Népszabadság, 1963. július (21. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-04 / 154. szám

8 N­ÉPSZABADSÁG, 1­983. július 4. csütörtök A fáraók művészete A Berlini Állami Múzeumok egyiptomi kiállításáról AZ ÓKORI EGYIPTOM csodá­latos művészete nem érthető meg az alkotásait létrehozó társadalmi viszonyok és főként­ az ősi egyip­tomi vallás rendszerének az isme­rete nélkül. A Nílus-parti legen­dás birodalom lakói hittek a ha­lálon túli öröklétben, s ennek a vallásos vigasztalásnak náluk oly nagy volt a szerepe, hogy földi életük egészét áthatotta. Képző­­művészetüket találóan nevezték el „a sírok művészetének”, mert az jórészt a halotti kultusz szolgá­latában bontakozott naggyá. A fáraók és az előkelők roppant erőfeszítéseikre kényszerítették né­püket, hogy biztosítsák maguk­nak az örök életet, s ha szó sze­rint nem is, képletesen elérték a céljukat: síremlékeik megőrizték nevüket az utókor számára, fel­­állítóik tehát történeti értelemben valóban biztosították maguknak az „öröklétet”. A hatalmas piramisokat, rom­jaikban is lenyűgöző templom­együtteseket, nagy, gigantikus szoboróriásokat létrehozó túlvi­­lági hit naiv volt — némely szem­pontból mosolyogtatóan gyerme­kinek is mondható —, de éppen ennek a naivságnak köszönhető, hogy az egykori hatalmasságok síremlékei, mint óriási képes­könyvek színes lapjai, felettébb gazdagon tudósítanak a sok ezer évvel ezelőtti birodalom lakóinak az életéről, gazdasági és szellemi kultúrájáról. A túlvilági élet az egyiptomiak hite szerint a földinek szakasz­tott mása volt. Nagy gondot for­dítottak a lélek porhüvelyének tartott test megőrzésére, hogy az fel­támadhassák; a bebalzsamozott múmia mellé díszes edényekben ételt-italt helyeztek, fegyvert és ékszereket, hímzett ruhákat és művészi bútorokat, a fáraók sír­kamrájába még aranyozott trón­­széket is — az elhunyt használa­tára. Mert úgy képzelték, hogy a túlvilágon mindenki folytatja azt az életet, foglalkozást, ami ezen a földön kijutott neki, s termé­szetesen megőrzi a társadalmi rangját is: a fáraó a „túlvilági mezőkön” is uralkodó lesz, a ka­tona harcos, a rabszolga pedig ott is állati sorú munkásember. A SÍROK FALÁRA az urak oda is festették a mezőn szántó, arató parasztjaikat, építkező, sert főző, vásznat szövő, fémet öntő munkásaik és a szórakoztatásuk­ra alkalmazott táncosok képét, gyümölcsöseik, kertjük tájait, és sok kis szobrocskát — csorda­hajtó pásztorok, kenyérdagasztó rabnők, testőrök faragott mását — raktak a koporsó mellé, képle­tesen magukkal együtt temetve el őket, hogy azok, feltámadásuk után, tovább a szolgálatukra le­gyenek. A túlvilágra átmentendő min­dennapi élet változatos jelenetei mellett gyakoriak az uralkodók hadjáratait, nagy tetteit megörö­kítő ábrázolások. Mindezeket a „beszélő” képeket rendszerint hieroglif írású szöveg kíséri, amely magyarázza és kiegészíti a látható dolgokat, s akár a kőbe faragott sírtáblák, vagy a kopor­sóba helyezett papirusztekercsek, felsorolják az elhunyt érdemeit, amelyeket majd a túlvilági isten­bíró figyelembe vesz, midőn mér­legre teszi az eléje járuló szívét. Az írásnak éppúgy, mint a fes­tett és faragott ábrázolásnak va­lóságerőt tulajdonítottak a régi egyiptomiak. A szolgaszobor, a fáraó vagy a főpap faragott arc­­mása több, mint jelkép: az ábrá­zolt megszemélyesítője, helyettese olyan valódi „képmás”, amely a feltámadás órájában megelevene­dik, de a halandóktól addig is megköveteli a rangjának kijáró tiszteletet — akárcsak a templo­mokban látható istenábrázolások. ILYESFÉLE MŰALKOTÁSOK­BÓL mutat be mintegy kétszázat a Szépművészeti Múzeum ritka értékes kiállítása. Anyagát a ber­lini világhírű Állami Múzeumok gazdag gyűjteményéből válogat­ták, és oly módon állították össze a tudós rendezők — Varga Edith és Steffen Wenig, akik a kitűnő katalógust is írták —, hogy jel­legzetes példákkal lehető teljes képet adjon az egyiptomi művé­szet több mint ötezer éves fejlő­déséről. A kőkorszak különböző periódusait néhány fegyver és edény képviseli, hasonlatosak azokhoz az emberi történelem hajnalkorából származó leletek­hez, amiket Kínában, Európában és a Közel-Keleten nagy számban találtak, mert a kezdet kezdetén az egymástól még oly távol ke­letkezett kultúrák mindenütt ha­sonló ősromákat hoztak létre. Az ősidők állatimádatából alakultak ki az állammá szerveződött Egyip­tom vallásrendszerének: a külön­féle oroszlántestű, madár-, kroko­dil- és tehénfejű istenségei, a kí­gyó, a sólyom, a sakál és majom képében tisztelt túlvilág hatalmas­ságai, amelynek ábrázolása — az örök életet jelképező scarabeus­­bogár képével együtt — olyan gyakori a faragásokon és a papiru­szok ábrái között. A bővizű Nílus áldást és csa­pást hozó áradásait csak kegyet­len szigorral megszervezett, des­potikus társadalmi rendszer hajt­hatta az emberi nem szolgálatá­ba, roppant csatornahálózat ki­építésével. Ennek a szervezett­ségnek a művészi vetülete a ké­pek és domborművek szigorú rendbe szerkesztett kompozíció­ja a gyakori szimmetriával. A társadalmi hierarchia szigo­rú rendje, akár az asszíroknál vagy a korai görög művészetben, az egyiptomiaknál is az ábrázol­tak testarányainak a különböző­ségében jut kifejezésre: az isten és az istenként tisztelt fáraó alakja óriásinak hat a mind ki­sebb nagyságú főurak, papok, munkavezetők figurájához viszo­nyítva, a hajladozva munkálkodó rabszolgák pedig szinte eltörpül­nek a méltóságos szertartásosság­gal megmerevedett urak mellett. A perspektíva törvényeit nem vették figyelembe az egyiptomi mesterek. Egymás mellé rajzol­ták, egyforma nagyságúra az egy­más mögött levő dolgokat, s álta­lában mindent a legjellemzőbb nézetben rögzítettek. Az ember arcát például profilban, a mell­kast szemből, a lábakat és a ka­rokat viszont újra oldalnézetből rajzolták. Ez az ábrázolási mód több ezer éven át változatlan ma­radt — akár az egyiptomi társa­dalom rendje és vallási rendsze­re. A művészek kezét ugyanis megkötötték a hagyomány szen­tesítette szabályok. Az álló, az ülő vagy a térdelő szobor le­egyszerűsített faragásmódja, a mozdulatlan kőemberek merev tartása és frontális — elölnézetű — beállítása kötelező volt, akár az időtlenségbe meredő arcmások­­ komoly, érzelem nélküli kifejezé­se. A HAGYOMÁNYOS STÍLUS formáinak árnyalatnyi eltérései­ből azonban nagyon is jól ki­­olvashatók az idők változásai. Egyiptom első virágkorának, az Óbirodalomnak a fáraóképmá­sai például végtelen nyugalom­mal tekintenek maguk elé. Az első államot megdöntő anarchia megszűntével kialakult a Közép­­birodalom, de ennek az uralko­dóit megörökítő arcmásokban már hiába keressük a hatalmu­kat örökkévalónak érző elődök sziklaszilárd nyugalmát. A merev beállítás és az időtlen tekintet nem feledteti a keményen vésett formák alatt lappangó ideges nyugtalanságot: az isteni hatal­mú fáraók már nem érezték trónjukat megdönthetetlennek. Az Újbirodalom korában vi­rágzott ki az amarnai művészet páratlan realizmusa, a nagy re­former fáraó, IV. Amenhotep, vagy Ehnaton el-amarnai udva­rában, aki az egyistenhit beveze­tésével — forradalmi újítás a ra­bszol­gatársadalom történeté­ben! — próbálta megdönteni a papság hatalmát. Az amarnai művészet alkotásai kompozíció­ban a hagyományt követik, em­berábrázolásuk kíméletlen, a ka­­rikírozástól sem idegenkedő rea­lizmusuk azonban olyan fokú igazságra­ törekvést jelez, amely példa nélkül áll az ókori kultúrák­ban. Ennek a rövid ideig, virágzó, lágy stílusú, szinte modernül de­kadens művészetnek a terméke tárlatunk néhány megkapóan ér­zékletes portréja, az Ehnatont és feleségét, Nofretetét ábrázoló dombormű, valamint egyik gyer­meküknek, a Hercegnő portréja néven ismert világhírű fejszobra. A barna kőből faragott, keskeny arcú, hajlott nyakú, duzzadt, ér­zéki ajkú leányfej egy túlfino­mult, enervált emberfajta csodá­latos valósághűséggel jellemzett típusát örökíti meg. Ehnaton halála után a reakciós papság, megsemmisítve a nagy fáraó reformjait, visszaszerezte a hatalmát, s ennek nyomán a mű­vészet is visszatért a régi hagyo­mányokhoz, az amarnai stílus azonban nem tűnt el nyomtala­nul. A késői korszak belső zavar­gásai és háborús pusztításai, meg az idegen — líbiai, etióp, asszír és perzsa — uralkodók elnyomá­sa alatt az egyiptomi művészet mindinkább veszít ősi erejéből, amikor pedig, i. e. 332-ben Nagy Sándor meghódítja az országot, felszívja a görög, majd a római kultúra hatásait. A hagyományos merevség lágy formálással páro­sul, az ősi isteneket görög—római öltözékben ábrázolják. A római realista portréművészet stílusá­val erősen rokonok azok a pom­pás múmiaarcképek, amelyekből kettőt is bemutat a tárlatunk; a forró sivatagi éghajlat megóvta színeiket a fakulástól, olyan üdék, mintha tegnap festették volna őket. AZ ANTIK RÓMA után a ke­resztény Bizánc lesz Egyiptom ura, a VII. században pedig az iszlám fanatikus csapatai hódít­ják meg. Egyiptom mai lakói, az arabok nincsenek rokonságban az őslakóikkal, de büszkék évez­redes kultúrájukra, amelyet egyébként joggal sorolunk az európai művelődés előzményei közé. Egyiptom tudománya és művészete megtermékenyítette Hellaszt és Rómát, a középkori Európát éppúgy, mint a múlt század festészetét, szobrászatét. Az Operaházunk előtt látható néma szfinxszobrok, vagy a dunaújvárosi vasmű kapuzatá­nak a napjainkban faragott osz­lopfői, meg az ugyanitt levő álta­lános iskola domborművei az egyiptomi művészet szellemének és formáinak szívós továbbélésé­ről tanúskodnak. A modern szob­rászat mestereit gyakran megih­leti a Nílus-parti alkotások mo­numentalitása, szigorúan építé­szeti szerkesztésmódja és nemes nyugalma. A míves faragás, a kü­lönféle kövekkel való mesteri bánásmód, a festmények eredeti színharmóniái, és az olyan re­mek fafaragások, mint az Óbiro­­dalom idejéből való Per­her-nof­­ret, vagy a késői korszak méltó­ságos Sakál-szobra ma is csodá­latra késztetik a művészi szépség iránt érzékeny szemlélőt. Artner Tivadar Szobor a kiállításról A Zeneművészeti Főiskola operatanszakos hallgatóinak vizsgaelőadása Évtizedes hagyomány, hogy a Zeneművészeti Főiskola színpadra készülő énekesnövendékei az évad végén Operaházunkban adnak számot felkészültségükről, fejlő­désükről. Ez az esemény minden évben jelentős, mivel itt dől el, hogy operaszínpadaink a­ követke­­ző években-évtizedekben felfris­síthetik-e együttesüket a műfaj sokoldalúan képzett művészeivel. Az operavizsga anyagát idén el­sősorban Verdi és Puccini stan­dardműveiből állították össze. A Trubadúr és a Traviata, a Bo­hémélet és a Pillangókisasszony kétségkívül alapműve minden jól felépített operarepertoárnak, mégis félő, hogy előbb-utóbb ki­alakuló modern opera­játszási tra­díciónk megsínyli, ha az énekes­képzés középpontjában az olasz ro­mantika áll. A fiatal énekművészek közül elsősorban Ütő Endre nevét kell megemlítenünk. Hangja még bizo­nyára sokat változik, a basszisták orgánuma viszonylag magas élet­korban állapodik meg. Már most is megállapítható volt azonban, hogy Ütő színpadra termett mu­zsikus. Szövegtudása precíz, hi­bátlan, alakításainak nagy drámai ereje van. Hanggal, játékkal egy­aránt megrendítően ábrázolta a Don Carlos Fülöp királyának bel­ső meghasonlottságát, szenvedé­lyét és szenvedését. Produkciója jelentékeny volt Saljapin egykori nagy szerepében, Massenet Don Quijote-jában. ’ Kozma Lajos tenoristát ismeri már az opera mindennapos előd­adásainak közönsége is. Ő leg­utóbb Pelléas szerepében vizsgá­zott — és nem is rosszul. Énekét olaszos lendület jellemezte a Pil­langókisasszony nagy szerelmi kettősében, s a Bohémélet III. felvonásából vett részletben egy­aránt. Játékának merevségét előbb utóbb, remélhetően, le­veti. Tordai Éva jelentős énektudás­ról és alakítókészségről adott szá­mot Cso-cso-szánként, s a Tra­viata utolsó felvonásában, mint címszereplő. Csupán arra kellene ügyelnie, hogy a magasabb han­gokat kevésbé élesen formálja meg.­­ Kisebb alakításokkal feltűnt: Hudoba Rózsa (szoprán), Nagy Sándor (bariton) és a jó színészi készségekkel is rendelkező Bordás György (bariton). Andor Éva Mi­mi szerepében inkább muzikali­tásáról győzött meg, mint valóban operai értékű hanganyagáról. Ho­­rusitzky Adrienné (mezzoszoprán) hangbéli, zenei és színészi kvali­tásai alatta maradtak a vizsga­előadás átlagos színvonalának. Lukács Miklós, az operai sze­repgyakorlat tanára biztos kézzel segítette a lámpalázas ifjú művé­szeket, s időnként forró helyze­tekben mentette meg a produk­ció egységét. Mikó András, a szín­padi játékgyakorlat tanára: Ope­raházunk sok évtizedes hagyomá­nya szerint rendezte az előadást. Ugyanő, mint Operaházunk fő­rendezője, a modern operajátszás egyik hazai reprezentánsa, saját munkáját könnyítené meg, ha nö­vendékeit következetesen a kor­szerű operajátszás szellemében nevelné. Három magyar játékfilm és egy kisfilm a III. moszkvai filmfesztiválon A július 7-én kezdődő III. moszkvai nemzetközi filmfeszti­válon a magyar filmgyártást Ré­­nyi Tamás rendező Legenda a vonaton című mai tárgyú játék­filmje és Kollányi Ágostonnak az iparművészet titkait bemutató Ének a vasról című kisfilmje képviseli. Versenyen kívül még két magyar játékfilmet mutatnak be Moszkvában: Kovács András Isten őszi csillaga című filmjét és Palásthy György Meztelen dip­lomata című vígjátékát. A fesztiválra a napokban hat­tagú delegáció utazik. A küldött­séget Papp Sándor filmfőigazgató vezeti. Tagjai: Kovács András és Rényi Tamás rendezők, Újhelyi Szilárd, a Filmtudományi Intézet igazgatója, Törőcsik Mari, az Is­ten őszi csillaga című film női fő­szereplője és Sinkovits Imre, a Legendar a vonaton főszereplője. A moszkvai filmfesztiválra a zsű­ribe meghívták Herskó János rendezőt. (MTI) Fekete Afrika a függetlenség útján Kiállítás a Nemzeti Múzeum dísztermében Az Országos Béketanács és a Hazafias Népfront rendezésében­­szerdán a Magyar Nemzeti Mú­zeum dísztermében megnyílt a Fekete Afrika a függetlenség út­ján című kiállítás. Gazdag anyag szemlélteti a napjainkban a poli­tikai érdeklődés középpontjában álló afrikai népek életét és har­cait. Fényképek, tárgyi dokumen­tumok, könyvek ismertetik a „fe­kete földrészt”, az afrikai álla­mok, kultúrák kialakulását 1500 —1850 között, a hódítók ellen ví­vott szabadságharcot a XIX. szá­zadban és a gyarmati elnyomás idejét. A kiállítás bemutatja a felszabadult afrikai országok meg­változott életét és a még gyarma­ti elnyomás alatt élő népek har­cait. Ismerteti Magyarország és az afrikai államok­ politikai, gaz­dasági, kulturális kapcsolatainak fejlődését. A kiállítást dr. Sík Endre, az Országos Béketanács alelnöke, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja nyi­totta meg. Jelen volt Dezséry László, az Országos Béketanács főtitkára, Dóra János, a Haza­fias Népfront budapesti bizottsá­gának titkára, továbbá politikai és kulturális életünk sok más képviselője. (MTI) KULTURÁLIS HÍREK MEGFILMESÍTIK Proust Az eltűnt idő nyomában című regé­nyének első részét. A filmet — amely francia—olasz koprodukció lesz —, Visconti rendezi. # JURIJ NAGIBÍN novellája nyo­mán a Felnőttek iskolája címmel hetvenperces tv-játékot forgattak a Magyar Televízió műtermeiben. A forgatókönyvet Deme Gábor írta, rendező: Szőnyi Sándor. A főszereplők: Szemes Mari, Dem­ján Edit, Koncz Gábor. SHAKESPEARE-CIKLUST ter­vez a jövő évadban a debreceni Csokonai Színház, Shakespeare születésének 400. évfordulója al­kalmából. Elsőnek a III. Richard című drámát mutatják be. DIDEROT SZÜLETÉSÉNEK 250. évfordulója alkalmából a Magyar Helikon közreadja az író három kisregényét. A kiadó a harmadik negyedévben dísz­kiadásban jelenteti meg Radnóti összes verseit. A klasszikusok kö­zül Seneca Játék az isteni Clau­­dius haláláról című szatíráját ad­ják ki legközelebb.­­ SZÓFIÁBAN magyar iparmű­vészeti kiállítás nyílik augusztus­ban. Szeptember 7-én bolgár ki­állítás nyílik a Műcsarnokban A bolgár föld 2500 éve cím­­mel. A LENGYELORSZÁGI VENDÉG­­SZEREPLÉSRE utazott a miskolci Nehézipari Egyetem művészeti együttese.

Next