Népszabadság, 1965. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-12 / 9. szám

1965. január 12. kedd FÉNY ÉS ÁRNYÉK 1// iiitkwtvlvpvh i9t*st mvf/tfében A múltban csak Budapesten és a nagyobb vidéki városokban szervezett társasházépítési akciót az OTP. Néhány helyi tanács kez­deményezésére az idén Pest me­gyében 360 család költözhet a kü­lönböző helyeken épülő egy-, két-, valamint két és fél szobás, össz­komfortos lakásokba. Az építkezések közül néhány­hoz már a múlt esztendőben hoz­zákezdtek (Vácott, Nagykőrösön, Cegléden, Dunakeszin és Gödöl­lőn), Szentendrén, a tó melletti szőlőhegyen, pompás környezet­ben, most kezdték meg 36 föld­szintes családi sorház építését, s ezeket több emeletes sorház egé­szíti majd ki. Az új lakások többsége beépí­tett, konyhabútorral, modernül fel­szerelt fürdőszobákkal épül. . Kurszknál felderítésre ment, lég­nyomás érte. Amikor felépült, újra az első vonalba került. A balti frontra helyezték, Majevo­­elfoglalásakor golyót kapott a há­tába. Ebből is kigyógyult, tovább harcolt egészen Budapestig. Mint az egyik gárdahadosztály katonája, alakulatával visszama­radt a magyar fővárosban. Túlzás lenne azt állítani, hogy ott már egészen béke volt. A városban és környékén még fegyveres fasiszta csoportok bujkáltak, előfordult, hogy gránátot hajítottak a szovjet katonákra, az is, hogy szovjet egyenruhába öltözve hajtottak végre akciókat vagy igyekeztek egérutat nyerni. — Egy napon a századparancs­nok hivatott — emlékszik Vaszi­­lij. — Tudtomra adta, hogy ez­úttal merőben szokatlan szolgá­latra rendel, modellje leszek egy leendő szobornak. Hát ennyi, így történt — tárta szét a karját Va­szilij Mihajlovics Golovcov, és nem értette, miért csodálkoznak a rádió munkatársai azon, hogy ő a munkahelyén, a pamutkom­binát szövőgyárában, a környeze­tében sosem beszélte el mostanáig a róla szóló történetet. Szobor? Talán lett volna, aki el se hiszi... — Nem dicsekszik az ember, és egyébként is ki tudná elmon­dani mindazt, ami azokban az években történt? A kötelességün­ket teljesítettük. Valóban, az Élők és holtak millióinak hősi útját járta végig Golovcov gárdista is. Az élőkét és holtakét, akikről az író, Konsztantyin Szimonov, így be­szélt: „Az ember olykor azt kép­zeli, a háború nem hagy kitöröl­hetetlen nyomokat benne, de ha valóban, ember, akkor bizony csak képzeli ...” Bizonyos, hogy Vaszilijban is megmaradtak a háborúban töltött nehéz esztendők nyomai. Ma már a dolgozó emberek békés életét éli, lelkiismeretes, serény munkás az Ivanovo területi üzent­ben. Ott dolgozik a felesége, s már a nagy­lányuk is, Ljudmila. Van egy kisebb lányuk, Nyina, aki a kilencedik osztályba jár, egy fiuk, Kolja, hatodikos, s Va­lerik, aki még csak négyeszten­dős. Hatan vannak Golovcevék, s ha a papa, Vaszilij szűkszavú is, be­szél helyette néhány kép a csa­ládi albumból. Ezeknek a törté­netéről mostanáig elég keveset tudtak, az asszony is, a gyere­kek is. — Hát igen, készült egy szo­­bor, egy katonáról.­­ Olyan, ami­lyen én voltam akkoriban — mondja Golovcov —, s amilyen még milliónyi volt és van ma is. Olyan emberek vagyunk, akik azt teszik mindig, amit szívük, lelki­ismeretük parancsol nekik, amit tenniük kell a többi emberért.­­ Neve: Vaszilij. Mindössze csak ennyi. Nem futott , se dij, se rang után. Katona volt és ember akart lenni És jelkép lett egy város homlokán. — írta róla versében Reményi Gyenes István. A katona, egy a milliók közül, akik vérüket hullatták Buda­pestig minden rögpe, most újra kezébe veszi a régi fényképeket: a magáét, a húsz-egynéhány éves gárdistáét, azt, amely az akkor még csak gipszből megformált apró szobrot ábrázolja, s a ma­gyar művész fényképét, akinek műtermébe hetekig járt akkori­ban, míg lassanként elült a fegy­verek zaja, megszületett a béke, újrakezdődött az élet. "Azóta nem látta a magyarok fővárosát, de gyakran beszélt róla az asszony­nak, a gyerekeknek. Ott áll a katona ércbe öntött alakja a Gellérthegyen, és a vá­rosra néz. Ezen a télen — húsz év múltán — újabb fénysorok íveltek át a Duna fölött, s a folyó két partján is ezernyi új fény gyújt ki. Vadász Ferenc NÉPSZABADSÁG I KÉSŐI TANULSÁG Kiskunmajsán agyonszúrtak egy embert. Még júniusban tör­tént, a tettes ügyében nemrégi­ben hirdetett ítéletet a Legfelsőbb Bíróság. A községben mindenki a tettest sajnálja, aki most — az enyhítő körülmények figyelembe­vételével — halált okozó súlyos testi sértésért kiszabott három­­esztendős börtönbüntetését tölti. Azt is mondják az emberek, hogy minden másképpen alakulhatott volna, mint ahogy megtörtént. Az áldozat és a teltes A tettesnek, Kovács Bera La­josnak öt gyermeke van. Az ál­dozatnak, Kurucz Jánosnak, egy sem. Kovács Bera Lajos világéle­tében becsületes dolgozó ember volt, az áldozatot úgy ismerték Kiskunmajsán, mint munkakerü­lő, dologtalan naplopót, aki in­kább szélhámosságból, mint épí­tészmesterségéből élt. A két em­ber négy esztendeje ismerkedett meg egymással. Kovács Bera La­jos, aki addig a családjától távol dolgozott, lakást keresett otthon, Kiskunmajsán, Kurucz János pe­dig ápolót súlyosan beteg édes­anyja mellé. Kurucz és Kovács Bela megállapodtak: Kurucz át­adja a háza udvarában álló kis nádfedelű épületet Kovács Bel­a héttagú családjának, cserében pedig Kovács Baráné ápolja az idős, súlyosan beteg asszonyt. Egy esztendő múlva Kurucz János édesanyja meghalt. És ek­­kor a háztulajdonos elhatározta, hogy kiüldözi Kovács Beráékat a szoba-konyhás házacskából. Ko­vács Bela el is ment volna, de hová? Kurucz elhordatta Kovács Beráék házának nádfedelét. És­­Miivel a lakó még így sem tudott máshová költözni, a háziúr kény­telen-kelletlen megengedte, hogy Kovács Bela az öt gyerekével a házban levő négyszer négy mé­teres kamrába költözzék. * Kegyetlen előzmény Kurucz János ezután ördögi módszerhez folyamodott. Kovács Bela gyerekeit ütötte, fenye­gette, a megfélemlített család tagjai nemegyszer a szomszédban kerestek menedéket éjszakára is. Előfordult, hogy az akkor hét­éves Lacikát a kút fölé lógatta Kurucz, hogy beledobja. Pokollá vált Kovács Beláék élete. A ke­vés iskolát járt, amúgy is bete­ges ember inni kezdett. És min­dent megpróbált, hogy békét, nyugalmat biztosítson a családjá­nak. Hová fordulhatott volna? Ment a tanácshoz, lakást kért. Nem kapott, csak ígéretet. Pe­dig akár tanyára is kiment volna, de még ezt sem tudták nekik ad­ni. A lakásügyi előadó, Csíki Mi­hály­ megelégedett annyival, hogy ezt közölte vele. És maradt min­den a régiben. Még akkor is, amikor Kovács Béla és felesége a megyéhez s budapesti lapok szerkesztőségeihez, hivatalokhoz fordult. És akkor sem történt semmi, amikor 1963 decemberé­ben Kurucz János betört a kam­rába, és megverte kellemetlenné­­ vált lakóját. A család, az ötgyermekes as­-­­­szony a majsai rendőrőrshöz is­­fordult védelemért. Milyen segít-­­­séget kapott? — Azt mondták, hogy a házi perpatvarokba nem tudnak be-­­ avatkozni — mondja az asszony.­­ — Mindenesetre behívatták Ku­­­­rucz Jánost, s figyelmeztették... Hunyadi Lajossal, a tanács gyámügyi előadójával járunk Ko- I­vács Beláéknál. A gyámügyi elő-­­adó hozzáteszi: — Persze hogy nem használt a figyelmeztetés. Hiszen Kurucz hamarosan rájött, hogy a rendőr­ség tehetetlen vele szemben. Sok­szor bizony „feketén” vagyunk kénytelenek intézkedni a hason­ló ügyekben, mert a törvények­­ nem adnak lehetőséget a közbe­lépésre .. . Élet­veszélyes fenyegetés Hogy a garázda emberek mi­lyen szabadságot élveznek, azt előző beszélgetésünknél megerő­sítette Kovács István, a tanács el­nökhelyettese is: — Sokszor azt kénytelenek­­ mondani a rendőrök a panaszo-­­­soknak, hogy nem tudnak semm­­­mit csinálni. A múlt év júniusában aztán bekövetkezett a tragédia. A nap­­ úgy kezdődött, hogy Kurucz Já­nos kiabálni kezdett Kovács Bé­­lával: — Ha nem takarodnak azon­nal, kiirtom az egész családot! Kovács Bela azonnal sietett a tanácshoz. Panaszt tett a lakás­ügyi előadónál, aki meghallgatta,­­ de nem intézkedett. Aztán ke­reste a végrehajtó bizottság elnök­­­két is, de őt nem találta meg.­­ Aztán ment haza. Éppen arra lép­­­pette be, hogy Kurucz ismét ka­­j­­ával fenyegeti a gyermekeit. Ivott valamennyit, aztán egy­­ kést vett magához, elment az i­­italboltba, hogy megkeresse Ku­rucz Jánost. Itt kicsavarták a ke­zéből a kést. Este azonban a ház­ban­ ismét találkoztak. Kurucznál egy méterrúd volt, ő ütötte meg először Kovács Belát. Aztán Ko­vács Bela késsel Kurucz felé csa­pott, s a szúrás halálosnak bizo­nyult. Most börtönben ül, s azt írja haza: „Drága gyermekeim, értetek szenvedek, nem kellett volna megtörténnie, de most leg­alább nyugodtan élhettek.” Nem egy cinikus bűnöző so­rai, aki még most sem bánta meg, hogy embervér tapad a ke­zéhez. De nemcsak ő a felelős. Ha törvényes orvoslást nem ta­láltak jogos panaszára, a tragé­diát azonban elkerülhették volna. És vajon igazuk van-e a kis­­kunmajsai tanácsnál azoknak,­­ akik még ma sem látják felelős­ségüket? —­­Segítettünk a családon — mondják. — Kaptak­­szociális se­gélyt, az asszonyt pedig elhe­lyeztük dolgozni... — Késő. Nem lehetett volna előbb segíteni? — Nem volt lakásunk. A mi községünkben évente ha egy ál­lami lakást kiutalunk, tavaly például csak egy pedagógus ka­pott, de erre a célra külön ösz­­szeget adott a megyei tanács. Hogyan adhattunk volna a nincs­­ből? Akik nem akarják levonni a tanulságot... De miért nem próbálták meg­­rendszabályozni Kuruczot, ami­kor Kovács Béla nemcsak lakást kért, hanem azt is elmondta, hogy miért kér lakást: — Én egy szobában voltam Csíki Mihállyal — mondja Hu­nyadi Lajos —, és tanúsíthatom, hogy az illető többnyire ittas volt, amikor hozzánk jött. .. És most? A tanács dicséretre méltó gon­dossággal foglalkozik az egye­dül maradt asszony és az öt gyer­mek sorsával. Sikerült másik la­kást is találni számukra. A ta­nulságokat azonban nem hajlan­dók levonni. Mindent arra vezet­nek vissza, hogy nincs hatáskö­rük. Különböző szerveknél, ható­ságoknál dolgozó felelős emberek állandóan visszatérő „érve”, hogy a törvények, rendeletek megkötik a kezüket, s emiatt sokszor te­hetetlenségre kényszerülnek. A valóságban azonban legtöbbször — s ebben az esetben sem — nem a paragrafusokban van a hiba, hanem azokban, akik saját figyelmetlenségüket, gyávaságu­kat, kényelmességüket igyekeznek eltussolni, mert bizonyos rende­leteket egyoldalúan értelmezve, nem tettek eleget törvények szab­ta kötelességeiknek. Pedig Kis­kunmajsán éppúgy, mint szerte az országban, a lakosság azt vár­ja a közigazgatás dolgozóitól, hogy ne a paragrafusokat, ne csak a szabályokat, rendeleteket nézzék, hanem törődjenek az emberekkel, segítsenek a rászo­rulókon, s rendszabályozzák meg azokat, akik erre rászolgáltak. Nem törvénysértésről, nem „fe­kete”­ elintézésről van szó, hanem olyan intézkedésekről, amelyek törvényeink szelleméből követ­keznek. Igaz az, hogy a garázda ele­mek ellen nem ártana újabb jogszabályokat hozni. Ami Kis­kunmajsán történt, különleges eset, „szenzáció”. De az is igaz, hogy a hatóságok naponta küldik el a tőlük védelmet kérőket az­zal, hogy „ez magánügy, családi ügy, társbérleti perpatvar, ebbe nem avatkozhatunk bele”. Nos, a kiskunmajsai eset ismét bebizo­nyítja, hogy vannnak esetek, ami­kor bele kell avatkoznunk. Kovács Bela Lajos bűne nagy­ embert ölt. A bíróság ezért elítél­te, s most börtönbüntetését tölti. Ha a tárgyaláson nem is, de az ügy késői tanulságaként hadd ül­tessük a vádlottak padjára a köz­vélemény előtt azokat, akitk kö­zömbösek, nemtörődömek.'' csak tessék-lássák végzik a rájuk bí­zott munkát. Sokszor leírták már, hogy az akta ugyan csak néhány papírlap, de mindegyik sora mö­gött emberi sorsok vannak. Saj­nos, újra és újra ismételni kell ezt a senki által nem vitatott igazságot. Pintér István i­s ÉRTESÍTJÜK ÜGYFELEINKET, hogy 1. sz. Közületi Boltunkban (Budapest VII., Hernád utca 9.) rendkívüli és soronkívüli igényeiket az alábbi kerámiagyártmányokból soronkívül kielégítjük: tárcsa, cső,­­átvezető, impulzus, fólia, beállító kondenzátorok. Hőérzékeny keramikus félvezetők, (termisztorok). KÖZÉPGÉPIPARI KÉSZLETEZŐ ÉS KERESKEDELMI VÁLLALAT

Next