Népszabadság, 1963. szeptember (21. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-24 / 223. szám
A Szovjetunió kormányának nyilatkozata (Folytatás a 3. oldalról.)úgy véli, hogy a hidegháború neki előnyös. Ám valójában a hidegháború „kedvezőbb a mi országainknak”. Később a kínai vezetők ezt a meggyőződésüket egész „elméletté” fejlesztették. „A nemzetközi politika kérdéseiről folytatott beszélgetésekben — mondja a Costa Rica-i Népi Élcsapat Párt Központi Bizottságának 3. plénumán hozott határozat — a kínai vezetők azt mondták elvtársainknak, hogy »a hidegháború jó dolog", hogy »a feszültség állapota jó állapot" a forradalmi harc kibontakoztatása szempontjából.” Ezeket a gondolatokat a Kínai Népköztársaság sajtója is széltében-hosszában hirdeti. Idézzünk néhány példát. A Renmin Ribao 1962 decemberében ezt írta: „Ami azt az állítást illeti, hogy a békés együttélés útján meg lehet teremteni a háború nélküli világot, ez a legteljesebb badarság.” Liao Cseng-csi, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, a Béke-világtanács 1961 decemberi stockholmi ülésszakán ezt bizonygatta: akik azt hiszik, hogy az imperialistákkal megegyezésre lehet jutni és biztosítani lehet a békés együttélés, azok önmagukat csapják be. .. Nézzük meg közelebbről, mit jelentenek tulajdonképpen ezek a tételek. Egyfelől a kínai vezetők azt állítják, hogy a háború elkerülhetetlen mindaddig, amíg van imperializmus, olyan nézeteket hirdetnek, hogy a nemzetközi feszültség, a hidegháború jó dolog. Másfelől az mondják, hogy ha lenne is világháború, akkor sem történnék semmiféle szörnyű dolog, mert még mindig életben maradna az emberiség fele, amely még szebb jövőt építene föl. Ha csokorba szedjük ezeketa nézeteket, akkor világossá válik, hogy egyáltalán nemcsak arról van szó, hogy mi történik, ha a békeerők minden erőfeszítése ellenére az imperialisták háborút robbantanak ki. Nem, az ilyen kijelentések csupán ködösítésre valók. A kínai vezetők álláspontja valóban egészen más megvilágításban rajzolódik ki. Számukra az események fejlődésének háborús változata elkerülhetetlen, és egyenesen kívánatosabb, mintsem a békés változat. Ezek után a kínai vezetők bajosan tüntethetik fel magukat a béke és a békés együttélés híveiként. Ámde a dolog lényege nemcsak az idézetekben és nyilatkozatokban van. A fő dolog az, hogy a Kínai Népköztársaság vezetői az utóbbi években gyakorlatilag is olyan politikát folytatnak, amely nemm hagy semmiféle kétséget afelől, hogy a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésének aláásására törekednek. A kínai vezetők nem hisznek a termonukleáris világháború megakadályozásának lehetőségében, s ennek alapján akadályokat gördítenek az elé, hogy megvalósuljanak a nemzetközi feszültség enyhítése céljából a Szovjetunió és más szocialista országok által javasolt intézkedések. Valahányszor az utóbbi években a szocialista országok, a békeszerető népek erőfeszítései alapján a nemzetközi feszültség enyhülésének jelei mutatkoztak, a Kínai Kommunista Párt vezetői minden eszközzel az enyhülés meghiúsítására törekedtek. Ma már nem forog fenn semminemű kétség afelől, hogy a kínai vezetőknek a kommunista világmozgalom általános vonala ellen irányuló támadását 1959-ben a többi között a nemzetközi feszültség akkor kibontakozó enyhülése, a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti hidegháború bizonyos gyengülése váltotta ki, különösen Hruscsov elvtársnak az Egyesült Államokban tett látogatása után. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy a kínai vezetők éppen ebben az időszakban bonyolódtak fegyveres összetűzésbe az Indiai—kínai határon, ami nemcsak ebben a térségban élezte ki a helyzetet, hanem végeredményben azt célozta, hogy egészében meghiúsítsa a nemzetközi feszültség kibontakozóban levő csökkenését. A kínai—indiai konfliktus kezdetén, 1959-ben a szovjet vezetők nyíltan kijelentették a Kínai Népköztársaság kormányának, hogy a himalájai határterületeit miatt még a régi időkből Kínára és Indiára maradt vita kiélezése és nagy fegyveres konfliktussá válása nem kívánatos. Egy ilyen konfliktus hátrányos következményekkel járt hat nemcsak a kínai —indiai kapcsolatokra, hanem az egész nemzetközi helyzetre. Úgy véljük, hogy a határvitákban s még inkább a kínai—indáihoz hasonló vitában azokat a lenini nézeteket kell követni, amelyek szerint mindennemű határkérdést közös akarattal meg lehet oldani fegyverek alkalmazása nélkül. Ma már mindenki látja, hogy a kínai—indiai konfliktusnak a Himalájában igen káros következményei voltak a béke ügyére, a viszály nagy kárt okozott az ázsiai imperialstaellenes front egységének és rendkívül nehéz helyzetbe hozta India haladó erőit. Mint várható volt, Kína sem nyert semmit. Tekintélye a világ népei, mindenekelőtt pedig Ázsia és Afrika népei előtt egyáltalán nem erősödött. A népek értetlenül és sajnálkozva látták, hogy egy szocialista ország, amely nemrég vívta ki függetlenségét és példát mutatott a népeknek, katonai konfliktusba keveredett egy fiatal semleges állammal, és kihasználva saját katonai fölényét, megkísérelte ily módon a maga számára kedvező megoldást keresni valamilyen területrész kérdésére. A kínai vezetők nem vették figyelembe más szocialista országok és testvérpártok elvtársi tanácsait. Sőt ebben azt vélték látni, hogy nem akarják támogatni őket a nemzetközi küzdőtéren. Ezeket az elvtársi tanácsokat magukra nézve nagy sértésnek tekintették. A Mi váltotta ki a nézeteltéréseket? című cikkben a kínai elvtársak a testvérpártokkal fennálló nézeteltéréseik kezdetét közvetlenül összekapcsolták azzal a ténnyel, hogy a Szovjetunió és más szocialista országok nem támogatták feltétel nélkül Kína álláspontját az indiai—kínai határon támadt viszályban. A Kínai Népköztársaság vezetőinek cselekedetei, amelyek aláássák a semlegességpolitikát, lényegében lehetőséget adnak az imperialista hatalmaknak arra, hogy fokozzák befolyásukat a felszabadult országokban, elsősorban pedig Indiában. Mindez természetesen lefékezheti a nemzeti függetlenségért vívott harc fejlődését, és hátrányosan hathat a nemzetközi küzdőtéren az erőviszonyokra. Ez a magatartás egy semleges országgal szemben annál kevésbé érthető, minthogy a Kínai Népköztársaság kormánya mindenképpen kacérkodik nyíltan reakciós rendszerekkel Ázsiában és Afrikában, köztük olyan országokkal, amelyek imperialista háborús tömbökhöz tartoznak. A kínai vezetők gyakran szovjetellenes célokra akarják kihasználni az Indiának nyújtott szovjet segítséget. Nem mondják meg azonban népüknek az igazságot, azt, hogy a felszabadult országok népeinek nyújtott szovjet segítséget az a törekvés diktálja, hogy ezek az országok megszilárdíthassák gazdasági és politikai pozíciójukat az imperializmus ellen, a függetlenségükért vívott harcban. Ez a politika jutott kifejeződésre Indiával fennálló kapcsolatainkban is. A Szovjetunió segített az angol imperializmus uralmától megszabadult indiai népnek megszilárdítania semlegességét, ellenállni az imperialisták mesterkedéseinek, amelyekkel gazdaságilag béklyóba akarták verni Indiát. Ezt a politikát helyesnek tartottuk és tartjuk ma is, mert megfelel a béke és a szocializmus érdekeinek. Nem felesleges megemlíteni, hogy 1959 előtt a Kínai Népköztársaság Indiával kapcsolatban ugyanilyen politikát folytatott. Bennünket örömmel töltött el a jószomszédi kapcsolatok fejlődése Ázsia két legnagyobb állama között, az, hogy kölcsönösen segítették egymást a békéért vívott harcban az imperializmus agresszív tervei ellen. Megelégedéssel láttuk a kínai és az indiai vezetőik baráti kapcsolatait, a béke javát szolgáló közös megnyilatkozásaikat, különösen pedig a Pancsa Sila elveit, amelyeket Csou En-laj és Nehru miniszterelnök hirdettek meg. Mindennek fényében a kínai—indiai fegyveres konfliktus teljesen váratlanul élte a szovjet embereket, éppúgy, mint a világ egész közvéleményét. A kínai vezetők most vádaskodnak és azt mondják, hogy India Kína ellen támad, s szovjet fegyvereket használ. De hát először is: ez így nem felel meg a valóságnak. Másodszor: ezt a gondolatmenetet követve az indiai kormánynak sokkal több oka lenne kijelenteni, hogy kínai csapatok támadnak India ellen és szovjet fegyvereket használnak, mivel mindenki jól tudja, hogy a Szovjetunió milyen óriási katonai segítséget nyújt Kínának. Mi segítettük, a szocialista Kínát és a békeszerető Indiát, mégpedig a legjobb szándékoktól indíttatva. Ezek a baráti érzések, a béke megszilárdításának érdekei, az imperialistaellenes erők egységének érdekei vezéreltek bennünket akkor, amikor kijelentettük, hogy mélységes sajnálatot kelt bennünk a kínai—indiai konfliktus. Mi ma is úgy véljük, hogy ennek a viszálynak békés úton, tárgyalások útján való rendezése megfelelne a kínai és az indiai nép érdekeinek, a világbéke érdekeinek. Az utóbbi éveikben a kínai fél a szomszédos államok határain olyan tetteket követ el, amelyek alapján azt kell gondolnunk, hogy a Kínai Népköztársaság kormánya egyre jobban eltér a lenini megállapításoktól ebben a kérdésben. A nép figyelmét szándékosan a határkérdésekre összpontosítják, s a Kínai Népköztársaság vezetői mesterségesen szítanak fel nacionalista szenvedélyeket, más népekkel szembeni ellenséges hangulatot. Kínai katonai és polgári személyek 1960 óta rendszeresen megsértik a szovjet határt. Csupán 1962-ben több miint ötezer olyan esetet jegyeztek fel, hogy kínai részről megsértették a szovjet határokat. Kísérletek is történtek a szovjet terület meghatározott részeinek önhatalmú kisajátítására. Egy kínai állampolgárnál, aki átlépte a határt, Hejlungcsiang tartomány népi kormányának utasítását találták, amelyben ez állt: „Az Amur és az Usszuri vitás szigetein a szovjet határőrök gyakran azzal az igénnyel lépnek fel, hogy halászaink hagyják el ezeket a szigeteket. Javasoljuk a halfogás folytatását a vitatott szigeteken, s a szovjet határőröknek megmondani, hogy az említett szigetek Kínához tartoznak, s így a határt nem mi sértjük meg, hanem ők.” Majd a továbbiakban: „.. .semmi esetre sem hívjuk vissza halászainkat ezekről a szigetekről. Feltételezzük, hogy tekintettel az államaink között fennálló baráti kapcsolatokra, a szovjet fél nem tesz erőszakos intézkedéseket, hogy halászainkat kiszorítsa e szigetekről.” A szovjet kormány már több ízben javasolta a Kínai Népköztársaság kormányának, hogy tanácskozzanak a határvonal bizonyos részeinek pontos meghatározásáról mindennemű félreértés lehetőségének kizárása végett. A kínai fél azonban mindig kitér az ilyen megbeszélések elől, s ugyanakkor továbbra is megsérti a határt. Ez a magatartás feltétlenül felkelti a figyelmet, annál is inkább, mert a kínai propaganda határozott célzásokat tesz a szovjet-kínai határvonal egyes részeinek a múltból származó állítólagos igazságtalanságára. Rendkívül veszélyes útra lép azonban az, aki napjainkban mesterségesen vet fel bármilyen területi kérdést, különösen szocialista országok között. Ha az államok ma elkezdenének egymással szemben területi igényeket támasztani ásatag adatokra, elődök sírjaira hivatkozva, kardoskodnának a történelmileg kialakult határvonalak felülvizsgálása mellett, akkor ez semmi jóra sem vezetne, összeveszítené egymással a népeket a béke ellenségeinek örömére. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a múltban a területi viták és igények kérdése sokszor vált feszültségek és konfliktusok forrásaivá az államok között, nacionalista szenvedélyek felszításának eszközévé. Ismeretes, hogy a területi viták és a határkonfliktusok rablóháborúkra szolgáltak ürügyül. A kommunisták ezért következetes hívei a határkérdések tárgyalások útján történő megoldásának. A szocialista országoknak, amelyeket kölcsönös kapcsolataikban a proletár nemzetköziség elvei vezérelnek, más népek számára példát kell mutatniuk a területi kérdések baráti megoldásában. A Szovjetuniónak egyetlen szomszédos állammal sincs semmilyen határkonfliktusa. Erre mi büszkék vagyunk, mert az ilyen helyzet megfelel nemcsak a Szovjetunió érdekeinek, hanem az összes szocialista országok érdekeinek és a világbéke érdekeinek is. A kínai vezetőknek a szocialista országok lenini külpolitikai irányvonala elleni harcában alkalmazott méltatlan fogások szembetűnően megmutatkoznak a Karib-tenger térségében tavaly lejátszódott válsággal kapcsolatos eszmefuttatásaikban. Szeptember 1-én kelt nyilatkozatukban nagy teret szentelnek ennek a kérdésnek. Találhatók a nyilatkozatban olyan állítások, hogy a válság okai „a szovjet vezetők elhamarkodott cselekedetei” voltak, és hogy szovjet rakéták elhelyezése Kubában ,,kalandorkodás” volt. Ide tartozik azután az az alaptalan állításuk is, hogy a rakéták kivonása Kubából „behódolást” jelentett. Mindez megtalálható a Kínai Népköztársaság kormányának nyilatkozatában, de ezeknek az állításoknak egyike sem igaz. Ha valaki a kínai vezetőket hallgatja, akkor úgy tűnik, hogy 1962 októberében nem az amerikai imperializmus agresszivitása sodorta a világot termonukleáris katasztrófa szélére, hogy az amerikai imperializmusnak mindehhez semmi köze sem volt, esze ágában sem volt fenyegetni Kubát. Ez azonban szembetűnő hazugság, amelyre Pekingnek most azért van szüksége, hogy utólagosan megrágalmazza a szovjet kormánynak azokat a cselekedeteit, amelyekkel a válságos pillanatban megvédte a kubai forradalmat az Egyesült Államok katonai intervenciójának veszélyével szemben. Ahhoz, hogy ez a veszély fennállt, hogy szinte napról napra sűrűsödtek a felhők Kuba fölött, sem a kubai vezetők részéről, sem a szovjet kormány részéről nem fért semmiféle kétség. Azt a tényt, hogy a kubai behatolásra megállapodás állt fenn az Egyesült Államok kormánya és a kubai ellenforradalmárok között, és csupán a behatolás pillanatának megválasztásáról volt még szó, fél esztendő múltán nyilatkozatban megerősítette Miro Cardona, a kubai ellenforradalmárok egyik vezére. 1963 áprilisában nyilvánosságra hozta azt a tényt, hogy a kubai ellenforradalmárok egyezményt írtak alá az Egyesült Államok kormányával a kubai behatolás megszervezéséinek kérdéséről. Ilyen körülmények között a Szovjetunió a proletár nemzetköziség szellemében járt el, nem ingadozott, Kuba forradalmi vívmányainak megvédésére rendelkezésre bocsátotta rakéta nukleáris erejét. A kubai nép elszántsága és a szovjet rakéták megtették a magukét. Az amerikai imperializmus nem merte rászánni magát a Kuba elleni támadásra, a behatolási terv meghiúsult, s ezenfelül az Egyesült Államok elnöke biztosítékot is adott, hogy az Egyesült Államok nem intéz támadást Kuba ellen, s ilyen támadástól a jövőben visszatartja saját szövetségeseit is. Mindez világszerte közismert. Nézzük csak, hogyan értékelte Fidel Castro a Szovjetuniónak azokban a zord napokban játszott szerepét, hatalmát, a forradalmi Kuba sérthetetlenségének biztosítására irányuló politikáját. Fidel Castro ezt mondta: „Teljes nagyságában fog ragyogni az az ország, amely egy tőle sok ezer mérföldre levő kis nép megvédése érdekében a termonukleáris háború kockázatának tette ki azt a jólétet, amelyet 45 év építőmunkája hozott létre óriási áldozatok árán! A szovjetek országa, amely a Nagy Honvédő Háborúban a fasiszták ellen több emberéletet vesztett, mint Kuba egész lakossága, hogy megvédelmezze a létezésre és hatalmas gazdagságának kibontakozására irányuló jogát, habozás nélkül vállalta egy súlyos háború kockázatát a mi kis országunk megvédése érdekében! A történelem nem ismer példát hasonló szolidaritásra. Ez az internacionalizmus! Ez a kommunizmus!” Kell-e még valamit hozzátenni Fidel Castro elvtárs e szavaihoz? Így járt el a Szovjetunió a proletár nemzetköziség elveitől vezérelve. Félrevezette a karib-tengeri válság idején Pekingből érkezett uszító „tanácsokat”, amelyek kétségtelenül egy termonukleáris háború örvényébe sodorták volna a világot, ha rájuk hallgattunk volna, nem pedig külpolitikánk lenini irányvonalát követtük volna. Lényegében véve a kínai vezetők rendkívül veszélyes kalandba próbáltak sodorni bennünket, Kubát pedig olyan küzdőtérré változtatni, ahol először próbálták volna ki a Pekingben a kis népek számára megfogalmazott elgondolást: áldozzák föl magukat „az emberiség ragyogó jövője érdekében”. Most, egy évvel a karibi válság után még világosabb, hogy a kínai vezetők szabotálták a szocialista országok megegyezésen alapuló akcióit — amelyeknek célja a szabadság e szigete biztonságának megvédése volt —, s ezzel az imperializmus agresszív erőinek malmára hajtották a vizet. A nyugati imperialista körök leplezetlen megelégedéssel fogadják a Kínai Népköztársaság jelenlegi irányvonalát. Nyíltan kijelentik, hogy a Kínai Népköztársaság kormányának politikája megkönnyíti számukra a karibi térségben a feszültség fenntartására irányuló lépéseket. Mondhatunk-e a kínai vezetőknek erről az irányvonaláról mást, mint azt, hogy az a kubai nép érdekeinek elárulása, a szocialista országok népei érdekeinek elárulása? A szovjet kormány politikáját, amely a karib-tengeri válság békés megoldására, a kubai nép békés munkájának megvédésére irányult, lelkesen és egyöntetűen helyeselte az egész szovjet nép, a föld minden békeszerető embere. Csak a kínai vezetők rendkívüli dühével magyarázható, hogy ők még most is azokra a nehézségekre spekulálnak, amelyek a karibi válság megoldásánál mutatkoztak. Újra meg újra előállnak a Szovjetunió akkor követett politikájáról gyártott provokációs verziójukkal. Nero most először találkoztunk a kínai vezetőknek olyan kijelentésével, hogy a nemzetközi feszültség enyhüléséért, a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttéléséért vívott harc ellenkezik a világforradalom, a nemzeti felszabadító mozgalom IV. feladataival. A kínai vezetők szeptember elsejei kormánynyilatkozatukban szintén felhasználják az alkalmat, hogy újból felvessék ezt a kérdést. Azt állítják, hogy a Szovjetuniónak a békéért és a békés együttélésért folytatott harca nem egyéb, mint „a forradalom letiltása”, megfeledkezés a népek felszabadító harcának érdekeiről. Miután a háború, a béke és a forradalom kérdésének helyes megértése a mi időnkben rend