Népszabadság, 1966. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

1966. március 13. vasárnap Magyarország a természetes szaporodás tekintetében a világsta­tisztika utolsó helyén áll; magasra szökkent az abortuszok, a terhes­ségmegszakítások száma. 1963 óta évente 130 ezerre szorult vissza az élve születések száma (ezer lakosra számítva 13 ezrelék), az abortuszo­ké évi 180 ezer (18 ezrelék). A statisztikai adatok elgondolkoztatóak. Ezért kezdeményezett szerkesztőségünk a családtervezés és születés­szabályozás problémáiról kerekasztal-beszélgetést, amelyen részt vett Ortutay Zsuzsa, a Magyar Nők Országos Tanácsának­­ titkára, dr. Vadas Zoltán szülész-nőgyógyász, az Egészségügyi Minisztérium fő­osztályvezetője, dr. Vörös Gábor főorvos, dr. Fülöp László gyermek­­gyógyász, a II. kerületi abortuszbizottság elnöke, Fekete Gyula író és Szabó László, szerkesztőségünk munkatársa. MUNKATÁRSUNK: Vannak, akik a statisztikai adatokból semmiféle veszélyt nem olvasnak ki, mivel a je­len helyzetet átmeneti állapotnak te­kintik, s úgy vélik, hogy egy idő után, az életszínvonal emelkedésével párhuzamosan a dolog önmagától megoldódik. Mások viszont a nemzet kihalásának veszélyét emlegetik, s azon az állásponton vannak, hogy egyértelműen vissza kellene állítani az ötvenes éveknek a művi vetélése­ket tiltó rendelkezéseit. DR. DOBOS GÁBOR: Én azok­nak az oldalán állok, akik ko­moly veszélyt látnak a jelenlegi helyzetben. Rohamosan csökken a fiatal korosztályok létszáma, s tetemesen növekedik az eltar­tandó idősek száma. Ennek né­hány évtizeden belül katasztrofá­lis hatásai lehetnek. A kérdés lé­nyegét a nagyfokú egocentrikus gondolkodásban látom. Azért sok az abortusz, mert igen sok olyan ember van, aki nem akar gyereket. Tehát az akarat a döntő. Szerintem az abortusz­­bizottságokkal kapcsolatos mi­nisztertanácsi rendelet szelleme jó, de a végrehajtás súlyosan el­torzult. Pedig vannak esetek, amikor a bizottságoknak nemet kellene mondaniuk. MUNKATÁRSUNK: A­ nők, a leen­dő anyák ezt hallván nyomban azt a jogukat vélik elvitatottnak, melyet a törvény kifejezetten megadott, s amely társadalmunk jellegéből is kö­vetkezik, vagyis, hogy a nő, a család maga döntse el, mikor hozzon világ­ra gyermeket. DR. DOBOS GÁBOR: Ezt bi­zonyos körülmények között ak­ceptálni lehet, más körülmények között nem. Ha jól tudom, éven­te 30—40 ezer az olyan fiatal­asszonyok száma, akiknek ugyan még egyetlen gyermekük sincs, mégis elvétetik magzatukat. Nézetem szerint gyermeket a vi­lágra hozni és felnevelni ugyan­olyan állampolgári kötelesség, mint amilyen, mondjuk, a hon­védelmi kötelezettség. Senki sem vonja kétségbe annak jogosságát, hogy azok, akik betegség vagy más ok miatt nem tesznek eleget honvédelmi kötelezettségeiknek, bizonyos adót fizessenek. Ha pe­dig elfogadjuk ezt a tételt, vagy­is, hogy az utódokról való gon­doskodás állampolgári kötelesség, még akkor is, ha erről a kötele­zettségről húsz-egynéhány évvel ezelőtt nagyon is nacionalista­­soviniszta módon, pántlikás­­magyarosan beszéltek, akkor sen­ki sem ütközhet meg azon az el­gondoláson, hogy példának okáért, fizessenek bizonyos adót azok, akiknek nincs gyermekük. FEKETE GYULA: Én egy má­sik oldaláról közelíteném meg a problémát. Ha csak valamilyen változás nem történik, a népes­ség korosztályok szerinti megosz­lása a következő évtizedekben még a legoptimistább jóslatok szerint is tovább rosszabbodik. Budapest lakosságának például ma 19 százaléka nyugdíjas, 1980- ban arányuk 30 százalék lesz. Évek óta már csak 60 éven felüliekkel szaporodunk. A je­lenlegi magyar 0—6 éves kor­osztályoknak van a legna­gyobb esélyük arra, hogy maj­dan világviszonylatban a leg­több öreget tartsák el. Végiggon­dolták már a gyermektelen szü­lők ezt a tendenciát, s azt, hogy nyugdíjas korukban őket is a jö­vendő generációk tartják el? Hogy az öregségi járulék az el­tartási költségeknek csak a ki­sebb részét fedezi ? Felháborító­nak tartom, hogy még sajtót is kaphatott az a nézet, miszerint teljesen magánügy, vajon akar-e valaki gyereket vagy sem. Szó sincs erről. Közügy, a szó legtel­jesebb értelmében, s eszerint kell kezelni. Persze más úton is tör­­lesztheti az ember a társadalom iránti adósságát. De legtermésze­tesebb törekvése mégis az, hogy utódai legyenek, tehát meg kell teremteni azokat a körülménye­ket, amelyek közepette ez a ter­mészetes törekvés szabadon ér­vényesülhet. Vagyis, az úgyneve­zett lebeszélő tényezőket kell megszüntetni. Ilyen lebeszélő té­nyező, a szerintem hibás lakás­­építési és -elosztási koncepció. Vagy például az olyanfajta felfo­gás, amely korántsem tartja va­lami dicső dolognak az anyasá­got, sőt... Amikor egy asszony letagadja a négy gyermekét, ne­hogy azt mondják róla a munka­társai — bocsánat a kifejezésért —, hogy bolond, az már nagyon veszélyes tendencia. MUNKATÁRSUNK: Úgy érthetjük szavait, hogy az anya maradjon ott­hon, s egyetlen feladata legyen: gye­reket szülni és azokat felnevelni? FEKETE GYULA: Nem így értettem. A nők ma már nem akarnak beszorulni a konyha négy fala közé. Hivatást választ­hatnak és választanak a gazda­sági, a társadalmi, a politikai életben is, s jól érzik magukat a munkahelyen. Ez rendszerünk egyik nagy vívmánya." Tudom, hogy ma hamis fecsegés lenne a 4—5 gyerek kívánalma általában. De a 2—3 gyerek? Egyáltalán: az anyaságot joggal elvárhatja a társadalom ... Viszont: össze kell egyeztetni azzal, hogy a nők nagy része ma már dolgozik, s dolgoz­ni akar. Olyan feltételeket kelle­ne teremteni, hogy a nő az új hely­zetben is eleget tehessen elsőren­dű biológiai hivatásának. ORTUTAY ZSUZSA: Bonyolult kérdéskomplexumról van szó. Gazdasági és­ társadalmi változá­sok — iparosodás, városiasodás, gazdasági és kulturális igények növekedése, társadalmi átrétege­­ződés — mind-mind tényezői an­nak, hogy sok fiatal manapság nem vállalja a gyermeket. Persze a fiatal házasok attól félnek, hogy a gyermek születésével az ő élet­módjuk is megváltozik bizonyos értelemben. Ez igaz. De hogy a gyermek adta örömet semmiféle kényelem nem pótolja, azt igazán csak a szülő tudja. Semmiképpen sem tartanám kívánatosnak, hogy megváltoztassák azt a jogot, amelynek alapján az anya dönt­het, mikor, hány gyereket szül. De amikor ez a törvény létrejött, elmulasztottunk valamit: ezt a jogot csak okos felvilágosító mun­kával, és a születésszabályozás megelőző módszereinek biztosítá­sával párosulva lett volna szabad megadni. Nem biztosítottuk pél­dául a megelőzés korszerű esz­közeit, azok helyes használatának propagandáját. Ma­­nincsenek korszerű védekezőszerek a gyógyszertárakban, így aztán ma­rad az abortusz, amellyel sokan már nem is mint szabad lehető­séggel élnek, hanem szabadosaik visszaélnek vele. S nem csupán a nőkről van szó, bár övék a dön­tés joga: végső soron azonban a család dönt. Hányszor, de hány­szor előfordul, hogy a kényelmét féltő férj rábeszéli a feleségét: szakítsa meg a terhességét. A nő­tanács egyik jelentős feladatának tartom, hogy segítsen visszaállí­tani az anyaság megbecsülését társadalmunkban. Mert mégiscsak furcsa, hogy­­ miközben törvé­nyeink, társadalmi és szociális intézkedéseink világviszonylatban is kiemelkedően védik, támogat­ják az anyát, a gyakorlat, a köz­­szellem ezt megsérti. Vitatnám azt is, hogy a születések rendkí­vül alacsony számának elsődle­gesen és kizárólag gazdasági okai lennének, bár ezeket nem mel­lőzhetjük. Miért csak alig jobb a svédek születési statisztikája, mint a miénk? Többről, sokkal több­ről van szó, tudati kérdésekről. A törvény például védi a terhes anyát, mégis hányszor előfordul, hogy hiába folyamodik állásért egy állapotos asszony, amikor felfedi helyzetét, nem alkalmaz­zák. Aztán: a lakáselosztásban sem mindig érvényesül azoknak az elsőbbsége, akik gyermeket várnak, vagy akiknek már több gyermekük van. Pedig nagyon fontos lenne már ebben is előbb­re lépni. Bár az is igaz, hogy a kevésből sok igényt kielégíteni roppant nehéz ... Vagy a kérdés­nek egy másik oldala: ha egy munkás két évre katonának megy és visszajön, ott a munkahelye, s biztosítottak a jogai; ha egy nő kimarad egy évre a gyerek miatt, akkor nyomban felvetődnek a nehézségek: egyáltalán vissza tud-e menni? MUNKATÁRSUNK: Hallgassuk meg talán a gyakorló orvost, aki praxi­sa során sok ezer nővel találkozott már az ab­ortuszbizottságban. DR. FÜLÖP LÁSZLÓ: Az abortuszbizottságoknak semmifé­le olyan joguk, lehetőségük nincs, amellyel bárkit is a terhesség ki­viselésére kényszeríthetnének. Van ugyan egy úgynevezett le­beszélő­­­folyamat­, de nem tud­nék példát mondani arra, hogy ez bárkinél is sikerrel járt vol­na. Ugyanis egy-egy páciensre mindössze néhány perc jut, s még arra sincs módunk, hogy megis­merkedjünk a jelentkező valósá­gos körülményeivel. A bizottsá­gok jelenleg egy felesleges ad­minisztrációs folyamat részesei, tevékenységük ugyanis az abortu­szok korlátozása szempontjából a nullával egyenlő. Vannak aztán „bérleteseink"­ is, méghozzá so­kan, amolyan évente többször is megjelenők, s bár nyomatékosan felhívjuk a figyelmüket az egész­ségügyi veszélyekre és arra a tra­gikus állapotra, amely rájuk vár. Valószínűleg nem lehet többé gyermekük , hatni nem tudunk. Szerintem ezt a bizottságosdi rendszert vagy meg kell szüntet­ni vagy alapvető változtatásokat kell csinálni. MUNKATÁRSUNK: Mi az összefüg­gés a meddőség és az abortusz kö­zött? DR. VADAS ZOLTÁN: Erre nehéz lenne válaszolni, miután egyetlen művi beavatkozás is­­ járhat meddőséggel, vagy a ké­sőbbiekben koraszülést okozhat, továbbá szövődmények sokféle variánsának lehet az okozója, máskor meg egy egész széria sem okoz kimutatható elválto­zást. Találkoztam olyan asz­­szonnyal, akinek húsz művi ve­télése volt 19 éves korától. Har­mincegy éves korában akart gyermeket, a huszadik abortusz után, de ekkor már meddővé vált. Kétségtelenül nagyfokú egészségügyi ártalmai vannak az abortuszoknak. Magasabb pél­dául a koraszülések száma azok­nál, akiknél korábban m­ár volt művi beavatkozás. De én nem is az egészségügyi ártalmakról beszélnék elsődlegesen — noha nőgyógyász létemre ezt kellene leginkább hangsúlyoznom —, ha­nem a jelenlegi gyakorlat révén kialakuló közhangulatról, maga­tartásról, hozzáállásról,­ ami a fiataloknak korántsem mutat jó példát. FEKETE GYULA: Beszélünk a női egyenjogúságról, az anyaság nagyszerűségéről, s húsz esztendő alatt még azt sem lehetett elér­ni, hogy az anyák a saját cí­mükre kapják meg a családi pót­lékot, s ne mint a férj függvé­nye, aki ha akarja, odaadja, ha akarja, nem... Különben Vadas elvtárs hozzászólásához annyit szeretnék megjegyezni, hogy megítélésem szerint társadal­munknak körülbelül egyharma­­da az, amely valahogy folyton sértve érzi magát, dühös és ide­ges lesz, ha a népszaporulat, a családtervezés, az abortusz prob­lémáiról beszélünk. De hát a kér­dés az, hogy mit diktál a nem­zeti érdek, s vajon azok, akik idegesen tiltakoznak mindenféle elképzelés ellen, amely a nép­­szaporulat serkentését szolgálná — gondolnak-e arra, hogy a je­lenlegi helyzet tömegével „ter­meli” a szerencsétlen embereket, akik gyerek nélkül megöregedve, ötvenen túl, nyomasztó légkör­ben élnek majd tovább, valami olyasfajta érzések közepette, hogy talán már fölöslegesek is a társadalomnak. DR. DOBOS GÁBOR: Sze­rintem gyermeket a világra hozni és felnevelni társadalmi érdek, és a haza számára köte­lesség. Jelenleg nem szülni, gyermektelenül élni, valamiféle társadalmi sikk. Ezt a sikket, di­vatot egy megfelelő gyerektelen­­ségi adóval erősen befolyásolni lehetne. Persze az ilyen módon befolyó összegeket csak család­­védelmi célokra szabadna fel­használni. Arra gondolok pél­dául, hogy fel kellene emelni a szülési szabadságot, mondjuk egy évre, továbbá hároméves korig biztosítani kellene a dolgozó anyáknak, hogy gyermeknevelési segélyt kapjanak az említett mó­don befolyó összegekből, így a gyermekek számára legfontosabb korban otthon tudnának marad­ni — ha akarnak. De a társa­dalmi feladatok talán még fon­tosabbak az államiaknál. Javasol­nám egy országos családvédelmi tanács felállítását, amely szerve­zetével behálózná az országot, és feladata lenne a modern nemi felvilágosítás éppúgy, mint a gyermekszaporulatért folytatott küzdelem. MUNKATÁRSUNK: Milyen elképze­lései vannak a nőtanácsnak? ORTUTAY ZSUZSA: Sze­rintünk is valamilyen köz­ponti intézmény, szervezet ke­zébe kellene tenni az egész kérdéskomplexum megoldását. Ennek az intézménynek egyrészt a népesedéssel, a családdal kap­csolatos elméleti kutatómunkát, másrészt az ezzel kapcsolatos szé­les körű felvilágosító tevékenység irányítását kellene végeznie. A családi életre nevelés minden te­kintetben igen fontos feladat. Az orvosoknak, a pedagógusoknak és a szülőknek felelősségteljes fel­adataik vannak ebben. Ehhez azonban segítséget kell kapniuk, hiszen ezek azok a kérdések, ame­lyekről keveset beszélünk. A még mindig jelenlevő prüdéria aka­dályozza, hogy természetessé, ki­­mondhatóvá váljanak. Ma még ezt, az egész társadalmunk szá­mára fontos témát tárgyaló cik­kek rengeteg felháborodott véle­ményt váltanak ki. A gazdasági jellegű javaslataink közül a la­kás az első helyen áll. Javasol­juk: a lak­ások tervezésénél, el­osztásánál feltétlenül vegyék job­ban figyelembe a gyermekes csa­ládok érdekeit. Lenne egy olyan javaslatunk is, hogy például a szövetkezeti lakásoknál — enge­delmet a megfogalmazásért — gyerekkel is lehessen fokozottab­ban törleszteni. A lakbér megál­lapításánál is figyelembe lehet­ne venni, hány gyermek van a családban. De azt is lehetővé kel­lene tenni, hogy a gyermek egy­éves koráig, az öthónapos szülési szabadság után, anyagi segítséget kapjanak az anyák, amely mel­lett — ha úgy kívánják — ott­hon maradhatnak. Ez azért sem lehetetlen, mert meg­van a népgazdasági fedezete, ugyanis amíg a gyermek nem éri el az egy évet, amúgy is olyan mértékű a táppénzkifizetés, a gyermek betegsége miatt, hogy az anya otthon maradásra kénysze­rül. Az előbbiekhez szorosan hoz­zátartozik, hogy ilyen esetekben feltétlenül biztosítani kellene a munkahelyre való visszatérés jo­gát. A munkahelyi feszültség csökkentésére javasoljuk, hogy az üzemek a tervteljesítésnél a tény­leges munkát végzőkkel számol­hassanak, s ebben ne szerepelje­nek a szülési szabadságon levő nők, mint ahogy ezt kísérletként már alkalmazzák is néhány köny­­nyűipari üzemben. Bővíteni kel­lene az úgynevezett bedolgozási, valamint a négyórás munkalehe­tőségeket. FEKETE GYULA: Engedelmet a közbeszólásért. Én lehetővé ten­ném a kisgyermekes anyák szá­mára, hogy bizonyos nevelési se­gély mellett — havi 500—600 forint? — a gyermek hároméves koráig otthon maradhassanak. A fedezetet a korábban már emlí­tett gyermektelenségi adó beve­zetésében látom. Mert az anya­ságnak nem csupán biológiai, ha­nem társadalmi vonatkozása is van. Az anyai szeretet a családi élet egyik sarkköve, márpedig társadalmunk a családokra épül. Ugyebár egy bölcsődei nevelőnő akkor végzi jól a munkáját, ha mind a harminc „gyermekét"­ egy­formán szereti. De egy anya ak­kor is szereti az övét, ha az csú­nya, ha az rossz. Azt hiszem,­­ mindenki érti, miről van szó ... ORTUTAY ZSUZSA: Társadal­mi méretekben uralkodóvá kell tenni azt a gondolatot, hogy a családok életének legfőbb célja és beteljesülése ma is a gyermek, aki nem csupán az egyéni élet folytatását, hanem a társadalom közös vívmányainak és eszméi­nek a tovább éltetését is jelenti. Elképzeléseinket különben már formákba öntöttük, s az illetéke­sekhez eljuttattuk. DR. VADAS ZOLTÁN: A nép­szaporodás jelenlegi hazai hely­zete sok tennivalót ad az Egész­ségügyi Minisztériumnak és az egészségügyi szerveknek is. Mind ezeket, mind a kérdés össztársa­dalmi problémáit és teendőit megoldani, a megoldást segíteni fontos feladatunk, amellyel fo­lyamatosan és behatóan foglal­kozunk. Egyébként elmondha­tom, ahhoz, hogy az egészséges népszaporulati arányt s a megfe­lelő korösszetételt elérjük, „mind­össze” 30 ezer plusz születésről van szó évente. Biztos vagyok benne, hogy államunk minden le­hetőt megtesz a kedvező demográ­fiai alakulásért, azért, hogy a ma élő nemzedék szocialista vívmá­nyait, eszméit egy egészséges ösz­­szetételű s nem fogyó holdra em­lékeztető nemzedék vegye át. De megítélésem szerint is ez csak a dolog egyik oldala; nem kisebb feladat hárul a társadalomra a közvélemény,­ a közfelfogás meg­változtatásáért. Mert egy szocia­lizmust építő népnek nemcsak a gazdasági jövőjét kell megtervez­ni, hanem demográfiai alakulá­sát is. MUNKATÁRSUNK: Úgy vélem, Vadas elvtárs helyettünk is összefog­lalta az előttünk álló feladatokat. A probléma felvetésével csupán azt akartuk elérni, hogy a közvélemény közelebbről is érzékelje, milyen ten­nivalók­­állnak a családtervezés és a népszaporulat rendezése vonatkozásá­ban az állami szervek és a társa­dalom előtt. Valószínű, hogy a beszél­­getésünk során elhangzott különböző észrevételek, javaslatok nem találkoz­nak majd mindenkinél teljes egyet­értéssel, mégis szükségesnek véltük az őszinte szög mert a felelőtlen hall­gatás százszor rosszabb, mint esetleg egy rosszul sikerült javaslat. Meg­köszönöm a részvételüket. a népszaporulatról az abortuszról NÉPSZABADSÁG 5

Next