Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-18 / 298. szám

1966. december 18. vasárnap . Korszerű zsebkönyvforma - Négyszínnyomású lakkozott fedél Megújul az Olcsó Könyvtár 1967 májusában az olvasókö­zönség régi kívánsága teljesül: új formában jelenik meg az Ol­csó Könyvtár. A nagy múltíj so­rozat 600. kötete a közelmúltban került a könyvesboltokba. Tizen­két év alatt a sorozat össz­­példányszáma meghaladta a 30 milliót, így valóban az olvasók milliói jutottak hozzá Homérosz, Shakespeare, Goethe, Stendhal, Tolsztoj, Jókai, Mikszáth és Mó­ricz műveihez — rendkívül olcsó áron. Az Olcsó Könyvtár kis, sár­ga kötetei olyanok tömegeiben keltette fel az olvasás kedvét, akik azelőtt egyáltalán nem ol­vastak. A legutóbbi években sokan — jogosan — bírálták a sorozat külső kiállításának szegényessé­gét, gyakran nehezen olvasható nyomását. A mind szebb köny­vek mellett a változatlan külsejű Olcsó Könyvtár már korszerűt­lenül hatott. Nem egy tájékozott olvasó — köztük a tv kerekasztal, beszélgetésének részvevői — azt javasolták, hogy az Olcsó Könyv­tár a francia és német zsebkönyv - sorozatok formáját kövesse. Májustól kezdve valóban ebben a modern, téglalap formájú zseb­­könyvalakban jelennek meg a magyar és a világirodalom klasz­­sziikusai. A papír az eddiginél jobb minőségű lesz, a nyomás ol­vashatóbb, a köteteket négyszín­nyomású, lakkozott fedél borítja. Az Olcsó Könyvtár köteteinek ára — híven a sorozat jól hangzó ne­véhez — továbbra is 3—1 forint marad. Az új típusú Olcsó Könyvtár megindulásáig még a régi formá­ban Thomas Mann, Maugham és Paul de Kruif művei látnak nap­világot, összesen öt kötetben. A sorozat megújított formája két nagy klasszikus mű: a Toldi-tri­­lógia és a Csongor és Tünde új kiadásával kezdi meg pályafutá­sát. Ezután A Noszty fiú esete Tóth Marival, majd Az ember tragédiája, továbbá Jókai, Krúdy, Gárdonyi, Móricz, valamint Dickens, Thackeray és Csehov re­gényei jelennek meg az új Olcsó Könyvtárban. A műszaki egyetemi oktatás új dokumentuma (Tudósítónktól.) Az egyetemi reformmunka egyik jelentős dokumentuma je­lent meg A magyar műszaki egyetemek tantervei és tantárgy­­programjai címmel; a nappali ta­gozatok tananyagáról ad össze­foglaló tájékoztatót. A kiadás cél­ja, hogy betekintést adjon, a kép­zésben részt vevőiknek és az ér­deklődőknek, a pályaválasztóiknak a teljes tanulmányi anyagról, tá­jékoztassa a műszaki egyetemek­kel közvetlenül és közvetve kap­csolatban levő hazai szerveket, információt szolgáltasson a kül­földi oktatási intézmények szá­mára is a magyar műszaki egye­temi képzésről. A jobb, alaposabb tájékoztatást az igények növekedése tette szük­ségessé. A műszaki egyetemi ok­tatás fejlődése a felszabadulás óta — az ország gazdasági hely­zetében végbement változások­nak megfelelően — igen meg­gyorsult. Az 1937—38-as tanév­ben a hallgatók létszáma még még csak 1052 volt; jelenleg a nappali tagozatokon (1966. októ­ber 15-i felmérés) 10 890-en ta­nulnak, a levelező tagozatokon pedig 6598-an. A mennyiségi változás után a magyar oktatási rendszer átszer­vezésének keretében szükségsze­rűvé vált a műszaki egyetemi oktatás reformja is. Több évi elő­készítő munka után 1963 szep­temberében bevezették az új tan­terveket és a korszerűsített tan­tárgyprogramokat. A reform­tananyag több évre meghatároz­za a műszaki egyetemi oktatás célját, tartalmát, és egyben alap­ját képezi a további — a fejlő­dés által időnként megkövetelt — korszerűsítésnek. A most megjelent könyv a vál­tozott tantervekben és tantár­gyakban ad jó eligazítást. gok és gyertyák között. Hétezer­háromszáz szerb életet kioltó gép­fegyverropogást véltem hallani, s közben a háromszáz halálra fel­sorakoztatott iskolás gyermek jaj­szavát is, akiket két domb között, egy fűzfa alatt végeztek ki az ir­galmatlanok. Az őket ért parti­záncsapásra adtak így választ. Jó lett volna ott szerbül, vagy talán valami szavaknál, hangoknál mé­lyebbre ható ősi jelbeszéddel el­mondani, hogy nagy nehezen ká­­betűztem olyan tíz esztendőt élt is­kolásgyermekek nevét, mint Ban­­kovic Milrad, vagy Vujicic Dra­­gomir... Az is lehet, hogy vélet­lenül megálltam Jelena első fér­jének sírja mellett, de a cirill írás csak egy ismeretlen halott nevé­ről szólott, és nem egy szerb asz­­szony és férfi boldogságáról, me­lyet negyedszázada lőttek tömeg­sírba az emberiség gyilkosai. * Másnap reggel a szarajevói Eu­rópa Szállóban ébredtünk. Ragyo­góan kék őszi nap volt. Velünk szemben egy török dzsámi és a városnak keletre határt szabó 1500 méteres hegyek aljában ti­zennégy minaret jelezte a kevere­dést, a török—szerb jelleget, a múlt század végéig tartó itteni tö­rök hódoltságot. Körbejártunk a Boszn­a-parton, átmenve az itt már kékbe játszó kis folyó négy szűk kőhídján, miközben bebu­­gyogós asszonyokkal, lányokkal találkoztunk. Megálltunk a túl­­parti domboldalon egy régi török temetőnél, majd a város forgal­masabb részébe visszatérve, meg­néztük a csupa mészkő és tégla, felében már omladék épületet, Európa legrégibb — 1551-ben épült — áruházát. A nyüzsgő, ke­leties piac forgatagában jártunk, amelynek utca végén földszintes épületen is a helyi népi keveredést hirdette a cégtábla így: Pavlovic Dervis asztalos. Déltájbain, fehér asztal mellett Szarajevó költőivel beszélgettünk. Ott volt Mark Dizdar, a Zivot fo­lyóirat szerkesztője, mellette a 71 esztendős Hamza Humo, ak­i — lám, kicsi a világ! — Észak-Ma­gyarországon szolgált a monarchia hadseregében, és néhány pohár ko­nyak után, bár tört magyarsággal, de fülünknek igen kedvesen éne­kelte: „Édesanyám, ha bejön, édesanyám, ha bejön ..valahai katonanótát. Mellettünk ült a vég­telenül csöndes, de költőtársai szerint annál tehetségesebb, fia­tal Dusko Trifunovic és a bohém, magát öniróniával anarchista­­kommunistának nevező Izet Sa­­rajl­é. Láttá­m tanulmánykötetét, a melyben olyan kortársakról ír, mint Dizdar, Jevtusenko, Dalma­­tovszkij és Voznyeszenszkij. A Bosznia-Hercegovina irodalmi kiadóvállalatának igazgatója is egyben. Tört németséggel köszön­tött bennünket. — „Brát" — mi az magyarul? •— kérdezte. — Barát — mondtuk. — Nahát akkor — a barátság­ra! — ölelt át minket. Holland festőművész kiállítása a Műcsarnokban Hollandia egyik legkiválóbb fes­tőművésze Jan van Heel, akinek piktúrájával most a Műcsarnok­ban ismerkedhet meg a közönség. Genthon István professzor, mű­vészettörténész szombaton nyitot­ta meg a tárlatot. A bemutatón részt vett a mester, aki feleségé­vel együtt a Kulturális Kapcsola­tok Intézetének vendégeként ér­kezett Budapestre. A néhány hí­ján száz művet felölelő tárlat azt a nagy sikerű kiállítást viszonozza, amelyet 1965-ben rendeztek Hágá­ban Ferenczy Béni műveiből. NÉPSZABADSÁG Barcsay Jenő művei az Ernst Ellentétekkel lehet csak jelle­mezni Barcsay Jenő festé­szetét, ellentmondó tartalmi és stílusbeli pólusok között feszül­nek alkotásai, s talán nem lé­nyegtelen ellentmondás az sem, hogy a századunkkal egy idős mester most, 67. születésnapja előtt néhány héttel nem fiatalko­ri sikereiből rendez gyűjteményes kiállítást, hanem fiatal módjára csupa új, eleven alkotással tölti meg az Ernst Múzeum termeit. Nem érezni ezeken az idén, vagy legfeljebb két-három éve készült képeken öreges gyengeséget, fá­radt önismétlést, „bölcs” meg­nyugvást; az eltelt éveket legfel­jebb csak az mutatja, hogy éret­tebben, koncentráltabban — te­hát erőteljesebben — mutatja meg magát Barcsay jellegzetes festészete. Milyen ez a művészet? Ellenté­tek jellemzik, mint már említet­tük, ezek irányították mindig a hosszú művészpályát. A legsajá­tosabb és legörökebb ellentmon­dás az, ami a konstruktivistának tartott Barcsay és a klasszikus konstruktivizmus között kiala­kult. Mire a fiatal Barcsay festővé válik, a konstruktivizmus „rend­teremtő” irányzata lényegében túl van már nemcsak első kísér­letein, de legvégső lehetőségein is. Cézanne képépítő festészete fergeteges gyorsasággal fordul valami egészen másba, Malevics fehér alapon fekete négyzetébe, Memdrian absztrakt rendszerei­be A korai konstruktívok még társadalmi vonatkozásban is — mint a nevük is utal rá — való­ban építő szándékúak: azért egy­szerűsítik mértani alapformákra a látott dolgokat, azért ábrázol­ják gömbszerűen az almát, kúp­ként a poharat, s furcsa, logikus csont-izom vázként az embert, mert a mértani egyszerűségű tár­gyakból jól látható mértani ren­det akarnak építeni a képeken. Ez a képi rend szemben áll, tün­tet a környező világ számukra át­tekinthetetlen zsúfoltságával, a társadalom esztelen rendszerte­lenségével. Csakhogy Cézanne­­nál, korai követőinél (így a ma­gyar Kernstoknál és társainál) a rendszert sugalló kép még ábrá­zol, tele van élettel, mozgalmas­sággal, s rendje ellenére — sok­szor az alkotó szándéka, célja el­lenére — itt is, ott is belekerül a rendetlenség letagadhatatlan jele, a kettő összecsap, a kép a rend egyszerű ábrája helyett a rendért való küzdelem heves művészi ábrázolásává válik. Míg a későbbi követők iskoláján félreértve a kezdeményezést, elhiszik, hogy a rend, akármilyen elvont, mértani rend, önmagában megjelenítve elég a tiltakozáshoz, ezért nem a természeti látványt próbálják erős kompozícióba kényszeríteni, hanem a természettől elvonat­koztatott, kiagyalt rendet feste­nek — vonalak, síkidomok tisz­tán mértani sémáját — s így a kép, amelynek minden feszültsé­ge, minden élethez való köze megszűnik, kizárja magából a küzdelem látszatát is, szellemes matematikai képlet csupán, amelynek semmi köze a társada­lomhoz. Mindez a húszas évek végére világossá vált, s a pályáját akkor kezdő fiatal művésznek nem kellett mást tennie, mint a vázolt fejlődés valamelyik ered­ményét készen fölhasználni; jobb esetben a maga életművében vé­gigcsinálni kicsiben a fokozato­kat, s saját munkájával eljutni a végső absztrakt „tanulságig”, amelynél vagy kiköthet, vagy ki­ábrándultan hátat fordíthat. Barcsay egyik utat sem követ­te. Lépésről lépésre eljutott ugyan a korai, csaknem természetidéző ábrázolásoktól a nonfiguratív konstrukcióig, az absztrakt vég­állomást azonban nem tekintet­te se végső célnak, se értelmet­len tapasztalatnak. Annak ismer­te fel, ami­ eszköznek, a modern képkomponálás feltételének, s birtokában elindult visszafelé az úton. És útközben fölfedezte is­mét a már eddig is látott szépsé­geket , az emberi alak harmó­niáját, a szentendrei házak sű­rűjét, az erdélyi dombok torló­dását —, s meg is mutatta, most már a formai tudás biztonságá­val, tisztaságával. Ma már vilá­gosan felismerhető az az erő, amely erre kormányozta: a hu­mánum, az érzelmi gazdagság, a tragédiák és örömök feszítése, a líra nyugalma és a dráma mély­sége — egyszóval az emberi tel­jesség kifejezésének vágya, amely a tudatos elvontság ele­meivel lehetetlen. Ennyiben logi­kus, vagy nem logikus ez a pá­lya: a formális logika szerint meg kellett volna állnia a „tisz­ta” vonalak és négyszögek élet­től, érzelemtől mentes rend­szerénél (ilyenekről azonban csak elméletben beszélhetünk, Barcsay legelvontabb konstruk­ciói sem tudtak soha olyan mér­nökien érzelem nélküliek, hide­gen precízek lenni, mint a klasz­­szikus konstruktivistáké), a mű­vész azonban nem tudott, nem is akart lemondani a világról, s egy emberibb, művészibb logikát követve alkotta további műveit. Nem összefoglaló, retrospektív kiállítást látunk az Ernst Múzeumban, ezt a vázlatos pá­lyaképet mégis fel kellett idéz­nünk, mert az életmű e tenden­ciák irányította mozgása ma sem fejeződött be, s valószínűleg nem is fejeződik be. A két el­lentétes pólus — nevezzük most már nevén: a tudatos szerk­esz­­tőkészség és az érzelmi töltésű festőiség — ma is mozgásban tartja festészetét, vonzza hol az egyik, hol a másik irányba; az ismert és sokszor megtett utat tudatosan és követhetően járja be. Jól megfigyelhető a mostani kiállításon, hogyan közelít Bar­csay művészete a nyers logika, vagy a gyöngédség, az indulat fe­lé — anélkül, hogy az egyik erő hegemóniája teljesen megszüntet­hetné a másikat. Szemléletes példája lehet e nyugtalan változatosságnak az el­ső terem képciklusa. A Templom című kis mű színvilágával, első hangulati benyomásaival is töké­letes szentendrei költészet. Az aranybarna ég a megöregedett ikonok hatását kelti, rokon vele a tetők és árnyékok férfias, józan mélybarnája. A két árnyalat szán­tó impresszionista módon kelt hangulatot, ám az egész látvány tömör mértani formákká egysze­rűsödik. Így lesz egyszerre erős és derűs a kép, jól elegyítvén a gyöngédséget és a szilárd meg­­bontha­tatlanságot. Szemközt a Sárga kép című kompozíció, mint a címe is mutatja, egy fokkal ab­­sztraháltabb. A hasonló arany­sárga lap megőrzi a nyári han­gulatot, amelyen vörös gyűrűként izzik a nap, a főtéma azonban már általánosabb. A térhatású épületeket csak síkszerű ritmus jelzi, amelyben ugyan még köny­­nyű fölismerni a tornyok, orom­falak, féltetők formáit, de már nem keltenek illúziót. Az elvont­ság legfőbb eszköze talán, hogy az ég színe oldalt is, lent is ke­retezi az ábrázolást, elvész a reá­lis térhatás, s az eredmény, ha akarom városkép, ha akarom csak elvont közegben lebegő, vá­rosképből leszűrt ritmus. Innen nem nehéz eljutni a Sárgában zöld, sárga című képig, amely mintha már csak a mellette levő emléke lenne: a házak ritmusát felszívja a háttér, s a látványból nem marad más, mint finoman elmosódó vörös vonalak rendsze­re, valami meleg hangulat. Et az ábrázolást csak egy lég­í­tés választja el a színes négyszögek és körök elvont rit­musától, de ugyancsak egyetlen lépés tőle Barcsaynál az új lát­ványélmény, amellyel két terem­mel távolabb, egy újabb szent­endrei sorozatban valóban talál­kozunk is; abban a sorozatban, ahol az egész szentendrei festé­szet egyik legköltőibb művét lát­hatjuk, a sejtelmesen drámai és emberséggel teli, finoman monu­mentális Templom kereszttel cí­mű alkotást. Ez az örök kutatómunka, amely nemcsak a művésznek, de művé­szetünknek is hasznára válik, így és itt kapja meg értelmét. Akik ismerik Barcsay könyveit, ame­lyekből művészek, művészettör­ténészek tanulják a szakma leg­fontosabb fogásait, egyébként is méltányolják ezeket az alkotáso­kat. De ebben a sorozatban meg­érti őket a kiállítás minden né­zője, mert egyik mű magyaráz­za a másikat. Vajon magyarázza-e ez létü­ket is? A kísérletek eredmé­nyei lennének a Barcsay-élet­­mű legfőbb értékei társadalmi méretekben is? Ez sem lenne ke­vés, de az életmű jóval több en­nél. Legfőbb értéke az a már többször jellemzett, legyűrhetet­­len és ellenállhatatlan művészi erővel hirdetett humánum, amely eddig is megszabta a pálya kör­vonalait, gátat vet a végletes formai elvontságnak, és éppen a formai eredmények révén érvé­nyesül tökéletesen a szonettsze­rű kis szentendrei városképek gyöngéd-határozott lírájában, a tenyérnyi tájrajzokban, és a már többször méltatott, s most is­mét örvendetes módon kiállított mo­zaikok és mozaikkartonok monu­mentális szellemében. Ezekben a művekben feszül a legnagyobb erővé, erős emberséggé Barcsay művészetének két meghatározó­ja, a tudatosság és a költőiség. De Barcsay „legabsztraktabb” képe sem hasonlítható a lé­lek nélküli konstruktivista alko­tásokhoz, mindig forr bennük valami, színnel, mozgással, for­mával kifejezett indulat, érze­lem, s ez (az élő szervezettség, értelmes rend, ha nem süllyed gépiességbe, mindig az ember je­lenlétét mutatja) nem válik ma sem hideg konstrukcióvá. Rózsa Gyula Mozaik-vázlat (részlet). 9

Next