Népszabadság, 1965. február (23. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ÍJ LISZABADSÁG 963. február 14. vasárnap A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI LAPJA XXIII. évfolyam, 38. szám 1 IP 16 oldal - Ára 80 fillér Megvan hozzá az erőnk Három napon át tanácskozott legfőbb államhatalmi szervünk, az országgyűlés. S most, az ülésszak befejeztével, elmondhatjuk: aligha van országunknak, társadalmunknak olyan lényeges problémája, amely ne került volna szőnyegre a vita folyamán. Reálisan és őszintén, sem az eredményeket nem kisebbítve, sem a hibákat nem palástolva került mindez szóba. S mert így szóltak országunk dolgairól a párt és a kormány vezetői, a nép képviselői, a vita egyetértő visszhangra lelt az üléstermen kívül is. Meggyőzte a kétkedőket, megnyugtatta a sopánkodókat, jobb munkára, tettekre ösztönzött mindnyájunkat. Most is beigazolódott — mint már annyiszor —, hogy nincsen olyan „kényes” kérdés, amelyről nem lehet az ország nyilvánossága előtt beszélni, s az is, hogy éppen az őszinte beszéd, a problémák kendőzetlen feltárása jelöl kiutat, ad optimizmust, szereli le a tétlen kishitűséget csakúgy, mint a bajokat altúlzók károgását. Az idei év — bár termelési feladatai mennyiségileg talán valamivel szerényebbek a korábbiaknál — nem lesz könnyű. Sok tekintetben változásra van szükség, fordulatra, a mennyiségi szemlélettől a minőségi problémák előtérbe helyezése felé, a sok helyen tapasztalható felületességtől, felelőtlenségtől és fegyelmezetlenségtől az elmélyültebb, fegyelmezettebb munka és a szigorúbb közfelfogás irányába. Mint ezt a parlament ülése is tükrözte, az ország dolgozói egyetértenek ezzel a változással. Egyetértenek, mert joggal úgy vélik: így biztosítható, hogy még következetesebben érvényesüljön a párt bevált, helyesnek bizonyult politikája. De bármennyire a közóhajt fejezte is ki a párt, a kormány, amikor hadat üzent a lazaságoknak, a fegyelmezetlenségnek, nem lehet csodálkozni azon, hogy akadtak, akik jobbról vagy „balról” félremagyarázták az intézkedéseket, elégedetlenséget, pesszimizmust próbáltak terjeszteni, vagy pedig egyszerűen nem értve az összefüggéseket, meginogtak vagy pánikba estek, gazdaságunk stabilitását, demokratizmusát féltették. A parlament tanácskozása, a költségvetés vitája — ahogy mondani szokták — segített helyére tenni a dolgokat, rendet teremteni a fejekben, egységessé tenni helyzetünk értékelését, s egy nyelven beszélve, egy célra mozgósítani az erőket, jobb munkára lelkesíteni az embereket. Mert van min, van miért lelkesedni. A legutóbbi évek eredményei, a mezőgazdaság sikeres szocialista átalakítása, életszínvonalunk alakulása, országunk gazdagodása csakúgy lelkesítőek, mint az 1965-ös év, talán sok tekintetben újszerű, de előremutató feladatai. Több mint négy százalékkal növeljük az idén iparunk termelését — az ütem, igaz, kisebb, mint a tavaly, de sok fejlettebb ipari ország irigyelhetné tőlünk ezt a tempót is. Kevesebb beruházásba kezdünk, de többet fogunk befejezni, mint a korábbi években bármikor. Másfél-két százalékkal növeljük mezőgazdaságunk termelését. Az életszínvonal már tavaly elérte az ötéves tervben 1965-re kitűzött célt, s az idén a stabilizálás a feladat, de megvalósítjuk a VIII. kongresszus határozatait: kétszáz forintra emeljük fel a kétgyermekesek családi pótlékát, s ugyancsak felemeljük az 1959 előtt megállapított, saját jogú, ezer forint alatti nyugdíjakat. A költségvetés is égig fejlődő gazdaság képét mutatja, hiszen a négyötödében az állami vállalatoktól származó, a tavalyit csaknem hét százalékkal meghaladó bevételi előirányzat a kiadások hasonló mértékű növekedését teszi lehetővé. Miközben mintegy öt százalékkal csökkennek a honvédelmi kiadások, négy százalékkal több jut egészségügyi, szociális és kulturális célokra, és mintegy tíz százalékkal növekszik az idén a termelőszövetkezeteknek nyújtandó állami hitel, beruházási és egyéb hozzájárulás. Hogy e nem kis célokat elérjük, és hogy a jövőben még nagyobbak lehessenek lépteink, gyorsabb legyen előrehaladásunk, ezért van szükség a sorok kiegyenesítésére, a munkaerőhiány és a másutt tapasztalható kapun belüli fölösleg, vagy a növekvő, korszerűsödő temetőapparátus és e fejlődéssel lépést nem tartó termelékenységi színvonal közti ellentmondás megszüntetésére. Ezért vann szükség nagyobb takarékosságra, arra, hogy mindenki oly féltő gonddal kezelje, óvja az állam, a nép vagyonát, mint a sajátját. Vagy még annál is jobban, hiszen a sajátjából kedvére költekezhet, de a szocialista közösség kárára senki se legyen gavallér. A becsületes dolgozók igazságérzete, rendszerünk szocialista humanizmusa követeli meg, hogy a nagy közösség érdekében mindenütt vessenek véget a pazarlásnak, a lógásnak, s mindenütt biztosítsák a fegyelmezett, jó munka előfeltételeit, a termékeny alkotómunka légkörét. Milliárdok elosztásáról — öszszességében csaknem százmilliárd forint sorsáról — tárgyalt az országgyűlés. De a milliárdok forintokból, fillérekből tevődnek össze, s a munka hétköznapjain teremtik meg fedezetüket. S ha a költségvetés sokak számára csillagászati számai messze esnek is a megszokott nagyságrendektől, eredetük nagyon is megfogható: az iparban például 50 fillérrel,az építőiparban egy forinttal kell csökkenteni a 100 forint termelési értékre jutó ráfordításokat. E forintok és fillérek alkotják milliárdokká sokasodva a növekvő feladatok megvalósításának anyagi fedezetét. A termelőmunka azt az anyagi értéket, amelynek felhasználásáról, elosztásáról az országgyűlés határozott. Nemcsak a képviselők, a kormány dolga, mindnyájunk feladata tehát a költségvetés valóra váltása. S mert azt kívánjuk, hogy társadalmunkat, a munka társadalmát még jobban áthassa a munka és a dolgozó megbecsülése, a munkánk nyomán gazdagodó szocialista jövőbe vetett bizodalom, ehhez — mint az országgyűlésen is hangoztatták — tovább kell szélesítenünk rendszerünk demokratizmusát, még élénkebbé, pezsgőbbé kell tennünk közéletünket, a demokrácia állami, társadalmi és üzemi fórumait. Mert a nagyobb fegyelem, takarékosság követelménye, az egyszemélyi vezetés erősítése a gazdasági életben, mindez csak a dolgozókkal együtt hoz igazán eredményeket. „Nagy a feladat, nagy a felelősség is — mondotta az országgyűlésen Kádár elvtárs —, de nagy az erő is — pártunk, munkásosztályunk, népünk és a szocialista világ ereje —, amely támogat bennünket munkánkban.” Minél szélesebb tömeget bevonni a kérdések eldöntésébe, a közösen kialakított álláspontok végrehajtásába, ebben volt erőnk eddig is, ez segít bennünket sikerre mostani feladataink megoldásában is. / ••Ünnepi tanácsülés Budapest felszabadulásának huszadik évfordulóján A Fővárosi Tanács szombat délelőtt ünnepi ülésen emlékezett meg Budapest felszabadulásának 20. évfordulójáról. Az Új Városháza nemzetiszínű és vörös zászlókkal díszített nagytermében rendezett ünnepi tanácsülésen részt vett és az elnökségben foglalt helyet Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, a kormány elnöke, Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Budapesti Pártbizottság első titkára, Sarlós István, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának elnöke, Szakasits Árpád, az 1945-ös budapesti ideiglenes törvényhatósági bizottság első elnöke, dr. Harrer Ferenc, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának tagja, a tanácstagok korelnöke, A. M. Kalasnyikov, a moszkvai pártbizottság titkára, az évforduló ünnepségeire hazánkba érkezett szovjet küldöttség vezetője és G. A. Gyenyiszov, a Szovjetunió budapesti nagykövete. Az ünnepi tanácsülésen megjelent Fehér Lajos és Kállai Gyula, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, a Minisztertanács elnökhelyettesei, jelen volt az MSZMP Központi Bizottságának, a forradalmi munkás-paraszt kormánynak és az Elnöki Tanácsnak több tagja, a felszabadulást követő idők volt városvezetői, közöttük Csorba János, Vas Zoltán és Bognár József, Budapest volt polgármesterei, Pongrácz Kálmán és Veres József volt tanácselnökök, továbbá a volt alpolgármesterek és tanácselnök-helyettesek, a kerületi pártbizottságok első titkárai, a tanácsi végrehajtó bizottságok elnökei, a budapesti társadalmi és tömegszervezetek vezetői, a budapesti üzemek küldöttségei. Ott voltak az ünnepségen az évforduló alkalmából hazánkban tartózkodó szovjet küldöttség tagjai, a főváros felszabadításában részt vett szovjet csapatok képviselői, a budapesti harcokban részt vett magyar partizánegységek számos tagja. Az ünnepi tanácsülést a Himnusz hangjai után Sarlós István, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának elnöke nyitotta meg, majd Gáspár Sándor mondott ünnepi beszédet. i»»pár Sándor elvtárs ünnepi beszéde Tisztelt tanácsülés! Tisztelt vendégeink! Kedves elvtársnők! Kedves elvtársak! Húsz esztendővel ezelőtt , 1945. február 13 ál. Moszkvában 324 ágyú 24 össztüze köszöntötte a hadijelentést: „Ma a 2. Ukrán Front csapatai a 3. Ukrán Front csapataival együttműködve, befejezték a Budapesten körülzárt ellenséges csoport felszámolását, és teljesen megtisztították a magyar fővárost a német hódítóktól. Ezen a napon a magyar főváros népe megszabadult a háború borzalmaitól, a halálfélelemtől. S bár Budapesttől nyugatra még tobzódott a fasizmus, keleten már virradt a hajnal. Az ország nyugati részében még elnyomás, félelem és pusztulás uralkodott, keleten már megteremtődött az új, a szabad, a boldog élet, a nép javát szolgáló társadalom felépítésének lehetősége. Azokban, akik Budapesten élték át az ostromot, a fasiszta rombolás és pusztítás emléke örök nyomot hagyott. Az épületek és lakások nagy része megsérült, elpusztult, az ipar és a közlekedés megbénult. Használhatatlanná vált a közművi berendezések nagy része. Tönkrement a kereskedelmi hálózat. Az árukészletek elhurcolása, felélése, megsemmisülése, az egészségügyi intézmények működését bénító károk a legelemibb életszükségletek kielégítését is akadályozták. Fájón érintett mindenkit, hogy a fasiszták felrobbantották gyönyörű hídjainkat, s ezzel Budát és Pestet elszakították egymástól. A borzalmas pusztulás láttán keserűen kérdeztük magunktól: vajon lesz-e erőnk a főváros talpraállításához? Bizakodhatunk-e újra? Megindulhat-e gyorsan az élet? Még temették a halottakat, még nem száradt fel az özvegyek és az árvák könnye, a nemzet halálvíziója még a fejünk felett lebegett. De már örültünk és bizakodtunk, mert közelgett az emberiség legvéresebb háborújának a vége, a hitleri fasizmus veresége. Már Berlin felé menetelt az a szovjet egység, amelynek katonái kitűzték a győzelem vörös lobogóját a Reichstag kupolájára. A fasizmus gaztetteit ismeri az emberiség. Elévülhetnek-e egyáltalán az ilyen szörnyű bűncselekmények? Határozottan kijelentjük: sem emberileg, sem jogilag nem évülhetnek el soha! A kétkedők kérdezzék meg az orosz, az ukrán, a lengyel, a magyar, a francia, a holland édesanyákat: elévülhet-e valaha is e gyászuk? Lehet-e feledés fátylát borítani gyermekeik, szeretteik, családtagjaik sírjára, a szétrombolt, békés családi otthonok millióira? Nem, ezeket a bűnöket soha nem feledhetjük el! Nincs törvény, amely felmentést adhatna a fasiszták gonosztetteire! Az emberiség ellen elkövetett gaztettek sohasem évülhetnek el. Cáfolhatatlan történelmi tanulság ez, nemcsak a múltat, hanem a jövőt illetően is. Kedves elvtársak! Az utóbbi húsz esztendőben sok alkalommal méltattuk a Szovjetunió és a szovjet hadsereg szerepét a fasizmus szétzúzásában, hazánk és Budapest felszabadításában. (Folytatás a 2. oldalon.) Az elnökség Sarlós István elvtárs megnyitó beszédét tartja.