Népszabadság, 1965. március (23. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-31 / 76. szám

6 IN EPSZABADSAG ORESTEIA A Nemzeti Színház előadásáról Időszámításunk előtt 458-ban bemutatták Athénban az Atridák királyi családjáról szóló három­részes tragédiasorozatot, amelyet a két utolsó darabban szereplő főhősről, Oresteiának neveznek. A szerző: Aischylos. Most 67 éves, 24 éves kora óta szerepel a drá­mai versenyeiken, kilencven drá­mát írt eddig, és tizenháromszor nyert pályadíjat. Az Oresteia a balvégzete lesz. A bemutatója után valami állam- vagy vallás­­ellenes vádat emelnek ellene. Kis híja, hogy meg nem gyilkolják a színpadon, végül is az elé a bíró­ság elé kerül, amelyről olyan hízelgően írt épp e darabjában. Csupán magának és öccsének hadi érdemei miatt kegyelmeznek meg neki. Szicíliába megy. Nem először. Ott is hal meg, alig két év múlva. Halála hírére az athéni nép gyászba öltözik. És határozatba hozzák, hogy Aischylos darabjai ezután is ugyanúgy részt vehet­nek a drámai versenyeken, mint­ha csak újonnan írott darabok volnának, mintha szerzőjük élne. Ezzel megszületik a drámaírói halhatatlanság fogalma. Más né­ven: a felújítás.* Ezután az athéni bemutató után 2423 évre a budapesti Nemzeti Színház is felújította Aischylos tragédiáját. A mű éppolyan fris­sen hat, mintha csak ma írták volna — vagy még inkább. Nem volt mindig könnyű feltá­masztani Aischylost. A francia dráma klasszikus századában, amely a görög színház bűvöleté­ben élt, alig ismerik. Racine könyvtárából fennmaradt egy Aischylos-kiadás, a margójegyze­tekből látszik, mennyire nem volt fogékony rá az a drámaíró, aki Euripideshez és Arisztophanészhez testvéri közel állott. Ez az ér­tetlenség nyilatkozik meg nálunk Zilahy Károlynál, aki jó száz évvel ezelőtt fordítja Aischylost, de az előszavában így ajánlja: „ ... Aiszkhüloszt tulajdonképpeni drámaírónak el nem ismerhet­jük.” Ugyanakkor a romantikus és forradalmas lelkű költők révén Prometheus,­ Aischylos hőse már az emberi haladás legelevenebb, legkifejezőbb jelképeként él a köztudatban. (Nálunk Petőfi azo­nosítja őt a bilincsbe vert néppel, és ott van Vörösmarty végső láto­másai közt is, és Arany is átérzi őt.) S nemcsak a költőket gyújtja föl. Marxnak kedves olvasmánya Aischylos, minden évben újra ol­vassa. Engels pedig épp az Ores­teia harmadik részét zseniálisan kommentálja. Ma sem könnyű őt feltámasz­tani, hiába halhatatlan. Ami őt olyan fontossá teszi, nyomaszt is: Aischylos volt az, aki a drámát, bölcsőjében, egyszer s mindenkor­ra eljegyezte a társadalmi felada­tokkal. Gondoljuk csak meg! Két­ezerötszáz évvel ezelőtt ilyen ars poeticával indul: ... hanem a költő a rosszat rejt­se, takarja, / Ne pedig mutogassa, tanítsa bizony, mert lám a gyenge gyereknek / Van, ki vezesse ta­nító: ilyen felnőtt embernek a költő. / Mi tehát mindég csak jót mondjunk. De hiszen ez a legtisztább se­matizmus hirdetése, a tanmesék dicsérete, kiálthat föl az, aki an­nak idején bőven látott sematikus darabokat. — Vigyázz, barátom, hogyan van az, hogy a sematizmus divat­ja idején mégsem láthattál a szín­padjainkon Aischylost? Őt egyál­talán nem favorizálták, pedig a klasszikusoknak micsoda kul­tusza volt. És ez csakugyan nem véletlen. A sematizmus szűkös ka­tegóriái szétrobbantak volna Aischylosnak félelmetesen erős konfliktusaitól. És a konfliktusai­nak nemcsak a képlete egyetemes érvényű, hanem a tartalma is, amire feltölti, robbanó intenzitású. (Elég az Oresteia két első darab­jának a végét megnézni, micsoda robbanással — csak ez a szó érvé­nyes itt! — viszi át az izgalmat a következő darabra.) Ezért volt olyan nehéz dolga a Nemzeti Színháznak is ezzel a nagyszabású Aischylos-bemutató­­jával. Egy paradox szerzőt kellett színpadjára állítani. A világ leg­első drámaíróját, aki ráadásul a világ legelső alsematikusa is volt. (Hiába, ebben a műfajban min­den érdekes dolgot ő talált ki!) S jóformán minden színpadi hagyo­mány nélkül. A Nemzeti Színház előadásá­nak a sikerét épp az biztosítja, hogy megtalálta a kulcsot Aischy­­loshoz. Azzal, hogy a kórusai felől közelítette meg az Oresteiát. Mert hogy is mondatja Arisztophanész a legnagyobb dicséretet Aischy­los­ról? ... ki a legszebb kardalokat te­remtő a mostaniak közt. Csakugyan ez az út vezet hoz­zá. A görög színpadi kórusról két­féle nézet van forgalomban. Az egyik, a népszerű nézet, még Schlegeltől ered. Eszerint a kórus az idealizált közönség, a nézők szószólója odafönt a színpadon. S éppen ezért a kórus kortalan is, hisz minden kor nézője megleli benne néha érzéseinek tolmácsát. Nagyon tetszetős ez a nézet. Szinte közhely már. És sok görög darabra csakugyan érvényesnek is látszik. Aischylos darabjaira azonban, különösen az Oresteia három da­rabjára, ez a nézet nem stim­mel. Ezt — talán legelőször — épp egy magyar hellenista pro­fesszor mutatta ki kilencven évvel ezelőtt, Télfy Iván, Aischylosról írott könyvében. Aischylos drá­máiban — „a kar tettleg foly be a cselekménybe, ö tanít, int, buz­dít, óv ... Ebből az következik, hogy a kar a népet képviselte, de nem azt, amely előtt játszott, te­hát nem a nézőközönséget, hanem azt a népet, mely a drámák hő­seinek kortársa volt.” Ez a kórus jelent meg most a Nemzeti Színház színpadán, az Atrida királyi család félelmetesen ablaktalan palotája előtt, cik­­lopszfalú és betörhetetlen bronz­­kapujú zsarnokfészek előtt, im­már mint a bentlakóknak bírája, vádlója és — ha kell, akár — íté­letvégrehajtója is. Az ércbe és kőbe öltözött önkényuralommal szemben (Borsos Miklós nagysze­rű díszletei fejezték ezt ki) a kó­rus az első pillanattól kezdve méltó partner, súlyos ellenfél. A trilógia első részében Major Tamás a kórus vezetője. Mennyire otthon van ez az em­ber Argosban! Ez a legelső be­nyomásunk. Az az egyszerre titok­közlő és titokzatos hang, amel­­­lyel Major az első verseket into­­nálja, megteremti a tragédia lég­körét. Bevezet valamibe, ami csak most fog elkezdődni (ez a dráma), és felidéz valamit, ami ott lapul a tudatnak mélyén (ez a mítosz). E tragédiaérlelő atmoszférát egy jellem teremti. Akármelyik kirá­lyi hőssel felér ez a karvezető. Elég erős hozzá, és elég tiszta, hogy a bűnös hatalom kényszerít­ve legyen képmutatóskodni előt­te. A királyné és a karvezető kö­nyörtelenül keresztüllátnak egy­máson. (Ezt játssza el, kitűnően Mezey Mária is Klytaimnestra szerepében.) De azért mindkettő mondja csak a magáét, a „szere­­pet”. A karvezető a lojális alatt­való szerepét (egyelőre!) — a ki­rályné a hű hitvesét (egyelőre!). Régen nem igaz már egyik sze­rep sem. Ez adja ennek a három darabra szóló expozíciónak a kez­dő feszültségét, ez a kettős ala­koskodás. Az egyiké: a sokat ta­pasztalt ember belátásából fakad — hátha elkerülhető lehet egy újabb véres tragédia. A másiké: leplezni a nyilvánvaló bűnt, és még inkább leplezni az újabb bűnös szándékot. A múlt és a közeljövő minden szorongása és zaklatottsága feltör a kórusvezetőnek polgártársaihoz szóló szavában. Akármilyen öreg — sejti —, békén már nem me­het a sírba. Minden pillanatban békéltet és lázít, fékez és gyújt. Ő a tökéletes népi hős, akit el­jegyzett magának a felelősség és a szabadságvágy. Mi mindent hallott ő már eb­ből a palotából. ... És ma pedig látni fogja a lánygyilkos király és a hűtlen királyné találkozását. És ez a vénségére panaszkodó óvatos, taktikázó karvezető a vé­gén megkövezéssel fenyegeti a palota új urát, nősténykutyának gyalázza a királynét, és kimondja — immár mint a nép reményét, s a jövő zálogát — Orestes nevét. Itt a robbantás a jövő felé, a tör­ténelem igazságszolgáltatása felé, vagy ha tetszik, mondjuk így —: a trilógia következő darabja felé. * A második rész kórusának Mé­száros Ági a vezetője, a harmadi­kénak Berek Kati. Ők is főszere­peket játszanak, a drámairodalom nagy női szerepeit. A rendezés érdeme, hogy így előtérbe, méltó helyükre tette ezeket a szerepe­ket. A második részhez, amely nem más, mint az Elektra-történet leg­első színpadi változata, némi ha­gyománnyal szolgálhat Borne­misza Péter (ha nem is aischy­­losi) Magyar Elektrája. Marton Endre elfogadta ezt az útbaigazí­tást Elektra figurájának XVI. századbeli átültetőjétől. S ez: a magyar nyelv és a magyar zene rezonálásaival pótolni, amit a gö­rög néző számára a görög mítosz és a görög zene jelentett. Kényes, de talán egyetlen megoldás. És elkerülhetetlen, mert ha máshol nem is, de Aischylosnál mindig érezni, hogy a jelen szintje fölött a cselekmény csak csúcsa egy jég­hegynek, amelynek nagyobbik fe­le sötéten és veszélyt hozóan lap­pang a múltban. Jánosy István fordítása és Szokolay Sándor ze­néje ihletetten, nagy invencióval és jó ízléssel tesz eleget ennek a kényes feladatnak. Ismételjük, Aischylos drámájá­nak a színpadi erejét és egyensú­lyát az biztosítja, hogy főszerep­lőként jelenik meg benne Major Tamás politizáló „utca embere”, egy bűnbe tespedt város élő lelki­ismereteként, Mészáros Ági aggo­­dalmas­ sirató és leleményesen ak­tív rabszolganője, és a gonoszság­jóság megrendítő színváltozásával Berek Kati. Ez nem jelenti, hogy mindig egyetértünk azzal, amit a Kórus a színpadon csinál. Hasra vágódása a palota kapuja előtt például ér­telmetlen, és még csak nem is de­koratív, mert fel is kell egyszer kászálódnia a földről. A mi érzé­sünk szerint a trilógiát befejező dalos vigalmi jelenetnek is jóval áradóbbnak kéne lennie, hiszen ez a tragédia sokak népünnepély­ben való feloldása. Tudtommal, ez az egyetlen olyan pillanat a görög tragédiákban, amikor a szöveg ad instrukciót, hogy a szabott számú színészek és kórustagok mellett „aggok, nők és gyermekek” tódul­janak be a színpadra. A Nemzeti Színházban jönni jönnek, de ki­mért ceremóniássággal. Ugyan­csak felesleges ceremóniásságot érzünk az Areopag bíróinak sza­vazatánál. A páronként­ szimmet­rikus mozgás kezdettől fogva az egyenlő számú szavazat képzetét kelti, és megfoszt az Orestes eset­leges elítéltetésének a feszültség­élményétől. A legtöbb színészi alakítás elis­merést érdemel. Mezey Mária a hatalmas tragikus szerepben épp­oly izgalmas és újszerű, mint Kohut annyi Magyar Elektra után e minden árnyalatában más, aischylosi Elektrában. Sinkovits Orestese megrendítően szép alakí­tás. Gáti Aigisthosnak csak a hi­báit mutatta meg, azt már ke­vésbé, hogy milyen jó király, s hogy kár lesz őt legyilkolni. Az első részben Sztankay Hírnöke és Máté Erzsi Cassandrája a tragé­diajátszás nagyszerű perceit je­lenti. A második részben ugyan­ezt mondhatjuk Somogyi Erzsi megjelenéséről. A görög klasszikusok nagyon sokáig nem szerepeltek színpad­jainkon. Most, hogy pár év óta újra játsszák őket, töméntelen elintézetlen probléma támadt fel velük. Nem ártana, ha lenne fó­rum, ahol a kritikai vélemények mögötti elvi állásfoglalások ki­alakíthatók és szembesíthetők volnának. Hubay Miklós 1965. március 31, szerda Egy jól működő községi könyvtárban A tolcsvai községi könyvtárat nemrég korszerűsítették. A láto­­­gatók maguk is segítettek szeretett könyvtáruk rendbe hozásában. A 2600 kötetes könyvtár a leglátogatottabbak közé tartozik a megyében. Magyar író- és filmművészküldöttség érkezett Moszkvába Kedd délután az április 4-i ün­nepségekre, valamint a moszkvai, leningrádi és kijevi magyar iro­dalmi napokra háromtagú magyar íróküldöttség érkezett Moszkvába Darvas Józsefnek, az írószövetség elnökének vezetésével. A küldött­ség tagjai Sánta Ferenc és Somlyó György. Ugyancsak kedd délután érke­zett Moszkvába a március 31-én megnyíló magyar filmhétre Ra­­nódy László filmrendező és Nagy Anna színművésznő. A magyar írókat és filmművészeket a sere­­metyevói repülőtéren a Szovjet Írószövetség és a Filmművész Szövetség képviselői fogadták. Je­len volt a fogadásukon Tamás István, a moszkvai magyar nagy­­követség tanácsosa és a nagykö­vetség több más beosztottja is. Magyar filmnapok Csehszlovákiában Hazánk felszabadulásának 20. évfordulója alkalmából Prágában és Pozsonyban magyar filmnapo­kat rendeznek. A filmnapokat március 31-én, szerdán nyitják meg ünnepélyesen Prágában, ez­zel egy időben a csehszlovák fővá­rosban kiállítás nyílik, amelyen dokumentumok és fotók szemlél­tetik a magyar filmművészet húsz évét, filmgyártásunk fejlődését, eredményeit. Az ünnepi filmnapokra delegá­ció utazott Csehszlovákiába. A küldöttség vezetője Kondor Ist­ván, a Művelődésügyi Miniszté­rium Filmfőigazgatóságának he­lyettes vezetője, tagjai pedig Sze­mes Mihály filmrendező, Dallos Szilvia színművésznő és Hegyi Barnabás operatőr. Magyar filmbemutató Berlinben Hazánk felszabadulásának 20. évfordulója tiszteletére kedden este a berlini International mo­ziban ünnepélyes magyar film­­bemutatót tartottak. Bemutatásra került Boldizsár Iván,Révész György Igen című filmje, amely­nek az NDK-ban a Második sze­relem címet adták. A filmet a díszbemutató közönsége nagy tet­széssel fogadta. Ebből az alkalomból háromta­gú magyar filmküldöttség érke­zett az NDK fővárosába. A kül­döttség vezetője: Nemeskürthy István filmesztéta, az irodalom­­tudományok kandidátusa, tagjai: Béres Ilona, a film női főszerep­lője és Szécsényi Ferenc, Balázs Béla-díjas operatőr. Fejezetek a felszabadulás történetéből Magyar dokumentumfilm Bemutató: április 1. KULTURÁLIS HÍREK A MAGYAR NEMZETI GALÉ­RIA a felszabadulás 20. évfordu­lója alkalmából Derkovits Gyula­emlékkiállítást rendez. A kiállí­tást április 2-án, péntek délután 5 órakor nyitja meg Köpeczi Bé­la, az MSZMP Központi Bizott­sága kulturális osztályának ve­zetője.­ A SZÉPIRODALMI KÖNYV­KIADÓ a Tavasz Magyarorszá­gon és A megnőtt élet című iro­dalmi antológiák megjelenése al­kalmából április 5-én, hétfő este 7 órakor ünnepi irodalmi estet rendez az Egyetemi Színpadon. Bevezetőt mond Illés Lajos. * AZ ÁLLAMI BÁBSZÍNHÁZ április 3-án, szombat este rendezi meg Bartók A fából faragott ki­rályfi és Sztravinszkij Petruska című alkotásaiból készült báb­­pantomimművek bemutató elő­adását.# BERKESI ANDRÁS VISZONT­LÁTÁSRA HARANGVIRÁG cí­mű bűnügyi drámáját mutatják be április 3-án a József Attila Színházban. Az előadást Benedek Árpád rendezi.

Next