Népszabadság, 1966. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-20 / 92. szám

Kongresszusi munkaversennyel előre az IMI évi terv teljesítéséért! Megalakult az új iraki kormány Arefa Nasszer találkozó várható A bagdadi rádió jelentése sze­rint Irakban megalakult az új kormány. A miniszterelnök (és egyben belügyminiszter) tovább­ra is Abdel Rahm­an Al-Razzaz. A miniszterelnökön kívül a kor­mánynak 17 tagja van, közülük 14-en már az előző kormányban is szerepeltek. Aref, az új iraki elnök — a múlt héten szerencsétlenül járt elnök testvére — a sajtó képvi­selői előtt nyilatkozott bel- és külpolitikai törekvéseiről. Han­goztatta, hogy „Kairó és Bagdad akcióegységét'’ tekinti az arab összefogás alapjának, és szoro­sabbra kívánja fűzni hazája kap­csolatait az EAK-k­al. Külpolitikai célul jelölte meg, hogy Irak barátságban éljen min­den országgal. S ugyanakkor ol­talmazni kívánja nemzeti érde­keit. „Ellenezzük a háborúkat, és követeljük, hogy minden nemzet­közi kérdést békés eszközzel old­janak meg. Hiszünk a semleges­ségben és az el nem kötelezett­ségben" — mondotta. Mint az MTI kairói tudósítója jelenti, a kairói sajtó megelége­déssel nyugtázza az új iraki el­nök első nyilatkozatait. A lapok vezető helyen közlik Arefnek azt a kijelentését, hogy a közeljövő­ben találkozik­ Nasszer elnökkel. A bagdadi rádió adását több íz­ben is megszakítva ismertette Nasszer elnöknek az új iraki el­nökhöz intézett üdvözletét. Wilson és Verwoerd alkudozásai a rhodesiai olajembargóról Angol sajtóforrások szerint Wilson miniszterelnök dél-afri­­kai nagykövete útján üzenetet küldött Verwoerd miniszterelnök­nek a rhodesiai ügyben. Hivatalos körök hallgatásba burkolóznak Wilson üzenetének tartalmáról, de sugalmazott saj­tójelentések alapján a brit kor­mányfő mondanivalójának lénye­ge a következőkben foglalható össze: " A brit kormány nem kíván­ja kezdeményezni, hogy az olajembargót kiterjesszék a dél-afrikai o rhodesiai határforga­lomra, de aligha lenne módja meg­akadályozni az ENSZ afroáz­siai tag­államainak ilyen irányú követelését; amennyiben Dél-Afrika ön­ként hajlandó „fokozatosan csökkenteni” az olajszállí­tást Rhodesiába, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok érvényesíteni igyekszik befolyását annak megaka­dályozására, hogy a gazdasági szankciókat kiterjesszék Dél-Afri­­kára. A Financial Times johannes­burgi tudósítója szerint dél-afri­kai hivatalos körök tagadták, hogy „titkos paktumot” kötöttek volna Londonnal a rhodesiai kér­désben. Angol sajtóforrások ugyanis azt állították, hogy a brit kormány Verwoerdet kéri fel közvetítésre a Smith-rezsim és London között. Ezeket a sajtóje­lentéseket az angol kormány mind ez ideig nem cáfolta meg. " Közeledés Washington és Djakarta között A DPA washingtoni keltezésű hírében közli, hogy az Egyesült Államok megtette az első lépést a Washington és Djakarta közti közeledésre. Az amerikai kor­mány hitelgaranciát adott, amely­nek értelmében amerikai szállí­tók több mint nyolcmillió dollár értékben exportálhatnak rizst Indonéziába. A múlt év eleje óta Indonéziába nem érkezett ameri­kai áru. A jelenlegi hitelegyez­mény 50 000 tonna rizs szállítását teszi lehetővé. Hétfőn Djakartá­ban az indonéz kormány képvi­selői és az amerikai nagykövet aláírták az erről szóló megálla­podást. Adam­ Malik indonéz külügy­miniszter bejelentette, hogy fel­függesztették Djawotónak, Indo­nézia volt pekingi nagykövetének állampolgárságát. Ezzel az intéz­kedéssel torolja meg az indonéz kormány azt, hogy Djawoto a múlt szombaton nem tett eleget a hazarendelési utasításnak, és leköszönt nagyköveti rangjáról. (MTI) ­ Ha mindenki elnéz valamit indennapi életünkben gyak­ran kényszerülünk apró, ár­talmatlan engedékenységre. Nem is lennénk őszinték, ha tagad­nánk, hogy az ilyen dolgok jó­részt elkerülhetetlenek. Az élet íratlan törvénye, hogy belátá­sunk szerint, lelkiismeretünk sza­vára hallgassunk, amikor bizo­nyos merev kötelmek, elavult vagy elavulófélben levő paragra­fusok pillanatnyilag mást írnak elő, mint ami a józan ész szerint méltányos és igazságos. Aki elhatározná és meg is akar­ná valósítani, hogy soha semmi­lyen engedményt nem tesz, ak­kor sem, ha indokoltnak látja, elszakadna az élettől, emberte­lenné és nevetségessé válna, csak kárt okozna a közös ügynek. Sokszor vagyunk azonban szemtanúi az emberek közötti olyan viszonynak, amely kezdet­ben bizonyos humánum jeleit vi­seli magán, később pedig cin­kossággá, bűnrészességgé fajul. Az eligazodás elve aligha lehet más: meg kell találni azt a pon­tot, ameddig az engedékenység valóban humanitásnak számít, mert nevel, s amelyen túl már antihumánus, mert az egyént és a közösséget megkárosítja. Mindig akadnak, akik ember­ségre hivatkoznak, amikor men­levelet adnak a rossznak, vé­dik a bűnt, a visszaélést, és­ álno­­kul türelmet, bizalomelőlegezést prédikálnak. Szép kis emberség, amely a kártevést védi és szemet huny a közösség kárára történő garázdálkodás láttán, úgy gyako­rolja a ,,szeretetet”, hogy abból százaknak, ezreknek, csak káruk, bajuk származik. E­gyik tatabányai olvasónk ilyen problémákkal kapcsolatban a közelmúltban levelet írt szerkesz­tőségünknek. Tapasztalatait ösz­­szegezve kifejtette: „Helyes és szükséges bízni az emberekben , hogyan is dolgozhatnánk, ho­gyan is érhetnénk el eredményt enélkü­l? —, de súlyos következ­ményekkel járhat — írja —, ha valaki e bizalomban az érdemte­leneket részesíti.” Levélírónk be­számolt róla: társaival együtt elég sokszor volt szemtanúja, hogy a dolgozók kívánságára és egyetértésével leváltottak tisztsé­gükből olyan embereket, akik vi­selt dolgaik miatt a menesztésre alaposan rászolgáltak, s aztán — mint írja — két-három vállalat­tal arrébb, egy másik üzemben az előbbihez hasonló, ha nem jobb, beosztásban láthatták őket viszont. Érthető azoknak a felhá­borodása, akik az elnézésnek , ilyen megnyilvánulásaiban már semmiképpen sem tudnak huma­nizmust látni, hanem közönséges visszaélést, bűnpártolást gyaníta­nak. N­emrég bejelentést kaptunk arról, hogy a Veszpém me­gyei Tanács hatáskörébe tartozó egyik vezető tisztviselő sorozatos szabálytalanságokat követ el. Megtudtuk, hogy mielőtt elnyer­te ottani beosztását, érdeklődtek felőle egy másik megyében, előző munkahelye felügyeleti hatóságá­nál. Azt az információt kapták, hogy ott ugyan elkövetett „né­hány kisebb szabálytalanságot”, de csak jelentéktelen dolgokról volt szó. Ezek után megkapta az állást, és lakást is vásároltak szá­mára. Beköltözése előtt korábbi lakhelyén törvénybe ütköző la­káscsereügyletbe bonyolódott, amiért nyomban fegyelmit kel­lett indítani ellene. Munkahelyén megbüntették, a bíróság pedig kötelezte, hogy előző lakását, az előírásoknak megfelelően, bocsás­sa az illetékes hatóság rendelke­zésére. Feltehető, hogy ha előbbi sza­bálytalanságait nem minősítik jelentéktelen dolgoknak — már azok sem voltak jelentéktelenek —, nem követte volna el ezt a jelentékenyebb szabálytalansá­got. Az említett tisztviselő ilyen bemutatkozás után kezdte meg Veszprém megyei működését. Közvetlen fölöttesei, ennek elle­nére sem ellenőrizték őt megfele­lően. Intézkedéseit, melyek közül elég sokról nyilvánvaló volt, hogy meggondolatlan, és kárt okoz, új­ra csak elnézéssel kezelték, jóvá­hagyták, s beavatkozás, büntetés helyett — mellyel neki is segít­ségére lettek volna, mert feltar­tóztathatták volna azon az úton, amely a hibák elszaporodásához vezetett —, hagyták, hogy a libe­rális nemtörődömség még inkább felbátorítsa, újabb szabálytalan­ságokra ösztönözze. A vége az lett, hogy beosztásából el kellett távolítani. Indokolt tehát a kérdés: mivel érdemelte ki ez a tiszt­viselő a túlzott bizalmat, és el­nézést, melyet mostanáig élve­zett? Mit csináltak azok a hiva­tali szervek, amelyek azért léte­sültek, hogy az ő munkáját is el­lenőrizzék ? Azt mondottuk: az ember mun­kája közben óhatatlanul olyan helyzetbe kerülhet, amikor indo­kolt lehet iránta némi engedé­kenység és elnézés. De a javító szándékú elnézés sem jelenthet teljes felmentést. Aki hibázik, azt figyelmeztetni kell, megróni és büntetni is, felelőssége arányá­ban. Ez közérdek. És közérdek az is,­­hogy a felelősségre vonás, a büntetés igazságos legyen: apró, valóban jelentéktelen dolgokat ne túlozzanak el, ne követeljék már a legkisebb botlásnál is a vétkes fejét. T­isztában kell lenni azzal is, hogy az emberek nem egy­formán reagálnak bizonyos gesz­tusokra. Az egyik, ha hibát, mu­lasztást, szabálytalanságot követ el, s azt látja, csupán megrótták érte, egyébként továbbra is szé­pen, emberségesen bánnak vele, ahelyett, hogy magába szállna, és hálás lenne a jó szándékért, még vérszemet kap. Azt gondolván, másodszor, harmadszor is legfel­jebb csak ilyen következménye lesz a dolognak, tovább folytatja machinációit, melyek esetleg bűncselekményekké súlyosbod­nak. Ilyen emberekkel szemben — akár vezetők, akár beosztottak, akár feletteseik voltak elnézők irántuk, akár munkatársaik — nincs helye további elnézésnek. Ha viselkedésükből kiderül, hogy a jó szándékú figyelmeztetést nem szívlelik meg, a bizalommal visz­­szaélnek, a következő botlásuk­nál már erélyesebben kell fellép­ni ellenük, s mindenekelőtt­ az el­lenőrzést kell rendszeresebbé ten­ni, hogy útját állhassák a dolgok elmérgesedésének. Sok-sok tapasztalat bizonyítja, hogy a visszaélésekért, a szabály­talanságokért és hibákért gyak­ran a bűnbeesettek környezete is felelős. Vagyis a vezetők, a mun­katársak, a beosztottak, akik felülről, oldalnézetből és lentről, esetleg más-más irányból, de mindenképpen elítélendő tétlen­séggel szemlélik és elnézik a sú­lyos következményekhez vezető dolgokat. Ha méltatlanul viselke­dő párttagokról van szó, felelős a pártcsoport, melyhez tartozik, de az alapszervezet is, mert a pártnak tudnia kell, figyelemmel kell kísérnie, hogy tagjai miként viselkednek, jól végzik-e munká­jukat, feddhetetlen-e magatartá­suk. Nincs olyan hatóság, nincs olyan intézmény, amely élesen berregő riasztócsengővel vagy szirénával jelezné, ha valahol va­laki túllépte a helyénvaló, sőt kö­telező — a párt emberséges, biza­lomra építő politikájából adódó — humanitás határát, s az elvte­len, elnéző magatartás ingová­­nyára lépett. Azt sem jelzi auto­matikusan semmiféle készülék, ha valahol „mindenki elnéz va­lamit”, és e bűnre csábító hely­zetben szaporodnak a hibák. N­e mondja senki sem, hogy „az, ami nálunk van, igazán eltörpül a máshol előforduló nagy ügyek mellett”. Sok kicsi sokra megy. Másrészt itt elsősorban elvről, elvi kérdésről van szó, nem csupán kilóról, méterről vagy forintról. A kis tételű sza­bálytalanságok elnézése szüli a nagy tételű, súlyos kihatású visz­­szaéléseket. Csak kinek-kinek becsülete, lelkiismerete, önmaga és a közös­ség ügye iránti felelősségérzete — a másik oldalról az ellenőrzés, a következetes és erélyes fellé­pés­e akadályozhatja meg a „mindenki elnéz valamit” gya­korlatának olyan elharapózását, amely társadalmi méretekben is hátrányos következményekkel jár, s amit már csak a törvény szigorával lehet megtorolni. Vadász Ferenc VIHAR EGY MEMORANDUM KÖRÜL A Nyugatnémet Szociáldemok­rata Pártban hetek óta a legfőbb vitatéma a hamburgi Die Zeitben közzétett memo­randum, amelynek középpontjá­ban Herbert Wehner, az SPD el­nökhelyettese elleni súlyos vádak állnak. A vita azért tart hetek óta, mert az emlékirat tartalma jó ideje kiszivárgott, széles hul­lámokat vetve nemcsak az SPD berkeiben, de azokon kívül is. A memorandum szerzői névtelenül támadják Wehner személyét. Az­zal vádolják, hogy „diktatórikus módszereket honosított meg a pártban”. Az emlékirat közzététele után állást foglalt az ügyben Wehner, aki lényegében visszautasította az ellene irányuló vádakat. Willy Brandt pedig kijelentette: „Az afférnak nincs komolyan veendő politikai háttere ... Épp ezért e csinálmány nem éri meg az érde­mi vitát, s nincs rá semmi­­okunk, hogy e gyalázkodó ano­nimításról hagyjuk magunkat belevinni egy pártválságba.’’ Ennek ellenére a párt elnök­sége vizsgálatot rendelt el a név­telen szerzők kilétének felderíté­sére. Ez azonban mindeddig eredménytelen maradt. Bár­mennyire is igyekszik azon­ban az SPD elnöksége elbagatel­lizálni a dolgot, a puszta szemé­lyi intrikánál és Wehner szemé­lyénél többről van szó. Az egy­szerűbb áttekintés kedvéért te­gyük a legutóbbi Bundestag-vá­­lasztások idejére, azaz tavaly őszre. M­int ismeretes a választásokon az SPD-t vereség érte, amely súlyos csalódást keltett a párttagok tömegeiben. Az ebből fakadó elégedetlenségnek legel­sőként s legszervezettebben a nyugat-berlini szociáldemokraták baloldali csoportja adott kifeje­zést úgynevezett választási tézi­seiben. E választási analízis sze­rint az SPD vereségének oka el­sősorban a pártnak a CDU politi­kájához való alkalmazkodásában keresendő. Wehnert és Eb­ert, a párt két alelnökét személy sze­rint is bírálták, amiért a CDU- val létrehozandó nagykoalíció re­ményében szinte teljesen lemond­tak az SPD önálló politikájáról, és elhanyagolták a munkásosz­tályt, annak szervezeteit, a szak­­­szervezeteket is. Azóta elké­szült a Wehner által kidolgozott választási analízis is. Ebben Weh­ner egyebek közt arra a követ­keztetésre jut, hogy „az SPD jó úton jár, de a választási győzel­met csak akkor érheti el, ha meg­szűnnek vele szemben a ma még mélyen gyökerező »társadalmi előítéletek és fenntartások■«...” Tehát: a nyugatnémet nagybur­zsoázia előtt még szalonképeseb­bé kell tenni az SPD-t. De ép­pen emiatt bírálták és bírálják a párttagok tömegei a párt ve­zetését és főként Wehnert és Eb­­ert, akik megtestesítői az alkal­mazkodás politikájának. Harry Ristock, a nyugat-berli­ni baloldali szociáldemok­rata csoport vezetője, legutóbb a szociáldemokraták egyik lapjában illette heves szemrehányásokkal a párt vezetését és elsősorban Wehnert, mert ő volt az, aki 1960-ban a Bundestagban nyíltan is meghirdette a CDU-hoz való alkalmazkodás politikáját, és egyetértését nyilvánította az NSZK kormányának atomigé­nyeivel is. A Ristock-csoportnak progresz­­szív elképzelései és javaslatai vannak a mai nyugatnémet kül­politika majd minden alapvető kérdésében, így például határo­zottan kiállnak az Odera—Neisse­­határ elismerése, a kelet-európai szocialista államokkal való dip­lomáciai kapcsolatok felvétele, a müncheni egyezmény érvénytele­nítése mellett. Hasonló nézeteket juttatott kifejezésre nemrégiben az SPD schleswig-holsteini tarto­mányi szervezete. Jelentős bal­oldali kritika hangzott el az utóbbi időben jó néhány más tar­tományból is Éppen ez, a töme­gekben folyó vita kapott újabb impulzusokat az NSZEP által ez év február 7-én, az SPD-hez in­tézett nyílt levele által, amely­nek lényege, hogy induljon meg végre a két nagy munkáspárt kö­zött a párbeszéd a német nép életbevágó kérdéseiről. E párbeszéd egyébként a nyu­gatnémet CDU minden hangulat­keltése ellenére gyakorlatilag az SPD tömegeiben megindult. Né­hány napja pedig az SPD elnök­sége hivatalosan is válaszolt az NSZEP nyílt levelére. S ha e vá­lasz sok tekintetben kitérő is, s konstruktív javaslatok helyett polémikus ellenkérdéseket tesz fel, mégis pozitív, s az eddigi gyakorlattól eltérő már maga a válasz ténye is. Legfőképpen pe­dig — mint az NSZEP Központi Bizottságának sajtóirodája közle­ményében megállapította — ta­gadhatatlanná tette, hogy a fenn­álló ellentétes felfogások és véle­ménykülönbségek ellenére is nemcsak szükséges, de lehetséges is a német munkásosztály. Né­metország haladó erői s kivált­képpen az SPD és a NSZEP kö­zötti párbeszéd.„ M­indezek fényében és velük összefüggésben lehet csak megközelítőleg helyes véleményt formálni a nyugatnémet SPD mai helyzetéről, s a már említett Wehner-ellenes memorandum igazi hátteréről. Miként alakul majd a jövőben az SPD politiká­ja, természetesen nem lehet meg­jósolni. A párt ez év júniusában Dortmundban összeülő kongresz­­szusa azonban minden bizonnyal meg fogja mutatni a párt prog­­­­resszív tömegeinek erejét é­s avagy gyengeségét. I­­.­­.

Next