Népszabadság, 1963. szeptember (21. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-24 / 223. szám

A Szovjetunió kormányának nyilatkozata (Folytatás a 3. oldalról.)­­úgy véli, hogy a hidegháború ne­ki előnyös. Ám valójában a hi­degháború „kedvezőbb a mi or­szágainknak”. Később a kínai vezetők ezt a meggyőződésüket egész „elméletté” fejlesztették. „A nemzetközi politika kérdései­ről folytatott beszélgetésekben — mondja a Costa Rica-i Népi Él­csapat Párt Központi Bizottságá­nak 3. plénumán hozott határozat — a kínai vezetők azt mondták elvtársainknak, hogy »a hideg­háború jó dolog­", hogy »a feszült­ség állapota jó állapot" a forra­dalmi harc kibontakoztatása szempontjából.” Ezeket a gondolatokat a Kínai Népköztársaság sajtója is szélté­­ben-hosszában hirdeti. Idézzünk néhány példát. A Renmin Ribao 1962 decemberében ezt írta: „Ami azt az állítást illeti, hogy a békés együttélés útján meg lehet te­remteni a háború nélküli vilá­got, ez a legteljesebb badarság.” Liao Cseng-csi, a Kínai Kommu­nista Párt Központi Bizottságá­nak tagja, a Béke-világtanács 1961 decemberi stockholmi ülés­szakán ezt bizonygatta: akik azt hiszik, hogy az imperialistákkal megegyezésre lehet jutni és bizto­sítani lehet a békés együttélés, azok önmagukat csapják be. .. Nézzük meg közelebbről, mit jelentenek tulajdonképpen ezek a tételek. Egyfelől a kínai vezetők azt állítják, hogy a háború elkerül­hetetlen mindaddig, amíg van imperializmus, olyan nézeteket hirdetnek, hogy a nemzetközi fe­szültség, a hidegháború jó dolog. Másfelől az mondják, hogy ha lenne is világháború, akkor sem történnék semmiféle szörnyű do­log, mert még mindig életben maradna az emberiség fele, amely még szebb jövőt építene föl. Ha csokorba szedjük ezeket­­a nézeteket, akkor világossá válik, hogy egyáltalán nemcsak arról van szó, hogy mi történik, ha­ a békeerők minden erőfeszítése el­lenére az imperialisták háborút robbantanak ki. Nem, az ilyen kijelentések csupán ködösítésre valók. A kínai vezetők álláspont­ja valóban egészen más megvilá­gításban rajzolódik ki. Számukra az események fejlődésének hábo­rús változata elkerülhetetlen, és egyenesen kívánatosabb, mintsem a békés változat. Ezek után a kínai vezetők ba­josan tüntethetik fel magukat a béke és a békés együttélés hívei­ként. Ámde a dolog lényege nem­csak az idézetekben és nyilatko­­zatokban van. A fő dolog az, hogy a Kínai Népköztársaság ve­zetői az utóbbi években gyakor­latilag is olyan politikát folytat­nak, amely nemm hagy semmiféle kétséget afelől, hogy a külön­böző társadalmi rendszerű orszá­gok békés együttélésének aláásá­­sára törekednek. A kínai vezetők nem hisznek a termonukleáris világháború megakadályozásának lehetőségé­ben, s ennek alapján akadályo­kat gördítenek az elé, hogy megvalósuljanak a nemzetközi feszültség enyhítése céljából a Szovjetunió és más szocialista országok által javasolt intézkedé­sek. Valahányszor az utóbbi években a szocialista országok, a békeszerető népek erőfeszítései alapján a nemzetközi feszültség enyhülésének jelei mutatkoztak, a Kínai Kommunista Párt veze­tői minden eszközzel az enyhülés meghiúsítására törekedtek. Ma már nem forog fenn semminemű kétség afelől, hogy a kínai veze­tőknek a kommunista világmoz­galom általános vonala ellen irá­nyuló támadását 1959-ben a többi között a nemzetközi feszültség akkor kibontakozó enyhülése, a Szovjetunió és az Egyesült Álla­mok közötti hidegháború bizo­nyos gyengülése váltotta ki, kü­lönösen Hruscsov elvtársnak az Egyesült Államokban tett látoga­tása után. Nem lehet véletlennek tekin­teni, hogy a kínai vezetők éppen ebben az időszakban bonyolód­tak fegyveres összetűzésbe az Indiai—kínai határon, ami nem­csak ebben a térségban élezte ki a helyzetet, hanem végeredmény­ben azt célozta, hogy egészében meghiúsítsa a nemzetközi fe­szültség kibontakozóban levő csökkenését. A kínai—indiai konfliktus kez­detén, 1959-ben a szovjet vezetők nyíltan kijelentették a Kínai Népköztársaság kormányának, hogy a himalája­i határterületeit miatt még a régi időkből Kínára és Indiára maradt vita kiélezése és nagy fegyveres konfliktussá válása nem kívánatos. Egy ilyen konfliktus hátrányos következmé­nyekkel járt hat nemcsak a kínai —indiai kapcsolatokra, hanem az egész nemzetközi helyzetre. Úgy véljük, hogy a határvitákban s még inkább a kínai—indáihoz hasonló vitában azokat a lenini nézeteket kell követni, amelyek szerint mindennemű határkérdést közös akarattal meg lehet olda­ni fegyverek alkalmazása nél­kül. Ma már mindenki látja, hogy a kínai—­indiai konfliktusnak a Himalájában igen káros követ­kezményei voltak a béke ügyére, a viszály nagy kárt okozott az ázsiai imperialstaellenes front egységének és rendkívül nehéz helyzetbe hozta India haladó erőit. Mint várható volt, Kína sem nyert semmit. Tekintélye a vi­lág népei, mindenekelőtt pedig Ázsia és Afrika népei előtt egy­általán nem erősödött. A népek értetlenül és sajnál­kozva látták, hogy egy szocialis­ta ország, amely nemrég vívta ki függetlenségét és példát mutatott a népeknek, katonai konfliktusba keveredett egy fiatal semleges ál­lammal, és kihasználva saját kato­nai fölényét, megkísérelte ily mó­don a maga számára kedvező megoldást keresni valamilyen te­rületrész kérdésére. A kínai vezetők nem vették fi­gyelembe más szocialista orszá­gok és testvérpártok elvtársi ta­nácsait. Sőt ebben azt vélték lát­ni, hogy nem akarják támogatni őket a nemzetközi küzdőtéren. Ezeket az elvtársi tanácsokat ma­gukra nézve nagy sértésnek te­kintették. A Mi váltotta ki a nézeteltéréseket? című cikkben a kínai elvtársak a testvérpártok­kal fennálló nézeteltéréseik kez­detét közvetlenül összekapcsolták azzal a ténnyel, hogy a Szovjet­unió és más szocialista országok nem támogatták feltétel nélkül­ Kína álláspontját az indiai—kí­nai határon támadt viszályban. A Kínai Népköztársaság veze­tőinek cselekedetei, amelyek alá­ássák a semlegesség­­politikát, lé­nyegében lehetőséget adnak az imperialista hatalmaknak arra, hogy fokozzák befolyásukat a fel­szabadult országokban, elsősorban pedig Indiában. Mindez természetesen lefékez­heti a nemzeti függetlenségért ví­vott harc fejlődését, és hátrányo­san hathat a­ nemzetközi küzdő­téren az erőviszonyokra. Ez a magatartás egy semleges ország­gal szemben annál kevésbé ért­hető, minthogy a Kínai Nép­­köztársaság kormánya minden­képpen kacérkodik nyíltan reak­ciós rendszerekkel Ázsiában és Afrikában, köztük olyan orszá­gokkal, amelyek imperialista há­borús tömbökhöz tartoznak. A kínai vezetők gyakran szov­­jetellenes célokra akarják ki­használni az Indiának nyújtott szovjet segítséget. Nem mondják meg azonban népüknek az igaz­ságot, azt, hogy a felszabadult országok népeinek nyújtott szov­jet segítséget az a törekvés dik­tálja, hogy ezek az országok meg­szilárdíthassák gazdasági és poli­tikai pozíciójukat az imperializ­mus ellen, a függetlenségükért vívott harcban. Ez a politika jutott kifejeződés­re Indiával fennálló kapcsola­tainkban is. A Szovjetunió segí­tett az angol imperializmus ural­mától megszabadult indiai nép­nek megszilárdítania semlegessé­gét, ellenállni az imperialisták mesterkedéseinek, amelyekkel gazdaságilag béklyóba akarták verni Indiát. Ezt a politikát he­lyesnek tartottuk és tartjuk ma is, mert­ megfelel a béke és a szo­cializmus érdekeinek. Nem felesleges megemlíteni, hogy 1959 előtt a Kínai Népköz­társaság Indiával kapcsolatban ugyanilyen politikát folytatott. Bennünket örömmel töltött el a jószomszédi kapcsolatok fejlődése Ázsia két legnagyobb állama kö­zött, az, hogy kölcsönösen segí­tették egymást a békéért vívott harcban az imperializmus ag­resszív tervei ellen. Megelégedés­sel láttuk a kínai és az indiai vezetőik baráti kapcsolatait, a béke javát szolgáló közös meg­nyilatkozásaikat, különösen pedig a Pancsa Sila elveit, amelyeket Csou En-laj és Nehru miniszter­­elnök hirdettek meg. Mindennek fényében a kínai—indiai fegyve­res konfliktus teljesen váratlanul élte a szovjet embereket, épp­úgy, mint a világ egész közvéle­ményét. A kínai vezetők most vádas­kodnak és azt mondják, hogy In­dia Kína ellen támad, s szovjet fegyvereket használ. De hát elő­ször is: ez így nem felel meg a valóságnak. Másodszor: ezt a gon­dolatmenetet követve az indiai kormánynak sokkal több ok­a len­ne kijelenteni, hogy kínai csapa­tok támadnak India ellen és szov­jet fegyvereket használnak, mivel mindenki jól tudja, hogy a Szov­jetunió milyen óriási katonai se­gítséget nyújt Kínának. Mi segítettük, a szocialista Kí­nát és a békeszerető Indiát, még­pedig a legjobb szándékoktól in­díttatva. Ezek a baráti érzések, a béke megszilárdításának érdekei, az imperialistaellenes erők egy­ségének érdekei vezéreltek ben­nünket akkor, amikor kijelentet­tük, hogy mélységes sajnálatot kelt bennünk a kínai—indiai konfliktus. Mi ma is úgy véljük, hogy ennek a viszálynak békés úton, tárgyalások útján való ren­dezése megfelelne a kínai és az indiai nép érdekeinek, a világbé­ke érdekeinek. Az utóbbi éveikben a kínai fél a szomszédos államok határain olyan tetteket követ el, amelyek alapján azt kell gondolnunk, hogy a Kínai Népköztársaság kormánya egyre jobban eltér a lenini megállapításoktól ebben a kérdés­ben. A nép figyelmét szán­dékosan a határkérdésekre össz­pontosítják, s a Kínai Népköztár­saság vezetői mesterségesen szí­tanak fel nacionalista szenvedé­lyeket, más népekkel szembeni ellenséges hangulatot. Kínai katonai és polgári szemé­lyek 1960 óta rendszeresen meg­sértik a szovjet határt. Csupán 1962-ben több miint ötezer olyan esetet jegyeztek fel, hogy kínai részről megsértették a szovjet ha­tárokat. Kísérletek is történtek a szovjet terület meghatározott részeinek önhatalmú kisajátítá­sára. Egy kínai állampolgárnál, aki átlépte a határt, Hejlungcsiang tartomány népi kormányának utasítását találták, amelyben ez állt: „Az Amur és az Usszuri vi­tás szigetein a szovjet határ­őrök gyakran azzal az igénnyel lépnek fel, hogy halászaink hagyják el ezeket a szigeteket. Javasoljuk a halfogás folytatá­sát a vitatott szigeteken, s a szov­jet határőröknek megmondani, hogy az említett szigetek Kíná­hoz tartoznak, s így a határt nem mi sértjük meg, hanem ők.” Majd a továbbiakban: „.. .semmi esetre sem hívjuk vissza halászainkat ezekről a szigetekről. Feltételezzük, hogy tekintettel az államaink kö­zött fennálló baráti kapcsola­tokra, a szovjet fél nem tesz erő­szakos intézkedéseket, hogy ha­lászainkat kiszorítsa e szigetek­ről.” A szovjet kormány már több ízben javasolta a Kínai Nép­köztársaság kormányának, hogy tanácskozzanak a határvonal bi­zonyos részeinek pontos megha­tározásáról mindennemű félreér­tés lehetőségének kizárása vé­gett. A kínai fél azonban min­dig kitér az ilyen megbeszélések elől, s ugyanakkor továbbra is megsérti a határt. Ez a magatartás feltétlenül felkelti a figyelmet, annál is in­kább, mert a kínai propaganda határozott célzásokat tesz a szovjet-kínai határvonal egyes részeinek a múltból származó állítólagos igazságtalanságára. Rendkívül veszélyes útra lép azonban az, aki napjainkban mesterségesen vet fel bármilyen területi kérdést, különösen szo­cialista országok között. Ha az államok ma elkezdenének egy­mással szemben területi igénye­ket támasztani ásatag adatok­ra, elődök sírjaira hivatkozva, kardoskodnának a történelmileg kialakult határvonalak felül­vizsgálása mellett, akkor ez semmi jóra sem vezetne, össze­­veszítené egymással a népeket a béke ellenségeinek örömére. Nem szabad megfeledkezni ar­ról, hogy a múltban a területi viták és igények kérdése sok­szor vált feszültségek és konf­liktusok forrásaivá az államok között, nacionalista szenvedélyek felszí­tásának eszközévé. Isme­retes, hogy a területi viták és a határkonfliktusok rablóhábo­rúkra szolgáltak ürügyül. A kommunisták ezért következetes hívei a határkérdések tár­gyalások útján történő megoldá­sának. A szocialista országok­nak, amelyeket kölcsönös kap­csolataikban a proletár nemzet­köziség elvei vezérelnek, más népek számára példát kell mu­tatniuk a területi kérdések ba­ráti megoldásában. A Szovjetuniónak egyetlen szomszédos állammal sincs sem­milyen határkonfliktusa. Erre mi büszkék vagyunk, mert az ilyen helyzet megfelel nemcsak a Szovjetunió érdekeinek, hanem az összes szocialista országok ér­dekeinek és a világbéke érde­keinek is. A kínai vezetőknek a szocialis­ta országok lenini külpolitikai irányvonala elleni harcában al­kalmazott méltatlan fogások szembetűnően megmutatkoznak a Karib-tenger térségében ta­valy lejátszódott válsággal kap­csolatos eszmefuttatásaikban. Szeptember 1-én kelt nyilatko­zatukban nagy teret szentelnek ennek a kérdésnek. Találhatók a nyilatkozatban olyan állítá­sok, hogy a válság okai „a szov­jet vezetők elhamarkodott cse­lekedetei” voltak, és hogy szov­jet rakéták elhelyezése Kubá­ban ,,kalandorkod­ás” volt. Ide tartozik azután az az alaptalan állításuk is, hogy a rakéták ki­vonása Kubából „behódolást” jelentett. Mindez megtalálható a Kínai­ Népköztársaság kormá­nyának nyilatkozatában, de ezeknek az állításoknak egyike sem igaz. Ha valaki a kínai vezetőket hallgatja, akkor úgy tűnik, hogy 1962 októberében nem az ame­rikai imperializmus agresszivi­tása sodorta a világot termo­nukleáris katasztrófa szélére, hogy az amerikai imperializ­musnak mindehhez semmi köze sem volt, esze ágában sem volt fenyegetni Kubát. Ez azonban szembetűnő hazugság, amelyre Pekingnek most azért van szük­sége, hogy utólagosan megrá­galmazza a szovjet kormány­nak azokat a cselekedeteit, ame­lyekkel a válságos pillanatban megvédte a kubai forradalmat az Egyesült Államok katonai in­tervenciójának veszélyével szem­ben. Ahhoz, hogy ez a veszély fennállt, hogy szinte napról napra sűrűsödtek a felhők Kuba fölött, sem a kubai vezetők ré­széről, sem a szovjet kormány részéről nem fért semmiféle két­ség. Azt a tényt, hogy a kubai behatolásra megállapodás állt fenn az Egyesült Államok kor­mánya és a kubai ellenforradal­márok között, és csupán a be­hatolás pillanatának megválasz­tásáról volt még szó, fél eszten­dő múltán nyilatkozatban meg­erősítette Miro Cardona, a ku­bai ellenforradalmárok egyik vezére. 1963 áprilisában nyilvá­nosságra hozta azt a tényt, hogy a kubai ellenforradalmárok egyezményt írtak alá az Egye­sült Államok kormányával a ku­bai behatolás megszervezéséinek kérdéséről. Ilyen körülmények között a Szovjetunió a proletár nemzet­köziség szellemében járt el, nem ingadozott, Kuba forradalmi vív­mányainak megvédésére rendel­kezésre bocsátotta rakéta nuk­leáris erejét. A kubai nép el­szántsága és a szovjet rakéták megtették a magukét. Az ameri­kai imperializmus nem merte rászánni magát a Kuba elleni támadásra, a behatolási terv meghiúsult, s ezenfelül az Egye­sült Államok elnöke biztosítékot is adott, hogy az Egyesült Álla­mok nem intéz támadást Kuba ellen, s ilyen támadástól a jövő­ben visszatartja saját szövetsé­geseit is. Mindez világszerte közismert. Nézzük csak, hogyan értékelte Fi­­del Castro a Szovjetuniónak azokban a zord napokban játszott szerepét, hatalmát, a forradalmi Kuba sérthetetlenségének biztosí­tására irányuló politikáját. Fidel Castro ezt mondta: „Teljes nagy­ságában fog ragyogni az az or­szág, amely egy tőle sok ezer mér­földre levő kis nép megvédése ér­dekében a termonukleáris hábo­rú kockázatának tette ki azt a jólétet, amelyet 45 év építőmun­kája hozott létre óriási áldozatok árán! A szovjetek országa, amely a Nagy Honvédő Háborúban a fasiszták ellen több emberéletet vesztett, mint Kuba egész lakos­sága, hogy megvédelmezze a lé­tezésre és hatalmas gazdagságá­nak kibontakozására irányuló jo­gát, habozás nélkül vállalta egy súlyos háború kockázatát a mi kis országunk megvédése érdeké­ben! A történelem nem ismer példát hasonló szolidaritásra. Ez az internacionalizmus! Ez a kommunizmus!” Kell-e még valamit hozzátenni Fidel Castro elvtárs e szavaihoz? Így járt el a Szovjetunió a pro­letár nemzetköziség elveitől ve­zérelve. Félrevezette a karib-ten­­geri válság idején Pekingből ér­kezett uszító „tanácsokat”, ame­lyek kétségtelenül egy termonuk­leáris háború örvényébe sodorták volna a világot, ha rájuk hallgat­tunk volna, nem pedig külpoliti­kánk lenini irányvonalát követ­tük volna. Lényegében véve a kínai vezetők rendkívül veszélyes kalandba próbáltak sodorni ben­nünket, Kubát pedig olyan küz­dőtérré változtatni, ahol először próbálták volna ki a Pekingben a kis népek számára megfogalma­zott elgondolást: áldozzák föl ma­gukat „az emberiség ragyogó jö­vője érdekében”. Most, egy évvel a karibi vál­ság után még világosabb, hogy a kínai vezetők szabotálták a szo­cialista országok megegyezésen alapuló akcióit — amelyeknek célja a szabadság e szigete biz­tonságának megvédése volt —, s ezzel az imperializmus agresszív erőinek malmára hajtották a vi­zet. A nyugati­­ imperialista körök leplezetlen megelégedéssel fogad­ják a Kínai Népköztársaság je­lenlegi irányvonalát. Nyíltan ki­jelentik, hogy a Kínai Népköztár­saság kormányának politikája megkönnyíti számukra a karibi térségben a feszültség fenntartá­sára irányuló lépéseket. Mondha­tunk-e a kínai vezetőknek erről az irányvonaláról mást, mint azt, hogy az a kubai nép érdekeinek elárulása, a szocialista országok népei érdekeinek elárulása? A szovjet kormány politikáját, amely a karib-tengeri válság bé­kés megoldására, a kubai nép békés munkájának megvédésére irányult, lelkesen és egyöntetűen helyeselte az egész szovjet nép, a föld minden békeszerető embe­re. Csak a kínai vezetők rendkí­vüli dühével magyarázható, hogy ők még most is azokra a nehéz­ségekre spekulálnak, amelyek a karibi válság megoldásánál mu­tatkoztak. Újra meg újra előáll­nak a Szovjetunió akkor követett politikájáról gyártott provokációs verziójukkal. Nero most először találkoztunk a kínai vezetőknek olyan kijelen­tésével, hogy a nemzetközi fe­szültség enyhüléséért, a különbö­ző társadalmi rendszerű államok békés együttéléséért vívott harc ellenkezik a világforradalom, a nemzeti felszabadító mozgalom IV. feladataival. A kínai vezetők szeptember elsejei kormánynyi­latkozatukban szintén felhasznál­ják az alkalmat, hogy újból fel­vessék ezt a kérdést. Azt állítják, hogy a Szovjetuniónak a békéért és a békés együttélésért folytatott harca nem egyéb, mint „a forra­dalom letiltása”, megfeledkezés a népek felszabadító harcának ér­dekeiről. Miután a háború, a béke és a forradalom kérdésének helyes megértése a mi időnkben rend­

Next