Népszabadság, 1966. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-15 / 62. szám

1966. március 15. kedd NÉPSZABADSÁG ­ valamely esemény történeti értékét nem utolsó­sorban azon lehet lemérni, hogyan keresett és adott választ kora nagy kérdéseire. De az érték­ítéletben nagy szerepe van annak is, milyen ha­tást gyakorolt a későbbi korok politikai gondol­kodására, hogyan befolyásolta eredményeivel és hibáival együtt az utókor eszméit. Nem kétséges, hogy az 1848—49-es polgári for­radalom és szabadságharc ebből a szempontból is történelmünk egyik korszakos eseménye. Az azóta eltelt csaknem százhúsz esztendőben nem volt or­szágunkban olyan rangos, a progresszió igényével jelentkező szellemi mozgalom, ideológiai áramlat, a valóság átalakításának célkitűzésével fellépő osztály és politikai párt, amely ne foglalt volna ál­lást 1848—49 kérdésében, ne alakította volna ki szellemi alapállását ehhez a népünk emlékezeté­ben csakúgy, mint a historikusok kutatásaiban egyaránt tovább élő eseményhez. Az idők folya­mán az úri Magyarország képviselői nem csekély szellemi energiával és apparátus felsorakoztatásá­val iparkodtak bizonygatni, hogy ők tartják ma­gasan azt a zászlót, amelyet a fiatal Magyarország 1848. március 15-én kibontott. A tettek azonban ellenkeztek a hazafiaskodó szólamokkal, amelyek­ben az elnyomó osztályok negyvennyolcat, igazi tartalmától megfosztva, saját nacionalista céljaik szolgálatába próbálták állítani. A népi Magyar­­ország hívei viszont jogosan tartják magukat tör­ténelmünk haladó hagyományai, köztük március 15-e örököseinek, minthogy nemcsak teljesítették 48 egykori céljait, hanem továbblendítették hazán­kat a későn megvívott polgári átalakulás betető­zésén túl a legkorszerűbb társadalomba, a szocia­lizmusba. A­z 1848—1849-es forradalom és szabadságharc elbukott, nem volt lehetősége művét betelje­síteni, s hátrahagyott feladatai még sokáig meg­oldatlanok maradtak.­Jelentősége azonban min­denekelőtt abban volt, hogy az ország minden lé­nyeges kérdésére a kor színvonalán, a haladó Eu­rópa eszményeitől vezetve, keresték a választ. Így kapcsolódtak össze erőltetettség nélkül a haladás európai eszméi a megoldandó hazai feladatokkal, s váltak negyvennyolc fő mondanivalójává. 1848 a maga ellentmondásaival és felemásságával együtt, ha nem volt is képes a feudalizmus következetes szétzúzásának programjával föllépni, polgári ren­det akart, rendi Magyarország helyett népképvise­letet, cenzúra helyett sajtószabadságot, röghöz kö­töttség helyett jobbágyfelszabadítást, újat, hala­dót. A modern politikai követelmények megvaló­sításával tervbe vette az ország gazdasági elma­radottságának felszámolását is. E­zek a feszültséget kiváltó kérdések — éppen megoldatlanságuk következtében — negyven­­nyolc leverése után, évtizedeken át fellelhetők vol­tak az úri Magyarország hivatalos politikai felfo­gásának sterilizált felszíne alatt. Sok mindenben befolyásolták a későbbi korok haladó harcosainak politikai gondolkodását, arra sarkallva őket: néz­zenek bátran szembe a minduntalan változó hazai valósággal. A kor és a követelmények változása jelentette, hogy negyvennyolchoz visszanyúlni, eszméihez hűnek lenni nem a szabadságharc és a forradalom megismétlését jelenti. A Petőfihez, Táncsicshoz visszanyúló Ady, az 1848—49-et felidéző kommu­nisták saját korukra, annak nagy kérdéseire ke­resték magasabb szinten a választ, mikor negy­vennyolcra emlékeztek. Voltak idők, amikor ezt csak lopva, vagy a vissza­pillantás következményeit vállalva tehették, de fá­radozásaik még ekkor sem voltak hiábavalók. Iga­zukban s meggyőződésükben megerősödve, szavuk, ha korlátozva is, de felerősödve szólt azokhoz, akik 1849 óta az ország számkivetettjei voltak. Belőlük formálódott azután az a történeti erő, amely 1848 hagyományaihoz való ragaszkodását nem ünnepé­lyes fogadalmakkal, hanem a történeti pillanatok kedvező lehetőségeivel élve, a hazai valóság átala­kításával bizonyította. S­zemelvénygyűjteményünkben azt kívánjuk — mégoly töredékesen is — érzékeltetni, hogyan haladt 1848 egykor elbukott történeti programja az utána következő korok követelményei között kiér­lelődött felismeréseken keresztül, az igazi örökö­sök vállalása nyomán a beteljesedés felé, jelezve az utat, amelynek végkövetkeztetése félreérthetet­len: negyvennyolc örökösei mi vagyunk. 1848 emléke sok emberben ért­hetően összefonódott a koránál messzebbre látó, harcos forradal­már Petőfi Sándor nevével, min­den kor haladó ifjúsága nagy példaképével. Ő így beszélt és írt a forradalmi napokban: „Óh szabadságunk, édes ked­ves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar: ha nemzetünk utósó fia meghal, borulj rá szem­fedő gyanánt... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magad­dal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gya­­lázat lesz, veled halnia pedig di­csőség! Ezzel köszöntelek, ez le­gyen útravalód az életben. Élj boldogul!... Nem kívánom, hogy­­ ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyu­godt élet félhalál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni!...’' (1848. már­cius 15.) Petőfi Sándor fogalmazta az Egyenlőségi Társulat proklamá­­cióját „Magyarország lakosaihoz, testvéreihez, rok­oninkhoz, szíves üdvözletek­ Ebből idézünk: . ...De feljött az 1818-ik esztendő, tie­v jött fel, mint egy új haragos csillag, a népek haragának csillaga. A francia trónuson egy elveteme­dett gaz király ült. Franciaország elkiáltotta magát, 9 e kiáltásra meg­rendült és összeroskadt a trón, s a hitszegő király rémülve szökött el, 9 most fején korona helyett átok van. Követte Franciaország példá­ját Európa minden népe, felkiáltott, és fegyvert ragadott szabadságáért. Fölkeltünk mi is, magyarok, föl­emeltük a szabadság eltiport zász­laját: Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság. Mint a mennydörgés, úgy harsogott be Bécsbe a magyar nép szava: ,,Mi szabadok akarunk lenni, s akár szépszerével, akár véres küz­déssel, de visszavívjuk elrabolt ősi szabadságunkat!” 1848 áprilisában, amikor a kor­mány Pestre megérkezett, a hajó­állomáson a budapesti nép nevé­ben Vasvári Pál üdvözölte a mi­nisztereket­. Többek közt így be­szélt: „...Mi a hatalmat akartuk a nemzet számára megragadni, s a bécsi bürokrácia bérleti szol­gáit s engedelmes gépeit komoly figyelemre sem méltattuk... Veszni legyőzetve, veszni küzde­lem által még nem szégyen; de veszni el mellőzve, kigúnyolva, megvetve; ez a halál legkíno­sabb, legnyomorúságosabb ne­me­s — ők­ így vesztek el Azt hisszük, e károsban a ha­talom szót ezentúl csak az em­lítse, ki a nép nevében beszél, és csak akkor említse, midőn magáról a népről beszél. Mi előkészítők az utat, hogy ti, polgártársaink, tisztelt mi­niszter urak, e romok felett épít­tessétek föl a szabadság dicső csarnokait. Forradalmi mozgal­maink éppen egy hónapig tar­tottak, de a nép úgy tudja ma­gát mérsékelni, miszerint ezen éjen egészen lecsendesül, s hol­nap már visszatérend a polgári élet magányába. E nép most ke­zeitekbe teszi e forradalmi ha­talmát, s felelősségiekre bízza e nemzet sorsát. Ti egy újjászüle­tett, egy hatalmas nemzet előtt fogtok számolni eljárásaitokról. S azért a haza szent ügyét fi­gyelmetekbe ajánljuk.” * Ady Endre szinte minden már­cius 15-én visszatért arra az első­re, amely a nagy példát adta. íme néhány szemelvény: „Csodálatos egy kor volt az. A grande nation világfelforgató eszméi ennek a kornak láng­kohójában tisz­tultak meg. A nemzeti idealizmus ebben a korban ragyogta be legin­tenzívebb fénnyel a világot. Csakis ez az istenült kor adhatta nekünk az ezernyolcszáznegyvennyolcadik év március idusát!. . . Az eszmék világa mindig és min­deneknek felséges ezernyi, misztikus mélységével, de az eszmék ezerjet megüti a valóság, melynek polyp­­karjai csak az ezredévek viharaiban érlelt és megedzett eszméket nem tudják agyon fojtani! .. . ... És el fog jönni ismét a nagy szívek korszaka és be fogunk telni ismét a haza és egymás szereteté­től e* eldobjuk a nyakunkban hordott nagy kosarat, melyet tele tölteni volt egyetlen vágyunk, ha mindjárt ezer éhező kifosztott szorította ököl*­be ránk a kezét! . . Ti apotheozisban tündöklő nagy elődök, szánjatok vissza e napon. Siettessétek a raj nyomorékságunk meggyógyitását, adjatok egy szív­­dobbanatnyit abból a mámorból* mely titeket oly szentekké tett* hogy még mi sem tudjuk a ti ün­neplés­­eket elmulasztani»»» (1900) „A márciusi nagy nap minden eredményét egy rövid félszázad lecáfolta. Ahogy dolgoztunk, fá­radtunk az új Magyarország ki­építésén, valamit nem vettünk észre. Nem vettük észre, hogy nem mindenki dolgozik. Nem vettük észre, hogy a nagylelkű­ségből életben hagyott here-tes­tületek nemcsak, hogy nem dol­goznak, de ellenünk szervezked­nek és vissza akarnak mindent csinálni, amit mi csinálunk ... Ma, hogy röviden szóljunk, a helyzet ez: Magyarországon két tábor áll egymással szemben: a munkás társadalom s a herék társadalma. A herék tábora ma az erősebb, s ezt apró vezércik­kekben s egyebütt a reakció elő­nyomulásának szoktuk nevezni. ... Valósággal olyan napokat él a világ, mint a szent szövet­ség idején. Ha olyik embernek van egy merészebb gondolata, éjszakára beköti a száját, ne­hogy álmában kibeszélje. A ha­ladás törvényei szerint már túl kellene messze lennünk az 1848-ik év márciusának a vív­mányain is. Mi ellenben tűrjük, hogy ez az ország állandóan 1847-nél tartson. Ki mer beszél­ni a márciusi eszmék tovább­fejlesztéséről? Az embert meg­fojtják egy szabad szó miatt...” (1902) „Csak először hangzik őrültül és furcsán, de igaz: a Petőfi Sándor Magyarországa valóságosabb ország volt a mainál. Ördögbe is, a kapita­lista civilizáció nem a non-plus-ultra s egy társadalmat nem az tesz lel­kessé és megállapodottá, hogy pél­dául a mai Franciaország vagy Né­metország nyomában jár-e ... A Petőfi Magyarországában volt lélek, alap és szilárdság, hagyomá­nya, rendje volt Petőfi Magyaror­szágának . . . Petőfi is csak úgy születhetett és lehetett e társadalom kifogyha­tatlan erejű mennykövévé, mert őA ez a mégiscsak n­íltas és rendezett társadalom teremtette. Az 1818-as félmunka keservesen megbosszulta magát e földrajzilag is és különben is elátkozott nemzeten. Ha akkor egészen megcsináljuk azt, amit ak­kor harmadrészben csináltak s ami­ből azóta is vissza-visszacsn­pegettek, nem itt tartanánk. Bizonyos dolgo­kat, históriaian nagyokat csak egyet­lenegyszer s egyetlen egy időben lehet megcsinálni. Ha Kossuth akkor nem kívánt volna kedves barátság­ban maradni a Habsburgokkal, a kortárs Csák Mátékkal, a cifraruhás nagypapokkal, ma nem itt tarta­nánk bizony. Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a ze­nebona* népköltő tízmillió ember­nél tisztábban látott, jobban lá­tott ... Petőfi nem alkudott, Petőfi nem alkuszik * Petőfi a fon­adatomé volt. Nem szabadság kell nekünk, roman­tikus, szilaj, pusztai szabadság, de az a szabadság, amelyet Petőfi csak sejtett. Ütni, vágni, fiatalságot te­­rem­teni, ez öregségével dicsekvő or­szágban: »az én kardom nem fűz­fa . . .44, »a lobogómmal még talál­koztok*' — ezt mondta Petőfi.” (1910) * 1942-ben a KMP vezetésével létrejött Történelmi Emlékbi­zottság a független, demokratikus Magyarországért való harcában nem véletlenül nyúlt vissza 1848- hoz, és választotta könyvének a Petőfi útján címet. A kiadvány­ban kommunisták és a magyar nép más haladó alakjai, vezetői foglaltak állást 1848 eszméi és az akkori feladatok következetes végrehajtása mellett: Kállai Gyu­la, Szekfű Gyula, Szakasits Ár­pád, Darvas József, Illyés Gyula és mások. Az alábbi részlet Kál­lai Gyula akkori írásából való: „Nagy történelmi évfordulók felé közeledünk! Az elkövetke­zendő napok, hetek, hónapok és évek mindmegannyi százéves évforduló — mondja a Magyar Történelmi Emlékbizottság fel­hívása. És valóban. Napjaink a magyar nemzeti függetlenségért és szabadságért, a szociális jo­gokért és haladásért, a magyar társadalom átalakulásáért ví­vott nehéz harcok évfordulói. Száz évvel ezelőtt már égett az ország a függetlenség vágyától, és visszhangzott az emberi jo­gok és szociális követelések ki­kerülhetetlen parancsaitól. Százhúsz, százharminc éves tespedésből ébredt fel a nemzet akkor, és két hatalmas feladatot kellett egyszerre megoldania: megszüntetni az ország gyar­mati helyzetét, és rálépni a pol­gárosodás, a szociális haladás útjára. Ezek a kérdések önma­gukban is nagy feladatok vol­tak, s különös jellegzetességük, hogy elválaszthatatlanok egy­mástól: egyiket sem lehetett megoldani a másik nélkül. ...Mint 1848-ban a magyar néptömegek, az ipari munkás­sággal az élükön, ma is felis­merték, hogy a magyarság lét­kérdése a mai Európában a füg­getlenség és a szabadság kérdé­se. A magyar munkásság leg­elsőnek ismerte fel ezeket a tör­ténelmi feladatokat, s döntő mó­don hallatta szavát a magyar önállóság kérdésében, és rövid fél év alatt a függetlenség és szabadság jelszava az egész ma­gyar társadalmat áthatotta. De ugyanakkor, amikor a munkás­ság a függetlenségért harcol, nem szűnik meg hangoztatni, hogy az önálló, minden kérdés­ben független, határozóképes­séggel rendelkező Magyarország csak úgy valósítható meg, ha a széles néptömegek megkapják mindazokat a gazdasági és poli­tikai jogokat, amelyekre szá­muknál, nemzetgazdasági, tár­sadalmi és kulturális jelentősé­güknél fogva történelmi jussuk van. A munkásság és a paraszt­ság csak úgy harcolhat a nem­zeti függetlenségért, ha a nem­zet egyenjogú tagjának érzi ma­gát.”* A felszabadult Magyarország is méltán emlékezett a száz év előtti hősökre. Már 1947-ben megkezdődtek az előkészületek a forradalom és szabadságharc centenáriumának megünneplésé­re. Az e célból alakult Történel­mi Emlékbizottság irányelveket dolgozott ki a megemlékezés tar­talmára. „Mi volt 1848? A magyar nép harca a feudaliz­mus belső b­lrmeseinek lerázására és a 400 éves idegen uralom meg­döntésével, az ország függő gyar­mati helyzetéből való felszabadulá­sára. Nemzeti függetlenség és job­bágyfelszabadítás: ez volt 48 két fő célja. A magyar nép fő ellenségei tehát 48-ban: a Habsburg-dinasztia é­s a magyar főnemesi nagybirtokos osz­tály voltak . .. Hangsúlyozni kell, hogy az euró­pai forradalmi mozgalom (a párizsi és bécsi) győzelmei teremtették meg a feltételeit a március 15-i pesti for­radalom győzelmének, a pesti for­radalom nélkül pedig nem történt volna meg sem az első önálló nem­zeti kormány, a felelős magyar mi­nisztérium, sem a jobbágyfelszaba­dítás kimondása a pozsonyi ország­gyűlésen . .. Ugyanakkor hangsúlyozni kell a pesti népnek, a márciusi ifjúság­nak és vezetőinek (Petőfi, Vasvári* Irányi stb.), a pesti népre támasz­kodó radikálisoknak (Madarász* Perczel Mór stb.), a parasztság ve­zetőjének, Táncsicsnak szerepét a forradalom és szabadságharc meg­vívásában anélkül, hogy a legkisebb mértékben is lekicsinyelnék azok­nak a vezetőknek szerepét, akik nem a forradalmi népmozgalomból, hanem a nemesi reformmozgalom­ból nőttek ugyan ki, vele forrtak össze, de a döntő pillanatban a nép ügye mellé, a nemzet élére álltak (Szemem Bertalan* Csányi Lázsáél.’* Petőfi Sándor rajza Bem József tábornokról. Antifasiszta tüntetés 1942. március 15-én a Petőfi-szobornál. s

Next