Népszabadság, 1962. július (20. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-08 / 158. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! Itt oldal — Ára 80 fillér* 1962. július 8. vasárnap A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI LAPJA XX. évfolyam, 158. szám Ember, ne hagyd magad! írja: Mesterházi Lajos Alig hinném, hogy volna ember a világon, aki ezt a kérdést, öszszes ágazataival, végig ne kísérte volna már. Nemegyszer, de százszor, ezerszer. Mindennap. Hiszen ott van a gondolataink mögött állandó hátsó gondolatként, átszínezi az érzéseinket, beleivódott szinte a szervezetünkbe, mint a stroncium 90 a csontokba. Félelemben élünk.. Reányitjuk az újságot reggel: egy nyugati politikus nyilatkozata, egy katonai szakértő könyve, megatonnák és „megahatottak”, hűvösen korrekt becslések arról, hogy hány ember maradhat életben a föld kevéssé lakott területein; hogy mekkora kráter keletkeznék egy több milliós nagyváros helyén, hogy az evaporált házak, utak, vizek és emberi testek radioaktív maradványa mekkora területen élne tovább. Vagy csak egy hirdetést olvasunk valamelyik nyugati lapban: drága, atombiztos bunkerről, amelyet lőréssel és kézifegyverrel szállít a cég. Kézifegyverrel, természetesen, nem az atombomba ellen, hanem a szomszédok ellen, akik a bunkert megrohannák ... Iszonyatos látomások kelnek egy hír vagy csak egy szó nyomán. Csoda, hogy elviseljük. Azaz csoda lenne, ha elviselnénk. De nem viseljük el. A félelem állapota nem válhatik feltételes reflexünkké. Minden élet alapvető ösztöne, szinte lényege, kiveti magából. És itt nemcsak az élet vagy halál szokásos alternatívájáról van szó. Milyen élet várhatna ránk, ha a tudományt mindenestül szolgálónkká szelídíthetnénk; milyen élet várhatna ránk, ha az évi több mint százhúszmilliárd dollárt, vagyis az abban megtestesülő emberi munkát építésre használnánk? És milyen halál fenyeget a másik oldalon! Itt van az a fesztáv, amelyet fölmérni is szédül az ember. Joggal nevezi Bernal professzor „a modern világ rémisztő ellentmondásának”. Olyan pontig jutottunk el tehát, ahol a politikai restség — öngyilkosság és a tudatlanság — őrület. A tettből váltunk emberré, s most egy új világ küszöbén a tett váltja meg az emberiséget. Az okát ismerő és céltudatos tett, amely fajunkat minden más élőtől megkülönbözteti, mert csak az ember képes okkal és céllal tudatosan szolgálni az életét. Emberi mivoltunknak ez a specifikuma hozott össze százmilliókat a békevilágmozgalomban, különféle világnézetű és pártállású embereket. Ez hoz most is össze Moszkvában százmilliók küldötteiként ezreket, egymástól igen messze állókat is, sok más kérdésben tán ellenfeleket is, a béke-világtanácshoz nem tartozó pacifista csoportosulások képviselőit, vallási vagy polgári humanista alapon álló mozgalmak vezetőit, ez az egy dolog: a közös tett szándéka a halálos fenyegetés ellen. Csupán egy dolog, de abban mind egyetértünk, hogy a legfontosabb. Lehetséges dolog-e a fegyver nélküli, katonák nélküli világ? Lehetséges-e, hogy elmúljék fejünk fölül a háború veszélye? Lehetséges és egyben szükségszerű. Egyesek úgy mondják: szükségszerű, mert a veszély mennyiségi növekedése minőségi változást hozott. Az interkontinentális rakétákkal és a nukleáris töltettel a fegyverkezés mértéke átlépte azt a határt, amelyen belül a háború egyáltalában lehetséges. Akik csak ezt látják, nem veszik észre, hogy másfelől, éppen az új haditechnikára hivatkozva, hány militarista mániákus hirdeti az azonnali „megelőző” támadást, és hányan nem veszik figyelembe, mennyire megnövekedett éppen az új eszközök birtokában a háború véletlen kirobbanásának a veszélye is. Valóban lehetséges és szükségszerű a leszerelés. Lehetséges és szükségszerű, mert jelen van és a világpolitikában egyre erőteljesebben hat a szocializmus. A szocializmus, amely perspektívát nyit a béke előtt, amely merőben új alapokra helyezi az államok közti viszonyt, amelyet már nem lehet fegyverekkel ijesztgetni, és amely reális politikai, gazdasági, katonai hatalomként áll ott mindenfajta békeszándék mögött. S ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. Ezért van az, hogy eljönnek Moszkvába sokan a szocializmus mindenfajta elvi ellenfelei közül is. Az elmúlt évek tényei meggyőzték őket, hogy jámbor szándékaikat hatásos tetté csak a szocializmus erőivel együtt válthatják. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, a Szovjetunió javaslatára, egyhangú határozat született a leszerelésről. Sokéves huzavona után közös nyilatkozatra kényszerült ebben a kérdésben az Amerikai Egyesült Államok kormánya is. Elvben tehát már győzött az új. Az ENSZ apparátusában politikusok, tudósok, gazdasági szakemberek mélyrehatóan megvizsgálták a leszerelés várható következményeit. Megállapították, hogy a hadseregek feloszlatása és a hadiipar megszüntetése nemhogy gazdasági válságot nem hozna magával, de mind a szocialista, mind a kapitalista rendszerű országokban eddig soha nem látott jólétet és fellendülést. Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában az emberiség kétharmada él elmaradott körülmények között. Ezek a népek évszázadokon át a hódító nagyhatalmak, elnyomottjai voltak, s többségük az imperializmus kiszolgáltatottja ma is. Támaszpontnak tekintik,, első áldozatként dobnák oda őket, helyi háborúkat szítanak közöttük, fegyvert szállítanak nekik, de termelőerőik fejlesztésével aligalig törődnek. Nem kell más, csak az, hogy a fegyverkezésre fordított milliárdok egy részét az elmaradott országok valóságos megsegítésére fordítsák, természeti kincseik feltárására, üzemek, utak, vasutak, kikötők építésére. Máris olyan új erőforrások tárulnának fel és olyan új igények jelentkeznének, amelyek messzemenően növelnék mind a foglalkoztatottságot, mind a jólétet az egész világon. A leszerelés ügye győzött elméletben is. És bebizonyult, hogy ez a javaslat szorosan összefügg a népek és az egész emberiség további felszabadításának ügyével. Nem foglalkoztak vele még az ENSZ-ben, de mindebből következtetni lehet rá: milyen hatása lesz a leszerelésnek kulturális, erkölcsi vagy egészségügyi téren! Hazugság tehát, hogy a háború vagy a hidegháború, a „szakadék széléig merészkedés” politikája valamiféle konjunktúrát teremtene. Hogy a pusztítás eszközeinek termelése voltaképpen a jólét forrása lenne. Hazugság! Maroknyi ember érdekéről van tehát csupán szó, szemben az egész emberiség életével. A leszerelés ügyének ezek után ki kell mozdulnia a mostani holtpontról. Előbbre kell jutni legalább részeredményekig, a tömegpusztító fegyverek kérdésében, a támaszpontok kérdésében, a világháború magvát hordozó nemzetközi problémák megoldásában, mint amilyen a német kérdés. Előbbre kell jutni, hogy a katonák és fegyver nélküli világ programját még a század folyamán végrehajtsuk. Pár évvel ezelőtt elég volt, mert az is eredmény volt, egy-egy nyilatkozat is. Ma már nem elég. És éppen a genfi értekezlet vitái mutatták meg, hogy a népek ezt a kérdést nem bízhatják néhány ember szándékára. Tömegek tetteire van szükség, százmilliók hallatlan erkölcsi, gazdasági és politikai nyomására, hogy aki a megoldás útjában áll, az észretérjen vagy távozzék. Nagyon sokat tehetnek itt a semleges országok népei és kormányai. Nagyon sokat tehetnek, és kell hogy tegyenek, a vezető nyugati katonai nagyhatalmak: Franciaország, Nyugat-Németország, Anglia és az Egyesült Államok tömegei. A legtöbbet tehetjük mi magunk, a békéért küzdő, szocialista országok népei. Hiszen a mi munkánk teremti meg azt a reális erőt, amely először a világtörténelemben a békeszeretetet derék szándékból politikai valósággá teheti. És a mi munkánk teremti meg azt a jólétet, amely vonzás és biztatás az egész emberiségnek. A félelem, ha megadjuk magunkat neki, paralizál. Megbénulunk tőle, mint a madár a kígyó tekintetétől. Van ilyen jelenség is a világban, még nálunk is. Emlékszem, gyerekek voltunk, mindenféle rémmesékkel ijesztgettük egymást, addig-addig, hogy egy éjszaka kísértetét láttunk, szabályszerű kísértetét, lepedőben, a kályhából jött ki, végigment a szobán, az ablakon távozott. Szörnyen féltünk, s mivel másnap, harmadnap is jelentkezett, elhatároztuk, hogy teszünk ellene valamit. De mit? Egyikünk azt mondta: kísértet nincs, tehát forduljunk inkább a falnak, akkor ha felébredünk is éjjel, nem látjuk, és nem ijedünk meg. A másik azt javasolta, forduljunk szembe vele, úgy aludjunk, hogy hátha ne támadhasson. Lehet, hogy akkor az előbbinek volt igaza, a kísértetjárás valóban úgy szűnt meg, hogy a falnak fordultunk, és aludtunk. Csakhogy ami most fenyeget minket, nem kísértet. Ez van. És ne forduljon senki a falnak, hanem nézzen szembe vele! Fölrázni mindenkit, szerte a világon, aki belenyugodnék, aki megadná magát és beletörődnék a félelembe. És tettre bírni, elszánt, közös tettre az emberiséget. Ez a dolgunk. Tenni, ebben az egyetlen és legfőbb dologban, amely mindenkit érint, tenni — emberi feltétel ma. Feltétele, hogy embernek nevezhessük magunkat. És hogy legyen ember — és nagyobb legyen, mint volto Holnap kezdődik Moszkvában a béke-világkongresszus A magyar küldöttség megérkezett a szovjet fővárosba Másfél ezer békeküldött Moszkvában — Megérkeztek a nagy békemenetek szervezői — Különbizottságok vizsgálják a leszerelés gazdasági és erkölcsi hatását — Közrebocsátották a kongresszus vitaokmányait Szombaton elutazott Budapestről népünk delegációja, amely Szakasits Árpádnak, a Béke-világtanács Irodája tagjának, az Országos Béketanács elnökének vezetésével részt vesz Moszkvában a július 9-én kezdődő leszerelési és béke-világkongresszuson. A küldöttség búcsúztatására a Ferihegyi repülőtéren megjelentek Biszku Béla és Somogyi Miklós, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának tagjai, Szirmai István, a Politikai Bizottság póttagja, a Központi Bizottság titkára, dr. Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, Orbán László, az MSZMP Központi Bizottsága agitációs és propagandaosztályának vezetője, Trautmann Rezső építésügyi miniszter, Kristóf István, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság főtitkára, Mód Péter, a külügyminiszter első helyettese, Szatmári-Nagy Imre és Vass Istvánné, a Hazafiasi Népront Országos Tanácsának titkárai, valamint politikai, gazdasági és kulturális életünk sok más kiválósága, egyházi vezetők, művészek, tudósok és a főváros lakosságának több száz képviselője. Ott volt a búcsúztatáson V. A. Guszev, a szovjet nagykövetség tanácsosa.* Szombaton ugyancsak elutazott Budapestről, illetve átutazott hazánkon az osztrák, az angol és az olasz békeharcosok delegációja* A magyar küldöttség a Ferihegyi repülőtéren. Ünnepélyes fogadtatás Moszkvában Szombat délután megérkezett Moszkvába a leszerelési és békevilágkongresszuson részt vevő magyar küldöttség. A szovjet főváros seremetyevói repülőterén Z. Fjodorova, a szovjet nőbizottság alelnöke, Iván Szalimon, a Szovjet—Magyar Barátság Társaságának titkára, Marija Fortusz, a Szovjet—Magyar Barátság Társasága elnökségi tagja, valamint a baráti társaság több száz tagja fogadta a vendégeket. A repülőgépből kilépő küldöttséget a több száz dolgozó megtapsolta, éljenezte és virágcsokrokkal köszöntötte. A magyar küldöttek ezután szállásukra, az Ukrajna Szállodába hajtattak. (MTI) (Moszkvai tudósítónk telefonjelentését a 2. oldalon közöljük.)