Népszabadság, 1966. április (24. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-20 / 92. szám
Kongresszusi munkaversennyel előre az IMI évi terv teljesítéséért! Megalakult az új iraki kormány Arefa Nasszer találkozó várható A bagdadi rádió jelentése szerint Irakban megalakult az új kormány. A miniszterelnök (és egyben belügyminiszter) továbbra is Abdel Rahman Al-Razzaz. A miniszterelnökön kívül a kormánynak 17 tagja van, közülük 14-en már az előző kormányban is szerepeltek. Aref, az új iraki elnök — a múlt héten szerencsétlenül járt elnök testvére — a sajtó képviselői előtt nyilatkozott bel- és külpolitikai törekvéseiről. Hangoztatta, hogy „Kairó és Bagdad akcióegységét'’ tekinti az arab összefogás alapjának, és szorosabbra kívánja fűzni hazája kapcsolatait az EAK-kal. Külpolitikai célul jelölte meg, hogy Irak barátságban éljen minden országgal. S ugyanakkor oltalmazni kívánja nemzeti érdekeit. „Ellenezzük a háborúkat, és követeljük, hogy minden nemzetközi kérdést békés eszközzel oldjanak meg. Hiszünk a semlegességben és az el nem kötelezettségben" — mondotta. Mint az MTI kairói tudósítója jelenti, a kairói sajtó megelégedéssel nyugtázza az új iraki elnök első nyilatkozatait. A lapok vezető helyen közlik Arefnek azt a kijelentését, hogy a közeljövőben találkozik Nasszer elnökkel. A bagdadi rádió adását több ízben is megszakítva ismertette Nasszer elnöknek az új iraki elnökhöz intézett üdvözletét. Wilson és Verwoerd alkudozásai a rhodesiai olajembargóról Angol sajtóforrások szerint Wilson miniszterelnök dél-afrikai nagykövete útján üzenetet küldött Verwoerd miniszterelnöknek a rhodesiai ügyben. Hivatalos körök hallgatásba burkolóznak Wilson üzenetének tartalmáról, de sugalmazott sajtójelentések alapján a brit kormányfő mondanivalójának lényege a következőkben foglalható össze: " A brit kormány nem kívánja kezdeményezni, hogy az olajembargót kiterjesszék a dél-afrikai o rhodesiai határforgalomra, de aligha lenne módja megakadályozni az ENSZ afroázsiai tagállamainak ilyen irányú követelését; amennyiben Dél-Afrika önként hajlandó „fokozatosan csökkenteni” az olajszállítást Rhodesiába, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok érvényesíteni igyekszik befolyását annak megakadályozására, hogy a gazdasági szankciókat kiterjesszék Dél-Afrikára. A Financial Times johannesburgi tudósítója szerint dél-afrikai hivatalos körök tagadták, hogy „titkos paktumot” kötöttek volna Londonnal a rhodesiai kérdésben. Angol sajtóforrások ugyanis azt állították, hogy a brit kormány Verwoerdet kéri fel közvetítésre a Smith-rezsim és London között. Ezeket a sajtójelentéseket az angol kormány mind ez ideig nem cáfolta meg. " Közeledés Washington és Djakarta között A DPA washingtoni keltezésű hírében közli, hogy az Egyesült Államok megtette az első lépést a Washington és Djakarta közti közeledésre. Az amerikai kormány hitelgaranciát adott, amelynek értelmében amerikai szállítók több mint nyolcmillió dollár értékben exportálhatnak rizst Indonéziába. A múlt év eleje óta Indonéziába nem érkezett amerikai áru. A jelenlegi hitelegyezmény 50 000 tonna rizs szállítását teszi lehetővé. Hétfőn Djakartában az indonéz kormány képviselői és az amerikai nagykövet aláírták az erről szóló megállapodást. Adam Malik indonéz külügyminiszter bejelentette, hogy felfüggesztették Djawotónak, Indonézia volt pekingi nagykövetének állampolgárságát. Ezzel az intézkedéssel torolja meg az indonéz kormány azt, hogy Djawoto a múlt szombaton nem tett eleget a hazarendelési utasításnak, és leköszönt nagyköveti rangjáról. (MTI) Ha mindenki elnéz valamit indennapi életünkben gyakran kényszerülünk apró, ártalmatlan engedékenységre. Nem is lennénk őszinték, ha tagadnánk, hogy az ilyen dolgok jórészt elkerülhetetlenek. Az élet íratlan törvénye, hogy belátásunk szerint, lelkiismeretünk szavára hallgassunk, amikor bizonyos merev kötelmek, elavult vagy elavulófélben levő paragrafusok pillanatnyilag mást írnak elő, mint ami a józan ész szerint méltányos és igazságos. Aki elhatározná és meg is akarná valósítani, hogy soha semmilyen engedményt nem tesz, akkor sem, ha indokoltnak látja, elszakadna az élettől, embertelenné és nevetségessé válna, csak kárt okozna a közös ügynek. Sokszor vagyunk azonban szemtanúi az emberek közötti olyan viszonynak, amely kezdetben bizonyos humánum jeleit viseli magán, később pedig cinkossággá, bűnrészességgé fajul. Az eligazodás elve aligha lehet más: meg kell találni azt a pontot, ameddig az engedékenység valóban humanitásnak számít, mert nevel, s amelyen túl már antihumánus, mert az egyént és a közösséget megkárosítja. Mindig akadnak, akik emberségre hivatkoznak, amikor menlevelet adnak a rossznak, védik a bűnt, a visszaélést, és álnokul türelmet, bizalomelőlegezést prédikálnak. Szép kis emberség, amely a kártevést védi és szemet huny a közösség kárára történő garázdálkodás láttán, úgy gyakorolja a ,,szeretetet”, hogy abból százaknak, ezreknek, csak káruk, bajuk származik. Egyik tatabányai olvasónk ilyen problémákkal kapcsolatban a közelmúltban levelet írt szerkesztőségünknek. Tapasztalatait öszszegezve kifejtette: „Helyes és szükséges bízni az emberekben , hogyan is dolgozhatnánk, hogyan is érhetnénk el eredményt enélkül? —, de súlyos következményekkel járhat — írja —, ha valaki e bizalomban az érdemteleneket részesíti.” Levélírónk beszámolt róla: társaival együtt elég sokszor volt szemtanúja, hogy a dolgozók kívánságára és egyetértésével leváltottak tisztségükből olyan embereket, akik viselt dolgaik miatt a menesztésre alaposan rászolgáltak, s aztán — mint írja — két-három vállalattal arrébb, egy másik üzemben az előbbihez hasonló, ha nem jobb, beosztásban láthatták őket viszont. Érthető azoknak a felháborodása, akik az elnézésnek , ilyen megnyilvánulásaiban már semmiképpen sem tudnak humanizmust látni, hanem közönséges visszaélést, bűnpártolást gyanítanak. Nemrég bejelentést kaptunk arról, hogy a Veszpém megyei Tanács hatáskörébe tartozó egyik vezető tisztviselő sorozatos szabálytalanságokat követ el. Megtudtuk, hogy mielőtt elnyerte ottani beosztását, érdeklődtek felőle egy másik megyében, előző munkahelye felügyeleti hatóságánál. Azt az információt kapták, hogy ott ugyan elkövetett „néhány kisebb szabálytalanságot”, de csak jelentéktelen dolgokról volt szó. Ezek után megkapta az állást, és lakást is vásároltak számára. Beköltözése előtt korábbi lakhelyén törvénybe ütköző lakáscsereügyletbe bonyolódott, amiért nyomban fegyelmit kellett indítani ellene. Munkahelyén megbüntették, a bíróság pedig kötelezte, hogy előző lakását, az előírásoknak megfelelően, bocsássa az illetékes hatóság rendelkezésére. Feltehető, hogy ha előbbi szabálytalanságait nem minősítik jelentéktelen dolgoknak — már azok sem voltak jelentéktelenek —, nem követte volna el ezt a jelentékenyebb szabálytalanságot. Az említett tisztviselő ilyen bemutatkozás után kezdte meg Veszprém megyei működését. Közvetlen fölöttesei, ennek ellenére sem ellenőrizték őt megfelelően. Intézkedéseit, melyek közül elég sokról nyilvánvaló volt, hogy meggondolatlan, és kárt okoz, újra csak elnézéssel kezelték, jóváhagyták, s beavatkozás, büntetés helyett — mellyel neki is segítségére lettek volna, mert feltartóztathatták volna azon az úton, amely a hibák elszaporodásához vezetett —, hagyták, hogy a liberális nemtörődömség még inkább felbátorítsa, újabb szabálytalanságokra ösztönözze. A vége az lett, hogy beosztásából el kellett távolítani. Indokolt tehát a kérdés: mivel érdemelte ki ez a tisztviselő a túlzott bizalmat, és elnézést, melyet mostanáig élvezett? Mit csináltak azok a hivatali szervek, amelyek azért létesültek, hogy az ő munkáját is ellenőrizzék ? Azt mondottuk: az ember munkája közben óhatatlanul olyan helyzetbe kerülhet, amikor indokolt lehet iránta némi engedékenység és elnézés. De a javító szándékú elnézés sem jelenthet teljes felmentést. Aki hibázik, azt figyelmeztetni kell, megróni és büntetni is, felelőssége arányában. Ez közérdek. És közérdek az is,hogy a felelősségre vonás, a büntetés igazságos legyen: apró, valóban jelentéktelen dolgokat ne túlozzanak el, ne követeljék már a legkisebb botlásnál is a vétkes fejét. Tisztában kell lenni azzal is, hogy az emberek nem egyformán reagálnak bizonyos gesztusokra. Az egyik, ha hibát, mulasztást, szabálytalanságot követ el, s azt látja, csupán megrótták érte, egyébként továbbra is szépen, emberségesen bánnak vele, ahelyett, hogy magába szállna, és hálás lenne a jó szándékért, még vérszemet kap. Azt gondolván, másodszor, harmadszor is legfeljebb csak ilyen következménye lesz a dolognak, tovább folytatja machinációit, melyek esetleg bűncselekményekké súlyosbodnak. Ilyen emberekkel szemben — akár vezetők, akár beosztottak, akár feletteseik voltak elnézők irántuk, akár munkatársaik — nincs helye további elnézésnek. Ha viselkedésükből kiderül, hogy a jó szándékú figyelmeztetést nem szívlelik meg, a bizalommal viszszaélnek, a következő botlásuknál már erélyesebben kell fellépni ellenük, s mindenekelőtt az ellenőrzést kell rendszeresebbé tenni, hogy útját állhassák a dolgok elmérgesedésének. Sok-sok tapasztalat bizonyítja, hogy a visszaélésekért, a szabálytalanságokért és hibákért gyakran a bűnbeesettek környezete is felelős. Vagyis a vezetők, a munkatársak, a beosztottak, akik felülről, oldalnézetből és lentről, esetleg más-más irányból, de mindenképpen elítélendő tétlenséggel szemlélik és elnézik a súlyos következményekhez vezető dolgokat. Ha méltatlanul viselkedő párttagokról van szó, felelős a pártcsoport, melyhez tartozik, de az alapszervezet is, mert a pártnak tudnia kell, figyelemmel kell kísérnie, hogy tagjai miként viselkednek, jól végzik-e munkájukat, feddhetetlen-e magatartásuk. Nincs olyan hatóság, nincs olyan intézmény, amely élesen berregő riasztócsengővel vagy szirénával jelezné, ha valahol valaki túllépte a helyénvaló, sőt kötelező — a párt emberséges, bizalomra építő politikájából adódó — humanitás határát, s az elvtelen, elnéző magatartás ingoványára lépett. Azt sem jelzi automatikusan semmiféle készülék, ha valahol „mindenki elnéz valamit”, és e bűnre csábító helyzetben szaporodnak a hibák. Ne mondja senki sem, hogy „az, ami nálunk van, igazán eltörpül a máshol előforduló nagy ügyek mellett”. Sok kicsi sokra megy. Másrészt itt elsősorban elvről, elvi kérdésről van szó, nem csupán kilóról, méterről vagy forintról. A kis tételű szabálytalanságok elnézése szüli a nagy tételű, súlyos kihatású viszszaéléseket. Csak kinek-kinek becsülete, lelkiismerete, önmaga és a közösség ügye iránti felelősségérzete — a másik oldalról az ellenőrzés, a következetes és erélyes fellépése akadályozhatja meg a „mindenki elnéz valamit” gyakorlatának olyan elharapózását, amely társadalmi méretekben is hátrányos következményekkel jár, s amit már csak a törvény szigorával lehet megtorolni. Vadász Ferenc VIHAR EGY MEMORANDUM KÖRÜL A Nyugatnémet Szociáldemokrata Pártban hetek óta a legfőbb vitatéma a hamburgi Die Zeitben közzétett memorandum, amelynek középpontjában Herbert Wehner, az SPD elnökhelyettese elleni súlyos vádak állnak. A vita azért tart hetek óta, mert az emlékirat tartalma jó ideje kiszivárgott, széles hullámokat vetve nemcsak az SPD berkeiben, de azokon kívül is. A memorandum szerzői névtelenül támadják Wehner személyét. Azzal vádolják, hogy „diktatórikus módszereket honosított meg a pártban”. Az emlékirat közzététele után állást foglalt az ügyben Wehner, aki lényegében visszautasította az ellene irányuló vádakat. Willy Brandt pedig kijelentette: „Az afférnak nincs komolyan veendő politikai háttere ... Épp ezért e csinálmány nem éri meg az érdemi vitát, s nincs rá semmiokunk, hogy e gyalázkodó anonimításról hagyjuk magunkat belevinni egy pártválságba.’’ Ennek ellenére a párt elnöksége vizsgálatot rendelt el a névtelen szerzők kilétének felderítésére. Ez azonban mindeddig eredménytelen maradt. Bármennyire is igyekszik azonban az SPD elnöksége elbagatellizálni a dolgot, a puszta személyi intrikánál és Wehner személyénél többről van szó. Az egyszerűbb áttekintés kedvéért tegyük a legutóbbi Bundestag-választások idejére, azaz tavaly őszre. Mint ismeretes a választásokon az SPD-t vereség érte, amely súlyos csalódást keltett a párttagok tömegeiben. Az ebből fakadó elégedetlenségnek legelsőként s legszervezettebben a nyugat-berlini szociáldemokraták baloldali csoportja adott kifejezést úgynevezett választási téziseiben. E választási analízis szerint az SPD vereségének oka elsősorban a pártnak a CDU politikájához való alkalmazkodásában keresendő. Wehnert és Ebert, a párt két alelnökét személy szerint is bírálták, amiért a CDU- val létrehozandó nagykoalíció reményében szinte teljesen lemondtak az SPD önálló politikájáról, és elhanyagolták a munkásosztályt, annak szervezeteit, a szakszervezeteket is. Azóta elkészült a Wehner által kidolgozott választási analízis is. Ebben Wehner egyebek közt arra a következtetésre jut, hogy „az SPD jó úton jár, de a választási győzelmet csak akkor érheti el, ha megszűnnek vele szemben a ma még mélyen gyökerező »társadalmi előítéletek és fenntartások■«...” Tehát: a nyugatnémet nagyburzsoázia előtt még szalonképesebbé kell tenni az SPD-t. De éppen emiatt bírálták és bírálják a párttagok tömegei a párt vezetését és főként Wehnert és Ebert, akik megtestesítői az alkalmazkodás politikájának. Harry Ristock, a nyugat-berlini baloldali szociáldemokrata csoport vezetője, legutóbb a szociáldemokraták egyik lapjában illette heves szemrehányásokkal a párt vezetését és elsősorban Wehnert, mert ő volt az, aki 1960-ban a Bundestagban nyíltan is meghirdette a CDU-hoz való alkalmazkodás politikáját, és egyetértését nyilvánította az NSZK kormányának atomigényeivel is. A Ristock-csoportnak progreszszív elképzelései és javaslatai vannak a mai nyugatnémet külpolitika majd minden alapvető kérdésében, így például határozottan kiállnak az Odera—Neissehatár elismerése, a kelet-európai szocialista államokkal való diplomáciai kapcsolatok felvétele, a müncheni egyezmény érvénytelenítése mellett. Hasonló nézeteket juttatott kifejezésre nemrégiben az SPD schleswig-holsteini tartományi szervezete. Jelentős baloldali kritika hangzott el az utóbbi időben jó néhány más tartományból is Éppen ez, a tömegekben folyó vita kapott újabb impulzusokat az NSZEP által ez év február 7-én, az SPD-hez intézett nyílt levele által, amelynek lényege, hogy induljon meg végre a két nagy munkáspárt között a párbeszéd a német nép életbevágó kérdéseiről. E párbeszéd egyébként a nyugatnémet CDU minden hangulatkeltése ellenére gyakorlatilag az SPD tömegeiben megindult. Néhány napja pedig az SPD elnöksége hivatalosan is válaszolt az NSZEP nyílt levelére. S ha e válasz sok tekintetben kitérő is, s konstruktív javaslatok helyett polémikus ellenkérdéseket tesz fel, mégis pozitív, s az eddigi gyakorlattól eltérő már maga a válasz ténye is. Legfőképpen pedig — mint az NSZEP Központi Bizottságának sajtóirodája közleményében megállapította — tagadhatatlanná tette, hogy a fennálló ellentétes felfogások és véleménykülönbségek ellenére is nemcsak szükséges, de lehetséges is a német munkásosztály. Németország haladó erői s kiváltképpen az SPD és a NSZEP közötti párbeszéd.„ Mindezek fényében és velük összefüggésben lehet csak megközelítőleg helyes véleményt formálni a nyugatnémet SPD mai helyzetéről, s a már említett Wehner-ellenes memorandum igazi hátteréről. Miként alakul majd a jövőben az SPD politikája, természetesen nem lehet megjósolni. A párt ez év júniusában Dortmundban összeülő kongreszszusa azonban minden bizonnyal meg fogja mutatni a párt progresszív tömegeinek erejét és avagy gyengeségét. I..