Népszabadság, 1965. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-14 / 38. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ÍJ LISZABAD­SÁG 963. február 14. vasárnap A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI LAPJA XXIII. évfolyam, 38. szám 1 IP 16 oldal - Ára 80 fillér Megvan hozzá az erőnk Három nap­on át tanácskozott legfőbb államhatalmi szervünk, az országgyűlés. S most, az ülés­szak befejeztével, elmondhatjuk: aligha van országunknak, társa­dalmunknak olyan lényeges prob­lémája, amely ne került volna szőnyegre a vita folyamán. Reálisan és őszintén, sem az eredményeket nem kisebbítve, sem a hibákat nem palástolva került mindez szóba. S mert így szóltak országunk dolgairól a párt és a kormány vezetői, a nép képviselői, a vita egyetértő vissz­hangra lelt az üléstermen kívül is. Meggyőzte a kétkedőket, meg­nyugtatta a sopánkodókat, jobb munkára, tettekre ösztönzött mindnyájunkat. Most is beigazo­lódott — mint már annyiszor —, hogy nincsen olyan „kényes” kér­dés, amelyről nem lehet az or­szág nyilvánossága előtt beszél­ni, s az is, hogy éppen az őszin­te beszéd, a problémák kendőzet­len feltárása jelöl kiutat, ad op­timizmust, szereli le a tétlen kis­hitűséget csakúgy, mint a bajo­kat altúlzók károgását. Az idei év — bár termelési feladatai mennyiségileg talán va­lamivel szerényebbek a koráb­biaknál — nem lesz könnyű. Sok tekintetben változásra van szük­ség, fordulatra, a mennyiségi szemlélettől a minőségi problé­mák előtérbe helyezése felé, a sok helyen tapasztalható felüle­tességtől, felelőtlenségt­ől és fe­gyelmezetlenségtől az elmélyül­tebb, fegyelmezettebb munka és a szigorúbb közfelfogás irányába. Mint ezt a parlament ülése is tükrözte, az ország dolgozói egyet­értenek ezzel a változással. Egyet­értenek, mert joggal úgy vélik: így biztosítható, hogy még követ­kezetesebben érvényesüljön a párt bevált, helyesnek bizonyult politikája. De bármennyire a köz­óhajt fejezte is ki a párt, a kor­mány, amikor hadat üzent a la­zaságoknak, a fegyelmezetlenség­nek, nem lehet csodálkozni azon, hogy akadtak, akik jobbról vagy „balról” félremagyarázták az in­tézkedéseket, elégedetlenséget, pesszim­izmust próbáltak terjesz­teni, vagy pedig egyszerűen nem értve az összefüggéseket, meg­inogtak vagy pánikba estek, gaz­daságunk stabilitását, demokra­tizmusát féltették. A parlament tanácskozása, a költségvetés vitája — ahogy mon­dani szokták — segített helyére tenni a dolgokat, rendet teremte­ni a fejekben, egységessé tenni helyzetünk értékelését, s egy nyelven beszélve, egy célra moz­gósítani az erőket, jobb munkára lelkesíteni az embereket. Mert van min, van miért lelkesedni. A­ legutóbbi évek eredményei, a mezőgazdaság sikeres szocialista átalakítása, életszínvonalunk ala­kulása, országunk gazdagodása csakúgy lelkesítőek, mint az 1965-ös év, talán sok tekintetben újszerű, de előremutató feladatai. Több mint négy százalékkal nö­veljük az idén iparunk terme­lését — az ütem, igaz, kisebb, mint a tavaly, de sok fejlettebb ipari ország irigyelhetné tőlünk ezt a tempót is. Kevesebb beruhá­zásba kezdünk, de többet fogunk befejezni, mint a korábbi évek­ben bármikor. Másfél-két száza­lékkal növeljük mezőgazdaságunk termelését. Az életszínvonal már tavaly elérte az ötéves tervben 1965-re kitűzött célt, s az idén a stabilizálás a feladat, de megva­lósítjuk a VIII. kongresszus hatá­rozatait: kétszáz forintra emeljük fel a kétgyermekesek családi pót­lékát, s ugyancsak felemeljük az 1959 előtt megállapított, saját jo­gú, ezer forint alatti nyugdíjakat. A költségvetés is égig fejlődő gaz­daság kép­ét mutatja, hiszen a négyötödében az állami vállala­toktól származó, a tavalyit csak­nem hét százalékkal meghaladó bevételi előirányzat a kiadások hasonló mértékű növekedését te­szi lehetővé. Miközben mintegy öt százalékkal csökkennek a honvé­delmi kiadások, négy százalékkal több jut egészségügyi, szociális és kulturális célokra, és mintegy tíz százalékkal növekszik az idén a termelőszövetkezeteknek nyúj­tandó állami hitel, beruházási és egyéb hozzájárulás. Hogy e nem kis célokat el­érjük, és hogy a jövőben még na­gyobbak lehessenek lépteink, gyorsabb legyen előrehaladásunk, ezért van szükség a sorok kiegye­­nesítésére, a munkaerőhiány és a másutt tapasztalható kapun belü­li fölösleg, vagy a növekvő, kor­szerűsödő temetőapparátus és e fejlődéssel lép­ést nem tartó ter­melékenységi színvonal közti ellentmondás megszüntetésére. Ezért vann szükség nagyobb taka­rékosságra, arra, hogy mindenki oly féltő gonddal kezelje, óvja az állam, a nép vagyonát, mint a sajátját. Vagy még annál is job­ban, hiszen a sajátjából kedvére költekezhet, de a szocialista kö­zösség kárára senki se legyen ga­vallér. A becsületes dolgozók igazságérzete, rendszerünk szocia­lista humanizmusa követeli meg, hogy a nagy közösség érdekében mindenütt vessenek véget a pa­zarlásnak, a lógásnak, s minde­nütt biztosítsák a fegyelmezett, jó munka előfeltételeit, a termé­keny alkotómunka légkörét. Milliárdok elosztásáról — ösz­­szességében csaknem százmilliárd forint sorsáról — tárgyalt az or­szággyűlés. De a milliárdok fo­rintokból, fillérekből tevődnek össze, s a munka hétköznapjain teremtik meg fedezetüket. S ha a költségvetés sokak számára csil­lagászati számai messze esnek is a megszokott nagyságrendektől, eredetük nagyon is megfogható: az iparban p­éldául 50 fillérrel,­­az építőiparban egy forinttal kell csökkenteni a 100 forint termelési értékre jutó ráfordításokat. E fo­rintok és fillérek alkotják mil­­liárdokká sokasodva a növekvő feladatok megvalósításának anya­gi fedezetét. A termelőmunka azt az anyagi értéket, amelynek felhasználásáról, elosztásáról az országgyűlés határozott. Nemcsak a képviselők, a kormány dolga, mindnyájunk feladata tehát a költségvetés valóra váltása. S mert azt kívánjuk, hogy tár­sadalmunkat, a munka társadal­mát még jobban áthassa a munka és a dolgozó megbecsülése, a munkánk nyomán gazdagodó szo­cialista jövőbe vetett bizodalom, ehhez — mint az országgyűlésen is hangoztatták — tovább kell szélesítenünk rendszerünk de­mokratizmusát, még élénkebbé, pezsgőbbé kell tennünk közéle­tünket, a demokrácia állami, tár­sadalmi és üzemi fórumait. Mert a nagyobb fegyelem, takarékosság követelménye, az egyszemélyi ve­zetés erősítése a gazdasági élet­ben, mindez csak a dolgozókkal együtt hoz igazán eredményeket. „Nagy a feladat, nagy a fele­lősség is — mondotta az ország­­gyűlésen Kádár elvtárs —, de nagy az erő is — pártunk, mun­kásosztályunk, népünk és a szo­cialista világ ereje —, amely tá­mogat bennünket munkánkban.” Minél szélesebb tömeget bevonni a kérdések eldöntésébe, a közö­sen kialakított állásp­ontok vég­rehajtásába, ebben volt erőnk ed­dig is, ez segít bennünket sikerre mostani feladataink megoldásá­ban is. / ••Ünnepi tanácsülés Budapest felszabadulásának huszadik évfordulóján A Fővárosi Tanács szombat délelőtt ünnepi ülésen emlékezett meg Budapest felszabadulásának 20. évfordulójáról. Az Új­ Városháza nemzetiszí­nű és vörös zászlókkal díszített nagytermében rendezett ünnepi tanácsülésen részt vett és az el­nökségben foglalt helyet Kádár János, az MSZMP Központi Bi­zottságának első titkára, a kor­mány elnöke, Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Budapesti Pártbizottság első titkára, Sarlós István, a Fő­városi Tanács végrehajtó bizott­ságának elnöke, Szakasits Árpád, az 1945-ös budapesti ideiglenes törvényhatósági bizottság első elnöke, dr. Harrer Ferenc, a Fő­városi Tanács végrehajtó bizott­ságának tagja, a tanácstagok kor­elnöke, A. M. Kalasnyikov, a moszkvai pártbizottság titkára, az évforduló ünnepségeire ha­zánkba érkezett szovjet küldött­ség vezetője és G. A. Gyenyiszov, a Szovjetunió budapesti nagykö­vete. Az ünnepi tanácsülésen megje­lent Fehér Lajos és Kállai Gyula, az MSZMP Politikai Bizottságá­nak tagjai, a Minisztertanács el­nökhelyettesei, jelen volt az MSZMP Központi Bizottságának, a forradalmi munkás-paraszt kor­mánynak és az Elnöki Tanács­nak több tagja, a felszabadulást követő idők volt városvezetői, kö­zöttük Csorba János, Vas Zoltán és Bognár József, Budapest volt polgármesterei, Pongrácz Kál­mán és Veres József volt tanács­elnökök, továbbá a volt alpolgár­mesterek és tanácselnök-helyette­sek, a kerületi pártbizottságok el­ső titkárai, a tanácsi végrehajtó bizottságok elnökei, a budapesti társadalmi és tömegszervezetek vezetői, a budapesti üzemek kül­döttségei. Ott voltak az ünnepségen az évforduló alkalmából hazánkban tartózkodó szovjet küldöttség tag­jai, a főváros felszabadításában részt vett szovjet csapatok képvi­selői, a budapesti harcokban részt vett magyar partizánegységek számos tagja. Az ünnepi tanácsülést a Him­nusz hangjai után Sarlós István, a Fővárosi Tanács végrehajtó bi­zottságának elnöke nyitotta meg, majd Gáspár Sándor mondott ün­nepi beszédet. ­i»»pár Sándor elvtárs ünnepi beszéde Tisztelt tanácsülés! Tisztelt vendégeink! Kedves elvtársnők! Kedves elvtársak! Húsz esztendővel ezelőtt , 1945. február 13 ál­. Moszkvában 324 ágyú 24 össztüze köszöntötte a hadijelentést: „Ma a 2. Ukrán Front csapatai a 3. Ukrán Front csapataival együttműködve, befe­jezték a Budapesten körülzárt ellenséges csoport felszámolását, és teljesen megtisztították a ma­gyar fővárost a német hódítók­tól. Ezen a napon a magyar fővá­ros népe megszabadult a háború borzalmaitól, a halálfélelemtől. S bár Budapesttől nyugatra még tobzódott a fasizmus, keleten már virradt a hajnal. Az ország nyu­gati részében még elnyomás, fé­lelem és pusztulás uralkodott, keleten már megteremtődött az új, a szabad, a boldog élet, a nép javát szolgáló társadalom felépí­tésének lehetősége. Azokban, akik Budapesten él­ték át az ostromot, a fasiszta rombolás és pusztítás emléke örök nyomot hagyott. Az épületek és lakások nagy ré­sze megsérült, elpusztult, az ipar és a közlekedés megbénult. Hasz­nálhatatlanná vált a közművi be­rendezések nagy része. Tönkre­ment a kereskedelmi hálózat. Az árukészletek elhurcolása, felélé­se, megsemmisülése, az egészség­­ügyi intézmények működését bé­nító károk a legelemibb élet­­szükségletek kielégítését is aka­dályozták. Fájón érintett mindenkit, hogy a fasiszták felrobbantották gyö­nyörű hídjainkat, s ezzel Budát és Pestet elszakították egymás­tól. A borzalmas pusztulás láttán keserűen kérdeztük magunktól: vajon lesz-e erőnk a főváros talpraállításához? Bizakodha­tunk-e újra? Megindulhat-e gyor­san az élet? Még temették a halottakat, még nem száradt fel az özvegyek és az árvák könnye, a nemzet halál­­víziója még a fejünk felett lebe­gett. De már örültünk és biza­kodtunk, mert közelgett az em­beriség legvéresebb háborújának a vége, a hitleri fasizmus vere­sége. Már Berlin felé menetelt az a szovjet egység, amelynek katonái kitűzték a győzelem vö­rös lobogóját a Reichstag kupo­lájára. A fasizmus gaztetteit ismeri az emberiség. Elévülhetnek-e egyál­talán az ilyen szörnyű bűncse­lekmények? Határozotta­n kije­lentjük: sem emberileg, sem jo­gilag nem évülhetnek el soha! A kétkedők kérdezzék meg az orosz, az ukrán, a lengyel, a magyar, a francia, a holland édesanyákat: elévülhet-e valaha is e gyászuk? Lehet-e feledés fátylát borítani gyermekeik, szeretteik, családtag­jaik sírjára, a szétrombolt, békés családi otthonok millióira? Nem, ezeket a bűnöket soha nem feledhetjük el! Nincs tör­vény, amely felmentést adhatna a fasiszták gonosztetteire! Az emberiség ellen elkövetett gaz­tettek sohasem évülhetnek el. Cá­folhatatlan történelmi tanulság ez, nemcsak a múltat, hanem a jövőt illetően is. Kedves elvtársak! Az utóbbi húsz esztendőben sok alkalommal méltattuk a Szovjet­unió és a szovjet hadsereg sze­repét a fasizmus szétzúzásában, hazánk és Budapest felszabadí­tásában. (Folytatás a 2. oldalon.) Az elnökség­ Sarlós István elvtárs megnyitó beszédét tartja.

Next