Népszabadság, 1966. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1966. március 13. vasárnap 4. Soknemzetiségű állam — nemzeti kisebbség nélkül JUGOSZLÁVIAI TARTÓZKO­DÁSOM első napjaiban a hor­vátországi szakszervezetek köz­pontjában jártam. A bemutatko­záskor nem értettem a tolmács nevét. A beszélgetés végén meg­kérdeztem, hogy hívják. — Cvetko Malusev vagyok — mondta. — Hol tanult meg ilyen töké­letesen magyarul? — Sokat vagyok magyarok kö­zött — válaszolta —, rendszere­sen foglalkozom a magyar iro­dalommal, sőt magyar nyelven publikálok cikkeket is. Kis Fló­rián néven is ismernek. Ez a szerb nevem hozzávetőleges ma­gyar fordítása. — Melyik neve volt előbb — kérdeztem —, a Kis vagy a Ma­lusev? — A Malusev — válaszolta ha­tározottan. — Született szerb va­gyok, az apám, az anyám is az volt. Viszont úgy gondoltam, hogy ha már rendszeresen ma­gyarul is megjelennek írásaim, szükségem van egy magyar név­re is. Jelenleg a Zágrábi Magyar Képesújság főszerkesztője va­gyok, így kezdődött a tapasztalat­­szerzés a jugoszláviai nemzetisé­gek helyzetéről. Ez legkevésbé sem tartozik az úgynevezett ké­nyes témák közé. Bármerre jár­tam, bárkivel beszéltem, minde­nütt szívesen válaszoltak erre vonatkozó kérdéseimre. Jugoszlávia a szó igazi értelmé­ben soknemzetiségű állam. A mintegy 19 milliós országban hozzávetőleges adatok szerint, a többi között, körülbelül 7 millió 800 ezer szerb, 4 millió 200 ezer horvát mintegy 1 millió 600­­ezer szlovén, valamivel több mint 1 millió macedón, 514 ezer monte­negrói, körülbelül 916 ezer szki­­petár (albán), több mint 500 ezer magyar és 180 ezer török él. Ezenkívül viszonylag kisebb számban lakják még csehek, szlo­vákok, bolgárok, románok, oro­szok, olaszok és mások. A NEMZETISÉGEK HELYZE­TÉRŐL először Anton Vratusa professzornál érdeklődtem, akit a kérdés nagy szaktekintélyének tartanak. •— Nálunk — mondta Vratusa elvtárs — a nemzetiségi kérdés megoldásának az elvi alapja a teljes egyenjogúság. Államunk a föderáció elve alapján épül fel. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, mint ismeretes, hat egyenjogú köztársaságból áll. A szövetségi szkupstina (szö­vetségi tanács) mellett működik a népek tanácsa. Ennek 70 tagja van, amelyet úgy hoztak létre, hogy mindegyik köztársaság 10 —10 főt, az autonóm területek pedig 5—5 főt delegáltak. Leg­fontosabb feladata, hogy figye­lemmel kísérje hazánkban a nemzetiségek fejlődését és segít­se a marxista—leninista elvek helyes gyakorlati megvalósulását. Úgy vélem — hangsúlyozta —, hogy nálunk politikai és kulturá­lis téren már sikerült megvalósí­tani a nemzetiségek teljes egyen­jogúságát. Különös figyelmet for­dítunk a nemzetiségi kultúra fej­lesztésére, a nemzeti hagyomá­nyok ápolására. A nemzetiségi területeken például bevezettük a kétnyelvű oktatást. Azokon a he­lyeken, ahol valamelyik nemze­tiség nagyobb számmal él, hiva­talosan is kötelező a két nyelv használata. Következetesen meg­tartjuk azt az elvet, hogy a nem­zetiségeknek a számarányuknak megfelelő képviseletük legyen valamennyi társadalmi és gazda­sági szervben. Gondosan ügye­lünk arra is, hogy ne sértsük meg nemzeti érzékenységüket. Az alkotmányunkból töröltük a nemzeti kisebbség fogalmát. Er­re azért volt szükség, mert úgy véljük, ha gyakran használjuk a kisebbség kifejezést, akkor a nemzetiségekben valóban kelet­kezhetnek kisebbségi érzések, márpedig ezt nem ak­arjuk. Mindez,­­ persze, nem jelenti azt, hogy most már minden té­ren megoldottuk a nemzetiségi kérdést — mondotta. — Problé­máink főleg gazdasági természe­tűek. A nemzetiségek egyenjogú­ságának fontos gazdasági feltéte­lei is vannak, s e téren sok még a tennivalónk. A köztársaságok között még nagy a történelmi eredetű különbség gazdasági fej­lettség tekintetében. Ez arra kö­telez bennünket, hogy központi­lag is fokozottan segítsük a ke­vésbé fejlett köztársaságokat, nemzetiségeket. A segítés koráb­ban egyszerűbb volt, mert köz­pontilag, állami úton, adminiszt­ratív eszközökkel történt. Ma vi­szont — mivel arra törekszünk, hogy a gazdaság fejlődésében, mozgásában senki se avatkozzon bele adminisztratív úton — fel­adataink e tekintetben is bonyo­lultabbá váltak. Természetesen most is létezik központi gazdasá­gi alap az elmaradott területek fejlesztésére, de ez nem elegen­dő. Ki kell dolgoznunk, hogy a jelenlegi mechanizmusban — ad­minisztratív beavatkozás nélkül — hogyan lehet az elmaradott köztársaságokat gazdaságilag is fokozottabban segíteni. SZÍVÉLYESEN FOGADTÁK azt a kívánságomat: szeretném meg­ismerni a jugoszláviai magyarok helyzetét. Azonnal felajánlották, hogy utazzam a Vajdasági Auto­nóm Tartományba, mert a leg­nagyobb számban ott élnek ma­gyarok. A vajdasági tartomány­nak mintegy 2 millió lakosa kö­zül körülbelül 440 ezer a magyar. A többiek más köztársaságokban szétszórtan élnek. (Viszonylag nagy számban élnek még Horvát­országban, körülbelül 30—35 ez­ren.) A Vajdasági Autonóm Tarto­mány székhelyén, Újvidéken (Novi Sadon) működik a Belgrádi Tudományegyetem bölcsészkará­nak magyar irodalom és történe­lem tanszéke. Találkoztam a ma­gyar tanszék két vezető előadó­jával, dr. Szeli Istvánnal és dr. Bori Imrével. Ők tájékoztattak a következőkről: A magyar nyelv- és irodalom tanszék 1959-ben alakult. Fő fel­adata: általános és középiskolai tanárokat képezni a magyar nyel­vű iskolák számára. A tanszék látja el magyar nyelvű káderek­kel a kulturális intézményeket, például az újvidéki rádiót, a sajtót és a könyvkiadót. A jelen­legi négy évfolyamon 60 hallgató tanul, többségük lány. Ezenkívül vannak még úgynevezett külső hallgatóik is, akik a mi levelező oktatásunkhoz hasonló formá­ban tanulnak. A tanszék munka­társai oktatómunkájuk mel­lett tudományos munkát is vé­geznek. Most például egy új, bő­vített kiadású „szerb-horvát— magyar” szótáron dolgoznak. Az előadók lelkesen beszéltek továb­bi terveikről. Van olyan elképze­lés is, hogy tudományos intézet­té szeretnék átalakítani a tan­széket, és létrehozni egy úgyne­vezett „Hungarológiai Intézetet”. A Vajdasági Autonóm Tarto­mányban a szocialista szövetség nemzetiségi bizottsága igen inten­zíven foglalkozik a nemzetiségek helyzetével. A szövetség végre­hajtó bizottsága mellett külön nemzetiségi bizottság is műkö­dik. A VAJDASÁGI magyar szó egyik vezető munkatársa kísért át a szövetség tartományi szék­házába. Itt Iván Vuk­ovics, a vaj­dasági legfelsőbb bíróság elnöke, a nemzetiségi bizottság tagja, Stojan Zamurovics, a vajdasági szocialista szövetség végrehajtó bizottságának tagja, a nemzeti­ségi bizottság elnöke, Vladimír Popin, a nemzetiségi bizottság titkára fogadott. A beszélgetés kissé nehezen indult. Nem tud­tuk rögtön eldönteni, milyen nyelven beszéljünk. A jugoszláv elvtársak csak törve beszéltek magyarul, és ezért javasoltam: beszéljenek nyugodtan az anya­nyelvükön, majd a velem levő elvtárs fordít, ők viszont ragasz­kodtak a tolmács nélküli beszél­getéshez, és csak magyarul vol­tak hajlandók tárgyalni. A Vajdaságban — mondották — a szerbek, a magyarok és a többi nemzetiségek testvérként, barátként élnek egymás mellett. A nemzetiségi gyűlölködés már régen a múlté. A magyarokat mindenki tiszteli, mert jó szak­munkások, jó gazdálkodók, na­gyon hasznos tagjai a szocializ­mus építésének.­­ A magyarok számuknak megfelelő arányban vesznek-e részt a különböző tár­sadalmi és gazdasági szervekben? — kérdeztem. Azt felelték, hogy nem. Gyakran előfordul ugyanis, hogy nagyobb a létszámuk, mint amennyi arányszámuknak meg­felelne. A tartomány munkás­tanácsaiban például körülbelül 1,5 százalékkal több magyar van, mint amennyi az arányokat be­tartva lenne. Ez onnan ered, hogy gyakran éppen más nem­zetiségiek, főleg szerbek javasol­nak magyarokat munkástanács­­tagnak. Jelenleg az egyik legfontosabb feladatunk — mondták — a nemzetiségi káderek képzésének a meggyorsítása. Az egyetemen és a főiskolán a nemzetiségi hallga­tók száma 1961—1965 között megkétszereződött. A középisko­lai tanulók 45 százaléka anya­­nyelvén tanul. Nagyon nagy erő­feszítéseket tesznek a magyar kultúra fejlesztésére. A magya­roknak saját napilapjuk van, a Magyar Szó, amely körülbelül 30—35 ezer példányban jelenik meg. Ezenkívül több magyar nyelvű hetilapot, irodalmi folyó­iratot is kiadnak. Nagy számban adnak ki magyar nyelven köny­veket, tankönyveket. Magyaror­szágról is rendszeresen hoznál­ be szépirodalmi műveket. .Búcsúzásul a következőket mondták a szocialista szövetség tartományi képviselői: — NAGYON FONTOSNAK TARTJUK a Magyarországgal való kapcsolatok fejlesztését. Nemcsak a két ország közös tár­sadalmi rendszere miatt, hanem azért is, mert összeköt bennün­ket a mindkét országban élő ma­gyarság is. Mi, a Jugoszláv Kom­munisták Szövetségének határo­zatai szellemében dolgozunk, és a kommunisták szövetségének VIII. kongresszusa a következő feladatot rótta ránk: fejleszteni, ápolni kell a kapcsolatokat azok­kal az országokkal, amelyeknek a velünk szomszédos határterü­leteit vegyes lakosság lakja. Az országhatár ne válassza le saját népük testéről a nemzetiségi cso­portokat. A nemzetiségi csopor­tok közeledjenek sokféle módon az anyanemzetükhöz, aminek folytán nem a viszály, hanem a közeledés tényezői lesznek. Vértes Imre (Vége.)­­ . A VEGYIPARI TRÖSZT értesíti ügyfeleit, hogy 1966. MÁRCIUS 14-TŐL ÚJ CÍME: BUDAPEST, XIV., HUNGÁRIA KRT. 178—180 Telefon: 213—380 GAZDASÁGI JEGYZETEK Fiktív újítások Levél érkezett szerkesztősé­günkbe a csepeli motorkerékpár­gyár húsz csiszolójának aláírásá­val: „Amióta nemcsak festéssel, hanem krómozással is készülnek a motorkerékpár üzemanyagtar­tályai, előfordult néhány olyan újítás, amely csak a javaslattevő­nek hozott hasznot, a népgazda­ságnak nem. Pontosabban, az újí­tás semmiféle műszaki-technoló­giai fejlesztést nem jelentett, csupán a normaszigorítás alapjául szolgált. Egyesek tehát azért kap­tak újítási díjat, amiért nekünk kevesebb bért fizetnek.” Megvizsgáltuk a bejelentést, s kiderült, hogy a panaszosoknak igazuk van. Johonyák János mű­vezető és Karácsony László csi­szoló például javasolták, hogy ezután nem kell keresztbe, csak hosszába fényesíteni az üzem­anyagtartályokat. A technológiai osztály megvizsgálta a javaslatot, és bevezetését támogatta. A nor­mairoda üzemanyagtartályonként kimutatott 3,17 perces megtaka­rítást, amit érvényesített is az új darabidőben. Az újítók felvették a megtakarításért járó 1083 fo­rintot, különben minden maradt a régiben: változatlanul két irányban fényesítik a benzintan­kokat. Igaz, időközben a begya­korlottság nőtt, s a dolgozók új normáikat is teljesítik. De miért újítás ez? Hogyan húzhat hasz­not a művezető és egyik társuk az egyébként indokolt normaszi­gorításból ? Több más újítás is szóba került a csiszolókkal folytatott beszélge­tésben. Egyikről-másikról bebi­zonyosodott, hogy hasonló az iméntihez. Tulajdonképpen je­lentéktelennek látszó dolgok, ám ilyen légkörben persze érthető módon gyanúsnak tűnik minden újítás. Pedig e szabálytalanságok együttvéve is csak töredékét je­lentik a fényes nikkelezés beve­zetésére irányuló érdemi újítás­nak, ami egyedül nyolc fő mun­káját takarítja meg. Az üzemi közvélemény, amely kis ügyek­ben szabálytalanságokat észlel, a nagy dolgok mögött is suskust sejt. A tanulság: az újítómozgalom tisztasága kis és nagy ügyekben egyaránt megköveteli a messze­menő körültekintést, az anyagi és erkölcsi feddhetetlenséget. Csak így lesz a motorkerékpárgyárban egyébként egészségesen fejlődő újítómozgalomnak igazán becsü­lete, tovább gyarapítva a tavalyi több mint négy és fél millió fo­rintos és 85 ezer munkaórás meg­takarítást. K. J. Különös brigád Lehetnek vagy ötvenen a gyár művelődési termében. Pafasitos munkások ülnek a széksorokban, s két gyári meg két termelőszö­vetkezeti vezető az elnöki asztal­nál. Tanácskoznak. Szóba kerül a fizetett szabadság, a családi pótlék, a munkaruha és még né­hány járandóság, kedvezmény. Mindennapos dolog ez, nem is érdemelne említést, ha ki nem derült volna, hogy a tanácskozó munkásbrigád termelőszövetke­zeti tagokból áll. Mégpedig olya­nokból, akik nemcsak akkor, a téli időszakban kapnak munkát a gyárban, amikor a szövetkezet nem tudja foglalkoztatni tagsá­gának egy részét. Ez a brigád egész évben a gyárban dolgozik. A brigád tagjai közül senki sem lakik abban a városban, ahol a gyár működik, sem abban a köz­ségben, amelyiknek a szövetkeze­tében mindannyian tagok. A munka, amit a gyárban vé­geznek, fárasztó, de nem kíván szakképzettséget. A gyári veze­tők azt mondják, ezért a mun­káért 6,50 forintos órabért fizet­hetnek saját munkásaiknak. Igen, ■de ennyiért nem kapnak munká­sokat. Van viszont állítólag egy olyan rendelet, amely lehetővé teszi, hogy ha a gyár másik üzemmel, vállalattal szerződik a szóban forgó munkák elvégzésé­re, akkor 9,80 forintot folyósíthat a 6,50 helyett. Mindebből világos, hogy a munkás jól jár, mert másfélszer akkora órabért kap ugyanazért a munkáért, mint ha belépne a gyárba. A gyár vezetői is örül­nek a megoldásnak, mert nélküle megállna az építkezés. De milyen előnye származik mindebből a termelőszövetkezet­nek? Számottevő. A gyár ugyan­is nem csupán az órabért utalja át a tsz-nek, hanem annak kö­rülbelül a kétszeresét. A szövet­kezet természetesen viseli a bri­gád közterheit, munkaruhát ad stb. Persze haszna is marad, leg­alább 3 forint munkaóránként. Ennek a brigádnak a tagjait egyébként pontosan úgy kezelik, mintha ipari munkások, illetve al­kalmazottak volnának. Rájuk te­hát a tsz-tagokénál lényegesen előnyösebb betegbiztosítási, csalá­dipótlék-, szabadságolási és nyug­díjfeltételek vonatkoznak. Különös brigád. Puszta létezé­se kiváló alkalmat kínál arra, hogy akikre tartozik, alaposan elemezzék azokat a társadalmi és gazdasági okokat, felülvizsgálják az intézkedéseket, amelyek en­nek a helyzetnek a kialakulásá­hoz vezettek. Bizonyára találnak javítani, módosítani valót jó né­hány idevágó rendelkezésen. Ta­lán még bizonyos elvi vagy an­nak nevezett álláspontokon is. G. P. A siker titka Nehéz esztendő előtt állnak a kecskeméti kádgyár dolgozói. Az amúgy is rossz munkakörülmé­nyeiket átmenetileg még tovább­­ nehezíti a mostani rekonstrukció­ . A mintegy 300 millió forint értékű nagy beruházás befejeztével két­­percenként egy kád kerül le a sza­lagokról, s miután két ilyen sza­­­­lag lesz, percenként készül majd egy kád. Addig is az idén, a meg­szokott kiváló minőségben, mint­egy 100 ezer darab kádat várnak a kecskemétiektől. Ennek reális alapja a kádgyár eddig elért ered­ménye. A második ötéves tervben 10 százalékos létszámemeléssel 44 százalékkal fokozták termelésü­ket, s ezen belül 75 százalékkal több exportárut adtak át. A kecs­keméti kádakat 36 országba szál­lítják, jó minőségük miatt kere­sett cikkek a világpiacon Aki látja ezt a gyárat, elavult berendezéseit, minden szempont­ból korszerűtlen épületeit, elcso­dálkozik, hogyan lehet itt ilyen minőségű és mennyiségű munkát végezni. Lényegében két dolognak van része az eredményben. A szervezésről csak annyit, hogy minden reggel 9 óráig a főmérnök asztalán van technológiai folya­matonként az előző napi termelés minden adata, darabszám-, minő­ség- és forintértékben, s ennek alapján egyrészt azonnal be lehet avatkozni, ha valahol zökkenők vannak, másrészt a minőségi bér­ben dolgozó munkások ugyancsak informálják,az előző napi munká­juk értékéről. Azok a dolgozók, akik legalább felerészben első osztályú árut készítenek, 2—2,5- szer annyit kereshetnek, mint akik ugyanilyen arányban­ har­madosztályú árut készítenek. S mert a munkások itt sem ellensé­gei a többletkeresetnek, a kecs­keméti kádgyárban a már említett igen nehéz körülmények között az első osztályú áru kihozatala az össztermelésben állandóan 90 szá­zalék körül van. Szerencsére már csak viszony­lag rövid idő van hátra a mun­kakörülmények megváltozásáig, de érdemes lenne ezt az időt fel­használni a kecskeméti módszerek és tapasztalatok tanulmányozásá­ra. Különösen javasoljuk ezt né­hány öntödénk vezetőjének. Z. L. !

Next