Népszabadság, 1966. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-01 / 154. szám

Dokumentumok IV. A nyilasuralom még szörnyűbb szenvedéseket okozott a magyar népnek. A fasiszta Nemzeti Szá­­monkérő Szék bárkit minden bi­zonyíték nélkül halálra ítélhetett, és az áldozattól megtagadták még a védekezés lehetőségét is. Nyílt utcán bárkit lelőhettek a nyilasok anélkül, hogy indokol­niuk kellett volna gyilkosságai­kat. Felkoncolni, kiirtani, tarkón lőni! — ezek mindennapos sza­vak lettek. Csupán sorokat idé­zünk fel a nyilasok rémtettei kö­zül: Rozsnyó közelében, a Szoros­­kő-erdőben 70 embert meggyil­koltak. A Csermely-völgyben 1945. január 1-én agyonlőttek 36 személyt. A gyilkosok jutalmul 150 liter bort és 12 ezer cigaret­tát kaptak. A Hernád partján, a Franck-gyárnál 14 embert lőttek tarkón. A Lajos-forrásnál 10 sze­mélyt gyilkoltak meg a nyilasok. Széplakon három embert lőttek agyon. A legtöbb gyilkosságukat azonban Pesten követték el. Ugyanebben az időben már a németek is leplezetlenül gyilkol­tak, fosztogattak. Egy Ácsteszér községben készült jelentés így ír­ja le a község kiürítését: „1945. január 9-én az erőszakos kiürítést végző német SS-csapatok pa­rancsnoka Schandl János községi bírót, mert a magyar lakosság el­szállítása ellen tiltakozott, pisz­tollyal lelőtte. Szink Jánosné ideiglenes hadiözvegyet, mert a kiürítés ellen a közjegyzői irodá­ba menekült, hajának­ fogva ki­­ráncigálta, a teherautóra feldob­ta, Weidinger József idős gazdát, mert a kitelepítésnek ellensze­gült, puskával megütötte, s neve­zett meghalt. A bútorok és gaz­dasági felszerelések n­agy részét a németek feltüzelték, az állatállo­mányt, körülbelül 800 darabot lábon elhajtották, az apróállato­kat, baromfit, sertést helyben le­­öldösték.” Elvittek minden elmozdítható értéket A németek különösen sok kárt okoztak az ország fővárosának, Budapestnek. Mielőtt a főváros­hoz érkeztek a harcok, és bezá­rult volna a szovjet gyűrű Buda­pest körül, elvittek minden moz­dítható jelentősebb értéket. Le­szerelték és elhurcolták az üze­mek felszerelésének nagy részét. Most csupán csak néhányat köz­lünk ezekből. Leszerelték és elhurcolták a Budapesti Szerszámáru Gyár Rt., a Budapesti Zsolnai Porcelán- Fajansz Gyár Rt., a Budapest­­vidéki és Újpesti Gyapjúfonó és Szövőgyár Rt., a Chinoin Gyógy­szer- és Vegyitermék Rt., Csonka János Gépgyára, a Dunai Repülő­­gépgyár Rt., az Egyesült Izzó, a Gamma Finommechanikai és Op­tikai Művek Rt., a Ganz és Társa Villamossági Gép-, Vagon- és Hajógyár Rt., a Gizella Gőzma­lom, a Goldberger Sámuel és Fiat Rt., a Kispesti Lenszövőgyár, a Kispesti Textilgyár Rt., a Kőbá­nyai Polgári Serfőző, a MÁVAG Rt., a Weiss Manfréd Első Ma­gyar Konzervgyár és Ércárugyár felszerelését részben vagy egé­szében. 59 422 kiló színaranyat raboltak el Elvitték a kis- és nagykereske­delmi vállalatok áruraktárkészle­tét. Az Állami Pénzverdéből elra­boltak 59 422 kilogramm színara­nyat, 78 953 802 kg ezüstöt, 12 lá­da éremgyűjteményt, kifosztották az egyetemi klinikákat, elrabol­tak a Szépművészeti Múzeumból 50 ládányi képet, a Széchényi Könyvtárból 26­ középkori kéz­iratot és az Apponyi Hungarica kéziratot. Magukkal vitték a TM­a­­gyar Nemzeti Bank értékeit, rúd­­aranyat, az aranyérméket, az ügyfelek tulajdonát képező arany­értékeket, a fővárosi Árvaszéknél letétbe helyezett minden ékszert és pénzt. A Magyar Folyam- és Tenger­­hajózási Rt. 15 személyszállító gőzösét, 12 átkelési gőzhajóját, 9 motorcsónakját, 19 vontató gőz­hajóját, 6 vontató motorhajó­ját is Németországba hurcol­ták. Ezeken kívül elvittek még 8 motorhajót, 156 uszályhajót, 75 tartályhajót és 60 kikötőhajót. Az itt maradt hajókat a visszavonu­lásuk alkalmával elsüllyesztették. A magyar gyáripar (1938-as ár­folyamon) 2 milliárd 41 millió pengő értékű háborús kárt szen­vedett, vagyis károsodás érte gyáriparunk 90 százalékát. Telje­sen megbénult a közlekedés: a 3000 mozdonyból 900, az 56 800 tehervagonból 15 500 maradt meg mindössze. Több mint 200 ezer lakóház pusztult el vagy sérült meg súlyosan az országban. A vasúti hidak közül 869 kisebb és 109 tizenöt méternél nagyobb nyílású híd pusztult el. A főváros épületkára 130 millió aranypengő A németek hadszíntérré tették az ország fővárosát és a szovjet csapatoknak minden méter tér­nyerésért rendkívüli erőfeszítése­ket, súlyos áldozatokat kellett hozniuk. Mindez azonban hatal­mas veszteségeket okozott Buda­pest lakosságának és magának a városnak is. Ezekről a vesztesé­gekről a felszabadulás utáni első jelentés így ad számot: „A harcok által okozott kár a főváros tulaj­donában levő épületeknél közel 130 millió aranypengőre rúg (1938- as értékviszonylatok alapján szá­mol. — A szerk.), s az épületek kö­zül 260 teljesen elpusztult, 76 élet­­veszélyes állapotba jutott, 1134 pe­dig komolyabb helyreállítást igé­nyel. A városi bérházakban levő 19 ezer lakásból csak 5291 maradt épen, eltekintve az üveg- és vako­latkároktól. A 209 iskolaépület közül egy sem maradt sértetlenül, 27 teljesen elpusztult. A tanter­meknek mindössze 7 százaléka maradt megközelítőleg használ­ható állapotban. Különösen szo­morú helyzetbe került a beteg­­ellátás a főváros kórházépületei­ben keletkezett károk folytán. A 45 épületből álló kórházi állomá­nyunkból csak egytized rész ma­radt sértetlenül, 5 teljesen meg­semmisült, de a többi épület is súlyos károkat szenvedett. Külö­nösen a berendezésekben kelet­keztek nagy károk: a 860 kórte­remben elhelyezett 7567 ágyból az ostrom után egy sem maradt használható állapotban. A 86 kór­házi műtő és 87 laboratórium felszereléséből alig maradt meg valami. A szociális intézmények 3510 helyiségéből 2529 megsérült, 497 megsemmisült. A közélelme­zési intézmények közül súlyos veszteséget jelent, hogy a vágó­hidak nagy része rommá lett.” A hidak A fővárosnak a Budát és Pes­tet összekötő öt közúti és 2 vas­úti hídjának felrobbantása­­okoz­ta talán a legsúlyosabb vesztesé­get. Budapest felszabadítása után a nácik haláltánca a Dunántúlon folytatódott. A Nyugat-Dunántúl­­ra szorult nyilasfővezérség, az SS-alakulatokkal karöltve tobzó­dott: már nemcsak katonaszöke­vényeket, zsidókat lőttek agyon úton-útféléi, hanem azokat is, akik megpróbáltak ellenállni an­nak, hogy Németországba terel­jék őket. Ezekről a gyilkosságok­ról vallotta 1946. január 18-án a Magyar Államrendőrség Győr városi Főkapitányságán Strallen­­dorf Gyula: „1945. évi február 2-án Weinhoffer Jenő, a Nemzeti Számonkérő Szék­e Győr megyei vezetője vett fel engem. Emléke­zetem szerint február 15 és 20 kö­zött lettem először kivégzéshez kirendelve. A front mögötti terü­letek biztosítása, megtisztítása, állandó ellenőrzése, az emberek lefogása és kiszállítása Németor­szágba, ez volt a feladatunk. Az iparcsatornánál mutatták meg nekünk, újoncoknak, hogyan kell szakszerűen tarkón lőni embere­ket. Erre a célra elfogtak a győri utcán két személyt, akiket azután ki is végeztünk. A kivégzéseknél rendszeresen jelen volt Szénási József, a Geheime Feldpolizei magyar megbízottja, aki nekem elmondta, hogy Győrött 780 zsi­dót és mást nyírt ki. Szénási min­den egyes kivégzésnél duplázott lövést adott le. Március 20-án a vármegyeházáról kísértem 15 fér­fit és 3 nőt a Dunához. Likócs­­puszta magasságában végeztük ki őket.”­­ Szomorú évfordulóra emlékez­tünk, hiszen 25 évvel ezelőtt, ezekben a napokban kötötte Horthy Hitler szekeréhez az ország sorsát. A háború négy esztendeje tengernyi szenvedést, gyógyíthatatlan sebeket, óriási károkat okozott a magyar nép­nek. Olyan pusztulásba sodorta hazánkat, amelyből föltámadni csak felszabadulva lehetett. Felszabadultunk. De azért em­lékeznünk kell! (Vége.) NÉPSZAB­ADIÁD. MIBE KERÜLT NEKÜNK EZ A HÁBORÚ? 1966. július 1. péntek A Béke és Szocializmus legújabb száma A kommunista és munkáspár­tok elméleti és tájékoztató folyó­iratának új számában a vezető írás Fontos hozzájárulás az egy­ségért, a békéért és a kommuniz­musért folyó harchoz címmel ösz­­szefoglalja az SZKP XXIII. kong­resszusának legfőbb tanulságait. Közli a folyóirat a testvérpártok képviselőinek a kongresszus munkáját, jelentőségét méltató írásait is. A szocializmus építésének el­mélete és gyakorlata című rovat­ban ismerteti a lap Komócsin Zoltánnak, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának, a Központi Bizottság titkárának Hazafiság — nemzeti érdek — nemzetköziség című, az MSZMP Politikai Aka­démiáján elhangzott előadás alap­ján készült tanulmányát. Ugyan­csak ebben a rovatban kapott he­lyet S. Tomaszewski Az elvtársias viszony a szocializmus törvénye című írása. A szerző a többi kö­zött hangsúlyozza: a szocialista társadalmi viszonyok tökéletesí­téséért vívott harc bonyolult, komplex folyamat, amely kiter­jed az ember anyagi életfeltéte­leinek, gondolkodásmódjának, tu­datának, erkölcsi arculatának át­formálására is. Ebből viszont sok feladat adódik, így a szocialista demokrácia és törvényesség meg­szilárdítása, a társadalmi együtt­élés szabályainak megtartása, a munkáskollektíváknak és az üze­men belüli elvtársias viszonynak a megszilárdítása, a hazafiasság és az internacionalizmus erősítése a dolgozókban. G. Kohlmey német közgazdász Világgazdasági struktúrák és a szocialista nemzetközi munka­­megosztás címmel írt figyelemre méltó tanulmányt, amelyben is­merteti a gazdasági élet interna­­cionalizálódási folyamatát, az ipari termelés fejlődésének egyenlőtlenségét, majd részlete­sen megvizsgálja a társadalmi­gazdasági tényezők hatását a vi­lágkereskedelem fejlődésére. Ta­nulmányában vázlatosan áttekin­ti a szocialista nemzetközi mun­kamegosztás legfontosabb problé­máit, s rámutat: a progresszív termelési ágazatokra és termék­fajtákra való orientálódás meg­követeli a népgazdasági tervezés, valamint irányítás egész rendsze­rének állandó tökéletesítését. Nem véletlen tehát, hogy a szo­cialista országok zöme napirend­re tűzte mind a strukturális po­litika, mind az egész gazdasági tervezés és irányítás tökéletesíté­sét. Ü. L. Rendelkezés a közlekedésrendészeti ismeretek általános iskolai oktatásáról A Művelődésügyi Minisztérium rendelkezése értelmében a követ­kező tanévben fokozott gondot kell fordítani arra, hogy az álta­lános iskolák tanulói megismer­jék a közúti forgalom legfonto­sabb szabályait, elsősorban a gya­logosok, a kerékpárosok, vala­mint a közhasználatú személy­­szállító járművek — autóbusz, villamos — közlekedési rendjét. Ezért ősztől kezdve az általános iskolák VI—VII. osztályaiban évi hat-hat órát kell az órarendben biztosítani közlekedésrendészeti ismeretek oktatására. Az intézményes oktatást álta­lában azokban a városokban és nagy forgalmú településeken szer­vezik meg, ahol a tanulók rész­vétele a közúti forgalomban ezt különösen indokolja. Ú­jabb közös községi tanácsok Szabolcsban Szabolcs-Szatmár megye szat­mári részén is sok az egymáshoz közeli, kis területű és kevés la­kosú község. A termelőszövetke­zetek megszilárdulása és a lakos­ság ügyeinek megfelelő intézése indokolja a közös községi taná­csok létrehozását. Ily módon a rendelkezésre álló anyagi erőfor­rásokat gazdaságosabban tudják felhasználni, ezért az év elején már 14 kis községi tanácsból hét közös községi tanács alakult a megyében. Az Elnöki Tanács határozata alapján június 30-ával újabb tíz községi tanácsot — Nagyszekeres —Zsarolván, Géberjén—Fülpös­­daróc, Jármi—Papos, ököritófül­­pös—Rápolt, Lánya—Mátyus — öt közös községi tanáccsá vontak össze. Az új közös tanácsok csü­törtökön tartották alap0­ló ülése­ket, újraválasztották a végrehaj­tó bizottságokat, azok tisztségvi­selőit­ és az állandó bizottságokat. VÁLASZLEVÉL EGY FIATALEMBERNEK, akit nem vettek fel az egyetemre KEDVES D. J.­ Megértem és teljesítem kéré­sét, csak monogramját közlöm. Mi mást tehetnék, ha attól tart, hogy őszinte vallomása nyomán esetleg elveszti íróasztalát. Hi­szen — mint írja — olyan mun­kát végez, „amire a vállalatnak semmi szüksége”, s ezért úgy érzi magát, mint egy here, és egy ki­csit szégyenkezik is. Egy felesle­ges íróasztalt kapott tehát 24 éves korára, érettségivel a tarsolyában, több évi fizikai mun­ka után. Pedig az volt a vágya, hogy bekerüljön az egyetemre és bíró lehessen, s erről még most, a sorozatos kudarcok után sem mondott le. Tragédia ez — írja —, mint ahogyan tragikus a sorsa min­denkinek, aki nem jut be az egyetemre vagy nem az óhajtott szakon kap helyet. Azt hiszem, hiábavaló lenne most elismételni a szokásos ellen­érveket. Sokkal mélyebb a kese­rűsége, mintsem hogy bármit is használni tudnék ezzel. Inkább lépjünk vissza néhány évvel, kö­vessük végig életútját, mert ta­nulságos az nemcsak önmagának, hanem azoknak is, akiknek ezekben a napokban hasonlókép­pen meghiúsulhatnak a közép­iskola padjaiban megálmodott tervei. Ám legyünk tárgyilago­sak, kritikusak, és pontosan vá­lasszuk el a társadalmi okokat a személyes hibáktól, tévedések­től, mert enélkül nem jutunk előbbre. „A Magyar Népköztársaság minden dolgozójának joga és kö­telessége a tanulás” — hivatko­zik keserű iróniával az alkot­mány szavaira,a­melyek — mint írja — ott függtek annak idején a gimnáziumi tanteremben. De most úgy érzi hamisak ezek a szavak, mert nincs lehetősége ahhoz, hogy továbbtanuljon a jogi egyetemen, sohasem öltheti magára a bírói tanárt MINDENEKELŐTT el kell mondanom: az alkotmányból vett idézet pontatlan. „A Magyar Nép­­köztársaság biztosítja a dolgo­zóknak a művelődéshez való jo­gát” — így szól az alkotmány. S pontosan meghatározza azt is, hogy államunk mily módon való­sítja meg ezt a jogot. S ennek csak egyik eszköze a felsőfokú oktatás. Közismert, mi mindent tesz ezenkívül is államunk a dol­gozók kulturális felemeléséért. Az alkotmányban azonban nem található egyetlen szó sem arról, mintha államunk mindenki szá­mára azon az egyetemen, főisko­lán biztosítaná a továbbtanulás jogát, melyhez vágyai kötik. Ilyen alkotmánya nincs és nem is lehet egyetlen országnak sem. Más dolog, hogy a lehetőség mindenki számára adva van. Mert, kedves D. J. leveléből ki­derül, nemcsak adva volt a lehe­tőség a továbbtanulására a jogi egyetemen, hanem próbált élni is vele. Háromszor jelentkezett a jogi egyetemre. Lám, üzemében nem emeltek kifogást az ellen, hogy nappali tagozaton tanuljon. Sajnos, alulmaradt az erős ver­sengésben, a felvételin szerzett 18 pont sem volt elég a bejutáshoz. Ezután már az esti, illetve leve­lező szakra akart jelentkezni. A javaslat elől azonban elzárkóz­tak munkahelyén. Többször is idézi és nagybetűkkel írja le: VÁLLALATI ÉRDEKBŐL. S er­ről olyan ironikusan ír, mintha nem ismerné el, hogy van ilyen érdek, mintha cseppet sem ér­tené meg az üzem vezetőit, akik azt mondják: nem dobálózhatnak felelőtlenül az ajánlásokkal, ne­kik nincs szükségük vállalati jo­gászra, nekik technikusok, mér­nökök kellenek. S hogy az utóbbi lehessen, ehhez minden segítsé­get készek voltak megadni. IGAZAT KELL ADNUNK az üzem vezetőinek. Bizonyára ön is olvasta a lapokban, hogy Buda­pesten az idén a jogi egyetemre mindössze 44 ,első éves hallgatót vesznek fel, s a jelentkezők szá­ma — csak a nappali tagozatra — majdnem kilencszáz! Mit kez­dene a népgazdaság a futószala­gon kiképzett sok ezer jogi dip­lomással? Adjon talán nekik egy olyan íróasztalt, ahol — levelének keserű szavai ezek — felesleges munkát végeznek, s még szégyen­kezniük is kell? Vállalhatja ezt felelősséggel a szocialista társa­dalom, az a társadalom tehát, melynek alapja a munka? Téko­­zolhatja-e az ifjúi lelkesedést, megteheti-e, hogy nem vet szá­mot a jövővel egy olyan társa­dalom, amely az emberek, a nem­zet holnapját is szívén viseli? S még valamit: ha tragédiának érzi.

Next