Népszabadság, 1963. június (21. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-01 / 126. szám
4 EGY HÉT a világpolitikában A hét eseményeiről szólva, első helyen kell megemlíteni, hogy a regionális atomfegyvermentes övezetek megteremtése több fórumon szerepelt: a balkáni együttműködési bizottság bukaresti ülésén a Balkán félszigeti, az Addisz Abeba-i csúcstalálkozón pedig az afrikai atommentes övezet létrehozásának szükségességét foglalták határozatba. Pozitív visszhangot keltett a skandináv országokban Rekkonen elnök indítványa: ezek az országok maradjanak kívül az atomklubon. Nagy visszhangja volt világszerte az afrikai csúcsértekezletnek, amely az afrikai egység alapokmányával jelentős lépést tett a kontinens független országainak szorosabb együttműködése felé. A kenyai választásokon a KANU, a függetlenséget követelő párt győzött, és Kenyatta, a párt vezetője kapott megbízást az új kormány megalakítására. Érdeklődés kísérte az olasz belpolitika fejleményeit is: a köztársasági elnök a kereszténydemokrata pártban „középvonalát” képviselő, Aldo Morót kérte fel kormányalakításra. A kijelölt miniszterelnök a jelek szerint a „középbal” politika folytatására tesz kísérletet — antikommunista éllel. Sok híranyag és kommentár foglalkozott a NATO-ellentétekkel az ottawai ülésszak után, és a laoszi harcok kiújulásával, amely polgárháborúval fenyeget. A NATO-ellentétek Ottawa után A NATO-minisztertanács ottawai értekezletének a kitűzött céltól, azaz a multilaterális (többi oldalú) atomütőerő megteremtésétől messze elmaradt eredményei törvényszerűen hozták magukkal a nyugati nagyhatalmak diplomatáinak újabb tanácskozásait, nyilatkozatait, sőt részben álláspont-módosításait is. A pillanatnyi helyzetben főleg két megoldatlanul maradt ellentét körül folynak a tárgyalások és nyilatkozatcsaták: egyrészt az Egyesült Államok és Franciaország NATO-n belüli nézeteltéréseit akarják Washingtonból megoldani, másrészt Nagy-Britanniát akarja Washington arra kényszeríteni, hogy maradjon hű a tavaly decemberben egyszer már elvállalt nassaui kötelezettségeihez, azaz, mondjon le az önálló atomütőerőről, s ne gáncsolja az Egyesült Államok elképzeléseit. Couve de Murville francia külügyminiszter, amerikai kollégájának, Bushnak a társaságában, Ottawából azonnal Washingtonba utazott, s tárgyalt Kennedy elnökkel. Már a francia külügyminiszter utazása előtt is nyilvánvaló volt, hogy kölcsönös célkitűzés a két ország nagyon elhidegült kapcsolatainak felmelegítése, valamiféle kompromisszum elérése. A helyzet azonban az udvariasabbra hangolt megnyilatkozások ellenére sem változott, hiszen Couve de Murville Washingtonban világosan kijelentette, hogy De Gaulle még megfontolás tárgyává is csak akkor hajlandó tenni bármiféle NATO- atomerőtervet, ha már meglesz saját, önálló nukleáris fegyvere. Rusk is kétkedően nyilatkozott szerdai sajtóértekezletén Franciaországnak a többoldalú NATO- atomerőhöz való csatlakozásáról. A londoni helyzetkép még zavarosabb. Lord Home úgy érkezett Ottawába, hogy maga mögött tudta a nassaui egyezményeket, amelyekben Macmillan lényegében lemondott az önálló nukleáris erőről, s teljes mértékben magáévá tette a multilaterális NATO-tervet. Ezek után Ottawában, majd az értekezlet után is, Home arról beszélt,hogy ez a program egyrészt nagyon költséges lenne Angliának, másrészt kormánya mégiscsak meg szeretne őrizni bizonyos önálló rendelkezési jogot is atomfegyverei fölött. A brit visszakozás láttán Washington azonnal támadásba lendült — ez természetes és érthető. Az viszont kevésbé logikus, hogy egy hét leforgása alatt Londonban megint új politikát hirdettek meg, amely szerint egyetértenek a multilaterális megoldással, de azzal a feltétellel, hogy szerepük nagyobb legyen az eddig elképzeltnél. (Nem kell külön említeni, hogy ez nem kevesebb, hanem épp több költséggel járna Anglia számára.) A brit politika zavaros képlete persze áttekinthetőbbé válik, ha arra is gondolunk, hogy Anglia egyszerre szeretne elfogadható színben feltűnni a nukleáris fegyverre és rendelkezési jogra áhítozó De Gaulle és Adenauer előtt, s az Egyesült Államok előtt is, amelynek támogatását nem akarja elveszíteni éppen De Gaulle-lal és Adenauerral szemben — a Közös Piac vonatkozásában. Egyfajta hintapolitika ez, amelyet Macmillan meglehetősen alárendelt pozícióból próbál eljátszani. Veszélyes helyzet Laoszban Két olyan fontos dokumentum látott napvilágot a héten, amely arra figyelmeztet, hogy a Laoszról szóló genfi megállapodást súlyos veszély fenyegeti, és a két hónappal ezelőtt kiújult harcok hovatovább a polgárháború felé sodorják az országot. Az egyik figyelmeztetés a szovjet és az angol külügyminiszter — az 1962-es genfi értekezlet két társelnökének — közös felhívása, amely felszólítja a három erőt (a semlegeseket, a Pater Laót és az Amerika-barát Nosavan-csoport képviselőit), hogy tanácskozások útján oldják meg a veszélyes konfliktust. A másik fontos okmány, a laoszi helyzettel foglalkozó lengyel nyilatkozat leleplezi, hogy milyen lépések bontották meg a koalíciós kormányban az összhangot, kik a felelősek a helyzet elmérgesedéséért. A Kőedény-síkságon április eleje óta tartó összecsapásokat eredetileg Nosavan tömegesen „dezertált” katonai egységei robbantották ki. Ezek a semlegesek egyenruháját öltötték magukra azzal a céllal, hogy kézrekerítsék a stratégiai központban fekvő Kőedény-síkságot, amelyet a Patet Lao és a vele szövetséges semlegesek tartották ellenőrzésük alatt. A jobboldal akciójával egy időben a színtérre léptek a mögöttük álló külföldi erők is. Az Air American légitársaság nemcsak a nosavanista erők átcsoportosításában játszott szerepet, hanem diverzánsokat is dobott le a Pater Lao területeire. Ezeket a diverzánsokat amerikai segédlettel képezték ki. A Laosszal szomszédos Thaiföldre állandóan érkeznek amerikai katonai egységek, a 7. amerikai flottát pedig a Sziámi-öböl vizeire vezényelték. Sulzbergernek a New York Timesban megjelent egyik cikke pontos útmutatást ad, hogy a laoszi és a Laosz körüli hadműveletek szálai hol futnak öszsze. A cikkből kiderül, hogy körülbelül december óta — szinte az amerikai kormány feje fölött — Nosavan hű támogatója, az amerikai hírszerző szolgálat (CIA) vette kezébe az új laoszi politika irányítását. Ennek a politikának az a célja, hogy a koalíciós, semleges elveket valló laoszi kormány helyett egy jobboldali kormányt kényszerítsen az országra. A laoszi vezetők találkozójának színhelyében még nem állapodtak meg, mert a Patet Lao számára elfogadhatatlan a Souvanna Phouma által javasolt Vientiane, amelyet a nosavanisták tartanak a kezükben. Hogyan is volna elképzelhető, hogy egy olyan városban, ahol a reakció a terror légkörét honosította meg, ahol üldözik a hazafias erőket, eredményes tárgyalásokra kerülhetne sor a laoszi békés rendezésről? S ha mégis azt lehet mondani: van valamelyes remény arra, hogy a laoszi helyzet újra nyugvópontra jut, s az 1962-es genfi megállapodást meg lehet menteni a kialakult kusza frontvonalak közepette is, az a megélénkült diplomáciai tevékenységnek köszönhető, s nem utolsósorban éppen annak, hogy a genfi értekezlet szovjet és angol társelnöke közös kezdeményezést tett. A laoszi miniszterelnök e közös felhívást kommentálva kijelentette: a Hazafias Front Pártjának vezetőivel meg tudja találni a közös nyelvet, tehát e két erő pozitívan fogadja a genfi értekezlet társelnökeinek felszólítását. A találkozó létrejötte és sikere most már csak a nosavanistákon és az őket támogató washingtoni körökön múlik. Hajdú János — Máté Sándor Az osztrák közigazgatási bíróság ítélete: Habsburg Ottó visszatérhet Ausztriába Bécs, május 31. (MTI) Az osztrák közigazgatási bíróság péntek délután nyilvánosságra hozott ítélete egyértelműen állást foglal Habsburg Ottó ausztriai hazatérésének jogossága mellett, és megállapítja, hogy a Habsburgház fejének az osztrák kormányhoz intézett lojalitási nyilatkozata teljesen elegendő ahhoz, hogy száműzetése befejezettnek nyilváníttassák. Az Osztrák Szocialista Párt péntek délután összehívott villámértekezlete rendkívül élesen foglalt állást a közigazgatási bíróság meglepő ítélete és Habsburg Ottó hazatérése ellen. Végső esetben a szocialisták népszavazást követelnek a nagy izgalmat keltő kérdés eldöntésére. Az Osztrák Kommunista Párt — mint kiáltványban már nyilvánosságra hozta — a szocialisták álláspontját támogatja, és felhívja az osztrák dolgozókat: akadályozzák meg Habsburg Ottó visszatérését Ausztriába. NÉPSZABADSÁG 1963. június 1. szombat Ne a tanév végén! Lapunkban is, más lapokban is megjelentek már a tudósítások középiskolásaink idei kulturális seregszemléiről. Gyulán az idén először rendezték meg az öt megye diákjait egybehívó Erkel-diákünnepeket, s annak négy színes, kavargó, élményekben és tanulságokban igen gazdag napja minden részvevőt meggyőzhetett e seregszemlék fontosságáról, hasznosságáról. Mégis, az értékeléshez kívánkozik egy negatív előjelű, bár nem ünneprontásra szánt megjegyzés. Az egész országban már hetekkel előbb több ezer középiskolás készül ezekre a seregszemlékre. Az előkészületek és a nagy versenyek a tanítás „csúcsidejére” esnek. Tegyük fel, hogy a seregszemléken megjelenő diákok iskoláik legjobbjai (bár egyáltalán nem biztos, hogy az iskola legjobb szavalója vagy zongoristája kitűnő tanuló is), tehát őket a mulasztás nem zavarja meg túlságosan tanulmányaikban. De akkor az ő hiányuk megzavarhatja kisebb közösségük, az osztály munkáját! A versenyzés ráadásul fáradsággal is jár. Minden diák, minden versenyző egyben iskolája hírnevét és tekintélyét is kockáztathatja vagy öregbítheti szereplésével. Nagyobb a felelősség, nagyobb az izgalom. És milyen hosszú, fárasztó sokszor az út a seregszemle színhelyétől hazáig! Gyönyörű volt ez a négy gyulai nap is, hasonlóan a keszthelyihez és a sárospatakihoz. Egymást szórakoztatták, egymástól tanultak a diákok. Tanultak ízlést, művészetszeretetet, tanultak bátor fellépést. Csak éppen azt nem tanulták, amire érdemjegyet kapnak az iskolában. Márpedig jövőjük elsősorban mégis azoktól az érdemjegyektől függ. S éppen akkor nem tanultak, amikor pedig még fennáll az érdemjegyek kijavításának utolsó lehetősége. Az utolsó éves középiskolások pedig éppen akkor nem tanultak, amikor előttük áll még a szóbeli érettségi! Mindezek alapján megszívlelendő talán a javaslat: ne a tanév végén rendezzék meg a jövőben a középiskolai kulturális seregszemléket. Cs. I. Könyvsátor a Nemzeti Színház előtt (Kéri Dániel felvétele.) DÁNOK SÁRMELLÉKEN Dánok Sármelléken. Ilyen még nem volt... Az ötezer holdas sármelléki tsz vezetői, a televíziósokkal, fotóriporterekkel, újságírókkal együtt a művelődési otthon udvarán kíváncsian várták a dán mezőgazdasági küldöttséget. A vendégek egy kicsit késtek, mert délelőtt a Kaposvári Állatkórházban, a sok látnivaló csábítására, nem tudták időre befejezni a látogatást. Végre Keszthely felől feltűnt a nagy Ikarus-autóbusz. Váratlanul azonban, mintegy 150 méterre a művelődési otthontól, néhányan a dánok közül kiszálltak és fényképeztek. Vajon mit? Egy tehenes fogatot. Mintha előrelátó rendező tervezte volna így a dánok sármelléki fogadtatását. Láthatták még a múlt maradványát, a tehénfogatot. Le is fényképezhették. Mégpedig egy olyan szövetkezeti községben, ahol a tsz-nek már 15 saját traktora és két teherautója van. . A szövetkezet vezetői nagy barátsággal fogadták a dán vendégeket. Olyan őszinte, igaz érzésekkel, mely Magyarországon minden jó szándékú vendégnek kijár. Hamar otthonossá, közvetlenné vált a hangulat, és talán ezzel is magyarázható a dánok — különösen a küldöttség paraszttagjainak — nagy érdeklődő kedve. ,,Kényes“ kérdések? A kíváncsiságukon nem csodálkoztam. Három évvel ezelőtt alkalmam volt Dánia nagy részét bejárni, és sok parasztgazdaságot is meglátogathattam. Ezek a látogatások azután mindig egyképpen végződtek; végül is a dánok kérdezősködtek a magyar mezőgazdaság helyzetéről, a mi parasztságunk életéről, a piaci lehetőségekről, árakról, adókról. Ezért tudtam, hogy Sármelléken sokat fognak kérdezni. Kérdeztek is. A szövetkezet elnöke, Lukács Béla, igen röviden és rokonszenves szerénységgel ismertette a szövetkezet helyzetét, eredményeit, gondjait. Ezután a vendégek kérdései következtek. Először szinte körül tapogatták kérdéseikkel ezt a nagy gazdaságot, aztán egyre inkább olyan kérdéseket tettek fel, melyeket ők láthatóan kényesnek gondoltak. Ezeket a kérdéseket mindig egy-egy rövid, dán nyelven folyó, kis belső vita után egy kicsit mentegetőzve tették fel. A látszatát is kerülni kívánták annak, hogy nehéz helyzetbe akarják hozni a házigazdákat. Hamar megértették azonban, hogy erre az óvatoskodásra nincs szükség. Kérdéseikre őszinte, egyenes válaszokat kaptak. Ezeknek hangja is jelezte: nekünk nincs takargatni valónk. Ezek az eredményeink, ezek a nehézségeink. Előrehaladunk. A kérdések sorát Valdemar Olsen, egy 55 év körüli, gazdag dán paraszt nyitotta meg. Mozgékony, élénk tekintetét, barna arcát, feketés kis bajuszát, őszes haját nehéz elfelejteni. Három évvel ezelőtt az ő birtokán is jártam. Valdemar Olsen típusa annak a dán gazdának, aki éber figyelemmel kíséri a piaci helyzet alakulását, és céltudatosan alkalmazkodik hozzá. Akkoriban mintegy 100 fejős tehene volt neki. De foglalkozott a borzhoz hasonló, kis prémes állatok tenyésztésével is, ■mert az amerikaiak ezeknek a prémjét jó áron megvették. És V. Olsen 30 évvel ezelőtt egy tornászküldöttséggel már járt Magyarországon, számára tehát különösen nagy élmény a mostani út. Nem titkolja — nekem is azt mondta —, hogy jól érzi magát nálunk, és ő különösen látja a nagy változásokat, melyek hazánkban bekövetkeztek. Tudom, az lenne a legjobb, ha kivétel nélkül leírnám a kérdéseket és a válaszokat. Ez adná vissza a sármelléki dán—magyar beszélgetésnek az ízeit, minden érdekességét, tanulságát. Erre azonban nincs mód, mert akkor nagyon hosszúra nyúlna ez az írás. Inkább csak mutatóba lehet így említeni néhányat. Íme, W. Olsen egyik kérdése: — Hogyan lehetséges az, hogy a tagok átlagjövedelme a közös gazdálkodásból évi 15 600 forint, de mint a tsz elnöke mondotta, egyes tagok ennek a dupláját, mások pedig a felét sem kapják. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy a dán gazda hova is akar kilyukadni. Lukács Béla elnök röviden és világosan válaszolt: — Vannak, akik egész éven át Ki mint dolgozik... Senki sem akarta bebizonyítani a dánoknak, hogy a magyar mezőgazdaság általában fejlettebb, mint a dán mezőgazdaság. Bár — és ez örvendetes — nekünk is vannak már olyan állami gazdaságaink, termelőszövetkezeteink, melyek elérik, sőt felülmúlják a dán termelési színvonalat. És ezek jelzik a jövőt, az egész magyar mezőgazdaság jövőjét.