Népszabadság, 1966. május (24. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
4 NÉPSZABADSÁG 1966. május 1. vasárnap A CSAPÁGYIPARI EGYÜTTMŰKÖDÉSI SZERVEZET MUNKÁJÁRÓL A KGST-ben tömörült országok illetékes szakembereit 14 éve foglalkoztatják a gördülőcsapágygyártás egybehangolásának és együttes fejlesztésének problémái. Tíz esztendővel ezelőtt a KGST gépipari állandó bizottságának 11-es számú szekciójában megindult a konkrét munka, 1964 végén pedig létrejött a Csapágyipari Együttműködési Szervezet. A szervezethez hat ország csatlakozott: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság és a Szovjetunió. A Csapatipari Együttműködési Szervezet legutóbbi igazgatósági ülésén megfigyelőként Jugoszlávia is részt vett. Az igazgatóság a szervezet székhelyéül Varsót jelölte ki, és az operatív munka végzésére titkárságot hozott létre, amelyben a tagországok két-két személlyel — egy műszaki szakemberrel és egy közgazdásszal — képviseltetik magukat. A titkárság lengyel vezetője, Henryk Podrzest és szovjet helyettes vezetője, Mihail Laptyev, valamint a titkárság két magyar tagja, Róna Gábor és Virág Tibor, a Népszabadság varsói tudósítójának kérdéseire az alábbi tájékoztatást adták a szervezet eddigi munkájáról, problémáiról s a közvetlen előtte álló feladatokról. Magyarország: 600 fajta helyett 200 Bár a szervezet konkrét munkája csak mintegy másfél esztendős múltra tekinthet vissza, az annyira fontos szakosításban máris jelentősek az eredményei. Jelenleg csak feleannyifajta gördülőcsapágyat gyártanak a szervezet hat országában, mint ezelőtt négy évvel. S míg négy évvel ezelőtt 260 olyan csapágyfajta volt, amit párhuzamosan mind a hat ország gyártott, addig jelenleg csak 17 fajtát állítanak elő valamennyi országban. A csapágyak további tipizálásával, valamint annak eredményeként, hogy bizonyos gépfajtákba a jövőben valamennyi ország azonos méretű és szabványminőségű csapágyakat épít be, a következő években tovább csökken a fajták száma. Ugyanakkor az egyes sorozatok átlagos darabszáma a legutóbbi négy év alatt kereken a duplájára nőtt, 1970-ig pedig további 30 százalékkal emelkedik. A nagyobb sorozatok tömeggyártást, automatizálást, precízebb megmunkálást és alacsonyabb önköltséget tesznek lehetővé. A magyar gördülőcsapágy-ipar néhány esztendővel ezelőtt még 600-féle csapágy gyártására kényszerült, ma viszont alig több, mint 200 fajtát gyárt. A sorozatok darabszáma pedig a mostani átlagos 86 000-ről a harmadik ötéves terv időszakában 120 ezerre emelkedik. Ha csupán azt vesszük tekintetbe, hogy egy-egy típus gyártásához a gépek felszerszámozása mintegy 50 ezer forintba kerül, már önmagában ez jelentős megtakarítást biztosít. Növekednek a kölcsönös szállítások A Csapágyipari Együttműködési Szervezet titkársága, a tagországok szakértő csoportjaival egyeztette a csapágygyártás és a kölcsönös szállítás 1966. évi tervét. A szervezet tagországai (a Szovjetunió kivételével) 150 millió darab csapágyat készítenek 1966-ban, s ebből 18 millió kerül kölcsönös szállításra. A tagországok bejelentett igényeinek 98 százalékát sikerült a szakosítással, illetve a tervek összehangolásával kielégíteni. A tavalyihoz képest az idén 15 százalékkal növekszik a kölcsönös szállítások mértéke, a hiánycikkek értéke viszont mintegy 50 százalékkal csökken. Hogyan oszlik mega Szovjetuniót kivéve) a szervezet öt tagországa között a csapágytermelés 1966-ban: Bolgár Népköztársaság Magyar Népköztársaság Német Demokratikus Köztársaság Lengyel Népköztársaság Csehszlovák Szocialista Köztársaság 30 százalék Az idén a szervezet titkársága összeállítja a tagországok 1966— 1970. évi távlati igényeit, s elemzi, összehangolja a gyártás és a kölcsönös szállítás terveit. Javaslatokat dolgoznak ki a részvevő országok igényeinek teljesebb kielégítésére, a munka gazdasági hatékonyságának növelésére. Ez a tevékenység szorosan kapcsolódik a szakosítás elmélyítéséhez, az eddig nem gyártott különleges, nagyméretű, kis sorozatú típusok termelésének meghonosításához. Kétszer ad, aki gyorsan ad A titkárság lengyel vezetője és szovjet helyettese, mintha csak összebeszéltek volna, egybehangzóan az operativitást, a gyors segítséget, az azonnali intézkedést tartják a szervezet elsőrendű mindennapi teendőjének. — Néhány nappal ezelőtt kétségbeesetten hívott fel az egyik lengyel gépgyár igazgatója — meséli Henryk Podrzest. — 350 szovjet gyártmányú, különleges csapágyra van szüksége. A gyár exporttervének teljesítése, évi nyeresége, egész becsülete függ ettől — mondotta. A külkereskedelmi minisztériumot és a tervhivatalt hetek óta ostromolja, könyörög, fenyegetőzik — hiába. Mihail Laptyev nyomban felhívta a szaratovi gyárat. Két nap múlva ugyancsak telefonon már jött is a válasz: a 350 csapágyat repülőn útnak indították.— Nemrég hasonlóképpen nekünk volt sürgősen szükségünk a kőolajfúrásoknál használatos 25 darab olyan csapágyra, amivel a Szovejtunió pillanatnyilag nem rendelkezett — vette át a szót Mihail Laptyev. — A beszerzés „normális’ útja hónapokig eltart. A titkárság segítségével pedig nem egészen egy hét alatt már a helyszínen volt a 25 csapágy. A közelmúltban ilyen „rövid úton” éppen Magyarország adott át a többi tagországnak csapágyakhoz szükséges 15 millió golyót. Magyarországon ez éppen felesleges volt, másutt meg égető szükség volt rá. A Csapágyipari Együttműködési Szervezet titkársága az operativitás és a gyors segítség rendszeressé tételére javasolja, olyan különleges csapágyakból, amelyek nehezen beszerezhetők, s hiányuk rövid idő alatt is érzékenyen érinti a népgazdaságot, hozzanak létre központi raktárt, vagy legalábbis teremtsék meg azok központi nyilvántartását. A szervezet pedig kapjon felhatalmazást, hogy szükség esetén gyorsan döntsön e csapágyak felhasználásáról. Függetlenedés a kapitalista piactól A csapágyfajták gyártásának szakosítása, a nagyobb szériák, a jobb minőség, a gyorsan bővülő kölcsönös szállítások mind nagyobb mértékben függetlenítik az együttműködő hat országot a kapitalista piactól. E hat ország 1965-ben mennyiségben ,31 százalékkal, értékben pedig 18 százalékkal kevesebb csapágyat importált kapitalista országokból, mint 1964-ben. A szervezetnek nincs szándékában teljesen megszüntetni a kapitalista importot. Vannak olyan csapágyak, amelyeket gazdaságosabb megvásárolni, mint berendezkedni azok gyártására. Ezenkívül nemcsak a csapágyimportot, hanem a különleges csapágyak előállítására szolgáló precíziós gépek Nyugatról történő beszerzését és kihasználását is egybe kívánja hangolni. Foglalkozik a licencek közös megvásárlásaival, és közös felhasználásával is. A Csapágyipari Együttműködési Szervezet ezenkívül javaslatokat készít nagy teljesítményű csapágyipari szerszámgépek szakosított gyártására is. Minőség, minőség... A szervezet legfontosabb feladatai közé tartozik maximális segítséget nyújtani a tagországok csapágyiparának a lehető legjobb minőségű gördülőcsapágyak gyártásához. Milyen a pontossága, mennyire tartós, kevesebb vagy több zajjal működik-e, hogyan viselkedik fokozott megterhelésnél és különleges körülmények között, szép-e a kidolgozása , s még sok-sok más tényező határozza meg a gördülőcsapágy minőségét. A szervezet két tagországa, Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság csapágyipara kapta feladatul, hogy precízen dolgozza ki a különböző célokra használatos, más-más precizitású gépekbe beépítendő csapágyak kiváló minőségének mutatóit E mutatókat még az idén az igazgatóság elé terjesztik, majd jóváhagyás után valamenynyi tagország csapágygyártása számára szabványként javasolják. Ugyanakkor pontosan felmérik az egyes országok csapágyiparának műszaki színvonalát, berendezéseinek minőségét, felszerszámozottságát, s ha szükséges, tanácsadással, tapasztalatcserével megteremtik a feltételeit, hogy a meglevő gépekből és berendezésekből „kihozzák” a minőségi maximumot. A szabványok betartásának és az elkészült csapágyak minden vonatkozásban kiváló minőségének ellenőrzésére a szervezet saját kebelében nemzetközi minőségvizsgáló laboratóriumot és apparátust hoz létre. Nemrégiben hazánk javasolta, hogy az érdekelt országok képviselőiből hozzanak létre olyan független minőségellenőrző szervet, amelynek feladata lenne az átvételi szabályok kidolgozása, illetve a minőségi előírások betartásának ellenőrzése. Az egész iparágnak mind a hat országban történő műszaki fejlesztése szempontjából igen nagy jelentőségű, hogy 1966—70-re kidolgozták a tudományos kutatómunka egybehangolt tervét. E terv keretében minden ország meghatározott feladatot kapott. Több kutatási témában sikerült megszüntetni a nagy költséget és az energiát feleslegesen pazarló párhuzamosságot. Kidolgozták a kutatási jegyzőkönyvek, a gyártási eljárások, a dokumentációk gyors, bürokráciamentes cseréjének módozatait. Megszervezik az egyes országok csapágygyárai és tudományos kutatóintézetei között a közvetlen kapcsolatot és tapasztalatcserét is. Fábián Ferenc A szocialista nemzetközi munkamegosztás keretében a hazai csapágygyártás is gyors ütemben fejlődött. Amíg 1960-ban a hazai üzemek 6,4 millió csapágyat állítottak elő, a második ötéves terv időszakában ez a szám csaknem megkettőződött és 1965-ben elérte a 12,4 milliót. Amíg 1960-ban mindössze százezer csapágy került exportra, addig a második iizéves terv utolsó esztendejében termelésünk több mint egynegyedét, pontosan 3 millió 700 ezer csapágyat exportálunk. A harmadik ötéves tervben mennyiségileg is, minőségileg is tovább fejlődik a magyar csapágyipar. Öt esztendő alatt a tervek szerint 636 millió forintot fordítanak csapágyipari beruházásokra. A tervek szerint 1970-ben 30 millió csapágy készül hazánkban. Képünkön a csapágyakat futószalagon szerelik, illetve minőségét műszerek iss ellenőrzik a Debreceni Gördülőcsapágygyárban. 5 százalék 10 százalék 39 százalék 26 százalék "" " 1 J' . 1 — M INH I A TŐ KE K LL fr-N -]Vem If'ket uniformizálni az. nsz*áli harcot Dozza, a kommunista nyugdíjba ment. Egy félmilliós nagyváros és egy ötvenmilliós nemzet búcsúztatta. * Ki az a Dozza? Az Espresso című polgári lap nemrégiben riportot közölt róla :■ „Kérdezzék meg az olaszokat vagy a külföldieket, hogy ki Róma polgármestere. Fogalmuk sincs. De kérdezzék meg ugyanezektől az emberektől Bologna város polgármesterének a nevét, és rögtön rávágják: »Dozza, a kommunista«” — írta akkor az Espresso. Dozza egy kapitalista ország félmilliós nagyvárosának kommunista polgármestere volt 21 éven keresztül, és az olasz munkások osztályharcának egyik legnevesebb képviselője. A fasiszták üldözték. Ő külföldre menekült, majd hazajött Olaszországba. „Fel fognak akasztani” — mondták neki fölösebb barátai. De Dozza, aki akkor negyvenéves volt, nem ijedt meg. Egy Togliatti írta levelet őrzött a zsebében. A levél egy bizonyos Ducati úrnak szólt, és arra hívta fel ezt a bizonyos Ducati urat, hogy a fegyveres partizánok élén harccal szabadítsa fel Bologna városát a náci elnyomás alól, és hozzon létre Bolognában „egy alkotmányos, demokratikus rendet”. Ez a Ducati — Dozza volt! Amikor a partizánok élén fegyveresen bevonult Bolognába, a város lakói egymásra néztek, és ezt kérdezték: „Ki ez?” „Hát nem ismered? Ez Dozza, a kommunista.” Dozza egészen tegnapig, nyugdíjba vonulásáig ezt a melléknevet viselte: „a kommunista”. Külsőleg amolyan zömök, pocakos ember. Haja csupa ősz. Ha jól emlékszem, mégszivarozik is. „Mi a titka annak, hogy huszonegy éve ön Bologna város polgármestere?” —kérdeztem Dozza elvtárstól legutóbbi találkozásunk alkalmával. „Titka nincs — felelte. — Csupán azt kellett elérni, hogy bolognaiak érezzék, hogy a városi vezetőség értük van és az ő szolgálatukban áll.” „Milyen érzés egy nagyváros adminisztrációját vezetni egy olyan embernek, aki évekig mint partizán, fegyverrel harcolt Olaszország szabadságáért?" — kérdeztem. „Mint érzés, ugyanaz. Az osztályharc ugyanis nem érzés, nem lelkiállapot. Az olasz kommunisták a náci megszállás és a fasizmus éveiben fegyvert fogtak Itália felszabadításáért! Ez fegyveres osztályharc is volt. Ezután kivívtuk a szabad és demokratikus Olaszországot, pontosan 21 évvel ezelőtt, attól kezdve az osztályharc fegyver nélkül, de ugyanazért a célért folyt tovább, vagyis az újabb, még demokratikusabb, a szocialista Olaszországért.” „Úgy tudom, hogy a bolognaiak több mint a fele, sőt jóval több, mint a fele, minden választáson a kommunista Dozzára adja szavazatát. Nyilván nincs ennyi kommunista a városban.” „Nincs.” „Akkor miért szavaznak mégis egy kommunistára?” „Nem egy kommunistára szavaznak, hanem a városukra, mert látják a fejlődést. (Dozza nem mondja ki, de mindenki tudja Olaszországban, hogy Bologna az olasz félsziget egyik legjobban vezetett városa. Az eredménynek ugyanúgy, mint a pénznek, nincs szaga” — mondja Dozza. „Milyen érzés hatalmon lenni egy olyan városban, amely egy kapitalista ország egyik legnagyobb ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi központja?” „A munkásosztály harca sok furcsaságot produkál világszerte. A lényeg az, hogy megértsük: nem lehet uniformizálni az osztályharcot. Az egyik olasz különlegesség, hogy miközben az Olasz Kommunista Párt országosan ellenzékben van, ugyanakkor helyileg megszerezheti a hatalmat. Én például, mint polgármester, Bolognában a helyi hatalom képviselője vagyok. Rómában viszont, mint az OKP egyik vezetője, a kormány ellenzéke, vagyis a hatalom ellenlábasa vagyok. Ezt kell tehát megérteni a mi osztályharcunkban, egyszerre lenni hatalmon is és ellenzékben is.”* Egy bolognai országos ünnepség alkalmából egy fogadáson beszélgettem minderről Dozza elvtárssal, és arra gondoltam, ez az ember sohasem fog megöregedni. Mi is lenne a bolognaiakkal, ha nem lenne Dozzáiuk? Nem sok idő múlva itt, Rómában tudtam meg, hogy Dozza beteg, és kérte, hogy nyugdíjazzák. Kérését teljesítették, helyébe egy fiatalember került. Neve ma még alig ismert. Csak annyit tudunk róla: ő is kommunista. A bolognaiak ugyanis úgy döntöttek, hogy továbbra is kommunista álljon a város élén. Buzási János