Népszabadság, 1964. szeptember (22. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-13 / 215. szám

1064. szeptember 13. vasárnap NÉPSZABADSÁG Sandoval elvtárs szabadságáért Madridi jelentések szerint pert indítanak José Sandoval elvtárs, a Spanyol Kommunista Párt Köz­ponti Bizottságának tagja és tár­sai ellen. A spanyol hazafiak le­tartóztatását áprilisban közölték. Az ügyészség „titkos propagan­dával” és „illegális szervezkedés­sel” vádolja őket, F*azt követeli, hogy a fővádlottat 33 év és 3 hó­napi börtönbüntetésre, valamint 175 000 pereta pénzbüntetésre ítél­jék. Sandoval elvtárs társai, a töb­bi között Luis Antonio Gil Lopez, Justo Lopez de Vicente, Jesus Martin de Velasco, José Dániel Lacalle, Antonio Montoye Pérez, Silvano Morcillo Perez, José Ani­­bal, Mier Rodriguez és Enrique Sarrio Pérez ellen 8—23 évig ter­jedő börtönt kért az ügyész. Nemcsak a vád, hanem az ügyész követelése is tarthatatlan. A vádat ugyanis különféle állító­lagos „bűntettekre” alapozzák és az ügyet is külön-külön „ügyek­re” bontották, csupán azért, hogy a bíróság az egyes bűntettekre ad­ható büntetéseket összegezhesse. A vizsgálóbíró azonban egyetlen olyan tanúvallomással vagy ok­mánnyal sem tudta megerősíteni a vádat, amely bizonyította vol­na Sandoval elvtárs és társai bű­nösségét. José Sandovalt azért akarják több mint három évti­zedre börtönbe zárni, s tár­sait azért akarják súlyosan elítélni, mert demokratikus szabadságjogokat követeltek a spanyol népnek és támogat­ták a dolgozók gazdasági követeléseiért indított harcot Ez az egyetlen „bűnük” a spanyol hazafiaknak, akiknek elítélésével Franco kormánya semmiképpen sem tudja elfojtani és megfélem­líteni a mindinkább növekvő népi tiltakozó mozgalmat. Ez a mozgalom egyre erősödik. Bizonyítékai a meg-megújuló asztúriai sztrájkok, a politikai tiltakozások és a demokratikus szabadságjogokat sürgető­­mozgal­mak, a falvakban is tapasztalha­tó tiltakozó tüntetések. A terrorper hírére világszerte kibontakozóban van a szolidari­tási mozgalom, egyre több or­szágban követelik José Sandoval és társai szabadon bocsátását. Sok helyütt tüntetésekre került sor a spanyol követségek előtt, másutt tiltakozó gyűléseket tarta­nak, levelekkel árasztják el a bí­róság elnökét, az igazságügy-mi­nisztert, és egész sor spanyol pol­gári, katonai és egyházi hatósá­got. Azt a kísérletet, hogy a pert a nemzetközi nyilvánosság kire­kesztésével folytassák le, és ti­tokban ítéljék el a letartóztatott spanyol kommunista vezetőket, meghiúsította a haladó közvéle­mény szolidaritási mozgalma A magyar nép csatlakozik eh­hez a mozgalomhoz, és felemeli szavát Sandoval elvtárs és tár­sai érdekében. A magyar köz­vélemény sürgeti: szüntessék meg a spanyol dolgozók megfélemlí­tésére irányuló kísérleteket, s így a Sandoval-pert is­­ bocsássák szabadon José Sandovalt és tár­sait! Aláírták a magyar—görög kulturális munkatervet Athén, szeptember 12. (MTI) A Magyar Népköztársaság és a Görög Királyság kormányküldött­ségei szeptember 8-tól 12-ig tár­gyalásokat folytattak Athénban a két ország kulturális kapcsola­tainak fejlesztéséről. A magyar küldöttséget dr. Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok Intézeté­nek ügyvezető elnöke, a görög de­legációt­ A. Vlahosz, a külügymi­nisztérium kulturális főigazgatója vezette. A tárgyalások folyamán a küldöttségek kifejezték azt az óhajukat, hogy baráti szellemben továbbfejlesszék a két ország kul­turális kapcsolatait. A tárgyalások eredményeként szombaton a görög fővárosban kulturális munkatervet írtak alá. Az aláírásnál jelen volt Hollai Imre, a Magyar Népköztársaság görögországi nagykövete. A magyar kulturális küldöttség tiszteletére P. Vardinoiannisz ál­lamminiszter vacsorát, G. Milo­­nasz miniszterelnökségi államtit­kár pedig ebédet adott mozgalom a néger munkásokkal szemben elkövetett, aligha lehet rövid idő alatt jóvá tenni. Noha több mint másfél millió néger tagja van a szakszervezeteknek (a tizenhárommillió közül), ez még nem változtat azon a sajná­latos tényen, hogy a szakszerve­zeteken belül sem nyerték el még egyenjogúságukat. Az építőipar­ban például a sok hangzatos nyi­latkozat ellenére a szakszervezeti vezetők mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák néger munká­sok felvételét. A néger szervezeti munkásság nagy része ma is szak­képzetlen és nehéz fizikai munkát végző dolgozókból áll. Több mil­lió színes bőrű munkást egysze­rűen kirekesztenek a szakszerve­zetekből. Az utóbbi hónapokban a hala­dó erők nagy erőfeszítéseket tesz­nek, hogy a néger választóit — különösen a déli államokban — valóban szavazhassanak. Észa­kon ez nem ütközik különösebb akadályba. Délen viszont a leg­­fékevesztettebb terrorral pró­bálják megakadályozni a nége­rek szavazását A déli államok nagy részében rendszerint csak a választópolgárok 5—10 százaléka (beleértve a fehéreket is) vesz részt a választáson, és ez a ki­sebbség tartja a kongresszusban a reakciós déli politikusokat A déli néger szavazatok különösen az idén nagy jelentőségűek. A legújabb közvélemény-kuta­tások szerint ugyanis az ország vala­mennyi vidékén Johnson vezet Goldwaterral szemben, csupán Délen látszik esélyesebbnek az arizonai szenátor. Ha a négerek valóban gyakorolhatnák szava­zati jogukat, azokban az álla­mokban is megváltoztathatnák az erőviszonyokat, ahol biztosra ve­szik Goldwater győzelmét — Hogyan reagálnak a mun­kásság tömegei a néger nép fel­szabadító harcára? — Amerikában igen mély gyö­kerei vannak a faji előítéletek­nek, a szándékosan szított faj­gyűlöletnek, még a munkások kö­zött is. Az ultrareakciós gold­­wateristák behatolnak a szakszer­vezetekbe is; azzal ijesztgetik a fehér munká­sokat, hogy a nége­rek egyenjogúsítása veszélyezte­ti rangidősségi és egyéb jogaikat, sőt állásukat is. S mivel az ame­rikai munkástömegekbe a poli­tikai elmaradottsággal egyenes arányban hatolt be a fajgyűlölet mérge is, ezek a hamis nézetek nem maradnak hatás nélkül. Szí­vós, felvilágosító munkára van szükség, hogy a munkások meg­értsék: nem a néger munkás az ellenségük, hanem a goldwa­­terizmus. A szakszervezetek min­denesetre egyik legfontosabb fel­adatuknak tekintik a polgárjogi törvény pontos ismertetését és a szándékos ferdítések leleplezését.­­ Bár még több mint más­fél hónap van hátra a válasz­tásokig, a jelenlegi helyzet alapján Weinstock elvtárs mi­ként ítéli meg a kilátásokat? — Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. Igen sok függ attól, milyen mértékben sikerül mozgó­sítani a tömegeket Goldwater el­len. Feltehetően győz a választá­son Johnson elnök — ma min­den jel erre mutat —, de így is óriási veszélyt, s a reakció szá­mára biztatást jelentene, ha Goldwater viszonylag sok szava­zatot kapna. Mivel a köztársasági párt gépezete teljesen az ultrák kezében van,­­ mivel több állam­ban a republikánus párt ellenőr­­i­ a törvényhozó testületeket és a kormányzókat, a szélsőjobbol­dal előretörhet még akkor is, ha a választáson vereséget szenved. Az Egyesült Államok Kom­munista Pártjának felelősségtel­jes szerepe van ebben a harc­ban. A hátralevő hetekben min­den erejét latba veti, hogy fi­gyelmeztesse a tömegeket a fa­siszta veszélyre, és hogy segítsen létrehozni mindazon erők együtt­működését, amelyek magukévá teszik a demokratikus jogok vé­delmét, a szakszervezeti mozga­lom szabadságát, a négerek egyenjogúságát, a béke ügyét. Az általános követelésekkel párhu­zamosan a kommunisták a párt legalitásáért is harcolnak, az an­­tikommunista McCarran- és Smith-törvények visszavonásáért, az üldözések megszüntetéséért A szaks­zerve­zeti mozgalom politikai kérdésekben az idei vá­lasztásokon végre egységesen és aktívan lép fel Ily módon lehető­ség nyílik arra, hogy a választási harcban a munkásosztály önálló politikai akciója bonatkozzék ki, ami a további küzdelmek szem­pontjából (például a Taft—Hart­­ley-törvény ellen) elengedhetet­lenül szükséges. Elvégre a de­mokrata párt — csakúgy, mint a köztársasági párt — a nagytőké­sek pártja, és sohasem a munká­sok érdekeit képviseli. A számszerűen hatalmas ame­rikai munkásosztály akkor tud majd a legeredményesebben nyo­mást gyakorolni a polgári pártok­ra, ha nem egyik vagy másik nagytőkés párt, jelen esetben a demokrata párt függvényeként, hanem önálló politikai erőként lép fel és saját képviselettel ren­delkezik a törvényhozó testüle­tekben. Ha az amerikai demokra­tikus erők sikerrel vívják meg harcukat a goldwaterista reakció ellen, akkor egyszersmind eh­hez a célhoz is közelebb kerül­­ nak. Bebrits Anna 5 MIBE KER­ÜL ? Mibe kerül? — kérdezzük az üzletekben, s rendkívül cso­dálkoznánk, ha az eladó ezt nem tudná, s­okkal bosszankodnánk, ha a válasz úgy hangzana: „Teg­nap még ennyi volt, de ma már egy-két forinttal drágább.” Pedig amit a közértben vagy a ruházati boltban furcsállnánk, az sajnos, az üzemekben eléggé gyakori. Sok helyütt hiába tennénk fel a kér­dést — mibe kerül ez vagy az a gyártmány? —, pontos kalkuláció híján nem tudnak válaszolni. S ha pedig a gyár egész termelésé­nek gazdaságossága felől érdek­lődünk mostanában sok üzemben elszomorító a válasz: az önkölt­ség nem csökkent, hanem emel­kedett, a száz forint termelési ér­tékre jutó ráfordítás — az úgyne­vezett költségszint — nagyobb, mint egy évvel ezelőtt. Pedig sem a gyárnak, sem a népgazdaságnak nem közömbös a költségszint alakulása. Az önkölt­ség és a gyári eladási ár közti különbség az állami költségvetés legfőbb bevételi forrása; a költ­ségszint alakulásától függ a nye­reségrészesedés, a különféle vál­lalati alapok nagysága is. Az üze­mek dolgozóinak tehát egyáltalán nem mindegy, mibe kerül a ter­melés. Nem mindegy mint állam­polgároknak, akiknek életkörül­ményeik javulása függ attól, mekkorák az állam bevételei. Nem mindegy mint az üzem dol­gozóinak, hiszen csak akkor szá­míthatnak nyereségrészesedésre, ha csökken az önköltség. S nem mindegy mint vásárlónak sem, hiszen az áruk árai is csak akkor csökkenhetnek, ha a termelésben megteremtik ennek alapját. A termelőmunka hétköznap­jain azonban e napnál vilá­gosabb közgazdasági összefüggés még mindig gyakran háttérbe szorul. Legalábbis erre mutat, hogy bár féléves termelési ter­vét az ipar teljesítette, az önkölt­ségcsökkentési terv teljesítésével adós maradt. A legtöbb ütemben nemhogy a tervnek megfelelően csökkent volna az önköltség, ha­nem drágábban termelnek, mint tavaly. A Pénzügyminisztérium összesítése szerint az állami ipar­ban az év első hat hónapjában az éves tervben előirányzott 1,2 szá­zalékos önköltségcsökkentés he­lyett 0,4 százalékkal növekedett a költségszint. Az önköltség legfőbb összete­vőjénél, az anyagköltségeknél volt a legnagyobb túllépés. A gépiparban például az idén 1,5 százalékkal kellene csökkenteni az anyagköltséget, az első félév­ben ezzel szemben 0,2 százalék­kal nőtt. A fajlagos anyagfelhasz­nálás növekedése, a túlzott ráha­gyások, a selejt, a rezsianyagok, az energiahordozók pazarlása, mindez nemcsak azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló anyagból ke­vesebb készáru lesz, hogy másutt anyaghiány, ellátási feszültség keletkezik, de érezhetően rontja a vállalat gazdaságossági mutatóit is. A Lenin Kohászati Művekben csaknem 90 millió forintot, a Ganz-MÁVAG-ban 44,5 milliót, a Csepeli Csőgyárban 28,2 millió fo­rintot tett ki a selejtveszteség. Az öntödei Vállalat félévi majdnem 30 millió forintos selejt vesztesé­ge a szegedi és a komáromi vas­öntödék teljes első féléves terme­lési értékével egyenlő. Jelentős költségtöbbletet oko­zott a termelés ingadozása, az ütemesség hiánya is. A ne­gyedév eleji pangás, a nagy állás­idő, a negyedév végi hajrá, túl­órázás érezhetően növelte a ter­melés költségeit. A vállalatok a túlórázást általában létszám­hiánnyal magyarázzák, s úgy te­szik fel a kérdést: vagy engedé­lyezik a túlórázást, vagy nem lesz tervteljesítés. A legtöbb esetben azonban a túlórázás nem a lét­számhiány, hanem a tervszerűt­­lenség, a szervezetlenség követ­kezménye. Ütemes termelés, egyenletes terhelés esetén a leg­több üzem, a meglevő, sőt még annál kisebb létszámmal is telje­síteni tudná a tervét. A gépipar­ban például az első félévben 4,6 százalékkal nőtt a létszám, s csak 0,2 százalékkal maradt el a ter­vezettől. A tavalyi első félévinél több mint 30 százalékkal nagyobb túlóra-felhasználás azonban négy­ezer munkás teljes munkaidejé­nek felel meg, ez pedig a teljes létszám másfél százaléka. A túl­órázás tehát jóval nagyobb, mint amit a létszámhiány indokolt vol­na. Vagy, hogy egy vállalati pél­dát említsünk: az Egyesült Villa­mosgépgyár 117 fővel túllépte létszámtervét, 148 ezer túlórát is felhasznált, s féléves tervét még­sem teljesítette. Egyes üzemekben a műszaki fejlesztés elmaradása, s a rendsze­rint ennek következményeként előálló rendeléshiány, vagy a ter­vek más okból történő nem telje­sítése növelte a termelés költ­ségeit. A bútoriparban például ilyen okok játszottak közre abban, hogy például a Budapesti Bútor­ipari Vállalat és a Cardo Bútor­gyár több mint nyolc százalékkal maradt el a tervezett költségszint­től, a Tégla és Cserépipari Tröszt vállalatainál pedig 70 millió fo­rintos eredménykiesés követke­zett be mindenekelőtt azért, mert sem téglából, sem cserépből nem teljesítették a féléves tervet Sok helyütt már érezhető költ­ségmegtakarítást eredmé­nyezett a vállalati átszervezés. A Magyar Gördülőcsapágy Művek például nemcsak termelési tervét teljesítette túl 2,2 százalékkal, de 6,8 százalékkal csökkentette az önköltséget is, s több mint 35 mil­lió forint többletnyereséget ért el. Ugyancsak terven felül javult a költségszint a Szerszámgépipari Művek vállalatainál, s a régebben átszervezett vállalatok közül pél­dául az Országos Söripari Válla­lat, a Zománcipari Művek ugyan­csak javította gazdálkodását. A legtöbb átszervezésre került vál­lalatnál azonban még várat ma­gára az átszervezés adta lehetősé­gek realizálása, sőt — reméljük, átmenetileg — egyelőre inkább csak az átszervezés költségei je­lentkeznek. Különösen az admi­nisztratív létszám felduzzadásá­ra kell felfigyelni. Az első félév­ben a minisztériumi log munká­sainak száma 4,5 százalékkal, az alkalmazottaké azonban 5,3 száza­lékkal volt nagyobb, mint egy év­vel korábban, s az utóbbin belül elsősorban nem a műszaki, hanem az adminisztratív létszám növeke­dett. Több vállalatnál nőttek a kész­letek, s ennek következtében a kamatterhek, a késedelmes szál­lítás, a minőségi kifogások pedig a kötbéreket növelték. Gyakran halljuk az üzemekben, hogy a ka­mat vagy a kötbér tulajdonkép­pen nem jelent veszteséget a nép­gazdaságnak, hiszen csak egyik zsebből a másikba vándorol a pénz. De még ha ez így is lenne, akkor sem lehet közömbös pél­dául a Ganz-MÁVAG-nak, hogy az első félévben több mint 3 millió forint kötbért és büntető kamatot fizetett De a népgazdaságnak okozott kár általában jóval na­gyobb, mint a befizetett büntető kamat vagy kötbér. A feleslege­sen lekötött készletek másutt okoznak anyaghiányt, a minőségi hiba más gyárban növeli a költ­ségeket, a késedelmesen elkészülő beruházás a betervezett termelés­nek a kötbért jóval meghaladó értékű kiesésével jár. Az első félév költségalakulása tehát egyáltalán nem kedve­ző. Igaz, a termelési terv túltelje­sítése egyben az állami költség­­vetés bevételeit is növelte, az ön­költségi terv nem teljesítése azonban a tervben szereplő bevételtől ütötte el az államház­tartást. Márpedig a tervben és a költségvetésben előirányzott beru­házások, lakásépítés, bérügyi in­tézkedések vagy a kulturális, szo­ciális ellátás bővítése legfőbb fe­dezetét az állami vállalatok befi­zetései és ezen belül nem kis há­nyadban az önköltségcsökkenés­ből adódó nyereség képezi. S aho­gyan természetesnek tartjuk, hogy amit például a népjólét növelésé­re a kormány tervbe vett, meg is valósuljon, éppoly természetes en­nek feltétele, tudniillik, hogy az ál­lam kasszájába be is folyjon, ami annak fedezetéül a tervben szere­pelt. A második félév költségcsök­kentési feladatai eredetileg is fe­szítettebbek voltak. A gépgyártás 2,5 százalékos éves önköltségi fel­adatából például csak 0,1 száza­lékot irányoztak elő az első félév­re — s ehelyett is ugyanannyival nőtt a költségszint —, a többi ele­ve a második félévre volt beter­vezve. Most nemcsak az eredetileg is nagyobb második félévi fel­adat vár teljesítésre, de az első hat hónap elmaradás­ának pótlása is. E nagy feladat csak úgy telje­síthető, ha mindenütt szigorítják a gazdálkodást, rendet teremtenek a létszámgazdálkodásban csak­úgy, mint az anyag- és az energia­felhasználásban. Az év utolsó hó­napjaiban mindig megvan az a veszély, hogy „kerül, amibe ke­rül” alapon, mindenáron a terv túlteljesítésére törekszenek. Ez pedig nem érdeke sem a vállalat­nak, amely ha nem teljesíti az előírt költségszintet, elesik a nye­reségrészesedéstől, sem a népgaz­daságnak, amely túlságosan drága árat fizetne az ilyenfajta tervtúl­teljesítésért. Már sokat tettünk azért, hogy az egyoldalú mennyiségi szemléletet mindenütt a gazdasá­gossági szemlélet váltsa fel. Sok minden történt is már ezért, de úgy látszik, nem elég. Felülről, az irányító, ellenőrző szervek részé­ről csakúgy, mint alulról, az üze­mi kollektívák oldaláról az eddi­ginél jóval többet kell törődni a költségelő alakulásával, s a tized­százalékban mért költségcsökken­tésnek kell hogy legalább annyi — sőt esetenként nagyobb — becsülete legyen, mint az egész százalékokban elért tervtúlteljesí­tésnek. A pártszervezetek, szak­­szervezeti bizottságok, üzemi kol­lektívák gyakrabban tegyék fel ezért a kérdést: mibe kerül? — és dolgozzanak úgy, hogy a válasz ez legyen: egyre kevesebbe. Földes István

Next