Népszabadság, 1965. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-17 / 40. szám

fi NEVELÉSRŐL A zsebpénzről Megbeszéltük a VII. osztállyal, hogy a következő héten irodain, sétára indulunk, s mondtam: két villamosjegy árát hozza el mindenki. Hozzátettem, nem árt, ha pár forint is lesz a pénztárcában a nem várt kiadásokra. Fölényes, lekicsinylő mosoly jelent meg az arcokon, s az egyik tanítványom még meg is jegyezte: őnáluk mindig van pár forint! A megjegyzés elgondolkoztatott, s mindjárt amolyan közvéleménykutatást rendeztem, kinél mennyi pénz van most éppen. Az eredmény valóban meglepett: csak egyetlen olyan fiú akadt, akinél nem volt semmi pénz, az osztály felénél tíz forinton, hat tanulónál húsz forinton felüli összeg, egy tanulónál kerek százas volt. Igaz, magyarázta, ebből még ki kell fizetnie húsz forintot a külön oroszért, de amikor tegnap este a százast átnyújtotta neki az apja, ezzel a megjegyzéssel tette: — A,mi visszajár, legyen csak a tiéd! Könnyen meglehet, hogy ezt a felmérést sokan túlzásnak találják. Először magam is így voltam a dologgal. Aztán a szeptemberi könyvvásárlásokra gondoltam, amikor hiába kínálunk fél- meg negyedáron használt könyveket a tanulóknak, mindenki újat akar venni! Az a húsz—harminc forint, ami az új és a használt könyvek ára közti különbség, s amit végeredményben megtakaríthatnának, egyáltalán nem érdekli őket és — a jelek szerint — szüleiket. Könnyű lenne arra hivatkozni, hogy a mi időnkben bizony más volt a helyzet, s egy-egy iskolai kirándulás gyakran gondot okozott. Úgy álltunk szeptemberben sorba az iskolai segítőegylet előtt a „rongyosra” tanult könyvekért, mint a háború alatt a kenyérért. Természetesen csak örülhet a tanár, az osztályfőnök, hogy a mai fiatalságnak nincsenek olyan anyagi gondjai, mint annak idején nekünk voltak! Ám egyúttal arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy egyik-másik szülő ilyen bőkezű zsebpénz-adományozásai nem valami pozitív tényezők a takarékosságra, az anyagi javak megbecsülésére irányuló nevelésünkben. A könnyen kapott pénzt könnyen szórják el! A felelősségre, a takarékosságra pedig nem árt már diákkorában rászoktatnunk a gyerekeket. Egy szülői látogatás alkalmával beszélgettem a „százforintos” édesapával, aki szelíd és elnéző mosollyal ezt válaszolta kifejtett aggodalmaimra: — Nekem olyan nehéz gyerekkorom volt, nem akarom, hogy a fiamnak is olyan problémákkal kelljen megküzdenie, mint annak idején nekem! Különben is, olyan anyagi körülmények között élek, hogy az a százas nem vág földhöz. Meglehet, hogy erre sok szülőnek az a véleménye: egyedi és határesetet emeltem ki, és nem minden általános vagy középiskolás gyerek zsebében feszeng egy százas... Bizonyos, hogy így van! Ám hadd említsek meg mindjárt egy más példát: iskolánk osztálypadjaiban, folyosóablakainak sarkaiban, néha még a lépcsőn is találunk uzsonnamaradványokat, vajas kenyeret, szalámis zsemlyét, amit a gyerekek „félretesznek”, mert bőven van zsebpénzük, hogy a cukrászdában, édességboltokban, iskolai büfékben nyalánkságot vásároljanak, s így nem sok étvágyuk marad az édesanya-csomagolta tízóraihoz, uzsonnához. Adjunk tehát zsebpénzt? Menynyit? Rendszeresen vagy csak esetenként? Olyan kérdések ezek, amelyeket joggal tesznek fel a szülők. Igen, adjunk, rendszeresen adjunk, azonban az összegről már érdemesebb lenne kissé alaposabban elgondolkoznunk! A nevelés összetett, komplex tevékenység, és sok előrelendítő vagy gátló hatás érvényesül ebben a folyamatban. A zsebpénz is lehet pozitív erő, de lehet romboló tényező is. Az a szülő, aki a zsebpénzosztást egyfajta „jutalomnak” tartja a hazahozott jó osztályzatokért, és a jeleseket forintokkal „fizeti”, nagyon könnyen helytelen gondolkodásmódot nevelhet le gyermekénél. Az ilyen „adszanesze”-beállítás azt a képzetet kelti a gyermekben, hogy csak akkor érdemes elvégeznie a munkáját — a tanulást —, hogyha megfelelő ellenszolgáltatást kap érte. Másrészt viszont a zsebpénz is lehet nevelő tényező, ha megmagyarázzuk gyermekünknek, hogy a kapott (és rendszeresen kapott) összegből bizonyos iskolai kiadásait, kirándulásait, mozivagy színházjegyeit neki kell fedeznie! Egy „pénztárfüzet” segít neki, hogy lássa, hétről hétre vagy hónapról hónapra mennyit kapott szüleitől, a kapott pénzből mire s mennyit kellett fordítania, menynyit tudott megtakarítani, félretenni, valami komolyabb célra, nyári táborozásra, esetleg egy ruhadarabra, utazásra. Megbeszélhetjük gyermekünkkel, hogy a mi fizetésünknek a része az a zsebpénz, amit rendszeresen juttatunk neki, azért meg kell dolgoznunk, következésképpen vigyáznia kell rá, takarékoskodnia kell vele. Ugyancsak hasznos dolog, hogy a „váratlanul” kapott összegeket (érzékeny szívű nagymama, gavallér nagybácsi stb.) különös gonddal kezelje s tegye félre, hiszen egy-egy tíz- vagy húszforintos nagyot lendíthet a lassan gyarapodó takarékösszegen. És azután felhívhatjuk a figyelmét: sok lehetőség nyílik manapság munkával szerzett pénzgyűjtésre is! A papírgyűjtéstől a nyári üzemi gyakorlatig ezerféle módot találhat az az ügyes fiatal pár forint keresésére. Az ilyen kezdeményezést a szülőnek helyeselnie, támogatnia kell, persze csak „tisztes” hatályokon belül s addig, amíg az nincs a tanulás, az iskolai munka rovására, s ha nem a tanulók közti „seftelés” eredménye. Mert, sajnos, sűrűn találkozhatunk manapság olyan gyerekekkel, akik könyvjelzőkkel vagy maguk csinálta játékokkal „kereskednek”. Ez a pénzszerzés nem azonos a papírgyűjtéssel. Ha rendes úton-módon, munkáért kap pénzt a gyermek, ne szüntessük meg a rendszeres zsebpénz „folyósítását”, mondván, hogy ebben a hónapban keresett eleget, mert könnyen kedvét szeghetjük ezeknek a kezdeményezéseknek! S különösen vigyázzunk, nehogy megtörténjen olyan „eset” is, amelyről egyik tanítványom beszélt, mikor a takarékosságról tartottunk osztályfőnöki órát. — Nem érdemes takarékoskodni, tanár úr kérem — jelentette ki meglehetősen pesszimista, kiábrándult hangon —, én tavaly csaknem ötszáz forintot gyűjtöttem. Ruhát akartam magamnak venni, de egy napon anyám kölcsönkérte a pénzt „egy hétre”. Még ma sem adta vissza. Ha a család anyagi helyzete miatt elvett pénzről szó esik a családban, akkor nincs is hiba, de, ha kerülik a „témát”, akkor az lesz az eredmény, hogy „nem érdemes takarékoskodni”. Dr. Pados Pál IPARVÁLLALATOK ! Az Országos Készülék Kölcsönző Állomástól olcsón és rövid szállítási határidőre bérelhetők... Egyetemes és Összeállítható Készülékek Szerszám és Kisgépért V. Budapest X., Kőbányai út 49. Telefon: 149—092; 149—151; 148—596. NÉPSZABAD 3AG 1965. február 17, szerda Ss.ov j**t s/er/ő könyv** — Gavró lajos tábornokról (Moszkvai tudósítónk telefonjellentése.) Kijevben, az Ukrán Politikai Kiadó gondozásában érdekes uk- Irán nyelvű kötet jelent meg ezzel a címmel: Gavró Lajos. A magyar bányászfiúból lett polgárháborús hős és szovjet had- vezér üstökösszerű pályafutása először Zalka Mátét ihlette meg. Zalka A bolygók visszatérnek című regényének főhősét mintázta Gavró Lajosról — ez a regény azonban befejezetlen maradt. És befejezetlen maradt Gavró Lajos pályafutása is, aki a 30-as évek végén — akkor már szovjet tábornok volt — más katonai vezetőkkel együtt a személyi kultusz áldozata lett. Oleg Vasziljev, a Kiijevben most kiadott rövid életrajz szerzője, felkutatta és felhasznál-ta a Gavra tevékenységére vonatkozó dokumentumokat, újságcikkeket, katonai parancsokat és naplójegyzeteket. A fordulatos, olvasmányos írást, amely sok eddig ismeretlen epizódot tartalmaz , a magyar internacionalistáknak a szovjethatalomért vívott harcáról, az olvasóközönség és a kritika érdeklődéssel fogadta. V. P. Petőfi Mitxpuniok rendr/.nek btt Kiwk»rö«ön A Kiskőrösön levő Petőfi-emlékek jelenleg a költő szülőházában láthatók. A község belterületének rendezése során most vég- I re múzeumot kap a sok értékes tárgy és dokumentum. A Petőfi Múzeumot a tervek szerint a költő szülőháza melletti épületben rendezik be. Ide kerülnek Petőfi verseinek kéziratai, levelei és más tárgyi emlékek, amelyeket jelenleg a szülőházban őriznek. A kis nádfedeles, nyitott kéményű házat eredeti bútoraival és a Petrovics család egyéb hagyatékával együtt műemlékként őrzik tovább a múzeum szomszédságában. A könyvtár és a szülőháza közötti területen parkos, virágos szabadtéri pihenőt alakítanak ki a látogatócsoportok számára. NYUGALOM Az őrünk egyik fő betegsége az idegesség. Az orvosok nem győzik figyelmeztetni az embereket: ne izgassák magukat, mert ez bizony árt a szívnek, befolyásolja a vérnyomást és így tovább és így tovább. Szerencsére akadnak még nyugodt emberek, akik nem egyhamar jönnek ki a sodrukból. Például az ÉM Csongrád megyei Építőipari Vállalatának vezetői. Már 1963-ban sem idegeskedtek, hogy csak néhány munkás lézengett Szegváron, aRostkikészítő Vállalat üzemének alagútáztató építkezésén. Minek idegeskedni, amikor a határidő csak 1963. december 31-én jár le, s addig szinte magától is elkészülhet ez a berendezés. A szóban forgó napon, sőt három nappal előbb, 1963 december 28-án a Csongrád megyei Építőipari Vállalat mint kivitelező át is adta a kész berendezést a beruházónak, a Rostkikészítő Vállalatnak. Igaz, hogy az átvételnél sok hibát fedeztek fel az átvevők, de hát ez sem ok az idegességre. Majd szépen kijavítják, 1964. március 15-re, s aztán kijavítva átadják még egyszer. És amikor március közepén is találnak még hibát? Azokat is kijavítják, május 24-re elkészülnek, és 1964. május 29-én meg is indulhat a próbaüzemeltetés. Lám, kár lett volna idegeskedni, öt hónap veszteség nem a világ... Igaz, hogy a próbaüzemeltetés folyamán kiderült, az alagútáztató használhatatlan, mert a betonozáson átfolyik a víz. A próbaüzemeltetés 1 hónapja alatt 600 óra esett ki emiatt a termelésből. Aztán a használhatatlan kenderáztatót le kellett állítani. És az építőipari vállalat vezetői ezután is megőrizték felséges nyugalmukat. Nem vitatták egy percig sem, hogy ki kell javítani a kenderáztatót. Majd ki is javítják szépen, ha megfelelő fórumokon és módokon tisztázták, hogy ki volt a hibás, ki fizeti a munkát. Az első lépésiként szakértőkkel alaposan megvizsgáltatták az alagútáztatót. A Műszaki Egyetem vasbetonszerkezetek tanszéke alapos szakvéleményt készített. Igaz, csaknem 12 000 forint szakértői díjba került ez, de hát idegeskedésre semmi ok. Vizsgálja csak meg egy másik szakértő testület is, az Építőipari Minőségvizsgáló Intézet. Ha két vizsgálati eredmény van, jobban lehet vitatkozni. Ki a hibás? A Csongrád megyei Építőipari Vállalat, a kivitelező? A Könnyűipari Tervező Iroda, a tervező? A Rostkikészítő Vállalat, a beruházó? És mikor javítják ki? Addig-addig vitatkoztak, amíg november lett. Vagyis tél. És most már nem lehetett nekifogni a kijavításnak. A Központi Döntő Bizottság, amely az ügyben a végén határozott, nem tehetett mást, mint hogy elfogadja az építővállalat 1965. június 15-i kijavítási határidejét. Ezenkívül úgy döntött, hogy a javítás költségeiből az építőipari vállalatot 70 százalék, a tervezőirodát 20 százalék, a Rostkikészítő Vállalatot pedig 10 százalék terheli. Vagyis: egy létesítmény, amelynek 1963. december 31-e volt az átadási határideje, jó esetben 1965 nyarára készül el. Nem beszélve a javítási költségekről, csupán 1964-ben több mint három és fél millió forint volt emiatt a Rostkikészítő Vállalat, illetőleg a népgazdaság termeléskiesése. És az ÉM. Csongrád megyei Építőipari Vállalatának vezetői ennek ellenére megőrizték nyugalmukat. És nyugodtan vitatkoznak a most soron következő kötbérügyben. Döntés születik majd, valaki fizetni fog. Illetőleg, senki nem fog fizetni. Mert hogy a vállalatot kötbér megfizetésére kötelezik, az alig-alig érinti azokat, akik a kárt okozták. És bizony gyenge vigasz a népgazdaságnak, amely sokkal nyugodtabban fejlődne, ha az ilyesfajta nyugalomnak véget vetnének. Pintér István Emberségből — elégtelen Egy igaz kommunista meghurcoltatásának felháborító története A faddi kommunisták mártöbbször is szót emeltek a Szekszárdi Járási Pártbizottság vezetői előtt Orgován József, a Paksi Konzervgyár faddi paprikafeldolgozó üzeme portásának elbocsátása miatt. Úgy érezzük, hogy ugyanezt nekünk is kötelességünk a nyilvánosság előtt megtenni, és vádat emelni a gyár vezetőinek embertelensége ellen. Orgován József megtört, hajlott hátra, alacsony kis öregember, mint a faddiak láthatják naponta, ma is az üzem kapujánál áll, a munkába siető embereknek megemeli kucsmáját, sovány, beesett arcában szinte lázasan tűz riadtan ide-oda rebbenő tekintete. Amikor megkérdezik, mit keres itt, tétován mondja: — Nekem itt a helyem ... Itt kell hogy helyem legyen. Taggyűlés után — felbomló levél Nem tudja elhinni, hogy mindaz, ami történt vele, valóság. A múlt év december 11-én levelet kapott a paksi igazgatóságtól: „Értesítem, hogy a vállalatnál betöltött portási állását a Munka Törvénykönyve 29. ír-a 1. bekezdésének e) pontja alapján 1964. december 17-től felmondással megszüntetem, mivel öregségi nyugdíjra igényjogosultságot szerzett. A munka végzése alól 1964. december 17. napjától felmentem. Értesítem, hogy a már ledolgozott időre, valamint a felmondási időre — tehát 1964. december 17-től 31-ig járó fizetésének és munkakönyvének kiadásáról (a mai napon) intézkedtem. A felmondás ellen a kézbesítéstől számított két napon belül a vállalati egyeztető bizottsághoz panaszt nyújthat be.” Ez a felmondó levél törvényre, paragrafusra hivatkozik, holott nálunk semmilyen törvény sem ösztönöz embertelenségre, és egyetlen paragrafus sem arra való, hogy az önkényeskedést hazugság igazolja. Az öregemberrel ugyanis ez a hivatalos irat elhiteti, hogy nyugdíjat kap majd. Amikor aláírta a felmondás átvételét, akkor közölték vele, három esztendeje lett volna még a nyugdíjjogosultságig. A 67 éves portás egyetlen fillér jövedelem nélkül maradt. Miért került az utcára Orgován József? A Paksi Konzervgyár vezetői azt állították: ezt így írják elő törvényeink. A valóságban azonban azért, mert december elején felszólalt a paprikafeldolgozó üzem kommunista taggyűlésén. — Sok hiba van nálunk, elvtársak — mondta az öreg kommunista. — Nem megengedhető, hogy nálunk éppen a vezetők szegik meg a rendet, és ezzel rossz példát mutatnak a munkásoknak. A szabályzat szerint mindenkinek a portán lenne szabad csak kilépnie, és bejönnie a telepre, de néhányan saját kapukulccsal rendelkeznek, s akkor jönnek, mennek, amikor akarnak. Azt se tudjuk, hogy hol keressük őket, amikor szükség van rájuk. Köztudott az is nálunk, hogy munkaidő alatt csak a telepvezető által aláírt kilépési engedéllyel hagyhatják el az üzemet a munkások és az irodai dolgozók is. Gyakran előfordul azonban, hogy a telepvezető elvtárs beleegyezik, hogy munkaidőben a községbe menjenek emberek, de írást nem hajlandó adni. Ki tudja így ellenőrizni, hogy mikor jogos vagy jogtalan az eltávozás, hogy ki lóg államköltségen, vagy ki intéz hivatalos dolgokat? Azt is meg kell mondanom itt, elvtársak, hogy helytelennek tartom Báli Mihály telepvezető elvtárs viselkedését. Gyakran jár az üzembe részegen, irodájában iszik munkaidőben cimboráival. Nem lesz így semmi tekintélye a munkások előtt... Takarékossági okból Ezt mondta el Orgován József elvtárs, és néhány nappal később megkapta a felmondó levelet. A paprikafeldolgozó üzemnek három portása volt, egymást váltották. A harmincnégy éves Mácsik József 1400 forintot, az Orgován Józseffel egy idős Petróczi Mihály portás 1300 forintot kapott havonta. Orgován Józsefnek, az üzem legrégebbi portásának 890 forintos fizetése volt. Mindezt azért kell elmondani, mert a paksi vezetők takarékossági okokra hivatkoztak, amikor az öregember megkérdezte: „Miért küldenek el éppen engemet?” Az egész üzemből egyedül őt bocsátották el. Ugyanakkor idénymunkásokat felvettek, s Orgován József elvtárs nem értette, hogy takarékossági okokból miért őt, a telep legalacsonyabb fizetésű dolgozóját bocsátják el. S ezt nem értették meg a faddi kommunisták sem. Ezért kérték „