Népszabadság, 1964. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-13 / 215. szám
1064. szeptember 13. vasárnap NÉPSZABADSÁG Sandoval elvtárs szabadságáért Madridi jelentések szerint pert indítanak José Sandoval elvtárs, a Spanyol Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja és társai ellen. A spanyol hazafiak letartóztatását áprilisban közölték. Az ügyészség „titkos propagandával” és „illegális szervezkedéssel” vádolja őket, F*azt követeli, hogy a fővádlottat 33 év és 3 hónapi börtönbüntetésre, valamint 175 000 pereta pénzbüntetésre ítéljék. Sandoval elvtárs társai, a többi között Luis Antonio Gil Lopez, Justo Lopez de Vicente, Jesus Martin de Velasco, José Dániel Lacalle, Antonio Montoye Pérez, Silvano Morcillo Perez, José Anibal, Mier Rodriguez és Enrique Sarrio Pérez ellen 8—23 évig terjedő börtönt kért az ügyész. Nemcsak a vád, hanem az ügyész követelése is tarthatatlan. A vádat ugyanis különféle állítólagos „bűntettekre” alapozzák és az ügyet is külön-külön „ügyekre” bontották, csupán azért, hogy a bíróság az egyes bűntettekre adható büntetéseket összegezhesse. A vizsgálóbíró azonban egyetlen olyan tanúvallomással vagy okmánnyal sem tudta megerősíteni a vádat, amely bizonyította volna Sandoval elvtárs és társai bűnösségét. José Sandovalt azért akarják több mint három évtizedre börtönbe zárni, s társait azért akarják súlyosan elítélni, mert demokratikus szabadságjogokat követeltek a spanyol népnek és támogatták a dolgozók gazdasági követeléseiért indított harcot Ez az egyetlen „bűnük” a spanyol hazafiaknak, akiknek elítélésével Franco kormánya semmiképpen sem tudja elfojtani és megfélemlíteni a mindinkább növekvő népi tiltakozó mozgalmat. Ez a mozgalom egyre erősödik. Bizonyítékai a meg-megújuló asztúriai sztrájkok, a politikai tiltakozások és a demokratikus szabadságjogokat sürgetőmozgalmak, a falvakban is tapasztalható tiltakozó tüntetések. A terrorper hírére világszerte kibontakozóban van a szolidaritási mozgalom, egyre több országban követelik José Sandoval és társai szabadon bocsátását. Sok helyütt tüntetésekre került sor a spanyol követségek előtt, másutt tiltakozó gyűléseket tartanak, levelekkel árasztják el a bíróság elnökét, az igazságügy-minisztert, és egész sor spanyol polgári, katonai és egyházi hatóságot. Azt a kísérletet, hogy a pert a nemzetközi nyilvánosság kirekesztésével folytassák le, és titokban ítéljék el a letartóztatott spanyol kommunista vezetőket, meghiúsította a haladó közvélemény szolidaritási mozgalma A magyar nép csatlakozik ehhez a mozgalomhoz, és felemeli szavát Sandoval elvtárs és társai érdekében. A magyar közvélemény sürgeti: szüntessék meg a spanyol dolgozók megfélemlítésére irányuló kísérleteket, s így a Sandoval-pert is bocsássák szabadon José Sandovalt és társait! Aláírták a magyar—görög kulturális munkatervet Athén, szeptember 12. (MTI) A Magyar Népköztársaság és a Görög Királyság kormányküldöttségei szeptember 8-tól 12-ig tárgyalásokat folytattak Athénban a két ország kulturális kapcsolatainak fejlesztéséről. A magyar küldöttséget dr. Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének ügyvezető elnöke, a görög delegációt A. Vlahosz, a külügyminisztérium kulturális főigazgatója vezette. A tárgyalások folyamán a küldöttségek kifejezték azt az óhajukat, hogy baráti szellemben továbbfejlesszék a két ország kulturális kapcsolatait. A tárgyalások eredményeként szombaton a görög fővárosban kulturális munkatervet írtak alá. Az aláírásnál jelen volt Hollai Imre, a Magyar Népköztársaság görögországi nagykövete. A magyar kulturális küldöttség tiszteletére P. Vardinoiannisz államminiszter vacsorát, G. Milonasz miniszterelnökségi államtitkár pedig ebédet adott mozgalom a néger munkásokkal szemben elkövetett, aligha lehet rövid idő alatt jóvá tenni. Noha több mint másfél millió néger tagja van a szakszervezeteknek (a tizenhárommillió közül), ez még nem változtat azon a sajnálatos tényen, hogy a szakszervezeteken belül sem nyerték el még egyenjogúságukat. Az építőiparban például a sok hangzatos nyilatkozat ellenére a szakszervezeti vezetők mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák néger munkások felvételét. A néger szervezeti munkásság nagy része ma is szakképzetlen és nehéz fizikai munkát végző dolgozókból áll. Több millió színes bőrű munkást egyszerűen kirekesztenek a szakszervezetekből. Az utóbbi hónapokban a haladó erők nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy a néger választóit — különösen a déli államokban — valóban szavazhassanak. Északon ez nem ütközik különösebb akadályba. Délen viszont a legfékevesztettebb terrorral próbálják megakadályozni a négerek szavazását A déli államok nagy részében rendszerint csak a választópolgárok 5—10 százaléka (beleértve a fehéreket is) vesz részt a választáson, és ez a kisebbség tartja a kongresszusban a reakciós déli politikusokat A déli néger szavazatok különösen az idén nagy jelentőségűek. A legújabb közvélemény-kutatások szerint ugyanis az ország valamennyi vidékén Johnson vezet Goldwaterral szemben, csupán Délen látszik esélyesebbnek az arizonai szenátor. Ha a négerek valóban gyakorolhatnák szavazati jogukat, azokban az államokban is megváltoztathatnák az erőviszonyokat, ahol biztosra veszik Goldwater győzelmét — Hogyan reagálnak a munkásság tömegei a néger nép felszabadító harcára? — Amerikában igen mély gyökerei vannak a faji előítéleteknek, a szándékosan szított fajgyűlöletnek, még a munkások között is. Az ultrareakciós goldwateristák behatolnak a szakszervezetekbe is; azzal ijesztgetik a fehér munkásokat, hogy a négerek egyenjogúsítása veszélyezteti rangidősségi és egyéb jogaikat, sőt állásukat is. S mivel az amerikai munkástömegekbe a politikai elmaradottsággal egyenes arányban hatolt be a fajgyűlölet mérge is, ezek a hamis nézetek nem maradnak hatás nélkül. Szívós, felvilágosító munkára van szükség, hogy a munkások megértsék: nem a néger munkás az ellenségük, hanem a goldwaterizmus. A szakszervezetek mindenesetre egyik legfontosabb feladatuknak tekintik a polgárjogi törvény pontos ismertetését és a szándékos ferdítések leleplezését. Bár még több mint másfél hónap van hátra a választásokig, a jelenlegi helyzet alapján Weinstock elvtárs miként ítéli meg a kilátásokat? — Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. Igen sok függ attól, milyen mértékben sikerül mozgósítani a tömegeket Goldwater ellen. Feltehetően győz a választáson Johnson elnök — ma minden jel erre mutat —, de így is óriási veszélyt, s a reakció számára biztatást jelentene, ha Goldwater viszonylag sok szavazatot kapna. Mivel a köztársasági párt gépezete teljesen az ultrák kezében van, mivel több államban a republikánus párt ellenőri a törvényhozó testületeket és a kormányzókat, a szélsőjobboldal előretörhet még akkor is, ha a választáson vereséget szenved. Az Egyesült Államok Kommunista Pártjának felelősségteljes szerepe van ebben a harcban. A hátralevő hetekben minden erejét latba veti, hogy figyelmeztesse a tömegeket a fasiszta veszélyre, és hogy segítsen létrehozni mindazon erők együttműködését, amelyek magukévá teszik a demokratikus jogok védelmét, a szakszervezeti mozgalom szabadságát, a négerek egyenjogúságát, a béke ügyét. Az általános követelésekkel párhuzamosan a kommunisták a párt legalitásáért is harcolnak, az antikommunista McCarran- és Smith-törvények visszavonásáért, az üldözések megszüntetéséért A szakszervezeti mozgalom politikai kérdésekben az idei választásokon végre egységesen és aktívan lép fel Ily módon lehetőség nyílik arra, hogy a választási harcban a munkásosztály önálló politikai akciója bonatkozzék ki, ami a további küzdelmek szempontjából (például a Taft—Hartley-törvény ellen) elengedhetetlenül szükséges. Elvégre a demokrata párt — csakúgy, mint a köztársasági párt — a nagytőkések pártja, és sohasem a munkások érdekeit képviseli. A számszerűen hatalmas amerikai munkásosztály akkor tud majd a legeredményesebben nyomást gyakorolni a polgári pártokra, ha nem egyik vagy másik nagytőkés párt, jelen esetben a demokrata párt függvényeként, hanem önálló politikai erőként lép fel és saját képviselettel rendelkezik a törvényhozó testületekben. Ha az amerikai demokratikus erők sikerrel vívják meg harcukat a goldwaterista reakció ellen, akkor egyszersmind ehhez a célhoz is közelebb kerül nak. Bebrits Anna 5 MIBE KERÜL ? Mibe kerül? — kérdezzük az üzletekben, s rendkívül csodálkoznánk, ha az eladó ezt nem tudná, sokkal bosszankodnánk, ha a válasz úgy hangzana: „Tegnap még ennyi volt, de ma már egy-két forinttal drágább.” Pedig amit a közértben vagy a ruházati boltban furcsállnánk, az sajnos, az üzemekben eléggé gyakori. Sok helyütt hiába tennénk fel a kérdést — mibe kerül ez vagy az a gyártmány? —, pontos kalkuláció híján nem tudnak válaszolni. S ha pedig a gyár egész termelésének gazdaságossága felől érdeklődünk mostanában sok üzemben elszomorító a válasz: az önköltség nem csökkent, hanem emelkedett, a száz forint termelési értékre jutó ráfordítás — az úgynevezett költségszint — nagyobb, mint egy évvel ezelőtt. Pedig sem a gyárnak, sem a népgazdaságnak nem közömbös a költségszint alakulása. Az önköltség és a gyári eladási ár közti különbség az állami költségvetés legfőbb bevételi forrása; a költségszint alakulásától függ a nyereségrészesedés, a különféle vállalati alapok nagysága is. Az üzemek dolgozóinak tehát egyáltalán nem mindegy, mibe kerül a termelés. Nem mindegy mint állampolgároknak, akiknek életkörülményeik javulása függ attól, mekkorák az állam bevételei. Nem mindegy mint az üzem dolgozóinak, hiszen csak akkor számíthatnak nyereségrészesedésre, ha csökken az önköltség. S nem mindegy mint vásárlónak sem, hiszen az áruk árai is csak akkor csökkenhetnek, ha a termelésben megteremtik ennek alapját. A termelőmunka hétköznapjain azonban e napnál világosabb közgazdasági összefüggés még mindig gyakran háttérbe szorul. Legalábbis erre mutat, hogy bár féléves termelési tervét az ipar teljesítette, az önköltségcsökkentési terv teljesítésével adós maradt. A legtöbb ütemben nemhogy a tervnek megfelelően csökkent volna az önköltség, hanem drágábban termelnek, mint tavaly. A Pénzügyminisztérium összesítése szerint az állami iparban az év első hat hónapjában az éves tervben előirányzott 1,2 százalékos önköltségcsökkentés helyett 0,4 százalékkal növekedett a költségszint. Az önköltség legfőbb összetevőjénél, az anyagköltségeknél volt a legnagyobb túllépés. A gépiparban például az idén 1,5 százalékkal kellene csökkenteni az anyagköltséget, az első félévben ezzel szemben 0,2 százalékkal nőtt. A fajlagos anyagfelhasználás növekedése, a túlzott ráhagyások, a selejt, a rezsianyagok, az energiahordozók pazarlása, mindez nemcsak azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló anyagból kevesebb készáru lesz, hogy másutt anyaghiány, ellátási feszültség keletkezik, de érezhetően rontja a vállalat gazdaságossági mutatóit is. A Lenin Kohászati Művekben csaknem 90 millió forintot, a Ganz-MÁVAG-ban 44,5 milliót, a Csepeli Csőgyárban 28,2 millió forintot tett ki a selejtveszteség. Az öntödei Vállalat félévi majdnem 30 millió forintos selejt vesztesége a szegedi és a komáromi vasöntödék teljes első féléves termelési értékével egyenlő. Jelentős költségtöbbletet okozott a termelés ingadozása, az ütemesség hiánya is. A negyedév eleji pangás, a nagy állásidő, a negyedév végi hajrá, túlórázás érezhetően növelte a termelés költségeit. A vállalatok a túlórázást általában létszámhiánnyal magyarázzák, s úgy teszik fel a kérdést: vagy engedélyezik a túlórázást, vagy nem lesz tervteljesítés. A legtöbb esetben azonban a túlórázás nem a létszámhiány, hanem a tervszerűtlenség, a szervezetlenség következménye. Ütemes termelés, egyenletes terhelés esetén a legtöbb üzem, a meglevő, sőt még annál kisebb létszámmal is teljesíteni tudná a tervét. A gépiparban például az első félévben 4,6 százalékkal nőtt a létszám, s csak 0,2 százalékkal maradt el a tervezettől. A tavalyi első félévinél több mint 30 százalékkal nagyobb túlóra-felhasználás azonban négyezer munkás teljes munkaidejének felel meg, ez pedig a teljes létszám másfél százaléka. A túlórázás tehát jóval nagyobb, mint amit a létszámhiány indokolt volna. Vagy, hogy egy vállalati példát említsünk: az Egyesült Villamosgépgyár 117 fővel túllépte létszámtervét, 148 ezer túlórát is felhasznált, s féléves tervét mégsem teljesítette. Egyes üzemekben a műszaki fejlesztés elmaradása, s a rendszerint ennek következményeként előálló rendeléshiány, vagy a tervek más okból történő nem teljesítése növelte a termelés költségeit. A bútoriparban például ilyen okok játszottak közre abban, hogy például a Budapesti Bútoripari Vállalat és a Cardo Bútorgyár több mint nyolc százalékkal maradt el a tervezett költségszinttől, a Tégla és Cserépipari Tröszt vállalatainál pedig 70 millió forintos eredménykiesés következett be mindenekelőtt azért, mert sem téglából, sem cserépből nem teljesítették a féléves tervet Sok helyütt már érezhető költségmegtakarítást eredményezett a vállalati átszervezés. A Magyar Gördülőcsapágy Művek például nemcsak termelési tervét teljesítette túl 2,2 százalékkal, de 6,8 százalékkal csökkentette az önköltséget is, s több mint 35 millió forint többletnyereséget ért el. Ugyancsak terven felül javult a költségszint a Szerszámgépipari Művek vállalatainál, s a régebben átszervezett vállalatok közül például az Országos Söripari Vállalat, a Zománcipari Művek ugyancsak javította gazdálkodását. A legtöbb átszervezésre került vállalatnál azonban még várat magára az átszervezés adta lehetőségek realizálása, sőt — reméljük, átmenetileg — egyelőre inkább csak az átszervezés költségei jelentkeznek. Különösen az adminisztratív létszám felduzzadására kell felfigyelni. Az első félévben a minisztériumi log munkásainak száma 4,5 százalékkal, az alkalmazottaké azonban 5,3 százalékkal volt nagyobb, mint egy évvel korábban, s az utóbbin belül elsősorban nem a műszaki, hanem az adminisztratív létszám növekedett. Több vállalatnál nőttek a készletek, s ennek következtében a kamatterhek, a késedelmes szállítás, a minőségi kifogások pedig a kötbéreket növelték. Gyakran halljuk az üzemekben, hogy a kamat vagy a kötbér tulajdonképpen nem jelent veszteséget a népgazdaságnak, hiszen csak egyik zsebből a másikba vándorol a pénz. De még ha ez így is lenne, akkor sem lehet közömbös például a Ganz-MÁVAG-nak, hogy az első félévben több mint 3 millió forint kötbért és büntető kamatot fizetett De a népgazdaságnak okozott kár általában jóval nagyobb, mint a befizetett büntető kamat vagy kötbér. A feleslegesen lekötött készletek másutt okoznak anyaghiányt, a minőségi hiba más gyárban növeli a költségeket, a késedelmesen elkészülő beruházás a betervezett termelésnek a kötbért jóval meghaladó értékű kiesésével jár. Az első félév költségalakulása tehát egyáltalán nem kedvező. Igaz, a termelési terv túlteljesítése egyben az állami költségvetés bevételeit is növelte, az önköltségi terv nem teljesítése azonban a tervben szereplő bevételtől ütötte el az államháztartást. Márpedig a tervben és a költségvetésben előirányzott beruházások, lakásépítés, bérügyi intézkedések vagy a kulturális, szociális ellátás bővítése legfőbb fedezetét az állami vállalatok befizetései és ezen belül nem kis hányadban az önköltségcsökkenésből adódó nyereség képezi. S ahogyan természetesnek tartjuk, hogy amit például a népjólét növelésére a kormány tervbe vett, meg is valósuljon, éppoly természetes ennek feltétele, tudniillik, hogy az állam kasszájába be is folyjon, ami annak fedezetéül a tervben szerepelt. A második félév költségcsökkentési feladatai eredetileg is feszítettebbek voltak. A gépgyártás 2,5 százalékos éves önköltségi feladatából például csak 0,1 százalékot irányoztak elő az első félévre — s ehelyett is ugyanannyival nőtt a költségszint —, a többi eleve a második félévre volt betervezve. Most nemcsak az eredetileg is nagyobb második félévi feladat vár teljesítésre, de az első hat hónap elmaradásának pótlása is. E nagy feladat csak úgy teljesíthető, ha mindenütt szigorítják a gazdálkodást, rendet teremtenek a létszámgazdálkodásban csakúgy, mint az anyag- és az energiafelhasználásban. Az év utolsó hónapjaiban mindig megvan az a veszély, hogy „kerül, amibe kerül” alapon, mindenáron a terv túlteljesítésére törekszenek. Ez pedig nem érdeke sem a vállalatnak, amely ha nem teljesíti az előírt költségszintet, elesik a nyereségrészesedéstől, sem a népgazdaságnak, amely túlságosan drága árat fizetne az ilyenfajta tervtúlteljesítésért. Már sokat tettünk azért, hogy az egyoldalú mennyiségi szemléletet mindenütt a gazdaságossági szemlélet váltsa fel. Sok minden történt is már ezért, de úgy látszik, nem elég. Felülről, az irányító, ellenőrző szervek részéről csakúgy, mint alulról, az üzemi kollektívák oldaláról az eddiginél jóval többet kell törődni a költségelő alakulásával, s a tizedszázalékban mért költségcsökkentésnek kell hogy legalább annyi — sőt esetenként nagyobb — becsülete legyen, mint az egész százalékokban elért tervtúlteljesítésnek. A pártszervezetek, szakszervezeti bizottságok, üzemi kollektívák gyakrabban tegyék fel ezért a kérdést: mibe kerül? — és dolgozzanak úgy, hogy a válasz ez legyen: egyre kevesebbe. Földes István