Népszabadság, 1964. április (22. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-15 / 87. szám

8 DCÉFERNYŐJ A TENKES KAPITÁNYA IGEN NÉPSZERŰ MŰFAJ a televízióban — gyermekek és felnőttek szemében egyaránt — a folytatásos kalandfilm. Idáig a területen behozatalra szorul­tunk — a Robin Hood és a Teli Vilmos sikere azonban felvetette annak szükségességét, hogy a mi televíziónk is próbálkozzék ilyen irányban. Így született meg A Tenkes kapitánya, az első magyar tizenhárom folytatásos történel­mi kalandfilm, amelyet Örsi Fe­renc írt és Fejér Tamás rende­zett és amelyet három hónapon át hétről hétre nagy izgalommal várt az ország gyermeklakossá­ga és — valljuk be — nem cse­kély számú felnőtt néző is. Mi e műfaj sikerének a titka? Mit vár tőle az ifjú — vagy lélek­ben ifjú — néző? Nyilván nem széleskörűen ábrázolt átfogó tör­ténelmi korképet, nem is lélek­tanilag hiteles emberábrázolást, hanem kötetlenül csapongó me­sét, az izgalmas romantika örök hatásosságát és a legegyszerűbb, áttétel nélküli eszmei mondani­­valót: az igazságért harcoló hős minden helyzetben és minden körülmények között győzedel­meskedjék a zsarnokság és a go­noszság felett. Demokratikus mű­faj ez, sok tekintetben­ rokon a népmesével és a mondával. Nem a konkrét történelmi igazságot kell ábrázolnia, hanem a nép visz­­szavetített történelmi vágyait, mintegy kárpótlásul az egykor elszenvedett nyomorúságért. Ter­mészetesen e mesebeli igazság­nak tükröznie kell azért a törté­nelem igazságát is, részleteiben igaznak és hihetőnek kell lennie, még akkor is, ha végső kicsen­gésében a kötelező happy end nem minden esetben egyezik a történelmi valósággal. Nos, a Tenkes alkotói e mű­faji szabályokat szem előtt tar­tották. Jól választották a témát­ a Rákóczi-szabadságharc , egy olyan periódusába helyezték tör­ténetüket, amikor a helyi győ­zelmek történelmi ténye igen sok kalandalkalmat teremtett a mese számára. S hogy a törté­net hőséül sohasem élt személyt választottak — ezzel a meseszer­zés teljes szabadságát biztosítot­ták. EKE MÁTÉ IGAZI ROMAN­TIKUS, NÉPI KALANDHŐS —­­ ha nem is tud úgy lovagolni, vívni, verekedni, mint közismert műfaji elődei —, győzni ugyan­úgy tud, cselfogásai, kockázatos vállalkozásai neki is mindig si­kerülnek. A sikert megelőző, né­ha igazán életveszélyes kompliká­ciók csak a diadal értékét növe­lik s ha még ehhez azt is fel tudnánk érvként sorakoztatok hogy hősünk ellenfelei csak egy kicsivel okosabbak és ügyeseb­bek lettek volna — igazán hiány­talan lenne az öröm. Sajnos, azon­ban itt van a film nem teljes si­kerének a kulcsa. A történelmi hitelességet ugyanis nem kérjük számon a kurucok átlagon felüli képességein — ez a műfajban ugyanis kötelező szabály —, de számon kell kérni a labancok át­lagon aluli ostobaságán, mert ez bizonyos mértékig még a mese­­mondanivaló hitelét is elveszi. A hősnek a mesében igazi hétfejű sárkányt kell legyőznie, vagy hogy a témánál maradjunk, igazi kétfejű sast é­s itt bizony a kétfejű sas inkább hasonlít a Háry János-féle kendermaggal etetett szelíd háziállatra, mint a Habsburgok vérszomjas jelképé­re. Persze fel lehetne érvként hoz­ni azt, hogy a romantika mellé az alkotók beiktatták a műfaj korszerű kiegészítőjét, az ironi­kus humort is. Helyenként való­ban öntudatosan vállalták a „sohasem töltünk, csak lövünk” elvét, e tekintetben azonban, saj­nos, nem voltak eléggé követke­zetesek, s így néhány bohóza­­tos megoldás éppen az irónia hiá­nyában maradt meglehetősen la­pos. Az ezredesnek nyilván min­den kaland végén pórul kellett járnia, az is nyilvánvaló, hogy megölni nem lehetett, hiszen ak­kor hogy folytatódtak volna a kalandok — a sok tésztába, iszapba, koromba mártogatás azonban kevés volt Eke Máté igazi üdvösségéhez. E műfaj kö­nyörtelen követelménye az öt­letgazdagság, s e tekintetben még bizony sokat kell tanulni a mű­faj mestereitől. NAGY ERÉNYE A FILMNEK a színhelyül választott táj, a sik­­lósi vár környékének szépsége, kár, hogy a gyakori távoli fotog­­rafálás miatt a képernyőn ez nem mindig érvényesült eléggé. A szí­nészek kiválogatásában a rendező az egyedül lehetséges utat követ­te: nem az em­berábrázolási lehe­tőségeket tekintette elsődlegesnek, hanem azt, hogy a kiválasztott színész megjelenésével, külső adottságaival és szerepköri karak­terével megfelel-e a figura köve­telményeinek. A nehéz munkakö­rülmé­nyek nem is tették volna lehetővé az elmélyültebb ember­­ábrázolást, viszont ehelyett nagy szükség lett volna a színészek na­gyobb fizikai ügyességére, lova­golni, vívni, verekedni tudására, akrobatikus képességeire. Ennek hiánya azonban nem írható a filmben szereplő egyes színészek rovására, hiszen ez végső soron színészképzésünk egyik fogyaté­kosságát tükrözi csupán. A sok szereplő méltatására nem vállalkozhatunk. Zem­be Ferenc Jake Mátéjáról azonban el kell mondani, hogy e figura méltán lett hallatlanul népszerű a ma­gyar ifjúság körében és ez bizo­nyos fokig fokmérője a film si­kerének is. Néhány igen gyengén sikerült epizódtól eltekintve, egészében jó szórakozást nyújtott a film. Sok kaland igazán érdekes volt és megfelelő ötletgazdagsággal tulaj­donképpen még sok-sok kalan­don keresztül lehetett volna foly­tatni a mesét. Hiszen az ilyen ka­­landsorozatot befejezni szinte ne­hezebb, mint folytatni, mivel ép­pen a befejezés pillanatában szo­kott összeütközni a kaland ro­mantikája a történelem valóság­igényével. Így történt ez a Tenkes esetében is. Az egyik utolsó foly­tatásban a császári ezredes elfog­ja a kapitányt és azt kérdezi tő­le: „Remélem, tudja, mi lesz a sorsa?” Mire a kapitány öntuda­tosan így feled: „Végén csattan az ostor, ezredes úr!” És mivel a ka­­landfiilmben a hősnek mindig iga­za van és mindig győzedelmeske­dik, a néző joggal elvárja, hogy Eke Máté és legényei úgy elkerge­tik a császári elnyomókat, hogy hírmondó sem marad belőlük. S hogy ez a valóságban mégsem így történt, arról igazán nem a film alkotói tehetnek, hanem a törté­nelem.­ ­» Katona Ferenc Magyar zeneművek a bromsgrove-i zenei fesztiválon Az angliai Bromsgrove-ban a londoni magyar nagykövetség közreműködésével április 11 és május 2 között zenei fesztivált rendeznek Liszt, Bartók, Kodály és Dohnányi művekből. A feszti­vál ünnepélyes megnyitásán a bromsgrove-i szimfonikus zenekar adott hangversenyt. Előtte A. Le­­wis professzor, a birminghami egyetem zenei tanszékének vezető tanára méltatta a magyar zenei fesztivál jelentőségét. A hangver­senysorozat műsorában a többi között Kentner Lajos, David Wild és Harold Taylor zongoraművész, Rózsa Zsuzsa hegedűművész, Ju­lian Bream gitárművész, Kim Borg baritonista, John Leach cimbalomművész, és több más művész, illetve művészegyüttes lép fel. Május 22-23: Makarenko-emlékü­lés Makarenko születésének 75. és halálának 25. évfordulója alkal­mából a Pedagógusok Szakszer­vezete a Művelődésügyi Minisz­tériummal és a Magyar—Szovjet Baráti Társasággal május 22— 23-án emlékülést rendez Budapes­ten, az Építők Rózsa Ferenc Mű­velődési Házában. Az emlékülé­sen elhangzó bevezető előadás, amelyet Szarka József, az Orszá­gos Pedagógiai Intézet főigazga­tója tart, továbbá a korreferátu­mok Makarenko műveinek, a ma­gyar szocialista pedagógiára gya­korolt hatásával és alkalmazásá­val foglalkoznak. Május 22-én pedagógus-nagy gyűlés lesz, ezen Nagy Sándor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem neveléstudományi tanszékének vezetője mond ünnepi beszédet. Ezt követően a Budapesti Pedagó­gusok Központi Művelődési Ottho­nának ének- és zenekara ad mű­sort A Nagybácsim című filmkomé­diát és az Hulot úr nyaral­t meg­alkotó Jacques Tati azt nyilat­kozta egy interjúban, hogy a régi híradófelvételek a komikum ki­­apadhatatlanul bő forrásai. S valóban, ha ezt az olasz doku­mentumfilmet nézzük (fiatal bal­oldali filmesek munkáját), amin fel-feltűnik Benito Mussolini iz­mos feje és agresszívan szónok­ló arca: kénytelenek vagyunk ne­vetni. Nevetni kell azon a na­gyon katonásra összehúzott szú­rós tekinteten, ahogyan egy-egy szónoklatában hatást várva, vi­déki ripacsként rámered az őt hallgató tömegre: most lehet tapsolni! Vagy nem lehet neve­tés nélkül végignézni a meztelen felsőtestű Ducét, a nép közé pó­­zos póztalansággal „elegyedő” nemzetvezetőt, aki megmutatan­dó, mennyire közös vezetőnek és vezetettnek a dolga: látványos cirkuszként együtt csépel a nép egészen egyszerű gyermekeivel, Jacques Tatinak igaza volt. A felvevőgép — amelyet szokás ke­gyetlennek, kíméletlennek, lelep­­lezőnek mondani — kemény tár­gyilagossággal mutatja meg azo­kat a villanásnyi elengedett pil­lanatokat, amikor a demagóg póz, a nyilvánosságnak szánt arcra húzott szerep meghasad és a szempillantásnyi résen át kitet­szik a magánemberi lényeg. Mér­hetetlenül komikus ennek a ket­tősségnek a filmhíradókban való lelepleződése. Nem direkt leleplezés ez. Hi­szen ki tételezné fel a fasiszta Olaszország híradóoperatőrjeiről, hogy Mussolinit hátrányos szín­ben, pojácaként akarták volna feltüntetni. Egyszerűen arról van szó, hogy a sok kilométer hosz­­szú híradóanyagból Lina Micciche, Lino Del Fra és Cecília Mangini jó szemmel válogattak, okosan csoportosítottak és kellő humor­érzékük volt a Duce gyenge pil­lanatainak megmutatásához. Any­­nyiféle kosztümöt kell felöltenie egy magára valamit is adó diktá­tornak, annyiféle szerepet kell megformálnia — szerencsére nem mindig ugyanaz előtt a közönség előtt —, hogy bármely átváltozó képességű filmkomikusnak is be­csületére válnék. Mussolini, a közszereplő hordószónok, az ön­mutogató újságíró, ellenállhatat­lan komikusnak tűnik. A film al­kotói legváltozatosabb szerepeit szembesítik egymással. Rendkívül mulatságos és leleplező látni a keménykalapos, hérceg tartású civilt (aki olyan, mint egy szá­zad eleji anarchista); a frakkját majd szétfeszítő, s még kissé új­gazdag idegenséggel viselő fris­sen kinevezett miniszterelnököt; a fekete Inget hordó, szíjaa­cca­tos-öves fasiszta népvezért, aki nagyra hízott, kései vízicserkész­nek hat. Látjuk Mussolinit toll­­bóbitás légionáriussisakban, ki­vont karddal hadat vezényelni az abesszíniai háborúban; látjuk zsa­­kettes államférfiként, fehér kesz­tyűben alapkövet letenni; látjuk bricseszben, amatőr kőműves­ként; látjuk, amint a hízásra haj­lamos, korosodó férfiú mindent elkövet kondíciójának fenntartá­sára: lovagol, akadályt ugrat, vív, úszik és közéleti kondícióját rek­lámszerepekkel tartja fenn: egy vaporetto fedélzetén találkozik a fecsegő D’Annunzióval (áld költő­nek, szerelmes férfiúnak, repülő­tisztnek volt akkora bohóc, mint a Duce). Káprázatos kabaréjele­net ez a Mussolini—D’Annunzio­­duett. A nyugdíjas költő és el­aggott világfi locsog-locsog, az államférfi kényszeredetten hall­gatja, érdeklődést mímel, hiszen a filmhíradó figyelő egy­ szeme előtt történik a jelenet és szüksé­ge van a népszerűséghez a költő barátságára. Pompás pojáca. De mint minden, igazán nagy bohóc, nemcsak nevetséget fa­kaszt, hanem rémületet is. Nem ártalmatlan mulattató volt Mus­solini, hanem ártalmas fenevad. Nem gyilkos humora marad fenn a történelem előtt, hanem gyil­kosságai. S nem szólófigurája volt korának — amit a filmösz­­szeállítás nagyszerűen elemez —, hanem csak egy a káros politikai bohóc történelmi előadásban.’ G. B. Shaw Genf 1938-ára kell gondolni, amikor a három fasisz­ta diktátor (Hitler, Mussolini és Franco) fellép ebben a filmben,­­hogy teljes képet kapjunk részt­vételükkel a XX. század fasiszta mozgalmairól. Az Egy diktátor tündöklése és bukása vonzó és hangzatos cím, de nem fedi egé­szen pontosan a film tartalmát. Az eredeti All’armi­siam fascistis (Riadó fasiszták vagyunk!) jobban érzékelteti, hogy átfogó, ironikus hangú vizsgálatát kapjuk a fa­siszta mozgalmaknak s nem csu­pán Mussolini személyét találjuk a figyelem középpontjában. Másrészt az eredeti cím tömö­rebben fejezi ki azt a gondolatot is, ami a fiatal alkotók munkájá­nak alapkérdése volt: azok a kis­fiúk, akik csillogó szemekkel es­küdtek fel a fasiszta fegyverekre, akik lelkes rivalgással köszöntöt­ték vezérüket, s azok a fiatalem­berek, akik versenykerékpárjai­kat fejük fölé emelve integetnek az erkélyen megjelenő népvezér­nek, vajon ezek az ifjak ma mire tanítják gyermekeiket, mint Véle­kednek a világról. M. G. Pi Egy diktátor tündöklése és bukása 0 Új olasz dokumentumfilm NÉPSZABADSÁG 1964. április 15. szerda Nagy részvéttel búcsúztatták Beke Ödönt Kedden a Farkasréti temetőben nagy részvéttel búcsúztatták Be­ke Ödön Kossuth-díjas akadémi­kust, a kiváló nyelvtudóst, a finn­ugor nyelvészet nagynevű mű­velőjét. A hamvasztás előtti bú­csúztatáson ott volt az elhunyt sok akadémikus- és professzor­társa, tanítványa és tisztelője. A Magyar Tudományos Aka­démia nevében Tamás Lajos le­velező tag mondott méltató be­szédet. — Beke Ödön tudományos te­vékenységét — mondta a többi között — szinte még az egyetem padjai között kezdte, s csaknem hat évtizeden át folytatta töret­len energiával, közben harcolva az ellenforradalmi Magyarország közönyével és ellenséges maga­tartásával. A legnehezebb idők­ben, majd a felszabadulás utáni években is­ fáradhatatlan szer­kesztője volt a Magyar Nyelvőr­nek, amelynek története nemcsak Szarvas Gábornak, Simonyi Zsig­mondnaak, Balassa Józsefnek, ha­nem Beke Ödönnek a nevével is elválaszthatatlanul összeforrott. A szónok méltatta az elhunyt kimagasló munkásságát a magyar nyelv rokonainak kutatásában. — Beke Ödön monumentális csere­misz szótára, ha a tudományos kutatás számára hozzáférhetővé válik, a finnugor nyelvtudomány legalapvetőbb forrásmunkája lesz — mondotta. Dr. Benkő Loránd professzor az Eötvös Loránd Tudományegye­tem tanárai, a volt munkatársak nevében búcsúzott Beke Ödöntől. A nagy tudós — mondta — csak magas korban, majdnem fél év­százados magas szintű tudomá­nyos munkálkodás után jutott ka­tedrához, mert a letűnt időkben a kommunista világnézet és poli­tikai állásfoglalás nem volt meg­felelő ajánlólevél. A felszabadu­lásnak kellett jönnie, hogy tehet­ségéhez, tudásához méltó szinten szolgálhassa a köz javát. A volt tanítványaik szeretetét, tiszteletét dr. Bereczki Gábor do­cens tolmácsolta. HELIKON KISKÖNYVTÁR A Helikon Könyvkiadó nagy si­kerű sorozata, az Új Elzevir Könyvtár, a múlt esztendőben megjelent 15. kötetével, Nagy La­jos Falu című­ művével, lezárult. Ez évben, a sorozat folytatásaként korszerűbb kivitelben Helikon Kiskönyvtár címmel kezdődött új sorozat. Első kötete, Babits Mi­hály a gólyakalifa című regé­nye, több mint tízezer példány­ban nemrégen került a könyves­boltokba. A sorozatban a magyar és a világirodalom kisebb terjedelmű remekművei látnak napvilágot. A tervek szerint 1964-ben Karinthy Frigyes Capillária, Jean-Jacques Rousseau Egy magányos sétáló álmodozásai, Anna Seghers A Sankt-Barbau-i halászok felkelése című műveit jelenteti meg a ki­adó a Helikon Kiskönyvtár soro­zatban. 1965-ben többek­­között Roger Martin du Gard magyar nyelven először megjelenő regé­nye, Az érvényesülés; Krúdy Gyu­la A vörös postakocsi és He­mingway Az öreg halász és a tenger című művének új kiadása szerepel a tervben. KULTURÁLIS HÍREK MUSZORGSZKIJ születésének 125. évfordulója alkalmából kedd este errdekhangversenyt rendez­tek Győrött.* DINO CIANI fiatal olasz zon­goraművész szerepel a fiatal zon­goraművészek koncertjeire szóló új bérlet első, április 21-én sorra kerülő előadásában. * A KUBAI állami népi együttes négy sikerrel mutatkozott be a párizsi Nemzetek Színházában; a száztagú művészcsoport javarészt műkedvelőkből áll. Az egyhetes párizsi fellépés után európai kör­útra indul az együttes. MIRON NICOLESCU, a buka­resti Nemzeti Színház főrendezője, és felesége, Adela Marculescu, a bukaresti Nemzeti Színház tagja­­hazánkba érkezett az Állami Déryné Színház Musatescu román drámaíró Titanic keringő című vígjátékénak bemutatójára. * A VIDÉKET JÁRÓ CIRKU­SZOK ezekben a napokban kez­dik meg idei évadjukat. Az or­szág nagy városait először keresi fel a 3000 nézőt befogadó Cir­kuszváros. Az első előadásra — bolgár és holland vendégművé­szekkel — ma kerül sor Dunaúj­városban.

Next