Népszabadság, 1962. augusztus (20. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-01 / 178. szám

ÚJ VEZÉRKARI FŐNÖK A PENTAGONBAN M­axwell D. Taylor tábor­nok nem tartozik a ná­lunk ismert amerikai személyiségek közé, de a jövőben előreláthatóan, gyakran találko­zunk majd nevével. Mert Max­well Taylor lépett Lemnitzer tá­bornok helyébe, mint az amerikai fegyveres erők vezérkari főnökei­nek elnöke. Ez a legmagasabb „egyenruhás” poszt az Egyesült Álla­mokban, s fölötte már csak az elnök áll, aki a fegyveres erők mindenkori fő­­parancsnoka. Amikor a közel­múltban bejelentet­ték Norstad tábor­nok lemondását a NATO-haderők fő­parancsnokságáról és Lemnitzer tábor­nok kinevezését az Európában állomá­­sozó amerikai csa­l­atok élére, aki egyszersmind az Egyesült Államok javasolt utóda Norstad helyére, a hírmagyará­­zók — különösen a nyugat-euró­paiak —, szinte kivétel nélkül Norstad távozásának­ okairól cik­keztek. Az­t fejtegették: Norstad igyekezete, hogy atomfegyverek­kel szereljék fel a NATO-had­­erőt, állítólag nem egyezett Ken­nedy elnök koncepciójával, ezért mondott le. Bármelyek voltak is Norsztad indítékai, az tény, hogy feltűnő gyorsasággal fogadták el lemondását. A cikkírók most már nagyjából megegyeznek ab­ban, hogy az elnök örömmel ka­pott a rég várt alkalmon, hogy végrehajtsa az egyidejűleg beje­lentett változásokat az egyesített vezérkar és a hadsereg parancs­noki posztjain. És itt kerül előtérbe Taylor tá­bornok személye, aki jól tájéko­zott források szerint gyakorlatilag már körülbelül egy éve tölti be azt a funkciót, amelyre most hi­vatalosan kinevezték Jó egy éve annak ugyanis, hogy a 60 éves Taylort visszahívták nyugdíjból, és kinevezték az elnök személyes katonai tanácsadójává. Azóta in­kább az ő, semmint Lemnitzer ka­tonai-stratégiai elképzelései érvé­nyesülnek Washingtonban. A ki­nevezés előzményei Kennedy szá­mára felettébb kellemetlenek vol­tak. A Kuba elleni invázió éppen csúfos kudarcot szenvedett, és bármennyire próbálták tagadni a washingtoni kormányzat felelőssé­gét a partraszállási kísérletért, az Intervenció „hadi tervén” ott volt Lemnitzernek és Burke admirális­nak, a tengerészet vezérkari főnö­kének jóváhagyó véleményezése. Akkor hívatta maga mellé Taylor tábornokot az elnök, és bízta meg annak kivizsgálásával, hogyan kö­vethetett el az amerikai hírszerző ■zolgálat, a CIA, ilyen súlyos téve­dést a kubai helyzet értékelésé­ben, s miként fordulhatott elő, hogy a vezető katonai tervező­­szervek­ szó nélkül jóváhagyták ezt a „rosszul kidolgozott” had­műveletet. A múlt év alatt Taylor helyzete a Fehér Házban és a Pentagonban egyaránt megszilár­dult, Bürke admirálist már régeb­ben menesztették, most pedig al­kalom nyílott Lemnitzer áthelye­zésére,­­ ezzel egy időben a szá­razföldi hadsereg vezérkari főnö­kének a kicserélésére. Ezek után a legmagasabb katonai vezetésben csak egyetlen olyan ember marad, akit még Eisenhower elnök neve­zett ki, a tengerészgyalogsági fő­­parancsnok, Shoup. Taylor tábornok tulajdonkép­pen egy könyvével hívta­ magára Kennedy elnök figyelmét. A bi­zonytalan trombita című művé­ben lényegében az Eisenhower— Dulles-féle „masszív megtorlás” stratégiáját, mint egyetlen lehe­tőséget bírálta. E katonai kon­­cepció hívei, mint írja, „min­den pénzüket egy kártyára teszik fel", az atomfegyverek tömeges bevetésére. Taylor, aki Eisenho­wer idején a szárazföldi hadse­reg vezérkari főnöke volt, a „sokoldalú” katonai felkészülést propagálta, és nagy összegeket követelt a hadseregnek korszerű, nukleáris és hagyományos fegy­verekkel való felszerelésére is, s különleges gerillaosztagok ki­képzésére és más, „kisháborúk” megvívására alkal­mas katonai előké­születekre. Eisenho­­werék visszautasí­tották elméletét, mire Taylor nyug­díj­aztatta magát. Kennedy viszont osztja Taylor néze­teit, sőt, egyik-má­sik elgondolását már meg is valósította. Fort Braggben pél­­­dául fokozták a di-­­ verzánsok és felfor­gatók különleges ki­képzését. A tábor „neveltjei” közül már sokan Dél- Vietnam dzsungeljeiben harcol­nak a hazafiak ellen. Mindenesetre, Taylor tábornok hosszú és változatos karrierre te­kinthet vissza, mind a „meleg­", mind pedig a „hidegháborúk” hadszínterein. Vidéki ügyvéd fia, s már gyermekkorában vonzódott a katonai pályához. Bár a tenge­részeti iskola felvételi vizsgáján megbukott, később a West Point-i katonai akadémia egyik legkivá­lóbb hallgatója lett. A két világ­háború között csak lassan emel­kedhetett a hivatásos tisztek „szamárlétráján”, de közben so­kat utazott, megtanult franciául, spanyolul, japánul — Tokióban katonai másodattasé volt —, és Dél-Amerikában is vezetett ka­tonai missziót. Mint dandártábor­nok 1943-ban titkos küldetést teljesített az olaszországi német vonalak mögött, a normandiai partraszálláskor pedig a 10. ame­rikai ejtőernyős hadosztály pa­rancsnoka volt, s az első amerikai tábornok, aki francia földre lé­pett. A háború után három évig a West Point-i akadémia vezető­jeként működött, később az Euró­pában állomásozó amerikai csa­patok vezérkari főnöke, majd az Egyesült­­ Államok nyugat-berlini városparancsnoka lett. Amikor 1951-ben visszahívták Washing­tonba, a nyugat-berliniektől ha­misítatlan, azóta is állandóan al­kalmazott hidegháborús hang­nemben búcsúzott: „Minden ren­delkezésünkre álló erőt összefo­gunk az önök biztonsága védel­mében, abban a biztos tudatban, hogy a berliniek továbbra is helyt állnak a szabadság ügye mellett... stb.” Később ott találjuk Taylort a „melegháború” koreai frontján. Ő a 8. amerikai hadsereg parancs­noka, s itt lényegesen kevesebb dicsőséggel harcol, mint annak idején Európában. Ezt követően ő lesz a távol-keleti amerikai haderők főparancsnoka, 1955-től pedig a szárazföldi hadsereg ve­zérkari főnöke. Taylor tábornok kinevezését ve­gyes érzelmekkel fogadták mind a NATO-ban, mind pedig a Pen­tagonban. Noha elismerik, hogy „erős egyéniség”, és az amerikai magas rangú tisztek átlagánál jó­val szélesebb az érdeklődési kö­re, műveltsége, s van átfogó ka­tonai koncepciója is, éppen az utóbbival nem értenek sokan egyet, s tartanak attól is, hogy Taylor megvalósítja a három amerikai haderőnem vezetésének szorosabb központosítását, sőt, esetleg egybeolvasztását is. Min­denesetre, bármilyenek is legye­nek a vezérkari főnökök új elnö­kének elképzelései, azok mara­déktalanul a fegyverkezés és a­ háborús előkészületek fokozására irányulnak. Bebrits Anna NÉPSZABADSÁG 1962. augusztus 1, szerda KÜLFÖLDI ESEMÉNYEK : néhány sorban De Gaulle szeptember 4-én ér­kezik Bonnba, ahol két napig tár­gyalásokat folytat Adenauer kancellárral, majd ellátogat több nyugatnémet városba. De Gaulle szeptember 9-én tér vissza Fran­ciaországba. (MTI) Az iráni sah, aki közvetítési megbízatással érkezett Kabulba, hogy elősegítse Afganisztán és Pakisztán viszályának megoldá­sát, kedden váratlanul Pakisztán fővárosába repült Valószínűnek tartják, hogy a viszály megoldá­sának Pakisztán által szabott fel­tételei elfogadhatatlannak bizo­nyultak Afganisztán számára. (TASZSZ) Velencében, külügyminiszteri szinten, osztrák—olasz tárgyalá­sok kezdődtek a dél-tiroli kér­désről. (MTI) Washingtoni szakemberek elis­meréssel nyilatkoztak arról, hogy a szűzföldek megművelése értékes eredményeket nyújtott a Szovjet­uniónak. (TASZSZ) A limai katonai junta bejelen­tette, hogy Anglia után Belgium és Nyugat-Németország is hiva­talosan elismerte az új perui kor­mányt. A július 18-án puccsal ha­talomra jutott katonai kormány­zatot már korábban elismerte Franciaország, Olaszország, Spa­nyolország, Svájc, Portugália és Hollandia. (AP) Szatyukov, a Pravda és Adzsu­­bej, az­­Izvesztyija főszerkesztője kedd reggel elutazott Kairóból. A vendégek az EAK tájékoztatási hivatalának meghívására részt vettek az egyiptomi forradalom 10. évfordulója alkalmából rende­zett ünnepségeken. (TASZSZ) Az osztrák rendőrség újabb sztrájkakciókra határozta el ma­gát, miután a kormány nem mu­tat hajlandóságot béremelési kö­vetelésük teljesítésére. A vidéki rendfenntartó közegek, a csend­őrök is úgy döntöttek, hogy támo­gatják a rendőröket és ezzel fo­kozzák a követelések súlyát A csendőrség elhatározta, hogy be­szünteti a szolgálatot, kivéve sú­lyos bűnügyek, balesetek és ka­tasztrófák esetében. (MTI) Hes&*gnüss€^$ éves a Ssireai népi felszabadító Biasisereg Peking, július 31. (TASZSZ) A Kínai Népköztársaságban augusztus 1-én emlékeznek meg a népi felszabadító hadsereg meg­alakulásának harmincötödik év­fordulójáról. Ebből az alkalom­ból Liu Cse-csien vezérőrnagy, a kínai népi felszabadító hadsereg politikai főcsoportjának helyettes főnöke nyilatkozatot adott a TASZSZ pekingi tudósítójának. Nyilatkozatában elmondotta, hogy a kínai hadsereg korszerű fegyverekkel és technikával fel­szerelt hatalmas hadsereggé fej­lődött. — Hadseregünk feladata az — hangsúlyozta Liu Cse-csien —, hogy őrizze szocialista építésün­ket, forradalmi vívmányainkat, a Távol-Kelet és a világ békéjét. A kínai népi felszabadító hadsereg — folytatta a kínai tábornok — a szovjet hadsereg tapasztalatai­nak felhasználásával szerveződött és fejlődött. Harcosai a szovjet nép és hadsereg iránti barátság szellemében nevelkedtek. Ez a barátság hosszú forradalmi harc­ban, egymás kölcsönös támogatá­sában született meg és erősödött. Az októberi forradalom idején és a polgárháború éveiben sok száz kínai harcolt a szovjet hatalomért. Másrészt a szovjet nép óriási se­gítséget nyújtott a kínai népnek a győzelem kivívásában. A barátságnak ugyanebben a szellemében neveljük hadsere­günket ma is — jelentette ki Liu Cse-csien. — A kínai népi felszabadító hadsereg minden harcosa kitűnően megérti e ba­rátság jelentőségét, világosan lát­ja, hogy e barátság alapja a cé­lok, az eszmék közössége. Nkrumah dhasta társadalmi és gazdasági lepődéséről Accra, július 31. (TASZSZ) A Ghánai Népi Konvenció Párt kongresszusának július 29-i ülésén beszédet mondott Kwame Nkru­­mah, a párt főtitkára. — Célunk olyan egypártrendszerű állam lét­rehozása — mondotta —, amely egyenlő lehetőségeket biztosít mindenkinek, és az állampolgá­rokat nem előjogaik, hanem érde­meik és eredményeik szerint ítéli meg. Beszéde további részében kö­zölte, hogy az 1958-ban tartott legutóbbi kongresszus óta a Népi Konvenció Párt „rávezette az or­szágot a szocialista újjáalakítás útjára”. A párt tagjainak száma jelenleg kétmillió körül van. Fon­tos feladat a politikai munka fo­kozása minden területen. A gyar­mati rendszer és az imperializ­mus olyan nagy károkat okozott — mutatott rá Nkrumah —, hogy ezt csak a helyes irányban vég­zett politikai munkával lehet helyrehozni. . — A mi feladatunk az — foly­tatta —, hogy felépítsük a szo­cialista államot, biztosítsuk az igazságos és haladó társadalmi rendszer megvalósulását. Kwame Nkrumah hangsúlyoz­ta, hogy a Népi Konvenció Párt és a kormány sürgeti az ország iparosítását és villamosítását, a mezőgazdaság sokoldalú fejleszté­sét. Közölte, hogy a kormány hozzálát egy hétéves gazdaságfej­lesztési terv megvalósításához. A Nobel-díjas Luthuli feketelistán Pretoria, július 31. (AFP) A Dél-afrikai Köztársaság hiva­talos lapja hétfőn 96 személy ne­vét tartalmazó jegyzéket tett közzé. A jegyzéken szereplő sze­mélyeket a kormány felforgató elemeknek nyilvánítja, követke­zésképpen a június végén megsza­vazott „szabotázstörvény” alapján megvonja tőlük azt a jogot, hogy nézeteiket akár szóban, akár írás­ban nyilvánosan ismertessék. A „feketelistán” szereplő, s így hall­gatásra ítélt személyek között van a nemrégiben Nobel-díjjal kitün­tetett Albert Laithuli afrikai ve­zető,­­az afrikai nemzeti kongresz­­szus elnöke is. A jegyzéken közel 50 fehér bőrű személy neve sze­repel. GYÉMÁNTMEZŐ Ashanti, Chana, 1962. július A LÁBNYOMNÁL sem szé­lesebb öövény jó órás kanyar­gás után tisztásba torkollik. Idejé­ben­­ addigra éppen csörgött rólunk a víz. Nem is a hőségtől, inkább az igyekezettől, hogy a sű­rű füvek, bokrok között az őserdő valamelyik kellemetlen lakójába ne botoljunk. Nem is tisztás, inkább rizívás volt ez, egymás hegyibe döntöge­tett fákkal, amiket láthatóan nem azért fordítottak ki a földből, hogy elvonszolják a lehetetlen messzi útra, hanem mert akadá­lyozták a munkát. A vad-zöld ős­erdő itt már­­fehéredett A fák törzse, kivált a földön heverőké, szürkésfehér volt az iszaptól. A szétvagdosott indák alatt víz csil­logott. A nyesett gyökerek között homokbuckák, gödrök. Mindenütt gödrök, göd­örc, ko­szos vízzel, bennük térdig embe­rek, táncol a fény verejtékes feke­­te hátukon, rázzák, szitálják — legalábbis annak nézem — a vi­zet, így festett az első gyémántme­ző, amelyet életemben láttam. Ha­zudnék, ha azt mondanám, ilyen­nek képzeltem. A bérlő, Adrei úr, kék paraplé­­val állt a gyémántmező közepén s bizalmatlanul figyelte a munká­sokat. — Azt hiszi, kérem, hogy idead­ják, amit találnak? Ördögöt, uram, ördögöt! Csak a hitványát kapom meg tőlük. A többit elvi­szik máshová... Aminek, mint későbben Accrá­ban, a „Gyémánt Unióban” felvi­lágosítottak, nyilvánvalóan az az oka, hogy Adjei úr komiszul keve­set ad a munkásoknak a talált gyémántokért, egy fontra becsüli karátját. Persze hogy eldugják s elviszik valamelyik szomszéd bér­lőhöz, aki megadja néha a másfél­­szeresét (Az accrai piacon eladott gyémánt karátja tavaly átlag há­rom fontba került Ennyit kaptak érte a bérlők.) Mr. Adjei szívélyes öregúr, alig győzött házába tessékelni, leülte­tett, s még sört is hozatott Régi ember a szakmában: banktisztvi­selő volt azelőtt, az angol „Bank of West­ Africa” embere. Maga is gyémántfelvásárlással foglalko­zott. Merthogy akkoriban a ban­kok s más cégek ott helyben, a gyémántmezőkön vásárolták ösz­­sze a köveket — az akkori világ­piaci árakhoz képest olcsóbban, mint amennyit most az accrai ál­lami piacon fizetnek érte. Most hogy így kikopott alóla az ügy­nökség, Adjei maga is felcsapott „termelőnek” Ashantiban, Ghana szívében, az Új-Edubiasi nevű község határában. GHANA NEM TARTOZIK a világ legfontosabb gyémántter­melő országai közé , nyolc-kilenc millió font értékű ipari gyémán­tot visz évente piacra. Legutóbb, hogy a kongói zűrzavar miatt ott csökkent a termelés, nőtt a keres­let a többi ország, így Ghana gyémántja Iránt is, s az elmúlt években többet és magasabb áron adtak el. A ghanai gyémánttermelés több mint fele öt vállalat kezében van, ezek közül négy brit, egy — ki­sebb — ghanai. Tavaly október­ben ugyanis a ghanai állam át­vette a „Holland Szindikátus” koncesszióit, mindenekelőtt azért, mert a cég nem látta érdemesnek tovább folytatni a munkát. A gyé­mánttermelés kisebbik fele — ha­vi száz-százhúszezer karát gyé­mánt — úgy kerül elő a földből, ahogyan itt, Új-Edubiasiban, ahol Adjei úr bérel egy darabot az őserdőből. Vagyis a munkások ás­nak egy-egy gödröt, kiszitálják belőle a vizes homokot, abból ki­halásszák a gyémántokat, belete­szik egy kis üvegcsébe, Adjei úr pedig, aki kék parapléval sétál köztük, káromkodik, hogy már megint nem neki viszik a drága­köveket. Ekképpen a gyémántásás nem valami komplikált ügy — csak ásó kell hozzá, szita, meg gyémánt. Azért eláll ott az ember óra hosszat is, nézi, hogy amit másutt gyerekek csinálnak, a homokban. Itt komoly, nagy figyelmet kívánó munka. Kwesi, egy hosszú lábú, hosszú kezű, talán negyvenéves munkás az egyik gödör térden fe­lül érő piszkos vizéből méreget — előbb nagy kavicsokat, oda sem néz, vödörszámra. Azok közt biztosan nincsen drágakő. Azután az apróba meríti rostáját, megráz­na egy kicsit, hogy csurogjon a víz lefele, kimereszti a szemét, úgy nézd a finom homokot a szi­ta alján, s kilódítja. Semmi. Má­sodszor sem, harmadszor sem. Vagy ötödszörre felcsippent egy homokszemet — annak nézem — s mutatja a tenyerén. Aprócska, mint egy cukorkristály. Gyémánt. Még egy illúzióval kevesebb. Az ember azt hinné, hogy ha már gyémánt, legalább borsónyi. Nem

Next