Népszabadság, 1963. június (21. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-01 / 126. szám

4 EGY HÉT a világpolitikában A hét eseményeiről szólva, első helyen kell megemlíteni, hogy a regionális atomfegyvermentes övezetek megteremtése több fórumon szerepelt: a balkáni együttműködési bizottság bukaresti ülésén a Bal­kán félszigeti, az Addisz Abeba-i csúcstalálkozón pedig az afrikai atommentes övezet létrehozásának szükségességét foglalták határo­zatba. Pozitív visszhangot keltett a skandináv országokban Rekkonen elnök indítványa: ezek az országok maradjanak kívül az atomklubon. Nagy visszhangja volt világszerte az afrikai csúcsértekezletnek, amely az afrikai egység alapokmányával jelentős lépést tett a kontinens független országainak szorosabb együttműködése felé. A kenyai vá­lasztásokon a KANU, a függetlenséget követelő párt győzött, és Ke­ny­atta, a párt vezetője kapott megbízást az új kormány megalakítá­sára. Érdeklődés kísérte az olasz belpolitika fejleményeit is: a köz­­társasági elnök a kereszténydemokrata pártban „középvonalát” kép­viselő, Aldo Morót kérte fel kormányalakításra. A kijelölt miniszter­­elnök a jelek szerint a „középbal” politika folytatására tesz kísér­letet — antikommunista éllel. Sok híranyag és kommentár foglalko­zott a NATO-ellentétekkel az ottawai ülésszak után, és a laoszi har­cok kiújulásával, amely polgárháborúval fenyeget. A NATO-ellentétek Ottawa után A NATO-minisztertanács otta­wai értekezletének a kitűzött céltól, azaz a multilaterális (többi oldalú) atomütőerő megteremtésé­től messze elmaradt eredményei törvényszerűen hozták magukkal a nyugati nagyhatalmak diplo­matáinak újabb tanácskozásait, nyilatkozatait, sőt részben állás­pont-módosításait is. A pillanat­nyi helyzetben főleg két megol­datlanul maradt ellentét körül folynak a tárgyalások és nyilat­kozatcsaták: egyrészt az Egye­sült Államok és Franciaország NATO-n belüli nézeteltéréseit akarják Washingtonból megolda­ni, másrészt Nagy-Britanniát akarja Washington arra kénysze­ríteni, hogy maradjon hű a ta­valy decemberben egyszer már elvállalt nassaui kötelezettségei­hez, azaz, mondjon le az önálló atomütőerőről, s ne gáncsolja az Egyesült Államok elképzeléseit. Couve de Murville francia kül­ügyminiszter, amerikai kollégá­jának, Bushnak a társaságában, Ottawából azonnal Washingtonba utazott, s tárgyalt Kennedy el­nökkel. Már a francia külügymi­niszter utazása előtt is nyilván­való volt, hogy kölcsönös célki­tűzés a két ország nagyon elhi­­degült kapcsolatainak felmelegí­tése, valamiféle kompromisszum elérése. A helyzet azonban az udvariasabbra hangolt megnyi­latkozások ellenére sem változott, hiszen Couve de Murville Wa­shingtonban világosan kijelentet­te, hogy De Gaulle még megfon­tolás tárgyává is csak akkor haj­landó tenni bármiféle NATO- atomerőtervet, ha már meglesz saját, önálló nukleáris fegyvere. Rusk is kétkedően nyilatkozott szerdai sajtóértekezletén Fran­ciaországnak a többoldalú NATO- atomerőhöz való csatlakozásáról. A londoni helyzetkép még za­varosabb. Lord Home úgy érke­zett Ottawába, hogy maga mö­gött tudta a nassaui egyezménye­ket, amelyekben Macmillan lé­nyegében lemondott az önálló nukleáris erőről, s teljes mérték­ben magáévá tette a multilate­rális NATO-tervet. Ezek után Ottawában, majd az értekezlet után is, Home arról beszélt,­­hogy ez a program egyrészt nagyon költséges lenne Angliának, más­részt kormánya mégiscsak meg szeretne őrizni bizonyos önálló rendelkezési jogot is atomfegy­verei fölött. A brit visszakozás láttán Washington azonnal táma­dásba lendült — ez természetes és érthető. Az viszont kevésbé logikus, hogy egy hét leforgása alatt Londonban megint új poli­tikát hirdettek meg, amely sze­rint egyetértenek a multilaterális megoldással, de azzal a feltétellel, hogy szerepük nagyobb legyen az eddig elképzeltnél. (Nem kell külön említeni, hogy ez nem ke­vesebb, hanem épp több költség­gel járna Anglia számára.) A brit politika zavaros képlete persze áttekinthetőbbé válik, ha arra is gondolunk, hogy Anglia egyszerre szeretne elfogadható színben feltűnni a nukleáris fegyverre és rendelkezési jogra áhítozó De Gaulle és Adenauer előtt, s az Egyesült Államok előtt is, amelynek támogatását nem akarja elveszíteni éppen De Gaulle-lal és Adenauerral szem­ben —­ a Közös Piac vonatkozásá­ban. Egyfajta hintapolitika ez, amelyet Macmillan meglehetősen alárendelt pozícióból próbál el­játszani.­ ­ Veszélyes helyzet Laoszban Két olyan fontos dokumentum látott napvilágot a héten, amely arra figyelmeztet, hogy a Laosz­­ról szóló genfi megállapodást sú­lyos veszély fenyegeti, és a két hónappal ezelőtt kiújult harcok hovatovább a polgárháború felé sodorják az országot. Az egyik figyelmeztetés a szovjet és az an­gol külügyminiszter — az 1962-es genfi értekezlet két társelnöké­nek — közös felhívása, amely fel­szólítja a három erőt (a semlege­seket, a Pater Laót és az Ameri­­ka-barát Nosavan-csoport kép­viselőit), hogy tanácskozások út­ján oldják meg a veszélyes konf­liktust. A másik fontos okmány, a laoszi helyzettel foglalkozó len­gyel nyilatkozat leleplezi, hogy milyen lépések bontották meg a ko­alíciós kormányban az össz­hangot, kik a felelősek a helyzet elmérgesedéséért. A Kőedény-síkságon április ele­je óta tartó összecsapásokat ere­detileg Nosavan tömegesen „de­zertált” katonai egységei robban­tották ki. Ezek a semlegesek egyenruháját öltötték magukra azzal a céllal, hogy kézrekerítsék a stratégiai központban fekvő Kőedény-síkságot, amelyet a Pa­tet Lao és a vele szövetséges semlegesek tartották ellenőrzé­sük alatt. A jobboldal akciójával egy időben a színtérre léptek a mögöttük álló külföldi erők is. Az Air American légitársaság nem­csak a nosavanista erők átcsopor­tosításában játszott szerepet, ha­nem diverzánsokat is dobott le a Pater Lao területeire. Ezeket a diverzánsokat amerikai segédlet­tel képezték ki. A Laosszal szom­szédos Thaiföldre állandóan ér­keznek amerikai katonai egysé­gek, a 7. amerikai flottát pedig a Sziámi-öböl vizeire vezényel­ték. Sulzbergernek a New York Timesban megjelent egyik cik­ke pontos útmutatást ad, hogy a laoszi és a Laosz körüli had­műveletek szálai hol futnak ösz­­sze. A cikkből kiderül, hogy kö­rülbelül december óta — szinte az amerikai kormány feje fölött — Nosavan hű támogatója, az amerikai hírszerző szolgálat (CIA) vette kezébe az új laoszi politika irányítását. Ennek a politikának az a célja, hogy a koalíciós, sem­leges elveket valló laoszi kor­mány helyett egy jobboldali kor­mányt kényszerítsen az országra. A laoszi vezetők találkozójának színhelyében még nem állapodtak meg, mert a Patet Lao számára elfogadhatatlan a Souvanna Phouma által javasolt Vientiane, amelyet a nosavanisták tartanak a kezükben. Hogyan is volna el­képzelhető, hogy egy olyan vá­rosban, ahol a reakció a terror légkörét honosította meg, ahol ül­dözik a hazafias erőket, eredmé­nyes tárgyalásokra kerülhetne sor a laoszi békés rendezésről? S ha mégis azt lehet mondani: van va­lamelyes remény arra, hogy a laoszi helyzet újra nyugvópont­ra jut, s az 1962-es genfi megál­lapodást meg lehet menteni a ki­alakult kusza frontvonalak köze­pette is, az a megélénkült diplo­máciai tevékenységnek köszönhe­tő, s nem utolsósorban éppen an­nak, hogy a genfi értekezlet szov­jet és angol társelnöke közös kez­deményezést tett. A laoszi mi­niszterelnök e közös felhívást kommentálva kijelentette: a Ha­zafias Front Pártjának vezetőivel meg tudja találni a közös nyel­vet, tehát e két erő pozitívan fo­gadja a genfi értekezlet társelnö­keinek felszólítását. A találkozó létrejötte és sikere most már csak a nosavanistákon és az őket tá­mogató washingtoni körökön mú­lik. Hajdú János — Máté Sándor Az osztrák közigazgatási bíróság ítélete: Habsburg Ottó visszatérhet Ausztriába Bécs, május 31. (MTI) Az osztrák közigazgatási bíró­ság péntek délután nyilvánosság­ra hozott ítélete egyértelműen ál­lást foglal Habsburg Ottó ausztriai hazatérésének jogossága mellett, és megállapítja, hogy a Habsburg­­ház fejének az osztrák kormány­hoz intézett lojalitási nyilatkozata teljesen elegendő ahhoz, hogy száműzetése befejezettnek nyil­váníttassák. Az Osztrák Szocialista Párt péntek délután összehívott vil­lámértekezlete rendkívül élesen foglalt állást a közigazgatási bí­róság meglepő ítélete és Habsburg Ottó hazatérése ellen. Végső eset­ben a szocialisták népszavazást követelnek a nagy izgalmat keltő kérdés eldöntésére. Az Osztrák Kommunista Párt — mint kiált­ványban már nyilvánosságra hoz­ta — a szocialisták álláspontját támogatja, és felhívja az osztrák dolgozókat: akadályozzák meg Habsburg Ottó visszatérését Ausztriába. NÉPSZABADSÁG 1963. június 1. szombat Ne a tanév végén! Lapunkban is, más lapokban is megjelentek már a tudósítá­sok középiskolásaink idei kultu­rális seregszemléiről. Gyulán az idén először rendezték meg az öt megye diákjait egybehívó Er­­kel-diákünnepeket, s annak négy színes, kavargó, élményekben és tanulságokban igen gazdag nap­ja minden részvevőt meggyőzhe­tett e seregszemlék fontosságá­ról, hasznosságáról. Mégis, az értékeléshez kíván­kozik egy negatív előjelű, bár nem ünneprontásra szánt meg­jegyzés. Az egész országban már hetekkel előbb több ezer közép­iskolás készül ezekre a sereg­szemlékre. Az előkészületek és a nagy versenyek a tanítás „csúcsidejére” esnek. Tegyük fel, hogy a seregszemléken meg­jelenő diákok iskoláik legjobb­jai (bár egyáltalán nem biztos, hogy az iskola legjobb szavalója vagy zongoristája kitűnő tanuló is), tehát őket a mulasztás nem zavarja meg túlságosan tanul­mányaikban. De akkor az ő hiá­nyuk megzavarhatja kisebb kö­zösségük, az osztály munkáját! A versenyzés ráadásul fárad­sággal is jár. Minden diák, min­den versenyző egyben iskolája hírnevét és tekintélyét is koc­káztathatja vagy öregbítheti sze­replésével. Nagyobb a felelős­ség, nagyobb az izgalom. És milyen hosszú, fárasztó sokszor az út a seregszemle színhelyétől hazáig! Gyönyörű volt ez a négy gyu­lai nap is, hasonlóan a keszthe­lyihez és a sárospatakihoz. Egy­mást szórakoztatták, egymástól tanultak a diákok. Tanultak íz­lést, művészetszeretetet, tanul­tak bátor fellépést. Csak éppen azt nem tanulták, amire érdem­jegyet kapnak az iskolában. Márpedig jövőjük elsősorban mégis azoktól az érdemjegyek­től függ. S éppen akkor nem ta­nultak, amikor pedig még fenn­áll az érdemjegyek kijavításá­nak utolsó lehetősége. Az utolsó éves középiskolások pedig éppen akkor nem tanultak, amikor előt­tük áll még a szóbeli érettségi! Mindezek alapján megszívle­lendő talán a javaslat: ne a tan­év végén rendezzék meg a jövő­ben a középiskolai kulturális se­regszemléket. Cs. I. Könyvsátor a Nemzeti Színház előtt (Kéri Dániel felvétele.) DÁNOK SÁRMELLÉKEN Dánok Sármelléken. Ilyen még nem volt... Az ötezer holdas sármelléki tsz vezetői, a televíziósokkal, fotóri­porterekkel, újságírókkal együtt a művelődési otthon udvarán kí­váncsian várták a dán mezőgaz­dasági küldöttséget. A vendégek­­ egy kicsit késtek, mert délelőtt a­­ Kaposvári Állatkórházban, a sok látnivaló csábítására, nem tudták időre befejezni a látogatást. Végre Keszthely felől feltűnt a nagy Ikarus-autóbusz. Váratlanul azonban, mintegy 150 méterre a művelődési otthontól, néhányan a dánok közül kiszálltak és fény­képeztek. Vajon mit? Egy tehenes fogatot. Mintha előrelátó rende­ző tervezte volna így a dánok sármelléki fogadtatását. Láthatták még a múlt maradványát, a te­hénfogatot. Le is fényképezhették. Mégpedig egy olyan szövetkezeti községben, ahol a tsz-nek már 15 saját traktora és két teherautója van. . A szövetkezet vezetői nagy ba­rátsággal fogadták a dán vendé­geket. Olyan őszinte, igaz érzé­sekkel, mely Magyarországon minden jó szándékú vendégnek kijár. Hamar otthonossá, közvet­lenné vált a hangulat, és talán ezzel is magyarázható a dánok — különösen a küldöttség paraszt­tagjainak — nagy érdeklődő ked­ve. ,,Kényes“ kérdések? A kíváncsiságukon nem csodál­koztam. Három évvel ezelőtt al­kalmam volt Dánia nagy részét bejárni, és sok parasztgazdaságot is meglátogathattam. Ezek a lá­togatások azután mindig egykép­pen végződtek; végül is a dánok kérdezősködtek a magyar mező­­gazdaság helyzetéről, a mi pa­rasztságunk életéről, a piaci lehe­tőségekről, árakról, adókról. Ezért tudtam, hogy Sármelléken sokat fognak kérdezni. Kérdeztek is. A szövetkezet elnöke, Lukács Béla, igen röviden és rokonszen­ves szerénységgel ismertette a szö­vetkezet helyzetét, eredményeit, gondjait. Ezután a vendégek kér­dései következtek. Először szin­te körül tapogatták kérdéseikkel ezt a nagy gazdaságot, aztán egy­re inkább olyan kérdéseket tettek fel, melyeket ők láthatóan ké­nyesnek gondoltak. Ezeket a kér­déseket mindig egy-egy rövid, dán nyelven folyó, kis belső vita után egy kicsit mentegetőz­ve tették fel. A látszatát is ke­rülni kívánták annak, hogy nehéz helyzetbe akarják hozni a házi­gazdákat. Hamar megértették azonban, hogy erre az óvatoskodásra nincs szükség. Kérdéseikre őszinte, egyenes válaszokat kaptak. Ezek­nek hangja is jelezte: nekünk nincs takargatni valónk. Ezek az eredményeink, ezek a nehézsé­geink. Előrehaladunk. A kérdések sorát Valdemar Ol­­sen, egy 55 év körüli, gazdag dán paraszt nyitotta meg. Mozgékony, élénk tekintetét, barna arcát, fe­­ketés kis bajuszát, őszes haját ne­héz elfelejteni. Három évvel ez­előtt az ő birtokán is jártam. Val­demar Olsen típusa annak a dán gazdának, aki éber figyelemmel kíséri a piaci helyzet alakulását, és céltudatosan alkalmazkodik hozzá. Akkoriban mintegy 100 fe­jős tehene volt neki. De foglalko­zott a borzhoz hasonló, kis pré­mes állatok tenyésztésével is, ■mert az amerikaiak ezeknek a prémjét jó áron megvették. És V. Olsen 30 évvel ezelőtt egy tor­nászküldöttséggel már járt Ma­gyarországon, számára tehát kü­lönösen nagy élmény a mostani út. Nem titkolja — nekem is azt mondta —, hogy jól érzi magát nálunk, és ő különösen látja a nagy változásokat, melyek ha­zánkban bekövetkeztek. Tudom, az lenne a legjobb, ha kivétel nélkül leírnám a kérdé­seket és a válaszokat. Ez adná vissza a sármelléki dán—magyar beszélgetésnek az ízeit, minden érdekességét, tanulságát. Erre azonban nincs mód, mert akkor nagyon hosszúra nyúlna ez az írás. Inkább csak mutatóba le­het így említeni néhányat. Íme, W. Olsen egyik kérdése: — Hogyan lehetséges az, hogy a tagok átlagjövedelme a közös gazdálkodásból évi 15 600 forint, de mint a tsz elnöke mondotta, egyes tagok ennek a dupláját, mások pedig a felét sem kapják. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy a dán gazda hova is akar kilyukadni. Lukács Béla elnök röviden és világosan válaszolt: — Vannak, akik egész éven át Ki mint dolgozik... Senki sem akarta bebizonyítani a dánoknak, hogy a magyar me­zőgazdaság általában fejlettebb, mint a dán mezőgazdaság. Bár — és ez örvendetes — nekünk is vannak már olyan állami gazda­ságaink, termelőszövetkezeteink, melyek elérik, sőt felülmúlják a dán termelési színvonalat. És ezek jelzik a jövőt, az egész ma­gyar mezőgazdaság jövőjét.

Next