Népszabadság, 1965. március (23. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-31 / 76. szám
6 IN EPSZABADSAG ORESTEIA A Nemzeti Színház előadásáról Időszámításunk előtt 458-ban bemutatták Athénban az Atridák királyi családjáról szóló háromrészes tragédiasorozatot, amelyet a két utolsó darabban szereplő főhősről, Oresteiának neveznek. A szerző: Aischylos. Most 67 éves, 24 éves kora óta szerepel a drámai versenyeiken, kilencven drámát írt eddig, és tizenháromszor nyert pályadíjat. Az Oresteia a balvégzete lesz. A bemutatója után valami állam- vagy vallásellenes vádat emelnek ellene. Kis híja, hogy meg nem gyilkolják a színpadon, végül is az elé a bíróság elé kerül, amelyről olyan hízelgően írt épp e darabjában. Csupán magának és öccsének hadi érdemei miatt kegyelmeznek meg neki. Szicíliába megy. Nem először. Ott is hal meg, alig két év múlva. Halála hírére az athéni nép gyászba öltözik. És határozatba hozzák, hogy Aischylos darabjai ezután is ugyanúgy részt vehetnek a drámai versenyeken, mintha csak újonnan írott darabok volnának, mintha szerzőjük élne. Ezzel megszületik a drámaírói halhatatlanság fogalma. Más néven: a felújítás.* Ezután az athéni bemutató után 2423 évre a budapesti Nemzeti Színház is felújította Aischylos tragédiáját. A mű éppolyan frissen hat, mintha csak ma írták volna — vagy még inkább. Nem volt mindig könnyű feltámasztani Aischylost. A francia dráma klasszikus századában, amely a görög színház bűvöletében élt, alig ismerik. Racine könyvtárából fennmaradt egy Aischylos-kiadás, a margójegyzetekből látszik, mennyire nem volt fogékony rá az a drámaíró, aki Euripideshez és Arisztophanészhez testvéri közel állott. Ez az értetlenség nyilatkozik meg nálunk Zilahy Károlynál, aki jó száz évvel ezelőtt fordítja Aischylost, de az előszavában így ajánlja: „ ... Aiszkhüloszt tulajdonképpeni drámaírónak el nem ismerhetjük.” Ugyanakkor a romantikus és forradalmas lelkű költők révén Prometheus, Aischylos hőse már az emberi haladás legelevenebb, legkifejezőbb jelképeként él a köztudatban. (Nálunk Petőfi azonosítja őt a bilincsbe vert néppel, és ott van Vörösmarty végső látomásai közt is, és Arany is átérzi őt.) S nemcsak a költőket gyújtja föl. Marxnak kedves olvasmánya Aischylos, minden évben újra olvassa. Engels pedig épp az Oresteia harmadik részét zseniálisan kommentálja. Ma sem könnyű őt feltámasztani, hiába halhatatlan. Ami őt olyan fontossá teszi, nyomaszt is: Aischylos volt az, aki a drámát, bölcsőjében, egyszer s mindenkorra eljegyezte a társadalmi feladatokkal. Gondoljuk csak meg! Kétezerötszáz évvel ezelőtt ilyen ars poeticával indul: ... hanem a költő a rosszat rejtse, takarja, / Ne pedig mutogassa, tanítsa bizony, mert lám a gyenge gyereknek / Van, ki vezesse tanító: ilyen felnőtt embernek a költő. / Mi tehát mindég csak jót mondjunk. De hiszen ez a legtisztább sematizmus hirdetése, a tanmesék dicsérete, kiálthat föl az, aki annak idején bőven látott sematikus darabokat. — Vigyázz, barátom, hogyan van az, hogy a sematizmus divatja idején mégsem láthattál a színpadjainkon Aischylost? Őt egyáltalán nem favorizálták, pedig a klasszikusoknak micsoda kultusza volt. És ez csakugyan nem véletlen. A sematizmus szűkös kategóriái szétrobbantak volna Aischylosnak félelmetesen erős konfliktusaitól. És a konfliktusainak nemcsak a képlete egyetemes érvényű, hanem a tartalma is, amire feltölti, robbanó intenzitású. (Elég az Oresteia két első darabjának a végét megnézni, micsoda robbanással — csak ez a szó érvényes itt! — viszi át az izgalmat a következő darabra.) Ezért volt olyan nehéz dolga a Nemzeti Színháznak is ezzel a nagyszabású Aischylos-bemutatójával. Egy paradox szerzőt kellett színpadjára állítani. A világ legelső drámaíróját, aki ráadásul a világ legelső alsematikusa is volt. (Hiába, ebben a műfajban minden érdekes dolgot ő talált ki!) S jóformán minden színpadi hagyomány nélkül. A Nemzeti Színház előadásának a sikerét épp az biztosítja, hogy megtalálta a kulcsot Aischyloshoz. Azzal, hogy a kórusai felől közelítette meg az Oresteiát. Mert hogy is mondatja Arisztophanész a legnagyobb dicséretet Aischylosról? ... ki a legszebb kardalokat teremtő a mostaniak közt. Csakugyan ez az út vezet hozzá. A görög színpadi kórusról kétféle nézet van forgalomban. Az egyik, a népszerű nézet, még Schlegeltől ered. Eszerint a kórus az idealizált közönség, a nézők szószólója odafönt a színpadon. S éppen ezért a kórus kortalan is, hisz minden kor nézője megleli benne néha érzéseinek tolmácsát. Nagyon tetszetős ez a nézet. Szinte közhely már. És sok görög darabra csakugyan érvényesnek is látszik. Aischylos darabjaira azonban, különösen az Oresteia három darabjára, ez a nézet nem stimmel. Ezt — talán legelőször — épp egy magyar hellenista professzor mutatta ki kilencven évvel ezelőtt, Télfy Iván, Aischylosról írott könyvében. Aischylos drámáiban — „a kar tettleg foly be a cselekménybe, ö tanít, int, buzdít, óv ... Ebből az következik, hogy a kar a népet képviselte, de nem azt, amely előtt játszott, tehát nem a nézőközönséget, hanem azt a népet, mely a drámák hőseinek kortársa volt.” Ez a kórus jelent meg most a Nemzeti Színház színpadán, az Atrida királyi család félelmetesen ablaktalan palotája előtt, ciklopszfalú és betörhetetlen bronzkapujú zsarnokfészek előtt, immár mint a bentlakóknak bírája, vádlója és — ha kell, akár — ítéletvégrehajtója is. Az ércbe és kőbe öltözött önkényuralommal szemben (Borsos Miklós nagyszerű díszletei fejezték ezt ki) a kórus az első pillanattól kezdve méltó partner, súlyos ellenfél. A trilógia első részében Major Tamás a kórus vezetője. Mennyire otthon van ez az ember Argosban! Ez a legelső benyomásunk. Az az egyszerre titokközlő és titokzatos hang, amellyel Major az első verseket intonálja, megteremti a tragédia légkörét. Bevezet valamibe, ami csak most fog elkezdődni (ez a dráma), és felidéz valamit, ami ott lapul a tudatnak mélyén (ez a mítosz). E tragédiaérlelő atmoszférát egy jellem teremti. Akármelyik királyi hőssel felér ez a karvezető. Elég erős hozzá, és elég tiszta, hogy a bűnös hatalom kényszerítve legyen képmutatóskodni előtte. A királyné és a karvezető könyörtelenül keresztüllátnak egymáson. (Ezt játssza el, kitűnően Mezey Mária is Klytaimnestra szerepében.) De azért mindkettő mondja csak a magáét, a „szerepet”. A karvezető a lojális alattvaló szerepét (egyelőre!) — a királyné a hű hitvesét (egyelőre!). Régen nem igaz már egyik szerep sem. Ez adja ennek a három darabra szóló expozíciónak a kezdő feszültségét, ez a kettős alakoskodás. Az egyiké: a sokat tapasztalt ember belátásából fakad — hátha elkerülhető lehet egy újabb véres tragédia. A másiké: leplezni a nyilvánvaló bűnt, és még inkább leplezni az újabb bűnös szándékot. A múlt és a közeljövő minden szorongása és zaklatottsága feltör a kórusvezetőnek polgártársaihoz szóló szavában. Akármilyen öreg — sejti —, békén már nem mehet a sírba. Minden pillanatban békéltet és lázít, fékez és gyújt. Ő a tökéletes népi hős, akit eljegyzett magának a felelősség és a szabadságvágy. Mi mindent hallott ő már ebből a palotából. ... És ma pedig látni fogja a lánygyilkos király és a hűtlen királyné találkozását. És ez a vénségére panaszkodó óvatos, taktikázó karvezető a végén megkövezéssel fenyegeti a palota új urát, nősténykutyának gyalázza a királynét, és kimondja — immár mint a nép reményét, s a jövő zálogát — Orestes nevét. Itt a robbantás a jövő felé, a történelem igazságszolgáltatása felé, vagy ha tetszik, mondjuk így —: a trilógia következő darabja felé. * A második rész kórusának Mészáros Ági a vezetője, a harmadikénak Berek Kati. Ők is főszerepeket játszanak, a drámairodalom nagy női szerepeit. A rendezés érdeme, hogy így előtérbe, méltó helyükre tette ezeket a szerepeket. A második részhez, amely nem más, mint az Elektra-történet legelső színpadi változata, némi hagyománnyal szolgálhat Bornemisza Péter (ha nem is aischylosi) Magyar Elektrája. Marton Endre elfogadta ezt az útbaigazítást Elektra figurájának XVI. századbeli átültetőjétől. S ez: a magyar nyelv és a magyar zene rezonálásaival pótolni, amit a görög néző számára a görög mítosz és a görög zene jelentett. Kényes, de talán egyetlen megoldás. És elkerülhetetlen, mert ha máshol nem is, de Aischylosnál mindig érezni, hogy a jelen szintje fölött a cselekmény csak csúcsa egy jéghegynek, amelynek nagyobbik fele sötéten és veszélyt hozóan lappang a múltban. Jánosy István fordítása és Szokolay Sándor zenéje ihletetten, nagy invencióval és jó ízléssel tesz eleget ennek a kényes feladatnak. Ismételjük, Aischylos drámájának a színpadi erejét és egyensúlyát az biztosítja, hogy főszereplőként jelenik meg benne Major Tamás politizáló „utca embere”, egy bűnbe tespedt város élő lelkiismereteként, Mészáros Ági aggodalmas sirató és leleményesen aktív rabszolganője, és a gonoszságjóság megrendítő színváltozásával Berek Kati. Ez nem jelenti, hogy mindig egyetértünk azzal, amit a Kórus a színpadon csinál. Hasra vágódása a palota kapuja előtt például értelmetlen, és még csak nem is dekoratív, mert fel is kell egyszer kászálódnia a földről. A mi érzésünk szerint a trilógiát befejező dalos vigalmi jelenetnek is jóval áradóbbnak kéne lennie, hiszen ez a tragédia sokak népünnepélyben való feloldása. Tudtommal, ez az egyetlen olyan pillanat a görög tragédiákban, amikor a szöveg ad instrukciót, hogy a szabott számú színészek és kórustagok mellett „aggok, nők és gyermekek” tóduljanak be a színpadra. A Nemzeti Színházban jönni jönnek, de kimért ceremóniássággal. Ugyancsak felesleges ceremóniásságot érzünk az Areopag bíróinak szavazatánál. A páronként szimmetrikus mozgás kezdettől fogva az egyenlő számú szavazat képzetét kelti, és megfoszt az Orestes esetleges elítéltetésének a feszültségélményétől. A legtöbb színészi alakítás elismerést érdemel. Mezey Mária a hatalmas tragikus szerepben éppoly izgalmas és újszerű, mint Kohut annyi Magyar Elektra után e minden árnyalatában más, aischylosi Elektrában. Sinkovits Orestese megrendítően szép alakítás. Gáti Aigisthosnak csak a hibáit mutatta meg, azt már kevésbé, hogy milyen jó király, s hogy kár lesz őt legyilkolni. Az első részben Sztankay Hírnöke és Máté Erzsi Cassandrája a tragédiajátszás nagyszerű perceit jelenti. A második részben ugyanezt mondhatjuk Somogyi Erzsi megjelenéséről. A görög klasszikusok nagyon sokáig nem szerepeltek színpadjainkon. Most, hogy pár év óta újra játsszák őket, töméntelen elintézetlen probléma támadt fel velük. Nem ártana, ha lenne fórum, ahol a kritikai vélemények mögötti elvi állásfoglalások kialakíthatók és szembesíthetők volnának. Hubay Miklós 1965. március 31, szerda Egy jól működő községi könyvtárban A tolcsvai községi könyvtárat nemrég korszerűsítették. A látogatók maguk is segítettek szeretett könyvtáruk rendbe hozásában. A 2600 kötetes könyvtár a leglátogatottabbak közé tartozik a megyében. Magyar író- és filmművészküldöttség érkezett Moszkvába Kedd délután az április 4-i ünnepségekre, valamint a moszkvai, leningrádi és kijevi magyar irodalmi napokra háromtagú magyar íróküldöttség érkezett Moszkvába Darvas Józsefnek, az írószövetség elnökének vezetésével. A küldöttség tagjai Sánta Ferenc és Somlyó György. Ugyancsak kedd délután érkezett Moszkvába a március 31-én megnyíló magyar filmhétre Ranódy László filmrendező és Nagy Anna színművésznő. A magyar írókat és filmművészeket a seremetyevói repülőtéren a Szovjet Írószövetség és a Filmművész Szövetség képviselői fogadták. Jelen volt a fogadásukon Tamás István, a moszkvai magyar nagykövetség tanácsosa és a nagykövetség több más beosztottja is. Magyar filmnapok Csehszlovákiában Hazánk felszabadulásának 20. évfordulója alkalmából Prágában és Pozsonyban magyar filmnapokat rendeznek. A filmnapokat március 31-én, szerdán nyitják meg ünnepélyesen Prágában, ezzel egy időben a csehszlovák fővárosban kiállítás nyílik, amelyen dokumentumok és fotók szemléltetik a magyar filmművészet húsz évét, filmgyártásunk fejlődését, eredményeit. Az ünnepi filmnapokra delegáció utazott Csehszlovákiába. A küldöttség vezetője Kondor István, a Művelődésügyi Minisztérium Filmfőigazgatóságának helyettes vezetője, tagjai pedig Szemes Mihály filmrendező, Dallos Szilvia színművésznő és Hegyi Barnabás operatőr. Magyar filmbemutató Berlinben Hazánk felszabadulásának 20. évfordulója tiszteletére kedden este a berlini International moziban ünnepélyes magyar filmbemutatót tartottak. Bemutatásra került Boldizsár Iván,Révész György Igen című filmje, amelynek az NDK-ban a Második szerelem címet adták. A filmet a díszbemutató közönsége nagy tetszéssel fogadta. Ebből az alkalomból háromtagú magyar filmküldöttség érkezett az NDK fővárosába. A küldöttség vezetője: Nemeskürthy István filmesztéta, az irodalomtudományok kandidátusa, tagjai: Béres Ilona, a film női főszereplője és Szécsényi Ferenc, Balázs Béla-díjas operatőr. Fejezetek a felszabadulás történetéből Magyar dokumentumfilm Bemutató: április 1. KULTURÁLIS HÍREK A MAGYAR NEMZETI GALÉRIA a felszabadulás 20. évfordulója alkalmából Derkovits Gyulaemlékkiállítást rendez. A kiállítást április 2-án, péntek délután 5 órakor nyitja meg Köpeczi Béla, az MSZMP Központi Bizottsága kulturális osztályának vezetője. A SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ a Tavasz Magyarországon és A megnőtt élet című irodalmi antológiák megjelenése alkalmából április 5-én, hétfő este 7 órakor ünnepi irodalmi estet rendez az Egyetemi Színpadon. Bevezetőt mond Illés Lajos. * AZ ÁLLAMI BÁBSZÍNHÁZ április 3-án, szombat este rendezi meg Bartók A fából faragott királyfi és Sztravinszkij Petruska című alkotásaiból készült bábpantomimművek bemutató előadását.# BERKESI ANDRÁS VISZONTLÁTÁSRA HARANGVIRÁG című bűnügyi drámáját mutatják be április 3-án a József Attila Színházban. Az előadást Benedek Árpád rendezi.