Népszabadság, 1963. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-03 / 1. szám

BARÁTI ORSZÁGOK ÉLETÉBŐL A múlt esztendő a baráti országokban is — csakúgy mint hazánkban — az építőmunka jelentős és szép eredményeivel járt. Olyan eseményekről számolhattunk be, mint a Vosz­­tok 3. és 4. űrrepülése, vagy a Barátság nem­zetközi olajvezeték üzembe helyezése. A ba­ráti országokban tett útjainkról írva új ipar­vidékek kialakulásáról, a mezőgazdasági kul­túra emelkedéséről számolhattunk be. S az új, a felemelkedést "jelző megannyi vívmány visszhangot váltott ki nálunk is, akárha Len­gyelországban, Romániában vagy bármelyik testvéri országban érték el a kommunizmust, szocializmust építő népek. Útjainkon nem kerülték el figyelmünket ap­róbb, de az élet változatosságához, szépségé­hez mégiscsak hozzá tartozó jelenségek sem. Emitt a kisdiákok könyveinek ízléses kiállí­tása, amott egy parasztfiú különös vonzódása a technikához, megint másutt a kereskedelem kulturáltsága vonta magára figyelmünket — sokszor csak véletlen élmény eredményeként, nem is keresetten, útközben két gyáróriás vagy két színházi előadás között. Ezeket az élményeinket gyűjtöttük most csokorba, hogy az óesztendő múltán, egy-egy ceruzarajzzal teljesebbé tegyük a barátaink életéről hírekkel, tudósításokkal, cikkeinkkel formált kénét. Elektronikus automata a pult mögött M­oszkvában, a városnak szinte mértani közép­pontjában, a zajos Cse­hov utca elején nemrégiben sa­játságos élelmiszer-áruház nyitot­ta meg kapuit. Pontosabban ... Bizonyos részlegek ak­kor is mű­ködnek, amikor kapui zárva van­nak. Tejet és néhány tejtermék­fajtát egész éjjel lehet vásárolni, a tulajdonképpeni nyitvatartási idő alatt, kora reggeltől a késő esti órákiig pedig mintegy 60-féle árucikket vásárolhat meg a házi­asszony. Hogy mi különbözteti meg ezt az üzletet, amelynek nyonfoltai mintegy jelképesen a „Prog- Tessz”. Haladás nevet hirdetik, a hagyományos él­elmiszer- áru­h­á­zaktól? Mindenekelőtt: itt nem találkozunk a megszokott eláru­sító személyzettel. Igazgatója mérnök­e, az automatika szak­embere. S mind az öt munkatársa magas képzettségű technikus. Ne­kik azonban közvetlenül semmi dolguk a bevásárlókkal. A vevő csupán az automatával találko­zik, amely sohasem udvariatlan, sosem mér kevesebbet és nem is kerekít felfelé ... — Az áruházban alkalmazott automaták — mondja Mazmanov igazgató — a legkorszerűbb elvek alapján készültek el. Nálunk ed­dig kizárólag olyan automatákat alkalmaztak, amelyekbe csupán meghatározott pénzdarabokat — mondjuk két ötkopejkást — lehe­tett bedobni. A mi automatáink viszont megkönnyítik a vásárló dolgát. Tegyük fel, hogy az áru­cikk 30 képekbe kerül. A vásárló az automata megfelelő réseibe bármilyen pénzdarabot bedobhat. Fizethet két 15 kopekessel, ha úgy tetszik, harminc egykopekessel, kettesekkel, hármasokkal, ötösök­kel, tízesekkel és így tovább. A felvillanó számlálóberendezés pontosan megmutatja, mennyi pénzt dobott be eddig. Amikor a megfelelő összeget bedobta, ki­nyílik a kis üvegfalú fiók — a vevő kiveheti a friss üveges tejet, vajat, sajtot... Ha valakinek csupán olyan pénzdarabja van, amely túl nagy az automata számára — például egyrubeles fémpénz, annak is au­tomaták könnyítik meg a dolgát, felváltják megfelelő kisebb érté­kekre. A bolt vezetőjével körülnézünk a jelképes pult mögött. Az áruk mélyhűtő-berendezésen keresz­tül jutnak el az automata „szá­jáig”. Itt tehát nincs állott áru. A „parancsnoki szoba” irányító­pultjáról a fehér köpenyes mér­nök követni tudja minden auto­mata működését, s felvillanó fé­nyek jelzik a legkisebb rendelle­nességet. Órával a kézben megállunk a sarokban és figyelünk. Egy vevő általában háromféle-négyféle áru­cikket vásárol. Mindez nem vesz több időt igénybe másfél percnél, vagy ha a pénzváltó automatát is használja — két percnél. Egy ilyen vásárlás hagyományos élel­miszerüzletben hét-nyolc percig, csúcsforgalm­i időben tovább is eltarthat. S az új kereskedelmi forma legnagyobb előnye éppen ez: értékes percekkel és negyedórák­kal növelik azt az időt, amelyet az ember tanulásra, pihenésre, szórakozásra fordíthat. A Szovjet­unióban most új kutatóintézetet hoztak létre, amely kizárólag ke­reskedelmi automatákkal foglal­kozik és munkatársai a helyszí­nen tanulmányozzák a legkorsze­rűbb nyugati automata boltokat is. Már elkészültek az új, nagy automata pékségek és kávéházak tervei is. Egy-két éven belül sok száz új automata bolt nyitja meg kapuit a Szovjetunióban. Vajda Péter Megjött a gyerek már derekán a dobrudzsai Topraisarban időztem. Jonas Casalival, a Test­vériség Tsz elnökével diskurál­­tunk a pompás gazdaságról, ami­kor egy termetes asszony toppant az Irodába, és izgatottan újságol­­­tem Lupomba, jól megnéztem a bányákat. Szerintem minden bá­nyász hős. Onnét Hunyadra ke­rültem. Ha maga azt látná! La­kásokat építettünk. De mondha­tom, az új negyedek nagyobbak, mint a régi város, Hunyadh­fs Bé­la: — Megjött a Stanescu gyerek! — Látni akarom! — mondta Casali a hírhozónak. Negyedóra múlva nyolc-tíz asz­­szony és férfi tuszkolta be a Sta­nescu gyereket az elnök szobájá­nak ajtaján. A gyerek, akinek ér­kezése szemlátomást lázba hozta a falut, nem is volt gyerek, ha­nem jóképű, barna bőrű, széles vállú fiatalember; magam hu­szonhat évesnek véltem. Casali és Stanescu egy darabig farkasszemet néztek. Az elnök törte meg a csendet: — Két évig voltál oda. Hát csak beszélj, te regényhős. — A Stanescu gyerek mély léleg­zetet vett, s elkezdte a számadást: — Emlékszik még Jonus bácsi? Sofőrtanfolyamra akartam men­ni, de nem sikerült... Nekem meg a lábamban volt az ördög, annak pedig nagy mehetnékje volt... Talán gyerekes elgondo­lás volt, de én eltökéltem, megné­zem magamnak az egész országot. Az új, nagy építkezéseket, gyára­kat. Az újságok is csupa nagysze­rűt írtak róluk. Casali szigorúan félbe szakítot­ta a fiút: — Te csak ne kend ezt a te­­kergést az újságokra! Szigorúan mondta ezt Casali, de éreztem: csinált szigor ez, sze­mernyi harag sincs benne. — Előbb Bukarestbe mentem — mesélte Stanescu. — A Ferentari kerületben dolgozgattam egy épít­kezésen. Aztán át Craiovába. Gyárat építettünk, sok fiatallal együtt. Mondják, hogy néhány éve alig volt ott valamicske élet, de mi aztán ... — Ne hencegj, Vasile — szólt rá az elnök. — Nem én, Jonus bácsi! Hanem ott sem volt maradásom, elmun­kásra hívtak. Utat építettünk az erőmű fölött, a Békás-tenger partján. Csakugyan tenger az, ahol a Bisztricát megszorították. Amint készen lettünk, Moldvá­ban kötöttem ki, Borzesti környé­kén építkeztünk. Borzestiből Ga­­latiba mentem. Hát ott egy akko­ra vaskohászati kombinát épül, hogy beleférne egész Toprassal. — Úgy hát kicsi már neked a szülőfalud, te nyavalyás! — kor­holta szelíd gúnnyal Casali a fiút. — Dehogyis, hiszen hazajöttem. Mert igaz, messzire vetődtem, de Jerzy magyarul tanul,­n ezért tanulom magyarul, mert Amerikába akartam menni. Jerzy Midzio varsói földrajz­szakos diák lassan, gondolkodva szerkesztette a magyar mondatot. Először arra gyanakodtam, vala­mit összekavart a fiú a lengyel fülnek oly bonyolult magyar nyelvben, és úgy kevered­ett ide Amerika. De amikor lengyelül is elismételte, felágaskodott bennem a kíváncsiság. A történet, amelyet Jerzy elmesélt, nem mindennapi. Egy különc amerikai milliomos­nak az a különös ötlete támadt, hogy a világ országaiból egy-egy diákot lát vendégül mesebeli kas­télya ban,­­ ott majd elcsevegnek a népek közötti megértésről, ba­rátságról. Egyetlen kikötése volt csupán: minden országból olyan diákot küldjenek, aki méltó mó­don képviseli hazáját, jól beszél angolul, ismeri nemzetének tör­ténelmét, kiemelkedő általános műveltsége van. Lengyelország­ban is meghirdették ezt a pályá­zatot, és a sok vetélkedő között kis barátunk is jelentkezett. Mid­már itthon akarok én hasznos em­ber lenni. — Kár pedig, hogy akkor el­mentél — jelentette ki Casali szinte álmatag közönnyel —, mert éppen sofőrtanfolyamra akarta­lak küldeni. — Aztán, hogy ki­vágta a farbát, a hatást leste. Ha­nem Stanescu egy vadonatúj sofőrigazolványt húzott elő, és az elnök kezébe nyomta: — Egy hete kaptam meg Ga­­latiban. Enélkül haza sem mer­tem volna jönni, de ezzel talán hasznomat veszik, Jonás bácsi! Casali meglepetten böngészte az az új sofőrigazolványt, végül csak ennyit mondott: — Tehát ez meg a te farbad, Vasile ... Hm ... Ti, mai fiatalok! Horváth József zia egy s­zegény sorsú varsói sza­bómester fia, utazásra még soha­sem futotta a pénze. Hogyne ját­szott volna azzal a gondolattal, hogy ő lesz a nyertes. De a me­zőny igen erősnek bizonyult Jer­zy végig ott volt az esélyesek kö­zött keményen harcolt, de szo­morú! — csak a második helyet vívta ki. Nos, Jerzy nem jutott el Ame­rikába. Viszont neki, a második hely nyertesének egy magyaror­szági utazás jutott osztályrészük Három nap Budapesten és tíz nap a Balatonon! Máig sem tud­ja, milyen a nagy óceán, milyen az az amerikai csodapalota, de azt igen, hogy e két hét alatt be­leszeretett a Balaton kék vizébe, Buda hegyes tornyaiba, sok-sok barátot szerzett, és elhatározta, megtanul magyarul. Elhatározni persze könnyű, de megtartani ilyen fogadalmat an­nál nehezebb. Be kellett hatolnia a magyar alanyi és tárgyas ige­ragozás rejtelmeibe. Jerzy Mid­zio, bár külsejére nézve vékony­­csontú, de erős akaratú, kemény jellemű fiatalember, s ha valami iránt egyszer felébred az érdek­lődése, akkor nem tágít többé. Alig telt el egy esztendő, és diák­társai között már afféle magyar­szakértőnek számított. A múlt év tavaszán a varsói televízió magyar tárgyú gász­­játékot rendezett. A 18 éves len­gyel fiúnak sikerült elnyerni a közönség szívét, csak a zsűrié volt egy kissé kemény. Ismét csak a második díjat kapta meg. Ez azonban nem kedvetleníti el őt. Jelenleg a varsói magyar intézet egyik legszorgalmasabb látogató­ja, s az ottani nyelvtanfolyam ki­váló hallgatója. Nos, így történt a dolog. Jerzy New Yorkba készült és Budapest­re érkezett, az óceánon szeretett volna átkelni, és Badacsony part­jaira vitte a kis kirándulómoto­ros, s egy nagy világnyelv tanul­mányozásától egy kis baráti nép nyelve és kultúrája felé fordult. Ügy lett a magyar kultúra sze­relmese, hogy egy amerikai mil­liomos pályázatot hirdetett... Rózsa László A színek, vonalak, formák derűjével A­nnak a tíz napnak az él­ményei közül, amelyet az ősszel arra használ­hattam fel, hogy betekintsek Prága kulturális életébe, a mo­dern képzőművészeti kultúra al­kalmazásának tényei maradtak meg bennem a legélénkebben. A színek tarkasága és mozgalmassá­ga, a vonalak könnyedsége és öt­letessége, az ízlés korszerűsége tűnt a szemembe a hirdetőoszlo­pokon, ez ragadott meg a színhá­zak előcsarnokaiban, a könyvke­reskedésekben s az újságárusok bódéi előtt. Hogy mennyire nem csupán külsőségről van itt szó, hanem pedagógiáról is, a szó szoros ér­telmében, az új általános iskolai tankönyvekben mérhető le legin­kább. Azokon az új tankönyveken, amelyeknek majdnem ugyan­olyan szerepet szánnak a tanítás­ban a színnek és rajznak, mint a szövegnek. Számtankönyveket lát­tam, amelyekben több a derűs il­lusztráció és a fénykép (egész ol­dalas nagy fényképek), mint a képlet, amely a mai élet, sport és technika színes, ötletes ábrá­zolásaival ad fogalmat a gyere­keknek térről, idomról, sebesség­ről. A történelemkönyveket, ame­lyekben könnyed, modern rajzok idézik fel a régi idők szellemét mai szellemben. Mai módon, a vonalak leleményes iróniájával érzékeltetve a régi idők szoká­saiban és eseményeiben mindazt, amin ma már csak derülni lehet, s kedves humorral idézve fel a múlt nagy emlékezetes pillana­tait, vagy azok tárgyi emlékeit. A nagy emberi és népszeti értékek szeretetére tanítanak ezek a könyvek, de minden érzelgősség és hamis fenköltség nélkül, a mai nemzedék szemléletmódjának és törekvéseinek megfelelően. E kiadványoknak — a számtan­könyvnek vagy a földrajz és a növénytan könyvének — kitűzött célja, hogy a tananyag ötletes, derűs tálalása mellett hozzájárul­janak a tanulók vizuális kultúrá­jának fejlesztéséhez. Azok a gyerekek — mondta a peda­gógiai kísérleti intézet egyik munkatársa —, akik ezekből a könyvekből tanulnak, már nem fognak értetlenül állni a mai kép­zőművészet merész komponálású alkotásai előtt. Az iskola ezekkel a könyvekkel — amelyeket egy­­egy neves művész formál meg tel­jesen önállóan, a maga művészi és művészetpedagógiai elvei sze­rint — igényes, értő közönséget nevel a képzőművészetnek. Hoz­zászoktatja a gyerekeket ahhoz, hogy ne a puszta tárgyi hasonló­ságot, hanem a gondolat és az íté­let igazságát és sajátosságait ke­ressék a művészek alkotásaiban. Hogy mi is tanulhatnánk ebből? Talán nincs messze az az idő, amikor a mi tankönyveink is megszabadulnak a rájuk erősza­kolt naturalizmustól, s a művé­szet nálunk is jobban találkozik a pedagógiával, a neveléssel. Héra Zoltán S­okszor egy apró, jelentékte­lennek tűnő pillanat job­ban megmarad az ember emlékezetében, mint a legszíne­sebb események, így vagyok Bul­gáriával is, melyet keresztül-ka­­sul bejártam. Sok élményben volt részem Dimitrovo kéményei között, a görög határon húzódó petricsi szövetkezet ezerholdas barackosaiban és a pompás fek­vésű Plovdiv forgatagában is. S mégis, ha azt kérdik tőlem, mi ragadott meg leginkább a mai Bulgáriában, akaratlanul is egy már-már halálra ítélt városkára, Melnikre gondolok. Melnik egy krétahegyek között húzódó több ezer éves dél-bulgáriai város, ró­mai, bizánci, görög, török emlé­kek nyomaival. Valaha virágzó metropolis volt, harmincezren is lakták, de a Balkánon átzúduló történelmi viharok szinte porrá őrölték a város falait. Ma félezer lakója van, s néhány tucat ház a régi időkből. De ezek az ódon utcácskák minden ékszernél drá­gább történelmi emlékek. Mi, magyar vendégek is úgy véltük, hogy múzeumba érkez­tünk. A helynek kijáró tisztelettel köszöntöttük a városka lakóit, s Eger borával koccintva kívántunk nekik jó egészséget. S akkor a városka párttitkára egy korsó bolgár bort tett az asztalra, ru­binpiros tüzes­­italt. — Melniki. Ezt is kóstolják meg. A kesernyés, fanyar, olajos sű­rűségű, pompás illatú borral telt poharat a parányi városra, Bul­gária legszebb múzeumára emel­tem. Fiatal bolgár barátom fényes fekete szeme kerekre tárult. — Mi nem múzeum akarunk lenni. — Nem? — Mi azt akarjuk, hogy újra megismerjen bennünket a világ. S elmondta, hogy a melniki bor hajdanán világmárka volt. Le­­vante leggazdagabb görög keres­kedői vetélkedtek érte. Aztán a várossal együtt a gazdag szőlő­kultúra is elpusztult. Ma alig 300 hektár van belőle, de már újabb 300 hektárt telepítenek, s lesz nemsokára 3000 is. — Kevesen vannak. Ennyi mun­kával hogyan birkózik meg fél­ezer ember? — Kevesen? — kérdezte ő, és magabiztosan nevetett. Szavaiból szinte sütött a nagyot akaró szen­vedély, amikor elmondta, hogy ebben a munkában a párt első tit­kára és a miniszterelnök is részt vesz, ez minden bolgárnak a szív­ügye. S néhány hete grúz borral koccintottak, s a szovjet ven­dégekkel olyan gépekre egyez­kedtek, melyek megkönnyítik majd a munkát. S hogy is van Magyarországon? Ő járt Kecske­méten, tudja, hogy a magyar ho­mokon is sok tízezer holdon tele­pít új szőlőt a nép. Faggatott és faggatott. Minden szót megjegy­­zett, minden jó tapasztalatot fel­írt. S a végén megmutatta a jegy­zetfüzetét. Tele volt bolgár, szov­jet, magyar, csehszlovák szakem­berek tanácsaival, ötleteivel. Az­után töltött még egy pohár mel­­nikit, és barátságosan megkér­dezte: — Ugye, nem mondja többet, hogy kevesen vagyunk? Kékesdi Gyula Nincsenek kevesen

Next