Népszabadság, 1964. március (22. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-01 / 51. szám

1964. március 1. vasárnap Vita Bonn és Nyugat-Berlin között a húsvéti látogatások megakadályozása ügyében Brandt nyugat-berlini polgár­mester péntek este televíziós be­szédben foglalkozott a demokra­tikus Berlinre érvényes látogatá­si engedélyek problémájával és az ezzel összefüggő tárgyalások megszakadásával. Ismeretes, hogy a nyugat-berlini szenátus maga­tartása miatt csütörtökön félbe­szakadtak azok a tárgyalások, amelyek azt célozták, hogy nyugat-berlini polgárok a húsvéti és pünkösdi ünnepek idején — miként karácsonykor is tették — meglátogathassák a demokratikus Berlinben élő hozzátartozóikat. A tárgyalások megújítására csak áprilisban kerül sor. Brandt televíziós beszéde vilá­gosan feltárta, hogy a látogatási engedélyek kérdésében milyen­­nagy ellentétek vannak a nyugati állásponton belül is, s ezek az el­lentétek egyre inkább szembefor­dítják egymással Nyugat-Berlint és a bonni kormányt. Brandt a karácsonykor kötött megállapo­dást „jó kiindulópontnak” nevez­te újabb megállapodások megkö­téséhez. A nyugatnémet kormány viszont, mint ismeretes, elveti a „karácsonyi gyakorlatot”. Brandt sürgette egy olyan kü­lönbizottság megalapítását, amely magában foglalná mind a bonni kormány, mind a nyugat-berlini szenátus képviselőit, s tagjai kö­zött ott lennének mindhárom po­litikai párt képviselői. E bizott­ság feladata lenne a közös állás­pont kialakítása. Brandt azzal ér­velt, hogy a látogatási engedélyek kérdését nem szabad pártpoliti­kai célokra felhasználni, s a bon­ni kormány nem válhat a nyugat­berlini kereszténydemokraták szócsövévé. A bonni kormány péntek este szokatlanul élesen reagált Brandt nyilatkozatára. A polgármester beszédét „ellentmondásosnak és veszélyesnek” nevezte, és azt ál­lította, hogy Brandt kétségbe vonta Nyugat-Berlin és Nyugat- Németország közös politikájának alapját. A bonni közlemény sze­rint a nyugatnémet politikának „nincs szüksége új koncepcióra...” A nyugatnémet kormány kifo­gásolja, hogy a demokratikus Berlin képviselői Nyugat-Berlin­­ben látogatási engedélyeket ad­hassanak ki, sőt azt is felrója, hogy ezeken az engedélyeiken a demokratikus Berlin mint az NDK fővárosa szerepel. (MTI) Népszavazást a Habsburg-kérdésben! — javasolják az osztrák szocialisták, ellenzik a néppártiak Bécs, február 29. (MTI) Klausnak, az Osztrák Néppárt kancellár­jelöltjének fellépése máris mélyreható ellentétekhez vezetett a szocialistákkal. A vita előterében Habsburg Ottó auszt­riai visszatérésének kérdése áll, amely már tavaly csaknem a 18 éves koalíciós együttműködés fel­borulásához vezetett. Osztrák szocialista körökben rá­mutatnak: Klaus a múlt év őszéig az európai monarchisták tömörü­lésének, a CEDI-nek alelnöke volt, amikor is a néppárt elnökévé való megválasztása után e tisztségéről taktikai meggondolásokból lemon­dott A CEDI örökös elnöke Habsburg Ottó, és tagjai közé so­rolhatja például Franco külügy­miniszterét is. Pifil­ Percevic, a Klaus-féle új néppárti kormány­frakció oktatásügyi minisztere a néppárt fő hangadója volt a Habsburg Ottó visszatérését célzó tavalyi akcióban. „Egy olyan kormány, amelynek Pifil­ Percevic tagja, egyenesen bátorítja Ottót, hogy új kalandba bocsátkozzék” — írja szombati vezércikkében az Arbeiter Zei­tung, a szocialista párt lapja Mivel Klausék jogi szempon­tokra hivatkozva, eddig nem vol­tak hajlandók biztosítékot adni a Habsburg-ügyben, a szocialista párt most népszavazást javasol a kérdésben. Tervét a néppárt me­reven elutasítja. Hétfőre tűzték ki a koalíciós bizottság újabb tárgyalásait. A kiélesedett ellentétek miatt, bécsi politikai körökben már nem szá­molnak azzal, hogy az új kormány a jövő hét közepére megalakul­hat. A jelek szerint a válság to­vább húzódik. koznak annak az álláspontnak a körvonalai is, amelyet Nagy- Britannia az ENSZ-világkonferen­­­cián képviselni fog. Az mindenesetre kitűnik, hogy a konferencia egyik alapproblé­májával, a leszerelés folytán fel­szabaduló tőkék és anyagi eszkö­zök békés célokra fordításával, itt nem foglalkoznak, ennek jelét sem tapasztaltam. Nagyon ködös, és az általánosságok keretében mozgó nyilatkozatok hangzanak csak el a kelet-nyugati kereske­delem fejlesztéséről is. A gazda­sági blokkok nemzetközi kereske­delmet akadályozó vám- és szál­lítási korlátozásainak intézmé­nyes, világméretű felszámolására tervezett lépésről vagy javaslatról szintén nincs hír. N­agy-Britannia, minden jel szerint, hajlandó po­zitív lépésekre, de kétoldalú ke­reskedelmi kapcsolataiban, vagyis ott és akkor, ahol ezt érdekei megkívánják. S végül mélysége­sen hallgatnak az illetékesek ar­ról, hogy milyen szerepe lehet egy kereskedelmi világszervezet léte­sítésének például a fenti kérdés­ben. . A konferenciára vonatkozó an­gol tervekben a fő helyet a gaz­daságilag fejlődő és iparilag fej­lett országok közötti kereskede­lem és segély problémái foglal­ják el. A sajtó sokat hangoztatja, hogy a fejlődő országok kereske­delmi mérlegének hiánya 1970-re becslések szerint eléri a 20 mil­liárd dollárt, ha nem sikerül exportjukat növelni, vagy segély­­lyel pótolni a hiányzó bevétele­ket. "Ez a hiány viszont kedvezőt­lenül befolyásolná a ■világkeres­kedelem egészét is. Tehát Angliá­ban is látják, hogy a fejlett tőkés viszonyoknak érdeke a gyengén fejlettek vásárlóképességének fo­kozása (a nemzetközösség élő ta­núsága ennek); más kérdés, be­vallják-e az elmaradott országok gyengén fejlettségének igazi, ere­dendő okait. A nemzetközi kereskedelem előmozdítására alakult tanács igazgatója nyilatkozott a Népsza­badság londoni tudósítójának a világkereskedelmi értekezletről. A nyilatkozat megvilágítja, hogy milyen pozitív lehetőségek nyíl­nak ezen — a brit hivatalos kö­rök megszabta­k kereteken belül is a világértekezlet előtt Viszont az, ami a brit gazdasági körök álláspontjának érthető korlátai miatt hiányzik e nyilatkozatból, már jelzi a konferencia várható nehézségeit. Roland Berger, a nemzetközi kereskedelem előmozdítására ala­kult brit tanács igazgatója kije­lentette: " Az Egyesült Nemzetek fej­lesztési dekádjának egyik célja, hogy elérje a fejlődő országok jö­vedelmeinek átlagos évi ötszáza­lékos növekedését. Ez viszonylag szerény cél, tekintettel fejlődésük jelenlegi színvonalára (eddig a fejlődés üteme körülbelül évi négy százalék volt), ám még ezt a célt is nehéz lesz elérni, hacsak nem nyúlunk komolyan a kérdés gyökeréhez. Más szóval, a fejlődő országok olyan problémákkal áll­nak szemben, amelyeket nem le­het megoldani csupán a nyers­anyagok vagy éppen könnyűipari cikkek exportjának növelésével vagy az exportárak színvonalá­nak garantálásával. A korlátozá­sok megszüntetése önmagában nem jelentene szükségszerűen gazdasági hasznot a fejlődésben elmaradott országoknak. Minél több gátat lebontanak, annál in­kább lehetővé válna a gazdasági­lag erősebb országoknak, hogy nyomást gyakoroljanak a gyen­gébbre, különösen a gazdasági visszaesés időszakában. Bizonyos, hogy ha folytatódik a kereskedelemben a jelenlegi irányzat, vagyis az, hogy az ipa­rilag fejlett országok kiterjesztik kereskedelmüket, amíg a fejlő­désben elmaradt országokkal folytatott kereskedelem egy hely­ben topog, vagy éppen hanyatlik — ez megbénítaná az egész nem­zetközi kereskedelmet és meg­akadályozná a gazdasági növeke­dést. Ami a kelet—nyugati keres­kedelmet illeti, bár bizonyos ja­vulást tapasztalhattunk az el­múlt években, még hosszú utat kell megjárnunk, amíg elérjük a kereskedelmi forgalom béklyók nélküli szabadságát a központi­lag tervezett gazdasággal rendel­kező országok és a kapitalista or­szágok között. Nagy-Britannia kereskedelme a tervgazdálkodó országokkal még nagyon is korlá­tozott elavult koncepciók és ti­lalmak által. A legutóbbi esemé­nyek megmutatták, hogy a hátrá­nyosan megkülönböztető gyakor­lat még fennáll. Olyan külső be­folyások érvényesülnek például a hitelfeltételek kérdésében vagy a hajózási-szállítási szabályzatok­nál, amelyek kártékonyak, s ame­lyeknek ellent kell állnunk. (Vagy úgy is fogalmazható: eze­ket vissza kell utasítanunk.) Reméljük, hogy a kereskede­lemmel és fejlődéssel foglalkozó világértekezlet komoly figyelmet fordít ezekre a kérdésekre — fe­jeződött be a nyilatkozat. Patkó Imre NÉPSZABADSÁG Udvarolunk a szakembernek? Vannak megfogalmazások, amelyek nyersen bár, de an­nál szemléletesebben mutatják, hogy az emberek egyik-másik csoportja, a politikai közvélemény egyik-másik része miképpen gon­dolkodik. Például annak a kérdő­jellel használt, de inkább kije­lentő értelmű mondatnak, hogy „udvarolunk a szakembernek?” félreérthetetlen hangsúlya van. Kissé szabadon átfogalmazva az a kérdés feszül benne, hogy fel­­borul-e a vezetői alkalmasság megítélésének értékrendje, elad­juk-e a szaktudás egy tál len­cséjéért a kipróbáltság erényét? S még inkább ott leselkedik a kér­dés mögött az a politikai aggoda­lom, hogy a szaktudás előtérbe kerülésével nem kerülnek-e elő­térbe a kispolgári gondolkodású emberek. Mindjárt meg kell mondani, hogy a való helyzet egyáltalán nem ad okot a kérdésnek ilyen nyugtalan beállítására. Nem vál­tozott meg ugyanis a párt politi­kájának az a sarkalatos elve, hogy a szocializmus építését csakis a munkásosztály vezető szerepének következetes érvényesítésével le­het folytatni. Még nem vagyunk túlságosan messze a VIII. kong­resszus időpontjától, jól emlék­szünk az ott hozott határozatra, amely félreérthetetlenül kimond­ja: „Pártunk továbbra is elsősor­ban a munkásosztály aktivitásá­ra, lelkesedésére és öntudatára tá­maszkodik. A párt és a munkás­­osztály megbonthatatlan egysége fejlődésünk legfontosabb záloga. A munkásosztály vezető szerepe fennmarad a szocialista társada­lomban és a kommunizmus épí­tése idején is.” Mi az oka mégis annak, hogy az említett probléma újból és új­ból visszatér egy bizonyos kör­ben, noha időközben sok félreér­tés tisztázódott? A magyarázat több összefüggésből adódik, most csak néhányat említenék. S­ok zavart támaszt a kérdés történelmietlen beállítása Elég széles körben ugyanis a szakemberfogalom majdhogy­nem a polgári osztályhoz való tartozással azonosult. Vannak, akik számára a magasan képzett értelmiség még mindig azt a ré­teget jelenti, amelynek kialakulá­sa összefüggött a polgárság mű­veltségi monopóliumával. Ha pe­dig a szaktudás előtérbe kerülé­séről hallanak, akkor automatiku­san erre a rétegre gondolnak. A tévedés, a történelmiet­len kiindulópont ott van, hogy a kvalifikált értelmiség ma már távolról sem ugyanazt a kört je­lenti, mint tíz—tizenöt évvel ez­előtt. A munkáshatalomnak egyik legnagyobb vívmánya éppen az, hogy időközben képes volt a ma­ga javára billenteni a régebben igen kedvezőtlen arányszámot. Az a képlet, amely egy—másfél évti­zede még érvényes volt — vagy­is a munká­shatalmat képviselő munkásigazgató és mellette a szaktudást képviselő polgári ér­telmiségi főmérnök —, ma már nem érvényes! S nem helytálló ez már jó néhány esztendeje. Már 1961-ben az országban működő diplomásoknak több mint a fele a fordulat éve (1948) után szerzett diplomával rendelkezett. Azóta pedig, már csak biológiai okokból is egyre szűkül az értelmiség korosabb nemzedéke. (Most nem részletezzük, hogy a mai ér­telmiséget politikai szempontból is lehetetlen már mechanikusan „régiekre” és „újakra” feloszta­ni, mert ez a felosztás így nem mondana semmi lényegeset.) Az a gárda pedig, amely 1948-tól kezd­ve valóban csupán jó osztályér­zékére, politikai és élettapasztala­tára támaszkodva, de többségében szakmai outsiderként kezdte, köz­ben ugyancsak felnőtt feladatai­hoz. Egyetemi diplomát szerzett, vagy gazdasági-műszaki tanfolya­mokat végzett, pótolhatatlan gya­korlati tapasztalatokra tett szert, s azok, akikben vezetői kvalitások voltak, ki is bontakoztak. Éo nemrégen a Kohó- és Gépipari­á­ri Minisztérium egy áttekin­tést végzett az ipar átszervezése utáni helyzet személyügyi vonat­kozásairól. Ebből is az derül ki, hogy az iparágak, a nagy- és kö­zépvállalatok élén ma is zömé­ben azok a nevek találhatók, mint amelyekkel „elkezdték” a szocia­lista ipar szervezési-alapozási munkáját De persze, ha a nevek azonosak is, az emberekkel sok minden történt Ugyanaz a név­sor már nem ugyanazt az összeté­telt jelenti képzettségben, mű­veltségben, szellemi kapacitásban. 152 vállalati igazgató közül mind­össze 32 fő a negyven év alatti. 1956-ban 277 vállalati igazgató közül mindössze 36 százaléknak volt egyetemi és főiskolai vég­zettsége. 1960-ban az említett vál­lalatok száma 239-re csökkent, de a felsőfokú végzettséggel rendel­kező igazgatók száma 49 százalék­ra emelkedett. 1963-ban viszont, az ipari összevonásokat követően, a vállalatok száma 152-re csök­kent, ám a felsőfokú képzettség aránya 62 százalékra növekedett. Jóllehet ez a statisztika csak bi­­zonyos szemszögből nézve mond valamit — hiszen a diploma nem minden, sok más követelmény legalább ennyire latba esik a ve­zető elbírálásakor —, azt mégis szemlélteti, hogy a minőségi emelkedést nagyjában-egészében ugyanaz a réteg produkálja. A szakmai színvonalbeli köve­telmények növekedése tehát szük­ségképpen nem jelenti, hogy egyik társadalmi réteg helyett egy másik társadalmi rétegre kel­lene orientálódni. Hadd erősítsük ezt meg egy másik, ugyancsak ér­dekes politikai gondolatokat adó statisztikával. Az említett válla­lati kategóriában a főmérnökök összetétele közben így alakult végzettség szempontjából: 1956- ban a főmérnökök 89 százaléka rendelkezett diplomával, 1960- ban pedig csupán 77 százalék, s 1963-ban az ipari összevonásokat követően emelkedett ez a szám 84 százalékra. Valószínűleg bő­vebb kommentár nélkül is ért­hető, hogy itt igenis voltak eszten­dők, amikor különösen nagy hang­súlyt kellett adni a kipróbáltság­nak, még azon az áron is, hogy egyes elvtársak nem rendelkeztek a beosztásukhoz szükséges vég­zettséggel. Ezek az adatok ugyan csak rész­leteiben mutatják az egészet, de jellemzően példázzák: a párt po­litikájában eddig sem érvénye­sült és ezután sem érvényesülhet olyan törekvés, amely a politikai követelményeket alárendelhető­­nek tartja! D­e persze az életnek, a ter­melésnek az a sajátsága to­vábbra is, hogy előrehalad, vál­tozik. Szinte néhány esztendőre le­hetne sűríteni azoknak a techni­kai-műszaki változásoknak a be­következését, amelyek évtizedek­kel lökték előbbre a fejlődést. Lé­nyegesen megváltoztak a közgaz­dasági tényezők is. Új szakaszába lépett a KGST-együttműködés, új helyzet alakult ki az ország külkereskedelmi és exportviszo­nyaiban, fokozottabb belső igé­nyekkel lép fel a fogyasztás stb. A termelést, az ipart vasfogóként szorítják ezek az új követelmé­nyek, s természetes, hogy ez fe­szültséget teremt a vezetés szint­jén, személyi téren is. S rostál­nak a mai élet igényesebb, álta­lános normái is. Mármost nem lé­nyegtelen körülmény, hogy ezt a rostálódást ki hogyan értelmezi, ki milyen politikai aspektusból közelíti meg. Azok, akik az egész folyamatban nem látnak egyebet, mint hogy most a szakembernek udvarolunk, elferdítik a valósá­got. Még akkor is, ha bizonyítás­képpen egyik-másik jobboldali jelenség példájára is hivatkoznak. Az, hogy létezik beszűkült tech­nokrata szemlélet, és ennek nyo­ma bizonyos műszaki körökben felfedezhető — igaz. Sőt az sem titok, vannak, akik latolgatják, miként lehetne saját céljaik ér­dekében felhasználni a szövetségi politikával kapcsolatos zavaros és megemésztetlen nézeteket. Talán olyanok is akadnak, akik meg­próbálnak favorizálni politikailag kétes „szakembereket”. Ezeket a jelenségeket persze nem lehet fi­gyelmen kívül hagyni, és politi­kailag megfelelően kell reagálni rájuk. Néha azonban a kér­désnek azzal az eltúlzásával is találkozunk, amely, főleg embe­ri gyengeségekben leli magyará­zatát. Vannak elvtársak, akik saját problémáikat igyekeznek másokra is kiterjeszteni, és poli­tikai színezetet adnak annak az egyszerű ténynek, hogy beosztá­sukban lemaradtak a követelmé­nyektől. Márpedig a követelmé­nyek szorítása mindenkit érint, akár „régi”, akár „új” ember. Már csak azért is tarthatatlan ennek valamilyen „proletárelle­nes” jelleget tulajdonítani, mert szó sincs arról, hogy a lemaradás, az alkalmatlanná válás a mun­kásból lett vezető „privilégiuma” lenne. Tucatjával lehetne olyan régi, polgári szaktekintélyeket fel­sorolni, akiknek nevét még 10—15 éve nimbusz övezte az iparban, s ma ezek a nevek nem sokat mon­danak. S odaállíthatjuk ellenpél­dának két országos nagyságrendű gépgyárunk igazgatóját, akik alacsony iskolai végzettségük el­lenére is helytállnak, értékes ve­zetőkké váltak, és lépést tartanak a korszerű követelményekkel. Tu­lajdonképpen az ő helyzetükkel és nem a polgári szakemberekkel kell szembeállítani azokat az elv­társakat, akik, mint vezetők el­maradtak és mind gazdasági, mű­szaki, mind politikai téren a teg­nap kategóriáiban gondolkoznak. Az pedig egyenesen indokolat­lan, hogy miért kellene „udvarol­nunk a szakembereknek”, ami­kor ez a fogalom régen különvált a polgári értelmiség fogalmától és nem lehet mechanikusan azo­nosítani vele. Nem is szólva arról, hogy a párt szövetségi politikájá­nak célja régen is a polgári ér­telmiség megnyerése vagy lojali­tásának biztosítása volt, s az „ud­varlás” soha nem lehet marxista módszer. A dolog lényege, hogy a szak­tudás minden területen és minden szinten előtérbe került. Nem azért, mert ezt valaki így gondolta el, hanem, mert a szo­cializmus építésének érdekei így követelik. A pálya elég széles. Elfér rajta mindenki, aki becsü­letesen akar dolgozni a szocialis­ta társadalomért. Ami pedig a vezetői posztokat illeti, ott poli­tikailag kipróbált, szakmailag jól felkészült emberekre van szükség az iparban is, a népgazdaság minden szintjén. Ez az élet, a szo­cialista fejlődés vastörvénye, s ehhez kell igazodnia a gyakorlat­nak is. Rózsa László 3

Next