Népszabadság, 1966. április (24. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-30 / 101. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1966. április 30, szombat Amerikaiak dél-Vietnamba is 5. Mind mélyebben az ingoványba AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK nyílt agressziójának kezdete óta eltelt nem egészen egy esztendő alatt az amerikai csapatok bőséges tapasztalatokat szereztek a Nemzeti Felszabadítási Front harci eljárásainak sokoldalúságáról. Megismerték Van Tuongnál a népi erők aktív védelmi harcászatát. Plei Me és Dong Duong megtanította az amerikaiakat arra, hogy a népi erők képesek megakadályozni az utánpótlás eljuttatását a szorongatott amerikai csapatoknak. Dai Cuocnál a Felszabadítási Front iskolát teremtett, hogyan kell csapdát állítani az ellenségnek. Ben Cat mellett ez év februárjában a néphadsereg egy nagyobb egysége támadta meg egy magát teljes biztonságban érző amerikai ezred két zászlóalját, és teljesen felmorzsolta egyetlen éjszaka alatt. Binh Dinh és Tiu Laj térségében ismételten megsemmisültek olyan amerikai és ausztráliai századok, amelyeket éppen a partizáncsoportok elleni tisztogató tevékenységgel bíztak meg. Ugyanakkor sem a bombázás, sem az amerikai csapatok előretörési kísérletei nem hoztak eredményt. Az amerikaiak elsősorban légierejük terrorbombázásaiban, a repülőgépekről leszórt mérgező anyagokban bíztak Az USA vegyipara ezáltal új lendületet kapott s elképzelhető a Norris- Thermador Los Angeles-i gyár profitemelkedése is: ez a gyár havonta félmillió rakétát és 40 000 bombát továbbít Vietnamba és a 7. flotta támaszpontjaira. A légifegyver tömeges bevetésével a polgári lakosságnak jelentős veszteségeket okoztak, ami azonban nem a Front, hanem a bábhadsereg erkölcsi állapotát rombolja: az amerikai zsoldban álló katonákat letöri az a tény, hogy az US-légierő az ő családjukat, otthonukat, termésüket pusztítja, míg ők a harcmezőn tartózkodnak. Az amerikaiakat egyébként mélységesen felháborítja, hogy az általuk alacsonyabbrendűnek ítélt szabadságharcosok, sokszor korszerű harci eszközökkel, sorozatosan semmisítik meg földön és levegőben a gyors röptű, sugárhajtású amerikai gépeket — ez nincs benne a Pentagon szabályzataiban. Még inkább rosszallják, hogy infratechnikájukkal, radarjaikkal sokszor tévednek — a Front megtalálja e korszerű célkutató eszközök ellenszerét, szögvisszaverő eszközökkel, megtévesztő célpontok állításával, elektromikro zavaróberendezéssel is zavarják, félrevezetik a repülőket, amelyek az esetek többségében most már a semmit bombázzák. SZINTE TELJESEN ABBA KELLETT HAGYNIUK — különösen a Thuan Ninhnél elszenvedett fájdalmas vereségük után . A Cu Chi-i csatatér, ahol az év elején az USA és a bábhadsereg két ezrede semmisült meg, az ejtőernyőscsapatok bevetését. Az amerikai ejtőernyősök mindenütt ellenséges fogadtatásban részesülnek. Ha ételük-italuk elfogy, a lakosságtól nem kapnak semmit. A helikopter mind nagyobb szerepet tölt be a dél-vietnami hadműveletekben. Nemcsak a repülőgépet, az ejtőernyőt, de a gépkocsit, a szállítójárművet, a páncélgépkocsit és a harckocsit is a helikopter pótolja az amerikai csapatoknál. A helikopter mindinkább harceszközzé vált, egyre erősebb fegyverzettel, fedélzeti ágyúval, géppuskával, rakétával és bombákkal is ellátják már. Lassúsága, aránylagosan nagy teste, gyúlékonysága, repülési magasságának korlátozottsága azonban erősen sebezhetővé is teszi. A United Aircraft és a Lockheed amerikai mammutvállalatok alig győzik teljesíteni a helikopter- és repülőveszteségek pótlására feladott kongresszusi rendeléseket. A tengerészgyalogos-egységeknek, amikor azok a múlt év nyarán megkezdték Da Nangnál a partraszállást, kiemelkedő szerepet szánt az amerikai hadvezetőség. Azóta bebizonyosodott, hogy ezek az elit csapatok sem képesek jelentős földi sikerek elérésére. Még a Da Nang-i és a Tiu Laj-i nagy helikopter-támaszpont közötti 35 kilométeres utat sem tudták járhatóvá tenni. Van Tuongnál pedig egy zászlóaljuk semmisült meg a szabadságharcosokkal vívott csatában. E tanulságok nyomán most már csak a tengerparti, tengeri támaszpontok védelmére és a közvetlenül környező falvakban végrehajtott „tisztogatásra” vetik be ezeket az „elit” csapatokat. De még ez utóbbi, siralmas akcióik is egyre ritkábbak. A támadóakció lényeges eleme, hogy a rohamozó a szárnyakon átkaroló mozdulattal tegye lehetetlenné az ellenség viszszavonulását. De az erdős-hegyes Dél-Vietnamban e szárnyakat eleve „lenyesik” a partizánok. Az előnyomulni akaró tengerészgyalogság a nehezebb terepen azonnal géppuska- és aknatűzbe kerül, és támaszpontjától 5—15 kilométernyire már visszavonulásra kényszerül. FELMERÜL A KÉRDÉS: miért nem használja fel Dél-Vietnamban az amerikai haderő fő eszközét, az atomfegyvert? A 7. flotta és a Japánban, valamint a Fülöpszigeteken állomásozó légierő egyaránt rendelkezik hadászati és harcászati atomtöltetű rakéták indítására alkalmas berendezésekkel. Ismeretes, hogy az amerikai zászlóaljak is rendelkeznek kis hatásfokú atomfegyverek kilövésére alkalmas eszközökkel. Az atomfegyver bevetése azonban olyan óriási nemzetközi kockázattal jár, amelyet a Pentagon mindeddig nem mert vállalni. , Az amerikai kormányzat hoszszú időn át süketnek tettette magát a vietnami háború miatt világszerte kibontakozó felháborodással szemben, vagy azt „nemzetközi kommunista összeesküvésnek” igyekezett feltüntetni. Mégis, nem utolsósorban ennek a széles körű tömegmozgalomnak tulajdonítható, hogy amíg a koreai háborúban az amerikaiaknak sikerült maguk mellé állítani, csapatok küldésére késztetni az ENSZ több tagját, addig a Johnson-kormányzat senkit sem tudott — az egy Dél-Koreán kívül — megnyerni szennyes háborújának igazán komoly támogatására. magában az egyesült ÁLLAMOKBAN is megnövekedett a vietnami agresszió elleni mozgalom, az amerikai csapatok tömeges, közvetlen beavatkozása óta. Ezt mutatta az ötvenezres washingtoni menet, aztán a száznál több szervezet konferenciája, amely kidolgozta a harc további menetét. Ide sorolható az öngyilkos kvéker fiatalembertől a behívót elégetőkig, a körözvényeket aláíró tízezrektől a szószéken prédikáló protestáns és szektahívő papokig sok-sok más megnyilvánulás is. Az emberveszteségek és a költségek (jelenleg 30—70 millió dollár naponta, aszerint, hogy csak a hadikiadásokat vagy a háború fenntartásához szükséges más költségeket is számítják-e) további emelkedésével valószínűleg még inkább ki fog szélesedni ez a mozgalom is és jobban szembe fog tudni szállni az imperialisták gyűlölködő, soviniszta, faji felsőbbségtől áthatott háborús agitációjával. Az amerikai kormánypolitikusok — miközben megtévesztésül folytonosan békevágyukat hangoztatják , azzal zsarolnak, hogy fokozzák vietnami bomba- és gáztámadásaikat, és fennen hangoztatják: szükség esetén millióra vagy e fölé fogják felemelni ott harcoló csapataik létszámát. A legutóbbi napokban a szenátus 17 milliárd dollár újabb összeget ajánlott meg a Vietnamban majd bevetésre kerülő rakétáit és repülőgépek költségeire — tehát folytatni akarja a rablóháborút. Vietnam célja ezzel szemben jogos, igazságos, szabadság és önrendelkezés, idegen csapatok jelenléte nélkül. Ezeket a célokat a világ tisztességes embereinek segítségére támaszkodó Vietnam meg is fogja valósítani. Az agresszor veresége elkerülhetetlen. És minél tovább, minél nagyobb erők mozgósításával folytatja az Egyesült Államok ezt a számára reménytelen háborút, csak annál mélyebbre kerül az ingoványba. Máté György (Vége.) USA-gáztámadások a Mekong-delta lakossága ellen. í védi nevét Egy vacsoráról s az Eden-kalaposok furcsa gondjáról taráson voltunk a legtávolibb osztrák tartományban, a Svájccal határos Vorarlbergben. A díszvacsorán, amelyet a polgármester adott a külföldi újságírók tiszteletére, egy amerikai kolléga ült mellettem, az ő oldalán egy helybéli városatya. Beszélgetnek, a távolabbi szomszéd néha felém is pislog, de hozzám nem szól. Vacsora után húz félre nagy nevetve a kolléga: — Tudja-e, ki volt ez? — Tudom — mondom —, ott volt a névkártya az asztalon, dr. X., kétszeres doktor, háromféle ranggal. (A címkórság az utóbbi 500 évben nem enyhült Ausztriában.) — De azt nem tudja, mit mondott? — Görbedezik a nevetéstől, azután közli. — Megtudta tőlem, hogy maga magyar. Egész elérzékenyült (akkor pislogott a maga irányába), és jóindulatúan megjegyezte: No hát legalább eszik egyszer egy jó vacsorát, szegény ember... Hihetetlen — számunkra —, de megtörtént, mint ahogy hasonló példával sokan szolgálhatnánk, akik Ausztriában éltünk, megfordultunk. Annak ellenére, hogy ez az ország van hozzánk nyugat felé a legközelebb. Vagy éppen ezért? Ha tudniillik valaki a közvéleményt formáló leghatásosabb eszközöket veszi igénybe a szomszéd Magyarországról és lakóiról való tájékozódáshoz, egykönnyen a vorarlbergihez hasonló groteszk következtetésekhez juthat. Amennyiben ugyanis rádiót hallgat, televíziót néz, újságot olvas, és figyelmet szentel egyes politikusok beszédeinek. Miről hallhat, olvashat? A disszidensekről precíz rendszerességgel, nincs az a kalandvágyból világnak eredő Vas megyei gyerek, akit ne kapna szárnyára — egy napig — a sajtónépszerűség. Igaz, arról már nem szól a krónika, amikor „a bolsevizmus ifjú áldozata” (ahogy a sajtó nevezi) bőgve hazatér a mamához. Napirenden szerepel emellett a „vasfüggöny”. Hogy Hegyeshalomnál nyáron órákat kell sorba állni, olyan tömegben — és szabadon — árad befelé a külföldi, kifelé a magyar? Oda se neki, az ilyesfajta story mindig jó, valamirevaló riporter évente legalább egyszer tálalja. Olvashatunk azután Bécsben bolyongó turista honfitársainkról, fényképezik, filmezik is őket. (Utóbbiak sajátos véletlen folytán általában elhanyagolt külsejűek, visszataszító fizimiska pláne jó.) Ezek megkapják a szegény rokonnak kijáró jóindulatú, elnéző szavakat „Tele vannak velük az üzletek. Igaz, nem vásárolnak, nincs rá pénzük, de legalább láthatnak valamit__” Az együtt érző riporter persze nem láthat a zsebekbe. De saját lapja közgazdasági rovatát mindenesetre olvashatná, s csodálkozna. Abból ugyanis kiderül, hogy a fizetőeszközben valóban nem dúskáló magyar turisták évek óta nem lebecsülendő tételt jelentenek a bécsi kereskedelmi és szállodamérlegben egyaránt. Nem egy hónapban ugyanis az igen nagy idegenforgalmú fővárosban három nációt képviselt a legtöbb turista: Az Egyesült Államokat, az NSZK-t és Magyarországot. Ezek rideg tények, befolyásoltatni magukat tőlük azonban nem illik, a vonal az vonal. Ha hiszik, ha nem, egy grazi napilap (nem bulvárújság s nem is vicclap) nemrég arról tájékoztatta olvasóit: A népi demokráciákban nemhogy autó vagy motor nem jut az egyszerű halandóknak — még „saját biciklire is csak a vörös pártloncok tarthatnak igényt...” Természetesen nem mindenki ilyen primitív. Ugyanezt lehet sokkal finomabban. Központi lapokban hajdani pesti ultraforradalmárok elmélkednek az elhagyott haza sorsa felett, gyümölcsöztetvén akkor szerzett marxista ismereteiket, amikor Eden-kalap helyett még szigorúan csak sildes sapkában jártak, s éppoly sikertelenül törekedtek elsajátítani az angyalföldi vasasok szókincsét, mint ma az irodalmi németét. Akárhogy is nézzük, betyárul torzít a kép, szinte nem is csoda, hogy jóllakásomon örvendezett a vorarlbergi városatya. Az érdekes mégis az, hogy az emberek távolról sem olyan buták, mint amilyennek a jobboldali vágy a bulvársajtó és a hasonszőrű hangadók tartják őket. Még ha az ébredés néha lassan is megy. Egy bécsi (!) polgár (sose járt nálunk), miután 20 éve olvas az újságjában társadalmi és gazdasági rendszerünk teljes csődjéről és küszöbönálló összeomlásáról, az istennek sem volt hajlandó elhinni, hogy azt az „igazán úri” ruhát, amelyet rajtam lát, még otthon vettem, hogy a Mariahilferstrassén kapható Orion-tv működik is, s hogy az imponálni vágyó kisemberek nagynak látszó Opel-Rekordja immár egyaránt társadalmi jelenség Bécsben és Budapesten. Örvendetes viszont, hogy az osztrák emberek jelentős részét nem érdekli különösképpen se a ruha, se a kocsi, se a sztereotip rendszerességgel tálalt hazugság. Ezek egyszerűen értelmes, józan gondolkodású polgárok, munkások, értelmiségiek, megfelelő ismeretekkel, ítélőképességgel és főleg sok-sok érdeklődéssel az új utakon járó szomszéd iránt. A nyilvános vitákon órákig nem fogynak ki a kérdésekből, mindent pontosan, részletesen tudni akarnak. Van, ami tetszik nekik, van amit elutasítanak, de egy tagadhatatlan: tele vannak őszinte jóindulattal és megértéssel, egyfajta kíváncsisággal, amellyel a régóta nem találkozott barátok halmozzák el egymást kérdésekkel. Sök kérdés, itt Bécsben: — Hogy érzi magát nálunk? — Egy kicsit úgy, mint otthon — szoktam válaszolni, hisz sok mindenben hasonlít az élet a hazaihoz, hasonlítanak az emberek. Sok idevalósi meg ugyanezt mondja, amikor, a mi vidékeinkről tér haza. Úgy érzem, jó ezt mondani, hallani. Lehet, hogy a természetes, emberi közeledés és megértés szelleme nem tetszik a hecczsurnalisztáknak s Eden-kalapos társaiknak? Jell a s- chrois A Műszer- és Irodagépértékesítő Vállalat és a Magyar Optikai Művek Ipari Nagyvállalat közösen rendezi a MOM GYÁRTMÁNYÚ GEODÉZIAI ÉS LABORATÓRIUMI MŰSZEREK KIÁLLÍTÁSÁT a MIGÉRT Bemutatótermében. (Budapest, VI., Népköztársaság útja 2.) A kiállítást 1966. V. 2.—V. 16-ig, naponta 9—15 óráig, szombaton 9—13 óráig tekinthetik meg az érdeklődők Szaktanácsadás a helyszínen .