könyvtári helyzetét bizonyítják a népművelési szervek által legújabban öszszeállított statisztikai adatok. Eszerint az összes budapesti könyvtárak állománya több mint 11,5 millió kötet, ami annyit jelent, hogy a fővárosban minden írni, olvasni tudó emberre hét könyv jut. A könyvtárak rendszeres olvasóinak száma lényegesen túlhaladja a félmilliót, a kölcsönzött kötetek száma pedig évenként körülbelül 11 millió. A mindinkább bővülő olvasómozgalom könyvigényeit tulajdonképpen a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár és a szakszervezeti könyvtári hálózat biztosítja. Az előbbi felügyelete alatt 46 kerületi fiókkönyvtár, szakszervezeti kezelésben pedig több mint 1200 könyvtár működik. A szakszervezeti könyvtáraknak több mint 125 000, a Szabó Ervin Könyvtárnak több mint 22 000 munkásolvasója van. A műszaki propagandában és a műszaki ismereteik terjesztésében különleges szerepe van az Országos Műszaki Könyvtárnak és a vállalati műszaki könyvtáraknak. A fővárosban 438 vállalati műszaki könyvtár működik.