Népszabadság, 1964. március (22. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-01 / 51. szám
1964. március 1. vasárnap Vita Bonn és Nyugat-Berlin között a húsvéti látogatások megakadályozása ügyében Brandt nyugat-berlini polgármester péntek este televíziós beszédben foglalkozott a demokratikus Berlinre érvényes látogatási engedélyek problémájával és az ezzel összefüggő tárgyalások megszakadásával. Ismeretes, hogy a nyugat-berlini szenátus magatartása miatt csütörtökön félbeszakadtak azok a tárgyalások, amelyek azt célozták, hogy nyugat-berlini polgárok a húsvéti és pünkösdi ünnepek idején — miként karácsonykor is tették — meglátogathassák a demokratikus Berlinben élő hozzátartozóikat. A tárgyalások megújítására csak áprilisban kerül sor. Brandt televíziós beszéde világosan feltárta, hogy a látogatási engedélyek kérdésében milyennagy ellentétek vannak a nyugati állásponton belül is, s ezek az ellentétek egyre inkább szembefordítják egymással Nyugat-Berlint és a bonni kormányt. Brandt a karácsonykor kötött megállapodást „jó kiindulópontnak” nevezte újabb megállapodások megkötéséhez. A nyugatnémet kormány viszont, mint ismeretes, elveti a „karácsonyi gyakorlatot”. Brandt sürgette egy olyan különbizottság megalapítását, amely magában foglalná mind a bonni kormány, mind a nyugat-berlini szenátus képviselőit, s tagjai között ott lennének mindhárom politikai párt képviselői. E bizottság feladata lenne a közös álláspont kialakítása. Brandt azzal érvelt, hogy a látogatási engedélyek kérdését nem szabad pártpolitikai célokra felhasználni, s a bonni kormány nem válhat a nyugatberlini kereszténydemokraták szócsövévé. A bonni kormány péntek este szokatlanul élesen reagált Brandt nyilatkozatára. A polgármester beszédét „ellentmondásosnak és veszélyesnek” nevezte, és azt állította, hogy Brandt kétségbe vonta Nyugat-Berlin és Nyugat- Németország közös politikájának alapját. A bonni közlemény szerint a nyugatnémet politikának „nincs szüksége új koncepcióra...” A nyugatnémet kormány kifogásolja, hogy a demokratikus Berlin képviselői Nyugat-Berlinben látogatási engedélyeket adhassanak ki, sőt azt is felrója, hogy ezeken az engedélyeiken a demokratikus Berlin mint az NDK fővárosa szerepel. (MTI) Népszavazást a Habsburg-kérdésben! — javasolják az osztrák szocialisták, ellenzik a néppártiak Bécs, február 29. (MTI) Klausnak, az Osztrák Néppárt kancellárjelöltjének fellépése máris mélyreható ellentétekhez vezetett a szocialistákkal. A vita előterében Habsburg Ottó ausztriai visszatérésének kérdése áll, amely már tavaly csaknem a 18 éves koalíciós együttműködés felborulásához vezetett. Osztrák szocialista körökben rámutatnak: Klaus a múlt év őszéig az európai monarchisták tömörülésének, a CEDI-nek alelnöke volt, amikor is a néppárt elnökévé való megválasztása után e tisztségéről taktikai meggondolásokból lemondott A CEDI örökös elnöke Habsburg Ottó, és tagjai közé sorolhatja például Franco külügyminiszterét is. Pifil Percevic, a Klaus-féle új néppárti kormányfrakció oktatásügyi minisztere a néppárt fő hangadója volt a Habsburg Ottó visszatérését célzó tavalyi akcióban. „Egy olyan kormány, amelynek Pifil Percevic tagja, egyenesen bátorítja Ottót, hogy új kalandba bocsátkozzék” — írja szombati vezércikkében az Arbeiter Zeitung, a szocialista párt lapja Mivel Klausék jogi szempontokra hivatkozva, eddig nem voltak hajlandók biztosítékot adni a Habsburg-ügyben, a szocialista párt most népszavazást javasol a kérdésben. Tervét a néppárt mereven elutasítja. Hétfőre tűzték ki a koalíciós bizottság újabb tárgyalásait. A kiélesedett ellentétek miatt, bécsi politikai körökben már nem számolnak azzal, hogy az új kormány a jövő hét közepére megalakulhat. A jelek szerint a válság tovább húzódik. koznak annak az álláspontnak a körvonalai is, amelyet Nagy- Britannia az ENSZ-világkonferencián képviselni fog. Az mindenesetre kitűnik, hogy a konferencia egyik alapproblémájával, a leszerelés folytán felszabaduló tőkék és anyagi eszközök békés célokra fordításával, itt nem foglalkoznak, ennek jelét sem tapasztaltam. Nagyon ködös, és az általánosságok keretében mozgó nyilatkozatok hangzanak csak el a kelet-nyugati kereskedelem fejlesztéséről is. A gazdasági blokkok nemzetközi kereskedelmet akadályozó vám- és szállítási korlátozásainak intézményes, világméretű felszámolására tervezett lépésről vagy javaslatról szintén nincs hír. Nagy-Britannia, minden jel szerint, hajlandó pozitív lépésekre, de kétoldalú kereskedelmi kapcsolataiban, vagyis ott és akkor, ahol ezt érdekei megkívánják. S végül mélységesen hallgatnak az illetékesek arról, hogy milyen szerepe lehet egy kereskedelmi világszervezet létesítésének például a fenti kérdésben. . A konferenciára vonatkozó angol tervekben a fő helyet a gazdaságilag fejlődő és iparilag fejlett országok közötti kereskedelem és segély problémái foglalják el. A sajtó sokat hangoztatja, hogy a fejlődő országok kereskedelmi mérlegének hiánya 1970-re becslések szerint eléri a 20 milliárd dollárt, ha nem sikerül exportjukat növelni, vagy segélylyel pótolni a hiányzó bevételeket. "Ez a hiány viszont kedvezőtlenül befolyásolná a ■világkereskedelem egészét is. Tehát Angliában is látják, hogy a fejlett tőkés viszonyoknak érdeke a gyengén fejlettek vásárlóképességének fokozása (a nemzetközösség élő tanúsága ennek); más kérdés, bevallják-e az elmaradott országok gyengén fejlettségének igazi, eredendő okait. A nemzetközi kereskedelem előmozdítására alakult tanács igazgatója nyilatkozott a Népszabadság londoni tudósítójának a világkereskedelmi értekezletről. A nyilatkozat megvilágítja, hogy milyen pozitív lehetőségek nyílnak ezen — a brit hivatalos körök megszabtak kereteken belül is a világértekezlet előtt Viszont az, ami a brit gazdasági körök álláspontjának érthető korlátai miatt hiányzik e nyilatkozatból, már jelzi a konferencia várható nehézségeit. Roland Berger, a nemzetközi kereskedelem előmozdítására alakult brit tanács igazgatója kijelentette: " Az Egyesült Nemzetek fejlesztési dekádjának egyik célja, hogy elérje a fejlődő országok jövedelmeinek átlagos évi ötszázalékos növekedését. Ez viszonylag szerény cél, tekintettel fejlődésük jelenlegi színvonalára (eddig a fejlődés üteme körülbelül évi négy százalék volt), ám még ezt a célt is nehéz lesz elérni, hacsak nem nyúlunk komolyan a kérdés gyökeréhez. Más szóval, a fejlődő országok olyan problémákkal állnak szemben, amelyeket nem lehet megoldani csupán a nyersanyagok vagy éppen könnyűipari cikkek exportjának növelésével vagy az exportárak színvonalának garantálásával. A korlátozások megszüntetése önmagában nem jelentene szükségszerűen gazdasági hasznot a fejlődésben elmaradott országoknak. Minél több gátat lebontanak, annál inkább lehetővé válna a gazdaságilag erősebb országoknak, hogy nyomást gyakoroljanak a gyengébbre, különösen a gazdasági visszaesés időszakában. Bizonyos, hogy ha folytatódik a kereskedelemben a jelenlegi irányzat, vagyis az, hogy az iparilag fejlett országok kiterjesztik kereskedelmüket, amíg a fejlődésben elmaradt országokkal folytatott kereskedelem egy helyben topog, vagy éppen hanyatlik — ez megbénítaná az egész nemzetközi kereskedelmet és megakadályozná a gazdasági növekedést. Ami a kelet—nyugati kereskedelmet illeti, bár bizonyos javulást tapasztalhattunk az elmúlt években, még hosszú utat kell megjárnunk, amíg elérjük a kereskedelmi forgalom béklyók nélküli szabadságát a központilag tervezett gazdasággal rendelkező országok és a kapitalista országok között. Nagy-Britannia kereskedelme a tervgazdálkodó országokkal még nagyon is korlátozott elavult koncepciók és tilalmak által. A legutóbbi események megmutatták, hogy a hátrányosan megkülönböztető gyakorlat még fennáll. Olyan külső befolyások érvényesülnek például a hitelfeltételek kérdésében vagy a hajózási-szállítási szabályzatoknál, amelyek kártékonyak, s amelyeknek ellent kell állnunk. (Vagy úgy is fogalmazható: ezeket vissza kell utasítanunk.) Reméljük, hogy a kereskedelemmel és fejlődéssel foglalkozó világértekezlet komoly figyelmet fordít ezekre a kérdésekre — fejeződött be a nyilatkozat. Patkó Imre NÉPSZABADSÁG Udvarolunk a szakembernek? Vannak megfogalmazások, amelyek nyersen bár, de annál szemléletesebben mutatják, hogy az emberek egyik-másik csoportja, a politikai közvélemény egyik-másik része miképpen gondolkodik. Például annak a kérdőjellel használt, de inkább kijelentő értelmű mondatnak, hogy „udvarolunk a szakembernek?” félreérthetetlen hangsúlya van. Kissé szabadon átfogalmazva az a kérdés feszül benne, hogy felborul-e a vezetői alkalmasság megítélésének értékrendje, eladjuk-e a szaktudás egy tál lencséjéért a kipróbáltság erényét? S még inkább ott leselkedik a kérdés mögött az a politikai aggodalom, hogy a szaktudás előtérbe kerülésével nem kerülnek-e előtérbe a kispolgári gondolkodású emberek. Mindjárt meg kell mondani, hogy a való helyzet egyáltalán nem ad okot a kérdésnek ilyen nyugtalan beállítására. Nem változott meg ugyanis a párt politikájának az a sarkalatos elve, hogy a szocializmus építését csakis a munkásosztály vezető szerepének következetes érvényesítésével lehet folytatni. Még nem vagyunk túlságosan messze a VIII. kongresszus időpontjától, jól emlékszünk az ott hozott határozatra, amely félreérthetetlenül kimondja: „Pártunk továbbra is elsősorban a munkásosztály aktivitására, lelkesedésére és öntudatára támaszkodik. A párt és a munkásosztály megbonthatatlan egysége fejlődésünk legfontosabb záloga. A munkásosztály vezető szerepe fennmarad a szocialista társadalomban és a kommunizmus építése idején is.” Mi az oka mégis annak, hogy az említett probléma újból és újból visszatér egy bizonyos körben, noha időközben sok félreértés tisztázódott? A magyarázat több összefüggésből adódik, most csak néhányat említenék. Sok zavart támaszt a kérdés történelmietlen beállítása Elég széles körben ugyanis a szakemberfogalom majdhogynem a polgári osztályhoz való tartozással azonosult. Vannak, akik számára a magasan képzett értelmiség még mindig azt a réteget jelenti, amelynek kialakulása összefüggött a polgárság műveltségi monopóliumával. Ha pedig a szaktudás előtérbe kerüléséről hallanak, akkor automatikusan erre a rétegre gondolnak. A tévedés, a történelmietlen kiindulópont ott van, hogy a kvalifikált értelmiség ma már távolról sem ugyanazt a kört jelenti, mint tíz—tizenöt évvel ezelőtt. A munkáshatalomnak egyik legnagyobb vívmánya éppen az, hogy időközben képes volt a maga javára billenteni a régebben igen kedvezőtlen arányszámot. Az a képlet, amely egy—másfél évtizede még érvényes volt — vagyis a munkáshatalmat képviselő munkásigazgató és mellette a szaktudást képviselő polgári értelmiségi főmérnök —, ma már nem érvényes! S nem helytálló ez már jó néhány esztendeje. Már 1961-ben az országban működő diplomásoknak több mint a fele a fordulat éve (1948) után szerzett diplomával rendelkezett. Azóta pedig, már csak biológiai okokból is egyre szűkül az értelmiség korosabb nemzedéke. (Most nem részletezzük, hogy a mai értelmiséget politikai szempontból is lehetetlen már mechanikusan „régiekre” és „újakra” felosztani, mert ez a felosztás így nem mondana semmi lényegeset.) Az a gárda pedig, amely 1948-tól kezdve valóban csupán jó osztályérzékére, politikai és élettapasztalatára támaszkodva, de többségében szakmai outsiderként kezdte, közben ugyancsak felnőtt feladataihoz. Egyetemi diplomát szerzett, vagy gazdasági-műszaki tanfolyamokat végzett, pótolhatatlan gyakorlati tapasztalatokra tett szert, s azok, akikben vezetői kvalitások voltak, ki is bontakoztak. Éo nemrégen a Kohó- és Gépipariári Minisztérium egy áttekintést végzett az ipar átszervezése utáni helyzet személyügyi vonatkozásairól. Ebből is az derül ki, hogy az iparágak, a nagy- és középvállalatok élén ma is zömében azok a nevek találhatók, mint amelyekkel „elkezdték” a szocialista ipar szervezési-alapozási munkáját De persze, ha a nevek azonosak is, az emberekkel sok minden történt Ugyanaz a névsor már nem ugyanazt az összetételt jelenti képzettségben, műveltségben, szellemi kapacitásban. 152 vállalati igazgató közül mindössze 32 fő a negyven év alatti. 1956-ban 277 vállalati igazgató közül mindössze 36 százaléknak volt egyetemi és főiskolai végzettsége. 1960-ban az említett vállalatok száma 239-re csökkent, de a felsőfokú végzettséggel rendelkező igazgatók száma 49 százalékra emelkedett. 1963-ban viszont, az ipari összevonásokat követően, a vállalatok száma 152-re csökkent, ám a felsőfokú képzettség aránya 62 százalékra növekedett. Jóllehet ez a statisztika csak bizonyos szemszögből nézve mond valamit — hiszen a diploma nem minden, sok más követelmény legalább ennyire latba esik a vezető elbírálásakor —, azt mégis szemlélteti, hogy a minőségi emelkedést nagyjában-egészében ugyanaz a réteg produkálja. A szakmai színvonalbeli követelmények növekedése tehát szükségképpen nem jelenti, hogy egyik társadalmi réteg helyett egy másik társadalmi rétegre kellene orientálódni. Hadd erősítsük ezt meg egy másik, ugyancsak érdekes politikai gondolatokat adó statisztikával. Az említett vállalati kategóriában a főmérnökök összetétele közben így alakult végzettség szempontjából: 1956- ban a főmérnökök 89 százaléka rendelkezett diplomával, 1960- ban pedig csupán 77 százalék, s 1963-ban az ipari összevonásokat követően emelkedett ez a szám 84 százalékra. Valószínűleg bővebb kommentár nélkül is érthető, hogy itt igenis voltak esztendők, amikor különösen nagy hangsúlyt kellett adni a kipróbáltságnak, még azon az áron is, hogy egyes elvtársak nem rendelkeztek a beosztásukhoz szükséges végzettséggel. Ezek az adatok ugyan csak részleteiben mutatják az egészet, de jellemzően példázzák: a párt politikájában eddig sem érvényesült és ezután sem érvényesülhet olyan törekvés, amely a politikai követelményeket alárendelhetőnek tartja! De persze az életnek, a termelésnek az a sajátsága továbbra is, hogy előrehalad, változik. Szinte néhány esztendőre lehetne sűríteni azoknak a technikai-műszaki változásoknak a bekövetkezését, amelyek évtizedekkel lökték előbbre a fejlődést. Lényegesen megváltoztak a közgazdasági tényezők is. Új szakaszába lépett a KGST-együttműködés, új helyzet alakult ki az ország külkereskedelmi és exportviszonyaiban, fokozottabb belső igényekkel lép fel a fogyasztás stb. A termelést, az ipart vasfogóként szorítják ezek az új követelmények, s természetes, hogy ez feszültséget teremt a vezetés szintjén, személyi téren is. S rostálnak a mai élet igényesebb, általános normái is. Mármost nem lényegtelen körülmény, hogy ezt a rostálódást ki hogyan értelmezi, ki milyen politikai aspektusból közelíti meg. Azok, akik az egész folyamatban nem látnak egyebet, mint hogy most a szakembernek udvarolunk, elferdítik a valóságot. Még akkor is, ha bizonyításképpen egyik-másik jobboldali jelenség példájára is hivatkoznak. Az, hogy létezik beszűkült technokrata szemlélet, és ennek nyoma bizonyos műszaki körökben felfedezhető — igaz. Sőt az sem titok, vannak, akik latolgatják, miként lehetne saját céljaik érdekében felhasználni a szövetségi politikával kapcsolatos zavaros és megemésztetlen nézeteket. Talán olyanok is akadnak, akik megpróbálnak favorizálni politikailag kétes „szakembereket”. Ezeket a jelenségeket persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, és politikailag megfelelően kell reagálni rájuk. Néha azonban a kérdésnek azzal az eltúlzásával is találkozunk, amely, főleg emberi gyengeségekben leli magyarázatát. Vannak elvtársak, akik saját problémáikat igyekeznek másokra is kiterjeszteni, és politikai színezetet adnak annak az egyszerű ténynek, hogy beosztásukban lemaradtak a követelményektől. Márpedig a követelmények szorítása mindenkit érint, akár „régi”, akár „új” ember. Már csak azért is tarthatatlan ennek valamilyen „proletárellenes” jelleget tulajdonítani, mert szó sincs arról, hogy a lemaradás, az alkalmatlanná válás a munkásból lett vezető „privilégiuma” lenne. Tucatjával lehetne olyan régi, polgári szaktekintélyeket felsorolni, akiknek nevét még 10—15 éve nimbusz övezte az iparban, s ma ezek a nevek nem sokat mondanak. S odaállíthatjuk ellenpéldának két országos nagyságrendű gépgyárunk igazgatóját, akik alacsony iskolai végzettségük ellenére is helytállnak, értékes vezetőkké váltak, és lépést tartanak a korszerű követelményekkel. Tulajdonképpen az ő helyzetükkel és nem a polgári szakemberekkel kell szembeállítani azokat az elvtársakat, akik, mint vezetők elmaradtak és mind gazdasági, műszaki, mind politikai téren a tegnap kategóriáiban gondolkoznak. Az pedig egyenesen indokolatlan, hogy miért kellene „udvarolnunk a szakembereknek”, amikor ez a fogalom régen különvált a polgári értelmiség fogalmától és nem lehet mechanikusan azonosítani vele. Nem is szólva arról, hogy a párt szövetségi politikájának célja régen is a polgári értelmiség megnyerése vagy lojalitásának biztosítása volt, s az „udvarlás” soha nem lehet marxista módszer. A dolog lényege, hogy a szaktudás minden területen és minden szinten előtérbe került. Nem azért, mert ezt valaki így gondolta el, hanem, mert a szocializmus építésének érdekei így követelik. A pálya elég széles. Elfér rajta mindenki, aki becsületesen akar dolgozni a szocialista társadalomért. Ami pedig a vezetői posztokat illeti, ott politikailag kipróbált, szakmailag jól felkészült emberekre van szükség az iparban is, a népgazdaság minden szintjén. Ez az élet, a szocialista fejlődés vastörvénye, s ehhez kell igazodnia a gyakorlatnak is. Rózsa László 3