Népszabadság, 1962. október (20. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-02 / 230. szám

1962. október 2. kedd Fogadás a Kínai Népköztársaság nemzeti ünnepe alkalmából Csei Ce-min, a Kínai Népköz­­társaság budapesti nagykövete, a Kínai Népköztársaság kikiáltásá­nak 13. évfordulója alkalmából hétfő este a nagykövetségen foga­dást adott. A fogadáson megjelent Biszku Béla, Kállai Gyula, a Miniszter­­tanács elnökhelyettesei, Nemes Dezső, az MSZMP Központi Bi­zottságának titkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Nagy Dániel, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, s az MSZMP Központi Bizottságának, az Elnö­ki Tanácsnak és a Miniszterta­nácsnak több tagja, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet sok más vezető személyisége. Részt vett a fogadáson a budapesti dip­lomáciai képviseletek számos ve­zetője és tagja is. (MTI) Magyar államférfiak üdvözlő táviratai Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke Guinea függetlenné válá­sának évfordulója alkalmából táviratban üdvözölte Sekou Tou­­rét, a Guineai Köztársaság elnö­két. Somogyi Miklós, a SZOT el­nöke, a guineai szakszervezeti szö­vetség elnökét üdvözölte távirat­ban.* Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke Kamerun újraegyesítésé­nek évfordulója alkalmából üd­vözlő táviratot küldött Amadou Ahidjónak, a Kameruni Szövet­ségi Köztársaság elnökének * Kádár János, a Minisztertanács elnöke, Nigéria függetlenné vá­lásának évfordulója alkalmából üdvözlő táviratot küldött Alhaji Abubakar Tafawa Balewának, a Nigériai Államszövetség minisz­terelnökének. ül magyar parlamenti küldöttség látogatása a Békás-szorosban A Romániában tartózkodó ma­gyar parlamenti küldöttség vasár­nap ellátogatott a Bacau tarto­mányban levő Békás-szorosba, majd a savinesti műrost- és mű­­fonalgyárat kereste fel, ahol gyű­lésen találkozott a dolgozókkal. A gyűlésen Mihai Béri, az üzem főmérnöke üdvözölte a magyar képviselőket. A főmérnök beszé­dére Vass Istvánná, az ország­­gyűlés alelnöke, a parlamenti küldöttség vezetője válaszolt. A küldöttség tagjai az üzem meglátogatása után visszatértek a tartomány székhelyére, ahol a tartományi néptanács ebédet adott a delegáció tiszteletére. A szívélyes, baráti hangulatban le­zajlott ebéden részt vettek a he­lyi párt­, a közigazgatási szer­vek vezetői és más munkatársai. A magyar képviselők vasárnap délután repülőgéppel Konstancá­­ba, Románia legnagyobb kikötő­városába utaztak. Modibo Keita válasz­távirata Dobi Istvánnak Modibo Keita, a Mali Köztársa­ság elnöke, táviratban mondott köszönetet Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének, Mali nemzeti ünnepe alkalmából kife­jezett jókívánságaiért. (MTI) Komáromi György szakterülete a növénytermesztés és az állatte­nyésztés. Nem kétséges, hogy nagy és hosszan tartó munkába fogott. Olyan állattenyésztést kell kiala­kítania, amely jövedelmezőségben is méltó társa lesz a szőlőtermesz­tésnek, s amellett — ez nem ke­vésbé fontos — ellátja szerves trá­gyával a határt uraló szőlőt. Szegényes és elhanyagolt állat­tartást vett kézbe a főagronómus. A sertésállomány rossz, egészség­telen viszonyok között tengődött. Pedig pár kilométernyire ideális majorhelyet kínált a Mátra. Meg­történt az „átköltözés”. A fiaztatót és a süldőszállást árnyas tölgyesbe telepítették, ahol úgyszólván te­rítve van a makk. Az első eredmények Gyönyörű a falu határa, s ez el­sősorban a Mátrának köszönhető. De Komáromi György nem turis­taként érkezett ide, s így folyton azt kutatja, hogy ez a szép táj hogyan „hasznosítható”. A Mátra lankáin óriási legelőt „fedezett fel”. Rögtön arra gondolt: „Miért nem foglalkozik juhtenyésztéssel a szövetkezet?” Tető alá került az első juhhodály, és már épül a má­sodik is, mert a 600 jerkebárány tavasszal sok kisbáránnyal ajándé­kozza meg a tsz-t. A főagronómus úgy gondolja, hogy a tervezett 3000—4000-es juhállomány szép jövedelmet hoz majd a tsz-nek, s azonfelül sok-sok trágyát ad a szőlők alá. S a 600 bárány törlesz­tése csak öt év múlva esedékes, akkor is természetben, darabszám és súly szerint. Volt, és van teendő a tehené­szetben is. A kiöregedett tehene­ket kiselejtezték, hízóba állítot­ták, a helyükre törzskönyvezett üszőket hoztak a Dunántúlról és jó teheneket vásároltak fel a kör­nyéken. Ma már csaknem 13 liter a fejési átlag, s a mezőgazdasági kiállításról visszatért tsz-tagok — némi túlzással — azt mondogat­ták, hogy ott sem mutogattak szebb jószágot. Sajnos, az esetlen hónapok miatt nem váltotta be a hozzá­fűzött reményeket az új vetésű lucerna. A főagronómus széna után lót-fut. Hévízgyörkön sike­rült lekötnie hét vagon lucerna­­szénát. Az átteleltetés bázisa a si­lótakarmány lesz, s úgy intézked­tek, hogy ne ismétlődhessenek meg a tavalyi gondok A főagronómus persze egyedül nem tesz csodákat. Ilyesmiről szó sincs. Nincs is „egyedül”, az el­nökkel, a vezetőséggel együtt töp­reng, kalkulál, együtt jutnak megfelelő elhatározásra, együtt fognak munkához. Komáromi György őszintén állítja, hogy so­kat köszönhet a tsz elnökének és a párttitkárnak. Elsősorban ők igazították el a szövetkezeti élet bonyolult dolgaiban. S erre szük­ség volt, mert egyrészt 1949 óta nem gazdálkodott, másrészt ko­rábban is csak cukorgyári cél­gazdaságokban volt agronómus. De mennyire különbözik a tsz az állami gazdaságtól! Hamar felismerte: meg kell ta­nulnia, hogyan kell bánni az em­berekkel, a szövetkezet gazdái­val. Ez a legfontosabb lecke. Ko­máromi György jó tanulónak bi­zonyult. Megtanulta, hogy soha nem függetlenítheti magát a ta­gok véleményétől, csak azok se­gítségével dönthet, s csak akkor lesz valami az elképzeléseiből, ha képes maga mögé állítani az em­bereket. Az új módszerek elfogadtatása nem megy meggyőző érvelés, ki­tartó viták nélkül. Eddig kézzel ültették a paradicsompalán­tát, kézzel szórták a fészekbe a trá­gyát, s ez 100—110 holdon igen drága munka. A főagronómus nem egykönnyen tudta megértetni a tagsággal, hogy ésszerűbb lefor­gatni a trágyát a szükséges mély­ségbe és géppel palántázni. Így holdanként 60—80 munkaegység a megtakarítás. Hlazatalált Mit mond Komáromi György három hónap után? — Nem bántam meg, hogy visz­­szatértem az aszfaltról a földhöz. Úgy érzem magam, mint aki hosszas tévelygés után hazatalált. Vannak nehézségek, az igaz, de nem értek készületlenül. Két évre szól a szerződésem, s bízom ben­ne, hogy agronómusként megyek nyugdíjba. Komáromi György hű marad a választott pályához. Ezt a hűsé­get azzal pecsételi meg végképp, hogy a család is utánajön a fő­városból. Egyelőre hetenként jár haza, s ez a különélés az egyet­len árnyék, amely életének nagy fordulójára vetődik. Komáromi György jókedvű, bi­zakodó. A kezdeti bizalmatlanság, amellyel fogadták, lassan elosz­lott Egykori ellenzői ma talán jobban tisztelik, mint bárki más. Még számára is szokatlan, hogy valami újszerű, eddig nem ismert lelkesedés hatja át. Csak annyi történt, hogy egy ember haza­talált. Bócz Sándor Bezárult a plovdivi vásár Vasárnap este ünnepélyesen zárta kapuit a szeptember 16-án megnyílt XX. jubileumi, nemzet­közi plovdivi vásár. Két hét alatt 760 000 látogató tekintette meg a látnivalókat. A különböző orszá­gokból érkezett üzletemberek élénk kereskedelmi tárgyalásokat folytattak. NÉPSZABADSÁG Egy rövid válasz A debreceni gyár nyugati tár­sai, a világhírű golyóscsapágy­­gyárak jó fél, háromnegyed év­százados múltra tekinthetnek vissza. Olyan iparvidékeken jöt­tek létre, ahol a vasiparnak több évszázados hagyományai vannak. Alkalmazottaik között apáról fiúra szálltak azok a fontosabb mesterségek, amelyek együttvéve a csapágyipart képezik. Ennek az iparágnak ugyanis, melyet elő­szeretettel hasonlítanak az óra­gyártáshoz, igencsak magas mű­szaki kultúra a legfontosabb elő­feltétele. S mi volt Debrecenben? Bármilyen furcsa is, röviden a válasz: egy huszárlaktanya. Szakmai bázisról, nemhogy a csapágyiparhoz mérve, de még a finommechanikára, vagy akár­csak a vasiparra gondolva, nem is beszélhetünk. Ipari légkörről is alig! A szakmunkások — szer­számlakatosok, műszerészek stb. — hiányoztak. Az üres huszár­laktanya, ahol meg lehetett kez­deni az első átképzős tanfolya­mokat, és elhelyezhetők voltak az érkező gépek — ez volt az egyet­len aktívum, amivel Debrecen 1952-ben az indulásnál rendelke­zett, amikor a mai új gyár he­ 3 A KGST - Debrecenből nézve Ha egyszer az IBUSZ az iro­dalmi országjárás példájára a közgazdasági ismeretterjesztést is programjára kívánná tűzni, a KGST címszóval a szocialista együttműködésre és a kölcsönös segítségre vonatkozó elvek bemu­tatására indított túra utasait leg­jobb lesz a Debreceni Gördülő­csapágygyárba vinni. Nemcsak azért, mert ez a gyár idegenforgalmi látványosságnak is beillik. A Debrecenre ma már jellemző virágszőnyeg nem áll meg a gyárkapunál; a széles asz­faltozott utakat formás fénycső­kandeláberek kísérik; a láthatóan a termelés ésszerű rendje szerint felépült monumentális csarnokok ugyancsak magukra vonják az érdeklődő tekintetet. Ezen túl azonban ebben a korszerű nagy­üzemben minden amellett érvel, hogy a termelési kooperáció és specializálás útján megvalósított nemzetközi munkamegosztás rop­pant mértékben serkenti a ter­melőerők fejlődését, és valóban legfontosabb feltétele a szocialis­ta világgazdaság fejlődésének. Igén még homokbuckákat kerge­tett a szél. Mi van most Debrecenben? — erre a kérdésre már nehéz lenne az előbbihez hasonló lakonikus rö­vidséggel válaszolni. Alig egy év­tized alatt épült ki teljesen egy új, több mint kétezer fővel dolgo­zó korszerű csapágygyár, mely európai viszonylatban is az elsők között van. Az üzemet, amelyet eredetileg évi hárommillió csap­ágy gyártására szántak, idén hat­millió gördülőcsapágy hagyja el, s a második ötéves terv végére az éves termelés az eredetileg terve­zett többszörösét, a tízmilliót is eléri. Miután a csapágy világvi­szonylatban szabványosított cikk, minőségi összehasonlítások alap­ján egykönnyen megállapítható, hogy a debreceni gyár termékei alig tíz évvel az indulás után, a maguk pontossági osztályában, megfelelnek a világszínvonalnak. A legkülönbözőbb nemzetiségű külföldi szerszámgépek mellett egyre több a saját tervezésű cél­gép, automatikus mérőberendezés és adagoló. Egyebek között ezek, a saját műszaki szerkesztőgárda alkotásai is bizonyítják, hogy a szükséges szakmai bázis is a szo­kásosnál lényegesen gyorsabban volt megteremthető. Ma már ez a gyár szakmunkásokat és műszaki kádereket ad az azóta létesült debreceni társainak. Tíz év alatt évtizedek A nemzetközi szocialista össze­fogás, a segítő szándék, mely a KGST keretében a gyáralapítás első pillanatától kezdve megnyil­vánult, olyan tényezőnek bizo­nyult, amely képes volt az ösz­­szes, a fentiekben csak fő voná­sokban érintett hiányokat pótol­ni, hogy a debreceni gyár rövid tíz év alatt évtizedek útját jár­hassa végig. A segítség forrása kezdetben az 1-es számú Moszkvai Csapágy­gyár volt. Itt ismerhették meg és sajátíthatták el a Debrecenben dolgozni kezdő szakemberek a csapágyipart mint szakmát. In­nen kapták a gyártáshoz szüksé­ges egész műszaki dokumentációt (gyártmányrajzokat, technológiai előírásokat, a szükséges szerszá­mok rajzát, minőségi előírásokat stb.). Az 1-es számú csapágygyár szakértői az új gyár műszaki ter­veinek kialakításában is részt vettek, ahhoz is tanácsot adva, milyen gépeket, s­­ melyikből mennyit ajánlatos beszerezni. A kezdeti nehézségek áthidalására egyikük-másikuk még majd egy évet Debrecenben dolgozott. (A műszaki tudományos problémák megoldására azóta is rendszere­sek — most már hol Moszkvában, hol nálunk, hol más KGST-tag­­államok fővárosaiban — a tanács­kozások.) Következményeiben legalábbis felért mindezzel, hogy a KGST- államok csapágygyártása az elsők között szakosodott. Míg a külön­böző iparágak együttműködésének összehangolására hivatott úgy­nevezett szekciók általában csak 1956 őszén alakultak, addig itt már 1952 óta külön munkacsoport tevékenykedett, mely tervezetet dolgozott ki arra, hogy az egyes országok csapágyipara hogyan fej­lődjön, mit és hogy gyártson. En­nek előnyei rögtön világosakká válnak, ha elmondjuk, hogy az ország csapágyszükséglete válasz­tékban mintegy 1500 típus, ennek 90 százaléka akár mennyiségben, akár értékben mérve azonban mindössze kétszázféle (tízmillimé­teres furattól 180 milliméter külső átmérőig terjedő méretű) csap­ágy. Nos, a szakosítás úgy történt, hogy mi ezt a 200 típust gyártjuk, ellátva így hazai termelésből az országos szükséglet 90 százalékát. A maradék tíz százalékot kite­vő, de nem kevesebb, mint 1300- féle csapágyat azokból a KGST- tagállamokból importáljuk, ame­lyek a saját hazai szükségletük­nek megfelelően ezekre szakosod­tak. Ugyanakkor a vállalt 200 tí­pusból mi is termelünk exportra. Miután így a gyártás kevesebb tí­pusra koncentrálódott (Debrecen mindössze 140-féle gördülőcsap­ágyat készít, a maradék hatvan típust, már hazai szakosítás kö­vetkezményeként, kúpgörgős csap­ágyból Diósdon állítják elő), szembetűnően, és tegyük hozzá, minden szempontból előnyösen megnőtt a sorozatnagyság. Míg a tőkésországok csapágygyáraiban az átlagos szérianagyság, miután a konkurrencia miatt kénytelenek minden típust és méretet gyárta­ni, nem éri el a tízezret, addig — egy ilyen kis országban, mint a mienk — a tervszerű munkameg- ■ osztás hatására, az ötvenezret is meghaladja. Ez azután törvény­szerűen magával hozta, hogy ér­demessé és szükségszerűvé vált a legkorszerűbb nagy termelé­kenységű gépeket beállítani, célgé­pesíteni a termelést, és ma már az automatizálást is megkezdeni. Debrecenben a tőkés partnerek közül a nyugatnémet Kugel­ Fi­­scherrel szokták összemérni a dol­gokat. Ez egy immár 78 éve fenn­álló csapágygyár, elismert termé­kekkel. De éppen a fenti okok miatt ma sincs jobban automati­zálva, mint a gördülőcsapágy­gyár, ahol már most megközelítik — és ez hangsúlyozottan szerény fogalmazás — azt a minőséget, amit ott egy háromnegyed évszá­zad alatt sikerült elérni. Forintban mérve De szolgáljunk bizonyítékokkal a nemzetközi munkamegosztás előnyeiről azok számára is, akik a dolgokat az anyagiakon, forint­ban ítélik meg. Kezdetben a gyár ráfizetéssel termelt, 80 százalékos ártámogatásban kellett részesíteni. Ahogy az elmondottak nyomán felfejlődött, és a csapágyelőállítás ideje végül egyhetedére csök­kent, úgy vált a gördülőcsapágy erősen nyereséges cikké. A debre­ceni gyár felépítése és felszerelése mintegy 700 millió forintjában van a népgazdaságnak. Az utóbbi évek jövedelméből megtérült en­nek majdnem pontosan a fele, és már nem is kell egészen két év, hogy a gyár által befizetett téte­lekből a hátralevő 350 millió fo­rint is visszakerüljön az állam­kasszába. Mindehhez még a debreceniek hozzá szokták tenni, hogyan járt volna az ország, ha Nyugatról rendelik a gyárat. Úgy, mint a brazilok, akik a nyugatnémetektől vásároltak csapágygyárat. Azok eladták nekik elavult gépeiket, amelyek számukra már nem vol­tak megfelelőek, mert sem minő­ségben, sem gazdaságosságban a mai értelemben vett korszerű gyártást nem biztosítják. A hatal­mas befektetés ellenére a tőkés szállító így eleve elmaradottságra kárhoztatta újonnan jelentkező partnerét. A szakosítás még itt, a csapágy­gyártásban sem érte el csúcspont­ját. Mégis, innen Debrecenből, az­zal a megingathatatlan meggyőző­déssel távozik a látogató, hogy a szocialista nemzetközi munkameg­osztás gazdasági szükséglet, és gazdasági előny a részvevők szá­mára. Megvalósításán ezért más ágazatokban is hasonlíthatatlanul nagyobb lendülettel érdemes mun­kálkodni. Márton Miklós Tsz-parasztok találkozója Tápiószelén A Tápió völgyében minden év­ben nagy találkozóval ünnepük a szüret kezdetét. Az idén Tápió­­szelén rendezték meg a termelő­szövetkezeti parasztság hagyomá­nyos ünnepét. A nagykátai járás községeiből feldíszített kocsikon, népviseletben érkeztek a szövet­kezeti gazdák a találkozó színhe­lyére. Az ünnepi esemény nagy­gyűléssel kezdődött. A gyűlésen ünnepi beszédet mondott Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke, aki a nap jó részét Tápiószelén, az ünneplő szövetkezeti parasztok között töltötte. Az Elnöki Tanács elnöke megnézte az ünnepi mű­sort, majd együtt ebédelt a me­gyei, a járási és a szövetkezeti ve­zetőkkel.

Next