Népszabadság, 1965. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 20. szám
!0 NÉPSZABADSÁG Kiosztották a Zipernowsky- és a Déri-díjat Szombaton tartotta a Technika Házában 55. közgyűlését a Magyar Elektrotechnikai Egyesület. A közgyűlésen nyújtotta át Kiss Árpád sz. egyesület egy-egy tagjának aMunka Érdemrend ezüst, illetve bronz fokozatát, valamint az egyesületi díjakat. A Zipernowsky-díjat dr. Bán Gábor, a Villamosenergia-ipari Kutató Intézet Tudományos osztályvezetője, a Bláthy-emlékérmet dr. Szepesi Endre, az Energiagazdálkodási Intézet irodavezetője, a Déri-díjat pedig Kaffka Károly gépészmérnök, a Budapesti Orvostudományi Egyetem tudományos munkatársa kapta. Ezenkívül ketten kaptak nívódíjat, négyen pedig diplomatervdíjat. IBO-nál több autót sorsolnak ki februárban A MOM kultúrtermében rendezik február 18-án az autó-nyeremény betétkönyvek 15. sorsolását, amelyen az 1964. október 31-ig váltott, és ez év január 31-én is érvényben levő betétkönyvek vesznek részt. A legutóbbi sorsoláson 173 nyereményautó talált gazdára, a februári sorsoláson — az autó-nyereménybetétkönyvek számának növekedésével párhuzamosan — már több mint 180 autót sorsolnak ki. Vérfürdő a San Sremo-i járásbírósigion (Római tudósítónktól.) Péntek délután egy 74 éves nyugalmazott olasz katonatiszt, akit mindeddig békés, szolid embernek ismertek, behatolt a San Remó-i járásbíróság épületébe, és ott — egyelőre ismeretlen okok miatt — lövöldözni kezdett. Az idős katona félórán keresztül rémületben tartotta a hivatal tiszti viselőit. A lövöldöző férfi megölte az egyik hivatalsegédet, és életveszélyesen megsebesítette a hivatal vezetőjét, egy bírót, egy ott tartózkodó munkást, egy sofőrt és még sok más személyt. A kivonult rendőrség csak hoszszabb tűzharc után tudta ártalmatlanná tenni a megvadult háborús veteránt. A tűzharcban egy rendőr és a merénylő súlyosan megsebesült. Szombat délelőtt a San Remó-i kórházban az eszelős katona belehalt sérüléseibe. 1965. január 24. vasárnap Ahol Észak-Magyarország jövőjét tervezik A Miskolci Tervező Iroda feladata, hogy megszerkessze Észa- Magyarország építkezéseinek terveit. Képünkön: Nagy Zoltán vállalati főépítész és Kerepesi Ferenc igazgató, az Épületanyag Minőségvizsgáló Intézet 1965-ben felépítendő ötemeletes közös székházának makettjét ellenőrzi. „A' VENDÉG Az ember néha Kortárs, néha Uram, néha Elvtárs, előfordul, hogy Utas, újabban azonban mindin,kább: Vendég. Sőt, néha Vendég úr. „Mit óhajt »A vendég?” — kérdi egyes szám harmadik személyben a pincér, mintegy jelezve, hogy tartózkodik mindenféle politikai túlzástól; nem Uram, nem Elvtárs, még csak nem is ön (ugyan, micsoda ósdi hajlongás az önözés), hanem így: „A” vendég! Mert ebbe ki tudna belekötni? „A” vendég a nevünk már a fodrásznál is. ..Parancsol a vendég egy kis kölnit ?” Azt hiszem, ezt a merényletet a magyar nyelv és a közízlés ellen először a vendéglátóiparban kezdték, s onnan terjedt át mindenhová, ahol valamilyen szolgáltatásban részesítik az embereket. Azaz — nem egészen mindenhová. Megfigyeltem, hogy az 1. osztályú vendéglátóipari egységekben (ne tessék szörnyülködni, ez a nevük!) Uram, (Asszonyom) a megszólítás, a II. osztályban Vendég úr (önözve), s csak a III. osztályúban, „A” vendég (harmadik személyben). Hölgyeknek II. osztályon is „A” vendég a nevük, mert „Vendéghölgy'' — egyelőre nincs. Megkérdeztem a borbélyomat: — Mondja, Slezák úr, miért szólít engem újabban Vendégnek, amikor 15 éve ismeri a tisztességes nevemet. — Pszt! — tette az ujját a szája elé —, az üzletvezető így rendelte el. — S mi a véleménye, Slezák úr, ha én ezt a marhaságot kiszerkeszteném az újságban ? Használna? — Aligha — válaszolta lemondóan. — A főnök nem olvas újságot. Akkor hát kombinált módszert eszelek ki. Ha én vendégségben vagyok, nem szoktam a háziaknak borravalót adni. Ezentúl valahányszor „Vendégnek” szántanak, kedvesen „Háziak” megszólítással viszonzom a magyaros vendégszeretetre tett utalást — és nem adok borravalót. Az ötletet pedig sajtó útján terjesztem. Bár mások szerint dupla borravalóért még III. osztályú „egységekben” is uramnak szólítják „A” vendéget. Sz. L. I. KÓSTOLÓ M ár a feketekávénál tartottunk, de még mindig nem tudtam, minek köszönhettem, hogy újdonsült pesti ismerősöm meghívott erre a pompás disznótoros vacsorára. Amikor kérte, hogy keressem fel otthonában, mert fontos mondanivalója van, viszont ő járóképtelen, vendéglátásról szó sem volt. Szokatlan és őszintén szólva zavarba ejtő helyzetemben éppen javasolni akartam, hogy térjünk a tárgyra, de házigazdám megelőzött. Szeretne elmesélni egy történetet az életéből — mondta —, mert azt gondolja, engem érdekel. Íme a történet: Falun születtem, nevelkedtem. Úgy hozta a sors, hogy a felszabadulás után, húsz és egynéhány éves koromban, a fővárosba kerültem. Agrárpolitikai feladatokat bíztak rám. Többféle beosztásban dolgoztam, de mindegyikben a faluval, a parasztsággal, a szövetkezeti mozgalommal foglalkoztam. Lassanként bele is tanultam, és szívesen csináltam. Évente egyszer-kétszer ellátogattam abba a községbe is, ahol születtem. Olyankor mindig felkerestem ott élő rokonaimat. Szeretettel fogadtak, s egy kicsit büszkén is, mert a népes családból én vagyok az egyetlen iskolázott ember. Sohasem említették, de tudom, milyen jólesett nekik, hogy nem lett igazuk azoknak, akik keserű tapasztalatokra hivatkozva, sokszor ijesztgették szüleimet, rokonaimat: „Majd megbánjátok még! Kitaníttatjátok, úr lesz belőle, azután majd rátok sem néz.. öt évvel ezelőtt is hazalátogattam. Mentem a kanyargós faluszéli utcán, anyám egyik testvéréékhez, Laci bátyámékhoz. Laci bátyámék házikóját alacsony léckerítés veszi körül. Könnyen át lehet látni rajta, s ha a konyhájuk ajtajának üvegén kitekint valaki, messziről észreveszi az utcán arrafelé közeledőt. Nyilván így látott meg Laci bátyám akkor is, mert még jó ötven méterre lehettem a háztól, s ő már jött kifelé. Melegség öntötte el a szívemet, igen jó érzés töltött el. Húsz—huszonöt lépést kellett még megtennem,amikor Laci bátyám a kiskapuhoz ért. Lám, még elém is jön, gondoltam boldogan. Még egy perc, és már hallom is a szokásos üdvözlést: „Isten hozott, öcsém, régen jártál nálunk.” Megállt a kiskapunál, de nem nézett rám, nem várta meg, amíg odaérek, hanem kulcsra zárta a kiskaput, azután mogorván, leszegett fejjel visszament a konyhába, s behúzta maga után a nagyajtót is. Sok mindenen keresztülmentem már életemben, de olyan rosszul, mint akkor, még sohasem éreztem magam. Álltam a bezárt kiskapu előtt, megdöbbenten, tanácstalanul. Várakoztam egy darabig, azután megfordultam, visszamentem a vasútállomásra. Hetekig olyan voltam, mint az élőhalott. Nem mondtam el senkinek, mi történt velem. Családom, munkatársaim váltig faggattak, mi bajom van, én azonban csak hallgattam, emésztettem magam. Körülbelül egy hónappal az eset után levelet kaptam a falumból, valamikori tőszomszédunktól, aki most a tanácsházán dolgozik. Megírta, hogy január közepe óta, amikor minden parasztembert beszerveztek a termelőszövetkezetbe, s a legutolsók között Laci bátyám is aláírta a belépési nyilatkozatot, szavát is alig hallani. Ha mégis megszólal, akkor káromkodva szidja a világot, legfőképpen pedig engem. Azt üzeni, örüljek, hogy nem ütött agyon, mert azt is megérdemelném. Elárultam a parasztságot, a rokonaimat is, legyek átkozott. Hallani sem akar rólam többé, ezerszer rosszabb vagyok, mint azok, akik a régi világban, ha úri hivatalba kerültek, megtagadták szegény szüleiket. Mert én az életüket tettem tönkre a sok bolondító beszédemmel, írásommal arról, hogy alakítsanak termelőszövetkezetet. Nagyapám 1957 végén halt meg, anyám és testvérei akkor örököltek utána személyenként nem egészen két és fél hold földet, így lett földje Laci bátyám-