Népszabadság, 1966. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-30 / 101. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1966. április 30, szombat Amerikaiak dél-Vietnamba is 5. Mind mélyebben az ingoványba AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK nyílt agressziójának kezdete óta eltelt nem egészen egy esztendő alatt az amerikai csapatok bősé­ges tapasztalatokat szereztek a Nemzeti Felszabadítási Front harci eljárásainak sokoldalúságá­ról. Megismerték Van Tuongnál a népi erők aktív védelmi harcásza­tát. Plei Me és Dong Duong meg­tanította az amerikaiakat arra, hogy a népi erők képesek meg­akadályozni az utánpótlás eljutta­tását a szorongatott amerikai csa­patoknak. Dai Cuocnál a Felsza­badítási Front iskolát teremtett, hogyan kell csapdát állítani az el­lenségnek. Ben Cat mellett ez év februárjában a néphadsereg egy n­agyobb egysége támadta meg egy magát teljes biztonságban érző amerikai ezred két zászlóalját, és teljesen felmorzsolta egyetlen éj­szaka alatt. Binh Dinh és Tiu Laj térségében ismételten megsemmi­sültek olyan amerikai és ausztrá­liai századok, amelyeket éppen a partizáncsoportok elleni tisztogató tevékenységgel bíztak meg. Ugyan­akkor sem a bombázás, sem az amerikai csapatok előretörési kí­sérletei nem hoztak eredményt. Az amerikaiak elsősorban légi­­erejük terrorbombázásaiban, a repülőgépekről leszórt mérgező anyagokban bíztak Az USA vegyipara ezáltal új lendületet ka­pott s elképzelhető a Norris- Thermador Los Angeles-i gyár profitemelkedése is: ez a gyár ha­vonta félmillió rakétát és 40 000 bombát továbbít Vietnamba és a 7. flotta támaszpontjaira. A lé­gifegyver tömeges bevetésével a polgári lakosságnak jelen­tős veszteségeket okoztak, ami azonban nem a Front, ha­nem a bábhadsereg erkölcsi állapotát rombolja: az ame­rikai zsoldban álló katonákat le­töri az a tény, hogy az US-légierő az ő családjukat, otthonukat, ter­mésüket pusztítja, míg ők a harc­mezőn tartózkodnak. Az ameri­kaiakat egyébként mélységesen felháborítja, hogy az általuk ala­­csonyabbrendűnek ítélt szabad­ságharcosok, sokszor korszerű harci eszközökkel, sorozatosan semmisítik meg földön és levegő­ben a gyors röptű, sugárhajtású amerikai gépeket — ez nincs ben­ne a Pentagon szabályzataiban. Még inkább rosszallják, hogy inf­­ratechnikájukkal, radarjaikkal sokszor tévednek — a Front megt­­alálja e korszerű célkutató esz­közök ellenszerét, szögvisszaverő eszközökkel, megtévesztő célpon­tok állításával, elektromikro za­varóberendezéssel is zavarják, fél­revezetik a repülőket, amelyek az esetek többségében most már a semmit bombázzák. SZINTE TELJESEN ABBA KELLETT HAGYNIUK — külö­nösen a Thuan Ninhnél elszenve­dett fájdalmas vereségük után . A Cu Chi-i csatatér, ahol az év elején az USA és a bábhadse­­reg két ezrede semmisült meg, az ejtőernyőscsapatok bevetését. Az amerikai ejtőernyősök min­denütt ellenséges fogadtatásban részesülnek. Ha ételük-italuk el­fogy, a lakosságtól nem kapnak semmit. A helikopter mind nagyobb szerepet tölt be a dél-vietnami hadműveletekben. Nemcsak a repülőgépet, az ejtőernyőt, de a gépkocsit, a szállítójárművet, a páncélgépkocsit és a harckocsit is a helikopter pótolja az ameri­kai csapatoknál. A helikopter mindinkább harceszközzé vált, egyre erősebb fegyverzettel, fe­délzeti ágyúval, géppuskával, ra­kétával és bombákkal is ellátják már. Lassúsága, aránylagosan nagy teste, gyúlékonysága, re­pülési magasságának korlátozott­sága azonban erősen sebezhetővé is teszi. A United Aircraft és a Lockheed amerikai mammutvál­­lalatok alig győzik teljesíteni a helikopter- és repülőveszteségek pótlására feladott kongresszusi rendeléseket. A tengerészgyalogos-egységek­nek, amikor azok a múlt év nya­rán megkezdték Da Nangnál a partraszállást, kiemelkedő szere­pet szánt az amerikai hadvezető­ség. Azóta bebizonyosodott, hogy ezek az elit csapatok sem képe­sek jelentős földi sikerek elérésé­re. Még a Da Nang-i és a Tiu Laj-i nagy helikopter-támaszpont kö­zötti 35 kilométeres utat sem tud­ták járhatóvá tenni. Van Tuong­­nál pedig egy zászlóaljuk semmi­sült meg a szabadságharcosokkal vívott csatában. E tanulságok nyomán most már csak a tenger­parti, tengeri támaszpontok védel­mére és a közvetlenül környező falvakban végrehajtott „tisztoga­tásra” vetik be ezeket az „elit” csapatokat. De még ez utóbbi, si­ralmas akcióik is egyre ritkáb­bak. A támadóakció lényeges eleme, hogy a rohamozó a szár­nyakon átkaroló mozdulattal te­gye lehetetlenné az ellenség visz­­szavonulását. De az erdős-hegyes Dél-Vietnamban e szárnyakat eleve „lenyesik” a partizánok. Az előnyomulni akaró tengerész­gyalogság a nehezebb terepen azonnal géppuska- és aknatűzbe kerül, és támaszpontjától 5—15 kilométernyire már visszavonu­lásra kényszerül. FELMERÜL A KÉRDÉS: miért nem használja fel Dél-Vietnam­ban az amerikai haderő fő eszkö­zét, az atomfegyvert? A 7. flotta és a Japánban, valamint a Fülöp­­szigeteken állomásozó légierő egyaránt rendelkezik hadászati és harcászati atomtöltetű rakéták indítására alkalmas berendezé­sekkel. Ismeretes, hogy az ame­rikai zászlóaljak is rendelkeznek kis hatásfokú atomfegyverek ki­lövésére alkalmas eszközökkel. Az atomfegyver bevetése azon­ban olyan óriási nemzetközi koc­kázattal jár, amelyet a Pentagon mindeddig nem mert vállalni. , Az amerikai kormányzat hosz­­szú időn át süketnek tettette ma­gát a vietnami háború miatt vi­lágszerte kibontakozó felháboro­dással szemben, vagy azt „nem­zetközi kommunista összeeskü­vésnek” igyekezett feltüntetni. Mégis, nem utolsósorban ennek a széles körű tömegmozgalomnak tulajdonítható, hogy amíg a koreai háborúban az amerikaiaknak sike­rült maguk mellé állítani, csapa­tok küldésére késztetni az ENSZ több tagját, addig a Johnson-kor­­mányzat senkit sem tudott — az egy Dél-Koreán kívül — meg­nyerni szennyes háborújának iga­zán komoly támogatására. magában az egyesült ÁLLAMOKBAN is megnöveke­dett a vietnami agresszió elleni mozgalom, az amerikai csapatok tömeges, közvetlen beavatkozása óta. Ezt mutatta az ötvenezres washingtoni menet, aztán a száz­nál több szervezet konferenciája, amely kidolgozta a harc további menetét. Ide sorolható az öngyil­kos kvéker fiatalembertől a be­hívót elégetőkig, a körözvényeket aláíró tízezrektől a szószéken pré­dikáló protestáns és szekta­hívő papokig sok-sok más megnyilvá­nulás is. Az emberveszteségek és a költ­ségek (jelenleg 30—70 millió dol­lár naponta, aszerint, hogy csak a hadikiadásokat vagy a háború fenntartásához szükséges más költségeket is számítják-e) továb­bi emelkedésével valószínűleg még inkább ki fog szélesedni ez a mozgalom is és jobban szembe fog tudni szállni az imperialisták gyűlölködő, soviniszta, faji fel­­sőbbségtől áthatott háborús agi­­tációjával. Az amerikai kormánypolitiku­sok — miközben megtévesztésül folytonosan békevágyukat han­goztatják , azzal zsarolnak, hogy fokozzák vietnami bomba- és gáztámadásaikat, és fennen han­goztatják: szükség esetén millióra vagy e fölé fogják felemelni ott harcoló csapataik létszámát. A legutóbbi napokban a szenátus 17 milliárd dollár újabb összeget ajánlott meg a Vietnamban majd bevetésre kerülő rakétáit és re­pülőgépek költségeire — tehát folytatni akarja a rablóháborút. Vietnam célja ezzel szemben jo­gos, igazságos, szabadság és ön­­rendelkezés, idegen csapatok je­lenléte nélkül. Ezeket a célokat a világ tisztes­séges embereinek segítségére tá­maszkodó Vietnam meg is fogja valósítani. Az agresszor veresége elkerülhetetlen. És minél tovább, minél nagyobb erők mozgósításá­val folytatja az Egyesült Államok ezt a számára reménytelen hábo­rút, csak annál mélyebbre kerül az ingoványba. Máté György (Vége.) USA-gáztámadások a Mekong-delta lakossága ellen. ­­í védi nevét Egy vacsoráról s az Eden-kalaposok furcsa gondjáról taráson voltunk a legtávolibb osztrák tartományban, a Svájccal határos Vorarlbergben. A díszvacsorán, amelyet a polgármester adott a külföldi újságírók tiszteletére, egy amerikai kolléga ült mellettem, az ő oldalán egy helybéli városatya. Beszélgetnek, a távolabbi szomszéd néha felém is pislog, de hozzám nem szól. Vacsora után húz félre nagy nevetve a kolléga: — Tudja-e, ki volt ez? — Tudom — mondom —, ott volt a névkártya az asztalon, dr. X., kétszeres doktor, háromféle ranggal. (A címkór­ság az utóbbi 500 évben nem enyhült Ausztriában.) — De azt nem tudja, mit mondott? — Görbedezik a nevetéstől, azután közli. — Megtudta tőlem, hogy maga magyar. Egész elérzékenyült (akkor pis­logott a maga irányába), és jóindulatúan megjegyezte: No hát leg­alább eszik egyszer egy jó vacsorát, szegény ember... Hihetetlen — számunkra —, de megtörtént, mint ahogy hasonló példával sokan szolgálhatnánk, akik Ausztriában éltünk, megfordul­tunk. Annak ellenére, hogy ez az ország van hozzánk nyugat felé a legközelebb. Vagy éppen ezért? Ha tudniillik valaki a közvéleményt formáló leghatásosabb esz­közöket veszi igénybe a szomszéd Magyarországról és lakóiról való tájékozódáshoz, egykönnyen a vorarlbergihez hasonló groteszk követ­keztetésekhez juthat. Amennyiben ugyanis rádiót hallgat, televíziót néz, újságot olvas, és figyelmet szentel egyes politikusok beszédeinek. M­iről hallhat, olvashat? A disszidensekről precíz rendszeres­séggel, nincs az a kalandvágyból világnak eredő Vas me­gyei gyerek, akit ne kapna szárnyára — egy napig — a sajtónépszerűség. Igaz, arról már nem szól a krónika, ami­kor „a bolsevizmus ifjú áldozata” (ahogy a sajtó nevezi) bőgve haza­tér a mamához. Napirenden szerepel emellett a „vasfüggöny”. Hogy Hegyes­halomnál nyáron órákat kell sorba állni, olyan tömegben — és sza­badon — árad befelé a külföldi, kifelé a magyar? Oda se neki, az ilyesfajta story mindig jó, valamirevaló riporter évente legalább egy­szer tálalja. Olvashatunk azután Bécsben bolyongó turista honfitársainkról, fényképezik, filmezik is őket. (Utóbbiak sajátos véletlen folytán ál­talában elhanyagolt külsejűek, visszataszító fizimiska pláne jó.) Ezek megkapják a szegény rokonnak kijáró jóindulatú, elnéző szavakat „Tele vannak velük az üzletek. Igaz, nem vásárolnak, nincs rá pén­zük, de legalább láthatnak valamit__” Az együtt érző riporter persze nem láthat a zsebekbe. De saját lapja közgazdasági rovatát minden­esetre olvashatná, s csodálkozna. Abból ugyanis kiderül, hogy a fizető­eszközben valóban nem dúskáló magyar turisták évek óta nem lebe­csülendő tételt jelentenek a bécsi kereskedelmi és szállodamérlegben egyaránt. Nem egy hónapban ugyanis az igen nagy idegenforgalmú fővárosban három nációt képviselt a legtöbb turista: Az Egyesült Államokat, az NSZK-t­­ és Magyarországot. Ezek rideg tények, befolyásoltatni magukat tőlük azonban nem illik, a vonal az vonal. Ha hiszik, ha nem, egy grazi napilap (nem bulvárújság s nem is vicclap) nemrég arról tájékoztatta olvasóit: A népi demokráciákban nemhogy autó vagy motor nem jut az egyszerű halandóknak — még „saját biciklire is csak a vörös pártloncok tart­hatnak igényt...” T­ermészetesen nem mindenki ilyen primitív. Ugyanezt lehet sokkal finomabban. Központi lapokban hajdani pesti ultra­forradalmárok elmélkednek az elhagyott haza sorsa felett, gyümölcsöztetvén akkor szerzett marxista ismereteiket, amikor Eden-kalap helyett még szigorúan csak sildes sapkában jár­tak, s éppoly sikertelenül törekedtek elsajátítani az angyalföldi vasa­sok szókincsét, mint ma az irodalmi németét. Akárhogy is nézzük, betyárul torzít a kép, szinte nem is csoda, hogy jóllakásomon örvendezett a vorarlbergi­ városatya. Az érdekes mégis az, hogy az emberek távolról sem olyan buták, mint amilyen­nek a jobboldali vágy a bulvársajtó és a hasonszőrű hangadók tart­ják őket. Még ha az ébredés néha lassan is megy. Egy bécsi (!) polgár (sose járt nálunk), miután 20 éve olvas az újságjában társadalmi és gazdasági rendszerünk teljes csődjéről és küszöbönálló összeomlásá­ról, az istennek sem volt hajlandó elhinni, hogy azt az „igazán úri” ruhát, amelyet rajtam lát, még otthon vettem, hogy a Mariahilfer­­strassén kapható Orion-tv működik is, s hogy az imponálni vágyó kisemberek nagynak látszó Opel-Rekordja immár egyaránt társa­dalmi jelenség Bécsben és Budapesten. Örvendetes viszont, hogy az osztrák emberek jelentős részét nem érdekli különösképpen se a ruha, se a kocsi, se a sztereotip rendsze­rességgel tálalt hazugság. Ezek egyszerűen értelmes, józan gondolko­dású polgárok, munkások, értelmiségiek, megfelelő ismeretekkel, ítélőképességgel é­s főleg sok-sok érdeklődéssel az új utakon járó szomszéd iránt. A nyilvános vitákon órákig nem fogynak ki a kérdé­sekből, mindent pontosan, részletesen tudni akarnak. Van, ami tet­szik nekik, van amit elutasítanak, de egy tagadhatatlan: tele van­nak őszinte jóindulattal és megértéssel, egyfajta kíváncsisággal, amellyel a régóta nem találkozott barátok halmozzák el egymást kér­désekkel. Sök kérdés, itt Bécsben: — Hogy érzi magát nálunk? — Egy kicsit úgy, mint otthon — szoktam válaszolni, hisz sok mindenben hasonlít az élet a hazaihoz, hasonlítanak az emberek. Sok idevalósi meg ugyanezt mondja, amikor, a mi vidékeinkről tér haza. Úgy érzem, jó ezt mondani, hallani. Lehet, hogy a természetes, emberi közeledés és megértés szelleme nem tetszik a hecczsurnalisz­­táknak s Eden-kalapos társaiknak? J­ell a s- chrois A Műszer- és Irodagépértékesítő Vállalat és a Magyar Optikai Művek Ipari Nagyvállalat közösen rendezi a MOM GYÁRTMÁNYÚ GEODÉZIAI ÉS LABORATÓRIUMI MŰSZEREK KIÁLLÍTÁSÁT a MIGÉRT Bemutatótermében. (Budapest, VI., Népköztársaság útja 2.) A kiállítást 1966. V. 2.—V. 16-ig, naponta 9—15 óráig, szombaton 9—13 óráig tekinthetik meg az érdeklődők Szaktanácsadás a helyszínen­ ­ .

Next