Népszabadság, 1966. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

4 NÉPSZABADSÁG 1966. május 1. vasárnap A CSAPÁGYIPARI EGYÜTTMŰKÖDÉSI SZERVEZET MUNKÁJÁRÓL A KGST-ben tömörült országok illetékes szakembereit 14 éve foglalkoztatják a gördülőcsapágygyártás egybe­hangolásának és együttes fejlesztésének problémái. Tíz esztendővel ezelőtt a KGST gépipari állandó bizottságá­nak 11-es számú szekciójában megindult a konkrét mun­ka, 1964 végén pedig létrejött a Csapágyipari Együtt­működési Szervezet. A szervezethez hat ország csatlako­zott: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyar­­ország, a Német Demokratikus Köztársaság és a Szovjet­unió. A Csapat­ipari Együttműködési Szervezet legutóbbi igazgatósági ülésén megfigyelőként Jugoszlávia is részt vett. Az igazgatóság a szervezet székhelyéül Varsót je­lölte ki, és az operatív munka végzésére titkárságot ho­zott létre, amelyben a tagországok két-két személlyel — egy műszaki szakemberrel és egy közgazdásszal — kép­viseltetik magukat. A titkárság lengyel vezetője, Henryk Pod­rzest és szov­jet helyettes vezetője, Mihail Laptyev, valamint a titkár­ság két magyar tagja, Róna Gábor és Virág Tibor, a Nép­­szabadság varsói tudósítójának kérdéseire az alábbi tájé­koztatást adták a szervezet eddigi munkájáról, problé­máiról s a közvetlen előtte álló feladatokról. Magyarország: 600­ fajta helyett 200 Bár a szervezet konkrét mun­kája csak mintegy másfél esz­tendős múltra tekinthet vissza, az annyira fontos szakosításban máris jelentősek az eredményei. Jelenleg csak feleannyifajta gördülőcsapágyat gyártanak a szervezet hat országában, mint ezelőtt négy évvel. S míg négy évvel ezelőtt 260 olyan csapágy­fajta volt, amit párhuzamosan mind a hat ország gyártott, addig jelenleg csak 17­ fajtát állítanak elő valamennyi országban. A csapágyak további tipizálá­sával, valamint annak eredmé­nyeként, hogy bizonyos gépfaj­tákba a jövőben valamennyi or­szág azonos méretű és szab­ványminőségű csapágyakat épít be, a következő években tovább csökken a fajták száma. Ugyan­akkor az egyes sorozatok átla­gos darabszáma a legutóbbi négy év alatt kereken a duplájára nőtt, 1970-ig pedig további 30 százalékkal emelkedik. A na­gyobb sorozatok tömeggyártást, automatizálást, precízebb meg­munkálást és alacsonyabb ön­költséget tesznek lehetővé. A magyar gördü­lőcsapágy-ipar néhány esztendővel ezelőtt még 600-féle csapágy gyártására kényszerült, ma viszont alig több, mint 200­ fajtát gyárt. A soroza­tok darabszáma pedig a mosta­ni átlagos 86 000-ről a harmadik ötéves terv időszakában 120 ezerre emelkedik. Ha csu­pán azt vesszük tekintetbe, hogy egy-egy típus gyártásához a gé­pek felszerszámozása mintegy 50 ezer forintba kerül, már ön­magában ez jelentős megtaka­rítást biztosít. Növekednek a kölcsönös szállítások A Csapágyipari Együttműködési Szervezet titkársága, a tag­országok szakértő csoportjaival egyeztette a csapágygyártás és a kölcsönös szállítás 1966. évi ter­vét. A szervezet tagországai (a Szovjetunió kivételével) 150 mil­lió darab csapágyat készítenek 1966-ban, s ebből 18 millió kerül kölcsönös szállításra. A tag­országok bejelentett igényeinek 98 százalékát sikerült a szako­sítással, illetve a tervek össze­hangolásával kielégíteni. A ta­valyihoz képest az idén 15 szá­zalékkal növekszik a kölcsönös szállítások mértéke, a hiánycik­kek értéke viszont mintegy 50 százalékkal csökken. Hogyan oszlik meg­­a Szovjet­uniót kivéve) a szervezet öt tag­országa között a csapágytermelés 1­966-ban: Bolgár Népköztársaság Magyar Népköztársaság Német Demokratikus Köztársaság Lengyel Népköztársaság Csehszlovák Szocialista Köztársaság 30 százalék Az idén a szervezet titkársága összeállítja a tagországok 1966— 1970. évi­ távlati igényeit, s elem­zi, összehangolja a gyártás és a kölcsönös szállítás terveit. Ja­vaslatokat dolgoznak ki a rész­vevő országok igényeinek telje­sebb kielégítésére, a munka gaz­dasági hatékonyságának növelé­sére. Ez a tevékenység szorosan kapcsolódik a szakosítás elmé­lyítéséhez, az eddig nem gyár­tott különleges, nagyméretű, kis sorozatú típusok termelésének meghonosításához. Kétszer ad, aki gyorsan ad A titkárság lengyel vezetője és szovjet helyettese, mintha csak összebeszéltek volna, egybehang­zóan az operativitást, a gyors se­gítséget, az azonnali intézke­dést tartják a szervezet elsőren­dű min­dennapi teendőjének. — Néhány nappal ezelőtt két­ségbeesetten hívott fel az egyik lengyel gépgyár igazgatója — meséli Henryk Pod­rzest. — 350 szovjet gyártmányú, különle­ges csapágyra van szüksége. A gyár exporttervének teljesítése, évi nyeresége, egész becsülete függ ettől — mondotta. A külke­reskedelmi minisztériumot és a tervhivatalt hetek óta ostromol­ja, könyörög, fenyegetőzik — hiá­ba. Mihail Laptyev nyomban fel­hívta a szaratovi gyárat. Két nap múlva ugyancsak telefonon már jött is a válasz: a 350 csapágyat repülőn útnak indították.­­— Nemrég hasonlóképpen ne­künk volt sürgősen szükségünk a kőolajfúrásoknál használatos 25 darab olyan csapágyra, amivel a Szovejtunió pillanatnyilag nem rendelkezett — vette át a szót Mihail Laptyev. — A beszerzés „normális­’ útja hónapokig eltart. A titkárság segítségével pedig nem egészen egy hét alatt már a helyszínen volt a 25 csapágy. A közelmúltban ilyen „rövid úton” éppen Magyarország adott át a többi tagországnak csap­ágyakhoz szükséges 15 millió go­lyót. Magyarországon ez éppen felesleges volt, másutt meg égető szükség volt rá. A Csapágyipari Együttműkö­dési Szervezet titkársága az operativitás és a gyors segítség rendszeressé tételére javasolja, olyan különleges csapágyakból, amelyek nehezen beszerezhetők, s hiányuk rövid idő alatt is érzéke­nyen érinti a népgazdaságot, hoz­zanak létre központi raktárt, vagy legalábbis teremtsék meg azok központi nyilvántartását. A szervezet pedig kapjon felhatal­mazást, hogy szükség esetén gyorsan döntsön e csapágyak fel­­használásáról. Függetlenedés a kapitalista piactól A csapágyfajták gyártásának szakosítása, a nagyobb szériák, a jobb minőség, a gyorsan bővü­lő kölcsönös szállítások mind nagyobb mértékben függetle­nítik az együttműködő hat or­szágot a kapitalista piactól. E hat ország 1965-ben mennyiség­ben ,31 százalékkal, értékben pe­dig 18 százalékkal kevesebb csap­ágyat importált kapitalista orszá­gokból, mint 1964-ben. A szervezetnek nincs szándé­kában teljesen megszüntetni a kapitalista importot. Vannak olyan csapágyak, amelyeket gaz­daságosabb megvásárolni, mint berendezkedni azok gyártására. Ezenkívül nemcsak a csapágy­­importot, hanem a különleges csapágyak előállítására szolgáló precíziós gépek Nyugatról történő beszerzését és kihasználását is egybe kívánja hangolni. Foglal­kozik a licencek közös megvásár­lásaival, és közös felhasználásával is. A Csapágyipari Együttműkö­dési Szervezet ezenkívül javas­latokat készít nagy teljesítményű csapágyipari szerszámgépek sza­kosított gyártására is. Minőség, minőség... A szervezet legfontosabb fel­adatai közé tartozik maximális segítséget nyújtani a tagországok csapágyiparának a lehető leg­jobb minőségű gördülőcsapágyak gyártásához. Milyen a pontossá­ga, mennyire tartós, kevesebb vagy több zajjal működik-e, ho­gyan viselkedik fokozott megter­helésnél és különleges körülmé­nyek között, szép-e a kidolgozása , s még sok-sok más tényező ha­tározza meg a gördülőcsapágy minőségét. A szervezet két tagországa, Csehszlovákia és a Német De­mokratikus Köztársaság csapágy­ipara kapta feladatul, hogy precí­zen dolgozza ki a különböző cé­lokra használatos, más-más pre­­cizitású gépekbe beépítendő csapágyak kiváló minőségének mutatóit E mutatókat még az idén az igazgatóság elé terjesztik, majd jóváhagyás után valameny­­nyi tagország csapágygyártása számára szabványként javasolják. Ugyanakkor pontosan felmérik az egyes országok csapágyiparának műszaki színvonalát, berendezé­seinek minőségét, felszerszámo­zottságát, s ha szükséges, tanács­adással, tapasztalatcserével meg­teremtik a feltételeit, hogy a meglevő gépekből és berendezé­sekből „kihozzák” a minőségi maximumot. A szabványok betartásának és az elkészült csapágyak minden vonatkozásban kiváló minőségé­nek ellenőrzésére a szervezet sa­ját kebelében nemzetközi minő­ségvizsgáló laboratóriumot és ap­parátust hoz létre. Nemrégiben hazánk javasolta, hogy az érde­kelt országok képviselőiből hoz­zanak létre olyan független mi­nőségellenőrző szervet, amely­nek feladata lenne az átvételi szabályok kidolgozása, illetve a minőségi előírások betartásának ellenőrzése. Az egész iparágnak mind a hat országban történő műszaki fej­lesztése szempontjából igen nagy jelentőségű, hogy 1966—70-re ki­dolgozták a tudományos kutató­munka egybehangolt tervét. E terv keretében minden ország meghatározott feladatot kapott. Több kutatási témában sikerült megszüntetni a nagy költséget és az energiát feleslegesen pazarló párhuzamosságot. Kidolgozták a kutatási jegyzőkönyvek, a gyár­tási eljárások, a dokumentációk gyors, bürokráciamentes cseréjé­nek módozatait. Megszervezik az egyes országok csapágygyárai és tudományos kutatóintézetei kö­zött a közvetlen kapcsolatot és tapasztalatcserét is. Fábián Ferenc A szocialista nemzetközi munkamegosztás keretében a hazai csapágy­­gyártás is gyors ütemben fejlődött. Amíg 1960-ban a hazai üzemek 6,4 millió csapágyat állítottak elő, a második ötéves terv időszakában ez a szám csaknem megkettőződött és 1965-ben elérte a 12,4 milliót. Amíg 1960-ban mindössze százezer csapágy került exportra, addig a második iizéves terv utolsó esztendejében termelésünk több mint egynegyedét, pontosan 3 millió 700 ezer csapágyat exportálunk. A harmadik ötéves terv­ben mennyiségileg is, minőségileg is tovább fejlődik a magyar csapágy­ipar. Öt esztendő alatt a tervek szerint 636 millió forintot fordítanak csapágyipari beruházásokra. A tervek szerint 1970-ben 30 millió csapágy készül hazánkban. Képünkön a csapágyakat futószalagon szerelik, illetve minőségét műszerek iss ellenőrzik a Debreceni Gördülőcsapágygyárban. 5 százalék 10 százalék 39 százalék 26 százalék "" " 1 J' . 1 — M IN­H I A TŐ KE K LL fr-N -]Vem If'k­et uniformizálni az. nsz*áli h­arcot Dozza, a kommunista nyugdíjba ment. Egy félmilliós nagy­város és­ egy ötvenmilliós nemzet búcsúztatta. * Ki az a Dozza? Az Espresso című polgári lap nemrégiben riportot közölt róla :■ „Kérdezzék meg az olaszokat vagy a külföldieket, hogy ki Róma polgármestere. Fogalmuk sincs. De kérdezzék meg ugyanezektől az emberektől Bologna város polgármesterének a nevét, és rögtön rávágják: »Dozza, a kommunista«” — írta ak­kor az Espresso. Dozza egy kapitalista ország félmilliós nagyvárosának kommunista polgármestere volt 21 éven keresztül, és az olasz munkások osztályharcának egyik legnevesebb képviselője. A fasiszták üldözték. Ő külföldre menekült, majd hazajött Olaszországba. „Fel fognak akasztani” — mondták neki fölö­sebb barátai. De Dozza, aki akkor negyvenéves volt, nem ijedt meg. Egy Togliatti írta levelet őrzött a zsebében. A levél egy bizonyos Ducati úrnak szólt, és arra hívta fel ezt a bizonyos Ducati urat, hogy a fegyveres partizánok élén harccal szaba­dítsa fel Bologna városát a náci elnyomás alól, és hozzon létre Bolognában „egy alkotmányos, demokratikus rendet”. Ez a Ducati — Dozza volt! Amikor a partizánok élén fegy­veresen bevonult Bolognába, a város lakói egymásra néztek, és ezt kérdezték: „Ki ez?” „Hát nem ismered? Ez Dozza, a kommunista.” Dozza egészen tegnapig, nyugdíjba vonulásáig ezt a mellék­nevet viselte: „a kommunista”. Külsőleg amolyan zömök, pocakos ember. Haja csupa ősz. Ha jól emlékszem, még­­szivarozik is. „Mi a titka annak, hogy huszonegy éve ön Bologna város polgármestere?” —kérdeztem Dozza elvtárstól legutóbbi talál­kozásunk alkalmával. „Titka nincs — felelte. — Csupán azt kellett elérni, hogy bolognaiak érezzék, hogy a városi vezetőség értük van és az ő szolgálatukban áll.” „Milyen érzés egy nagyváros adminisztrációját vezetni egy olyan embernek, aki évekig mint partizán, fegyverrel harcolt Olaszország szabadságáért?" — kérdeztem. „Mint érzés, ugyanaz. Az osztályharc ugyanis nem érzés, nem lelkiállapot. Az olasz kommunisták a náci megszállás és a fasizmus éveiben fegyvert fogtak Itália felszabadításáért! Ez fegyveres osztályharc is volt. Ezután kivívtuk a szabad és de­mokratikus Olaszországot, pontosan 21 évvel ezelőtt, attól kezdve az osztályharc fegyver nélkül, de ugyanazért a célért folyt tovább, vagyis az újabb, még demokratikusabb, a szocia­lista Olaszországért.” „Úgy tudom, hogy a bolognaiak több mint a fele, sőt jóval több, mint a fele, minden választáson a kommunista Dozzára adja szavazatát. Nyilván nincs ennyi kommunista a városban.” „Nincs.” „Akkor miért szavaznak mégis egy kommunistára?” „Nem egy kommunistára szavaznak, hanem a városukra, mert látják a fejlődést. (Dozza nem mondja ki, de mindenki tudja Olaszországban, hogy Bologna az olasz félsziget egyik legjobban vezetett városa.­ Az eredménynek ugyanúgy, mint a pénznek, nincs szaga” — mondja Dozza. „Milyen érzés hatalmon lenni egy olyan városban, amely egy kapitalista ország egyik legnagyobb ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi központja?” „A munkásosztály harca sok furcsaságot produkál világ­szerte. A lényeg az, hogy megértsük: nem lehet uniformizálni az osztályharcot. Az egyik olasz különlegesség, hogy miközben az Olasz Kommunista Párt országosan ellenzékben van, ugyan­akkor helyileg megszerezheti a hatalmat. Én például, mint pol­gármester, Bolognában a helyi hatalom képviselője vagyok. Ró­mában viszont, mint az OKP egyik vezetője, a kormány ellen­zéke, vagyis a hatalom ellenlábasa vagyok. Ezt kell tehát meg­érteni a mi osztályharcunkban, egyszerre lenni hatalmon is és ellenzékben is.”* Egy bolognai országos ünnepség alkalmából egy fogadáson beszélgettem minderről Dozza elvtárssal, és arra gondoltam, ez az ember sohasem fog megöregedni. Mi is lenne a bolognaiak­kal, ha nem lenne Dozzá­iuk? Nem sok idő múlva itt, Rómában tudtam meg, hogy Dozza beteg, és kérte, hogy nyugdíjazzák. Kérését teljesítették, helyébe egy fiatalember került. Neve ma még alig ismert. Csak annyit tudunk róla: ő is kommu­nista. A bolognaiak ugyanis úgy döntöttek, hogy továbbra is kommunista álljon a város élén. Buzási János

Next