Népszabadság, 1962. augusztus (20. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-01 / 178. szám
ÚJ VEZÉRKARI FŐNÖK A PENTAGONBAN Maxwell D. Taylor tábornok nem tartozik a nálunk ismert amerikai személyiségek közé, de a jövőben előreláthatóan, gyakran találkozunk majd nevével. Mert Maxwell Taylor lépett Lemnitzer tábornok helyébe, mint az amerikai fegyveres erők vezérkari főnökeinek elnöke. Ez a legmagasabb „egyenruhás” poszt az Egyesült Államokban, s fölötte már csak az elnök áll, aki a fegyveres erők mindenkori főparancsnoka. Amikor a közelmúltban bejelentették Norstad tábornok lemondását a NATO-haderők főparancsnokságáról és Lemnitzer tábornok kinevezését az Európában állomásozó amerikai csalatok élére, aki egyszersmind az Egyesült Államok javasolt utóda Norstad helyére, a hírmagyarázók — különösen a nyugat-európaiak —, szinte kivétel nélkül Norstad távozásának okairól cikkeztek. Azt fejtegették: Norstad igyekezete, hogy atomfegyverekkel szereljék fel a NATO-haderőt, állítólag nem egyezett Kennedy elnök koncepciójával, ezért mondott le. Bármelyek voltak is Norsztad indítékai, az tény, hogy feltűnő gyorsasággal fogadták el lemondását. A cikkírók most már nagyjából megegyeznek abban, hogy az elnök örömmel kapott a rég várt alkalmon, hogy végrehajtsa az egyidejűleg bejelentett változásokat az egyesített vezérkar és a hadsereg parancsnoki posztjain. És itt kerül előtérbe Taylor tábornok személye, aki jól tájékozott források szerint gyakorlatilag már körülbelül egy éve tölti be azt a funkciót, amelyre most hivatalosan kinevezték Jó egy éve annak ugyanis, hogy a 60 éves Taylort visszahívták nyugdíjból, és kinevezték az elnök személyes katonai tanácsadójává. Azóta inkább az ő, semmint Lemnitzer katonai-stratégiai elképzelései érvényesülnek Washingtonban. A kinevezés előzményei Kennedy számára felettébb kellemetlenek voltak. A Kuba elleni invázió éppen csúfos kudarcot szenvedett, és bármennyire próbálták tagadni a washingtoni kormányzat felelősségét a partraszállási kísérletért, az Intervenció „hadi tervén” ott volt Lemnitzernek és Burke admirálisnak, a tengerészet vezérkari főnökének jóváhagyó véleményezése. Akkor hívatta maga mellé Taylor tábornokot az elnök, és bízta meg annak kivizsgálásával, hogyan követhetett el az amerikai hírszerző ■zolgálat, a CIA, ilyen súlyos tévedést a kubai helyzet értékelésében, s miként fordulhatott elő, hogy a vezető katonai tervezőszervek szó nélkül jóváhagyták ezt a „rosszul kidolgozott” hadműveletet. A múlt év alatt Taylor helyzete a Fehér Házban és a Pentagonban egyaránt megszilárdult, Bürke admirálist már régebben menesztették, most pedig alkalom nyílott Lemnitzer áthelyezésére, ezzel egy időben a szárazföldi hadsereg vezérkari főnökének a kicserélésére. Ezek után a legmagasabb katonai vezetésben csak egyetlen olyan ember marad, akit még Eisenhower elnök nevezett ki, a tengerészgyalogsági főparancsnok, Shoup. Taylor tábornok tulajdonképpen egy könyvével hívta magára Kennedy elnök figyelmét. A bizonytalan trombita című művében lényegében az Eisenhower— Dulles-féle „masszív megtorlás” stratégiáját, mint egyetlen lehetőséget bírálta. E katonai koncepció hívei, mint írja, „minden pénzüket egy kártyára teszik fel", az atomfegyverek tömeges bevetésére. Taylor, aki Eisenhower idején a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke volt, a „sokoldalú” katonai felkészülést propagálta, és nagy összegeket követelt a hadseregnek korszerű, nukleáris és hagyományos fegyverekkel való felszerelésére is, s különleges gerillaosztagok kiképzésére és más, „kisháborúk” megvívására alkalmas katonai előkészületekre. Eisenhowerék visszautasították elméletét, mire Taylor nyugdíjaztatta magát. Kennedy viszont osztja Taylor nézeteit, sőt, egyik-másik elgondolását már meg is valósította. Fort Braggben például fokozták a di- verzánsok és felforgatók különleges kiképzését. A tábor „neveltjei” közül már sokan Dél- Vietnam dzsungeljeiben harcolnak a hazafiak ellen. Mindenesetre, Taylor tábornok hosszú és változatos karrierre tekinthet vissza, mind a „meleg", mind pedig a „hidegháborúk” hadszínterein. Vidéki ügyvéd fia, s már gyermekkorában vonzódott a katonai pályához. Bár a tengerészeti iskola felvételi vizsgáján megbukott, később a West Point-i katonai akadémia egyik legkiválóbb hallgatója lett. A két világháború között csak lassan emelkedhetett a hivatásos tisztek „szamárlétráján”, de közben sokat utazott, megtanult franciául, spanyolul, japánul — Tokióban katonai másodattasé volt —, és Dél-Amerikában is vezetett katonai missziót. Mint dandártábornok 1943-ban titkos küldetést teljesített az olaszországi német vonalak mögött, a normandiai partraszálláskor pedig a 10. amerikai ejtőernyős hadosztály parancsnoka volt, s az első amerikai tábornok, aki francia földre lépett. A háború után három évig a West Point-i akadémia vezetőjeként működött, később az Európában állomásozó amerikai csapatok vezérkari főnöke, majd az Egyesült Államok nyugat-berlini városparancsnoka lett. Amikor 1951-ben visszahívták Washingtonba, a nyugat-berliniektől hamisítatlan, azóta is állandóan alkalmazott hidegháborús hangnemben búcsúzott: „Minden rendelkezésünkre álló erőt összefogunk az önök biztonsága védelmében, abban a biztos tudatban, hogy a berliniek továbbra is helyt állnak a szabadság ügye mellett... stb.” Később ott találjuk Taylort a „melegháború” koreai frontján. Ő a 8. amerikai hadsereg parancsnoka, s itt lényegesen kevesebb dicsőséggel harcol, mint annak idején Európában. Ezt követően ő lesz a távol-keleti amerikai haderők főparancsnoka, 1955-től pedig a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke. Taylor tábornok kinevezését vegyes érzelmekkel fogadták mind a NATO-ban, mind pedig a Pentagonban. Noha elismerik, hogy „erős egyéniség”, és az amerikai magas rangú tisztek átlagánál jóval szélesebb az érdeklődési köre, műveltsége, s van átfogó katonai koncepciója is, éppen az utóbbival nem értenek sokan egyet, s tartanak attól is, hogy Taylor megvalósítja a három amerikai haderőnem vezetésének szorosabb központosítását, sőt, esetleg egybeolvasztását is. Mindenesetre, bármilyenek is legyenek a vezérkari főnökök új elnökének elképzelései, azok maradéktalanul a fegyverkezés és a háborús előkészületek fokozására irányulnak. Bebrits Anna NÉPSZABADSÁG 1962. augusztus 1, szerda KÜLFÖLDI ESEMÉNYEK : néhány sorban De Gaulle szeptember 4-én érkezik Bonnba, ahol két napig tárgyalásokat folytat Adenauer kancellárral, majd ellátogat több nyugatnémet városba. De Gaulle szeptember 9-én tér vissza Franciaországba. (MTI) Az iráni sah, aki közvetítési megbízatással érkezett Kabulba, hogy elősegítse Afganisztán és Pakisztán viszályának megoldását, kedden váratlanul Pakisztán fővárosába repült Valószínűnek tartják, hogy a viszály megoldásának Pakisztán által szabott feltételei elfogadhatatlannak bizonyultak Afganisztán számára. (TASZSZ) Velencében, külügyminiszteri szinten, osztrák—olasz tárgyalások kezdődtek a dél-tiroli kérdésről. (MTI) Washingtoni szakemberek elismeréssel nyilatkoztak arról, hogy a szűzföldek megművelése értékes eredményeket nyújtott a Szovjetuniónak. (TASZSZ) A limai katonai junta bejelentette, hogy Anglia után Belgium és Nyugat-Németország is hivatalosan elismerte az új perui kormányt. A július 18-án puccsal hatalomra jutott katonai kormányzatot már korábban elismerte Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Svájc, Portugália és Hollandia. (AP) Szatyukov, a Pravda és Adzsubej, azIzvesztyija főszerkesztője kedd reggel elutazott Kairóból. A vendégek az EAK tájékoztatási hivatalának meghívására részt vettek az egyiptomi forradalom 10. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken. (TASZSZ) Az osztrák rendőrség újabb sztrájkakciókra határozta el magát, miután a kormány nem mutat hajlandóságot béremelési követelésük teljesítésére. A vidéki rendfenntartó közegek, a csendőrök is úgy döntöttek, hogy támogatják a rendőröket és ezzel fokozzák a követelések súlyát A csendőrség elhatározta, hogy beszünteti a szolgálatot, kivéve súlyos bűnügyek, balesetek és katasztrófák esetében. (MTI) Hes&*gnüss€^$ éves a Ssireai népi felszabadító Biasisereg Peking, július 31. (TASZSZ) A Kínai Népköztársaságban augusztus 1-én emlékeznek meg a népi felszabadító hadsereg megalakulásának harmincötödik évfordulójáról. Ebből az alkalomból Liu Cse-csien vezérőrnagy, a kínai népi felszabadító hadsereg politikai főcsoportjának helyettes főnöke nyilatkozatot adott a TASZSZ pekingi tudósítójának. Nyilatkozatában elmondotta, hogy a kínai hadsereg korszerű fegyverekkel és technikával felszerelt hatalmas hadsereggé fejlődött. — Hadseregünk feladata az — hangsúlyozta Liu Cse-csien —, hogy őrizze szocialista építésünket, forradalmi vívmányainkat, a Távol-Kelet és a világ békéjét. A kínai népi felszabadító hadsereg — folytatta a kínai tábornok — a szovjet hadsereg tapasztalatainak felhasználásával szerveződött és fejlődött. Harcosai a szovjet nép és hadsereg iránti barátság szellemében nevelkedtek. Ez a barátság hosszú forradalmi harcban, egymás kölcsönös támogatásában született meg és erősödött. Az októberi forradalom idején és a polgárháború éveiben sok száz kínai harcolt a szovjet hatalomért. Másrészt a szovjet nép óriási segítséget nyújtott a kínai népnek a győzelem kivívásában. A barátságnak ugyanebben a szellemében neveljük hadseregünket ma is — jelentette ki Liu Cse-csien. — A kínai népi felszabadító hadsereg minden harcosa kitűnően megérti e barátság jelentőségét, világosan látja, hogy e barátság alapja a célok, az eszmék közössége. Nkrumah dhasta társadalmi és gazdasági lepődéséről Accra, július 31. (TASZSZ) A Ghánai Népi Konvenció Párt kongresszusának július 29-i ülésén beszédet mondott Kwame Nkrumah, a párt főtitkára. — Célunk olyan egypártrendszerű állam létrehozása — mondotta —, amely egyenlő lehetőségeket biztosít mindenkinek, és az állampolgárokat nem előjogaik, hanem érdemeik és eredményeik szerint ítéli meg. Beszéde további részében közölte, hogy az 1958-ban tartott legutóbbi kongresszus óta a Népi Konvenció Párt „rávezette az országot a szocialista újjáalakítás útjára”. A párt tagjainak száma jelenleg kétmillió körül van. Fontos feladat a politikai munka fokozása minden területen. A gyarmati rendszer és az imperializmus olyan nagy károkat okozott — mutatott rá Nkrumah —, hogy ezt csak a helyes irányban végzett politikai munkával lehet helyrehozni. . — A mi feladatunk az — folytatta —, hogy felépítsük a szocialista államot, biztosítsuk az igazságos és haladó társadalmi rendszer megvalósulását. Kwame Nkrumah hangsúlyozta, hogy a Népi Konvenció Párt és a kormány sürgeti az ország iparosítását és villamosítását, a mezőgazdaság sokoldalú fejlesztését. Közölte, hogy a kormány hozzálát egy hétéves gazdaságfejlesztési terv megvalósításához. A Nobel-díjas Luthuli feketelistán Pretoria, július 31. (AFP) A Dél-afrikai Köztársaság hivatalos lapja hétfőn 96 személy nevét tartalmazó jegyzéket tett közzé. A jegyzéken szereplő személyeket a kormány felforgató elemeknek nyilvánítja, következésképpen a június végén megszavazott „szabotázstörvény” alapján megvonja tőlük azt a jogot, hogy nézeteiket akár szóban, akár írásban nyilvánosan ismertessék. A „feketelistán” szereplő, s így hallgatásra ítélt személyek között van a nemrégiben Nobel-díjjal kitüntetett Albert Laithuli afrikai vezető,az afrikai nemzeti kongreszszus elnöke is. A jegyzéken közel 50 fehér bőrű személy neve szerepel. GYÉMÁNTMEZŐ Ashanti, Chana, 1962. július A LÁBNYOMNÁL sem szélesebb öövény jó órás kanyargás után tisztásba torkollik. Idejében addigra éppen csörgött rólunk a víz. Nem is a hőségtől, inkább az igyekezettől, hogy a sűrű füvek, bokrok között az őserdő valamelyik kellemetlen lakójába ne botoljunk. Nem is tisztás, inkább rizívás volt ez, egymás hegyibe döntögetett fákkal, amiket láthatóan nem azért fordítottak ki a földből, hogy elvonszolják a lehetetlen messzi útra, hanem mert akadályozták a munkát. A vad-zöld őserdő itt márfehéredett A fák törzse, kivált a földön heverőké, szürkésfehér volt az iszaptól. A szétvagdosott indák alatt víz csillogott. A nyesett gyökerek között homokbuckák, gödrök. Mindenütt gödrök, gödörc, koszos vízzel, bennük térdig emberek, táncol a fény verejtékes fekete hátukon, rázzák, szitálják — legalábbis annak nézem — a vizet, így festett az első gyémántmező, amelyet életemben láttam. Hazudnék, ha azt mondanám, ilyennek képzeltem. A bérlő, Adrei úr, kék parapléval állt a gyémántmező közepén s bizalmatlanul figyelte a munkásokat. — Azt hiszi, kérem, hogy ideadják, amit találnak? Ördögöt, uram, ördögöt! Csak a hitványát kapom meg tőlük. A többit elviszik máshová... Aminek, mint későbben Accrában, a „Gyémánt Unióban” felvilágosítottak, nyilvánvalóan az az oka, hogy Adjei úr komiszul keveset ad a munkásoknak a talált gyémántokért, egy fontra becsüli karátját. Persze hogy eldugják s elviszik valamelyik szomszéd bérlőhöz, aki megadja néha a másfélszeresét (Az accrai piacon eladott gyémánt karátja tavaly átlag három fontba került Ennyit kaptak érte a bérlők.) Mr. Adjei szívélyes öregúr, alig győzött házába tessékelni, leültetett, s még sört is hozatott Régi ember a szakmában: banktisztviselő volt azelőtt, az angol „Bank of West Africa” embere. Maga is gyémántfelvásárlással foglalkozott. Merthogy akkoriban a bankok s más cégek ott helyben, a gyémántmezőkön vásárolták öszsze a köveket — az akkori világpiaci árakhoz képest olcsóbban, mint amennyit most az accrai állami piacon fizetnek érte. Most hogy így kikopott alóla az ügynökség, Adjei maga is felcsapott „termelőnek” Ashantiban, Ghana szívében, az Új-Edubiasi nevű község határában. GHANA NEM TARTOZIK a világ legfontosabb gyémánttermelő országai közé , nyolc-kilenc millió font értékű ipari gyémántot visz évente piacra. Legutóbb, hogy a kongói zűrzavar miatt ott csökkent a termelés, nőtt a kereslet a többi ország, így Ghana gyémántja Iránt is, s az elmúlt években többet és magasabb áron adtak el. A ghanai gyémánttermelés több mint fele öt vállalat kezében van, ezek közül négy brit, egy — kisebb — ghanai. Tavaly októberben ugyanis a ghanai állam átvette a „Holland Szindikátus” koncesszióit, mindenekelőtt azért, mert a cég nem látta érdemesnek tovább folytatni a munkát. A gyémánttermelés kisebbik fele — havi száz-százhúszezer karát gyémánt — úgy kerül elő a földből, ahogyan itt, Új-Edubiasiban, ahol Adjei úr bérel egy darabot az őserdőből. Vagyis a munkások ásnak egy-egy gödröt, kiszitálják belőle a vizes homokot, abból kihalásszák a gyémántokat, beleteszik egy kis üvegcsébe, Adjei úr pedig, aki kék parapléval sétál köztük, káromkodik, hogy már megint nem neki viszik a drágaköveket. Ekképpen a gyémántásás nem valami komplikált ügy — csak ásó kell hozzá, szita, meg gyémánt. Azért eláll ott az ember óra hosszat is, nézi, hogy amit másutt gyerekek csinálnak, a homokban. Itt komoly, nagy figyelmet kívánó munka. Kwesi, egy hosszú lábú, hosszú kezű, talán negyvenéves munkás az egyik gödör térden felül érő piszkos vizéből méreget — előbb nagy kavicsokat, oda sem néz, vödörszámra. Azok közt biztosan nincsen drágakő. Azután az apróba meríti rostáját, megrázna egy kicsit, hogy csurogjon a víz lefele, kimereszti a szemét, úgy nézd a finom homokot a szita alján, s kilódítja. Semmi. Másodszor sem, harmadszor sem. Vagy ötödszörre felcsippent egy homokszemet — annak nézem — s mutatja a tenyerén. Aprócska, mint egy cukorkristály. Gyémánt. Még egy illúzióval kevesebb. Az ember azt hinné, hogy ha már gyémánt, legalább borsónyi. Nem