Népszabadság, 1967. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-01 / 127. szám

2 Londoni tudósítónk telefonjelentése: Közel-keleti vita a brit alsóházban Szerda délután a brit alsóház­ban rendkívüli vita kezdődött a közel-keleti válságról. A kor­mány álláspontját Brown kül­ügyminiszter, majd Wilson mi­niszterelnök fejtette ki, a kon­zervatív ellenzék részéről is a párt „nagyágyúi”, Heath és Hume szólaltak meg. A vitának különös jelentőséget adott az a tény, hogy Wilson csütörtökön­ utazik Kana­dába, majd Washingtonba, ahol Johnson elnökkel tárgyal a kö­zel-keleti helyzetről. Míg az angol sajtó és a tv egé­szen a legutóbbi napokig megle­hetősen hisztérikus hangnemben tálalta az eseményeket és kevés kivétellel félreérthetetlenül Iz­rael és az Egyesült Államok mel­lett foglalt állást, addig Brown szerdai nyiatkozata valamelyest mérsékeltebb, óvatosabb állás­pont látszatát keltette. Mindamel­lett a külügyminiszter élesen bírálta az ENSZ-békefenntartó erők kivonását és személy szerint­­ Thant főtitkárt. A külügyminiszter hangsúlyoz­ta Nagy-Britannia különleges ér­dekeltségét az Akabai-öböl nyitva tartásában. Mint a múlt héten Wilson, ő is megismételte, hogy a Tiran-szorost nemzetközi vízi út­nak kell minősíteni, annak lezá­rása „agresszív cselekedetnek” te­kintendő, s bejelentette, hogy Anglia más tengeri hatalmakkal együtt tanácskozásokat folytat a szabad hajózás biztosításának le­hetőségeiről. — A brit kormány — mondotta Brown — nem szándékszik kü­lönleges szerepet vállalni a jelen­legi válságban, noha természete­sen védelmezi a közel-keleti brit érdekeket. Az Egyesült Nemzetek­re hárul az elsőrendű felelősség a térség békéjének fenntartásáért — mondotta. Nyomatékosan hang­súlyozta Izrael létjogosultságát, kifejtve azokban, hogy Anglia nem kíván az arab országok vi­szályába belebonyolódni. „Nem szabad a mostani konfliktust úgy tekinteni, mint alkalmat a Nasszer­­ral való leszámolásra” — mon­dotta, hozzátéve, hogy személye­sen ismeri és tiszteli az EAK el­nökét. Igyekezve Nagy-Britannia állás­pontját, mint „pártatlant” feltün­tetni, Brown hangsúlyozta, hogy kormánya a békés megoldásokat keresi, s e célból főleg az ENSZ keretében különböző intézkedése­ket szándékszik javasolni, mint például az egyiptomi—izraeli ha­tár mentén összpontosított csapa­tok kölcsönös csökkentését, vala­miféle új ENSZ-haderő kiküldését a határ mindkét oldalára, vala­mint azt, hogy U Thant küldje el személyes képviselőjét a térségbe. Heath, a konzervatív ellenzék vezérszónoka a helyzet súlyossá­gát hangsúlyozta, bár alapjában nem bírálta a kormány politiká­ját, sőt helyeselte Wilson múlt heti nyilatkozatát, miszerint az angol kormány „ellenséges csele­kedetnek” tekintené­ a Titan-szo­­ros lezárását. A tory vezér a munkáspárti külügyminiszternél jóval éleseb­ben fogalmazott, figyelmeztetett Nasszer tekintélyének megerősö­désére. Felvetette ugyanakkor a nagyhatalmi tárgyalások kívá­natosságát, méghozzá oly módon, hogy azok ne cs­upán a közel­­keleti, hanem szélesebb probléma­kört is felöleljenek. A közel-keleti vita zárszónoka Wilson miniszterelnök volt, aki megismételte a külügyminiszteri expozé lényeges pontjait. Bebrits Anna Tanácskozások a Fehér Házban Washington külpolitikai nehézségeiről „Közös nyugati flottát" terveznek... (Tudósítónktól.) Johnson elnök, aki az „emléke­zés napja” amerikai ünnepet ar­ra használta ki, hogy a hét vé­gétől kezdve több napos pihenés­re texasi birtokára utazzon, visz­­szaérkezett Washingtonba, s szer­dán több tanácskozásra hívta ösz­­sze kormányának tagjait. Először minisztertanácsot tartottak a Fe­hér Házban, majd a teljes kor­mány megbeszélését követte a szűkebb kabinet, az úgynevezett „ötösfogat” , amelynek tagjai az elnökön kívül Bush külügymi­niszter, McNamara hadügymi­niszter, Rostom, Johnson külön­leges tanácsadója és Christian sajtótitkár­­ tárgyalásai. A ki­szivárgott hírek szerint mindkét tanácskozáson a vietnami háború problémái mellett a jelenlegi kö­zel-keleti helyzet volt az előtér­ben. Az amerikai fővárosban elter­jedt hírek szerint Johnson és kor­mányát elégedetlenséggel tölti el, hogy „diplomáciai fronton” az Egyesült Államok beavatkozási kísérletei a közel-keleti arab ál­lamok belügyeibe nem járnak si­kerrel. Hitelt érdemlő források szerint a kormányzat különösen azzal elégedetlen, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában az ameri­kai álláspont milyen gyenge tá­mogatásra talál. Ezért Washing­ton azt tervezi, hogy az eredeti elgondolásoknál jóval kisebb mértékben alkalmaz diplomáciai előkészítést, s „más utakon” kí­sérli meg az amerikai álláspont érvényesítését. Hogy mit értenek e „más utak” alatt, az sem titok az amerikai fővárosban: változat­lanul tartanak az erőfeszítések, hogy valamilyen közös nyugati flottát hozzanak létre elsősorban amerikai és angol hadihajókból, s ezek azután „kíséretül” szolgál­nának kereskedelmi hajók részé­re az Akabai-öböl elleni EAK- blokád áttörésére. A 6. amerikai flotta egységei, amelyek Kréta szigetétől délre éppen most „had­gyakorlatoznak”, a hírek szerint már csupán a Fehér Házból bár­melyik pillanatban elhangzandó „jeladásra” várnak, hogy meg­kezdjék akciójukat. Washington­ban azonban nem hiszik, hogy addig, amíg a „közös nyugati ha­diflotta” utolsó simításait nem teszik meg, sorra kerülhetne bár­miféle katonai akció a blokád át­törésére az Egyesült Államok ré­széről. Washington ugyanis vál­tozatlanul arra törekszik, hogy esetleg sorra kerülő közel-keleti intervenciójának a közös nyugati fellépés színezetét adja. A. I. A közel-keleti válság a francia parlamentben (Tudósítónk telefon­jelentése.) A francia nemzetgyűlésben ■zerda délután a centrista képvi­selők kormánynyilatkozatot és parlamenti vitát követeltek a fe­szültté vált közel-keleti helyzet­ről. Hangsúlyozzák: ha a kor­mány olyan álláspontot foglal el, amelyet nem akar nyilvános vi­tán tárgyalni, a házszabályok ér­telmében tartsanak zárt ülést minden nyilvánosság szigorú ki­zárásával. A centristák követelésének el­fogadásáról vagy elvetéséről rö­videsen döntenek. A francia kormány álláspont­ját éppen egy hete a De Gaulle elnöklete alatt megtartott minisz­tertanács ülésén a béke keresésé­ben határozta meg, és sem egyik fél mellett, sem ellene nem foglalt állást. Ez megfelel a jelenlegi francia külpolitika irányvonalá­nak, valamint az Izraellel fenn­tartott jó és a legutóbbi években az arab világgal lényegesen meg­javult kapcsolatok stabilizálásá­nak. Azóta semmiféle új tényt nem hoztak nyilvánosságra, amely jelezné e politika megvál­tozását. A hivatalos vonalon kívül két figyelemre méltó tén­y is magára vonja a külföldi újságírók fi­gyelmét. Az egyik, hogy a balol­dal — elsősorban a Francia Kom­munista Párt — sajtója kivételé­vel, amely a válság tárgyalásos megoldása mellett foglal állást, a francia jobboldali és reakciós propaganda egyaránt Izrael mel­letti szimpátiával tárgyalja — nemritkán meghamisítva vagy elhallgatva — a tényeket. Az ügy ilyen jellegű egyoldalú szemlé­letében furcsa módon — az ame­rikai vonal támogatása következ­tében — egyetértés alakult ki a centristáktól kezdve a De Gaulle elleni összeesküvés miatt körözött és politikai száműzetésben élő volt OAS-vezéren, Soustelle-en át a fasiszta és antiszemita Ti­­xier-Signalcourt-ig. Párizsban abban a kérdésben általában egyöntetűek a vélemé­nyek, hogy az arab egység várat­lan kialakulása az Egyesült Ál­lamok politikájának súlyos ku­darca, hiszen Washington a vál­ság kirobbantásánál az arab or­szágok széthúzását, az arab ki­rályságoknak az Egyesült Álla­mokkal való szolidaritását telje­sen bizonyosra vette. Kovács István NÉPSZABADSÁG 1967. június 1. csütörtök A RÓMAI CSÚCSTALÁLKOZÓ UTÁN Párizs elégedett az eredménnyel A francia lapok elégedettek a római közös piaci csúcsértekezlet eredményeivel. Az elégedettségre elsősorban az ad okot, hogy De Gaulle tábornoknak sikerült el­hárítania azt a követelést, hogy azonnali állásfoglalásra kerüljön sor Nagy-Britannia felvétele kér­désében, valamint az, hogy az újabb csúcstalálkozó és az azt megelőző külügyminiszteri érte­kezlet megtartásáról szóló meg­állapodás révén szerény lépést tettek a politikai együttműködés irányába. Az ellentét azonban a franciák és a többi közös piaci partner, különösen a hollandok álláspontja között mind a politi­kai unió, mind pedig Nagy-Bri­tannia felvétele kérdésében to­vábbra is megmaradt. A Combat szerint a csúcsérte­kezlet jobban végződött, mint azt Párizs várhatta. Nagy-Britannia ügye nem váltott ki olyan össze­csapást, mint amitől féltek. A megállapodás, hogy újabb csúcsértekezletet tartsanak, két­ségkívül De Gaulle tábornok sikere. Úgy látszik, a „hatokat” érzékenyen érintette a súlyos nemzetközi helyzet, és ezért szük­ségét érezték annak, hogy néze­teiket összehangolják. (MTI) Brandt: Bonn és Párizs ellentétes nézetet vall Anglia tagságáról A Rómából visszaérkezett Brandt külügyminiszter szerdán sajtóértekezletet tartott. A Közös Piac csúcsértekezletéről szólva bevezetőben cáfolta, hogy Bonn nem mondta meg véleményét Nagy-Britannia felvétele kérdésé­ben. Éppen az ellenkező az igaz­ság. Már amikor Kiesinger kan­cellár De Gaulle elnököt Párizs­ban meglátogatta, szó volt erről a kérdésről és akkor megállapí­tották, hogy Nagy-Britanniának a Közös Piacba való belépése egyike azoknak a kérdéseknek, amelyekben nincs megegyezés a francia és a nyugatnémet kor­mány között. Kiesinger Rómában is nyíltan megmondta, mivel vé­leménykülönbségek vannak eb­ben a kérdésben, szükség van nyílt, őszinte vitára. Brandt a Közös Piac tíz évéről megvont mérleg kapcsán negatí­vumként erőssítette, hogy a régeb­bi várakozással ellentétben nem történt automatikus belenövés a politikai integrációba, sőt a po­litikai integráció kérdése ma nem aktuális téma. Elmondotta, hogy megegyezés jött létre a Közös Piac, a Montanunió és az Euratom egyesüléséről. Ezentúl pél­dául a szénkérdést és az atom­energia-kérdést együttesen lehet kezelni. Jobban megoldható a nyugat-európai technológiai ku­tatás egyesítése is. Megegyeztek a külügyminiszterek — mondta Brandt — a Közös Piac jövendő­beli elnökének személyében is, a személy nevét azonban csak a jövő héten hozzák nyilvánosság­ra. (MTI) A lagoszi kormány szankciói az elszakadt Kelet-Nigéria ellen Gowon alezredes, a nigériai szö­vetségi kormány vezetője több gazdasági szankciót jelentett be az elszakadt kelet-nigériai tarto­mánnyal szemben. Betiltotta az oda irányuló külföldi tranzakció­kat, befagyasztotta a kelet-nigé­riai bankszámlákat és illegálisnak minősítette az ottani bankjegye­ket. Ojukwu alezredes, a kedden ki­kiáltott Biafrai Köztársaság veze­tője rádióbeszédet mondott és eb­ben kijelentette, hogy az új köz­társaság kész elfogadni a kihívást. Az Afrikai Egység Szervezeté­hez közelálló körökben a Biafrai Köztársaság kikiáltását tragédiá­nak tekintik és az afrikai kon­tinens egységére mért újabb csa­pásként értékelik — jelenti Ad­­disz Abebából az AFP. — E kö­rökben attól tartanak, hogy a ke­let-nigériai példa ragályos lesz, újabb országrészek fognak levál­ni a nigériai államszövetségről. A conakryi rádió a Biafrai Köztársaság kikiáltását kommen­tálva kifejezi aggodalmát, hogy a döntés polgárháborúhoz, a szövet­ségi állam hívei és a szakadárok közötti összeütközéshez vezethet. A kommentár élesen elítéli Ojuk­wu döntését. (MTI) Önelnökjelöltek előcsatározása Washingtoni tudósítónktól Dirksen, az USA szenátusa re­publikánus csoportjának vezető­je, akit tüdőgyulladással kezeltek egy washingtoni kórházban, az orvosok intelmei ellenére még felgyógyulása előtt a szenátusba rohant, hogy villámgyors sajtóér­tekezletet tartson. Az agg repub­likánus vezér nagy sietségét az magyarázta, hogy nyilvánosságra hoztak egy okmányt, amely fel­fedte a párton belüli nézeteltéré­seket arról, hogy mi legyen a re­publikánusok hivatalos pártprog­ramja a vietnami háború kérdé­sében az 1968-as elnökválasztási hadjáratban. A dokumentum, amelyet a köztársasági párt úgy­nevezett politikai bizottságának hivatalnokgárdája szerkesztett, rá befejezésének programjával , kapjon zöld utat a Fehér Házba. I Dicksen, aki a vietnami háború­­ kérdésében a köztársasági párti­­ „lojális ellenzék” szószólója, saj­tóértekezletén elhatárolta magát a­­ „rebellis” dokumentumtól, s új­ra Johnson eszkalációs politiká­jának támogatása mellett szállt síkra. Hasonlóképpen cselekedett több más republikánus honatya is, tudtul adva, hogy a köztársa­sági hivatalos pártvonal a vietna­­­­mi háború feltétlen támogatása, s ha egyáltalán bírálatról lehet szó, akkor csupán azért, hogy a­­ kormányzat nem eléggé gyorsan­­ terjeszti ki a háborút. E lázas republikánus ellentá­madás azonban nem leplezhette a tényt, hogy a lázadó dokumen­tum kidolgozására egyáltalán sor kerülhetett. Ez jól tükrözi, hogy az 1968-as elnökválasztási hadjá­rat előtt egy esztendővel elkese­­­­redett küzdelem folyik a köztár­sasági párton belül az egyes cso­portok, illetve az önelnökjelöl­­­­tek hívei között azért, hogy az ő nézeteiket fogadtassák el hivata­los pártvonalként 1968-ra. A köz­­társasági párti stratégák először megpróbálták a háború kérdését teljesen kikapcsolni ezekből az előcsatározásokból, amint azt az 1966-os kongresszusi választásokon tették. A jövő évi elnökválasztási kampányban is egyéb kérdésekben szerették vol­na megvívni a „csatát” a demok­rata párttal. Hamarosan azonban tapasztalniuk kellett, hogy idő­közben alapvető változás követke­zett be a közvélemény hangulatá­ban az Egyesült Államokban. Így történt,­ hogy például Romney michigani kormányzónak, akit az 1968-as elnökválasztás legesélye­sebb republikánus jelöltjeként tartottak számon, hosszú hóna­pok kitérő taktikázása után ál­lást kellett foglalnia a vietnami háború kérdésében. S amikor óvatosan megfogalmazott, de az eszkalációs politikát lényegében támogató nyilatkozatát a Fehér Ház örömmel üdvözölte, a közvé­lemény-kutatások jelezték, hogy Romney csillaga egyszeriben esni kezdett az amerikai belpolitika egén. Szerepet játszott persze eb­ben a michigani kormányzónak az úgynevezett ,,Goldwater-or­­szágban” megtett kísérleti körút­ja. A szélsőségesen jobboldali kö­zépnyugati és északnyugati ame­rikai államokban Romneyt meg­lehetősen hűvösen fogadta a re­publikánus vezetőség. Ezeken a vidékeken az ultrareakciós volt filmszínész Reagannek, Kalifor­nia republikánus kormányzójá­nak van sikere, de ő viszont Északon és Keleten nem talál tá­mogatásra. A legnagyobb dinamizmust a republikánusok táborában pilla­natnyilag Percy illinoisi szená­tor és hívei tanúsítják. Percy, aki üstökösként tűnt fel az amerikai politika égboltján, élesen támad­ja a Johnson-kormányzatot a vietnami háború eszkalációja miatt. „Liberálisnak” nevezett csoportja egyelőre ugyan kisebb- súlyosan elmarasztaló kritikával illeti Johnson elnök vietnami esz­­kalációs politikáját, s kétségbe vonja, hogy az Egyesült Államok­nak egyáltalán fűződnek-e érde­kei ehhez az ázsiai háborúhoz. Az okmány szerzői nyilvánvalóan az Egyesült Államokban növekvő háborúellenes hangulatot vették figyelembe, s azt szeretnék el­érni, hogy az 1968-as elnökvá­lasztási hadjáratban a republiká­nusok szakítsanak a vietnami há­ború támogatásának politikájá­val. Mint annak idején Eisen­­hower, aki a koreai háború befe­jezésének programjával szerezte meg az Egyesült Államok elnöki székét, úgy most arra töreked­nek, hogy az 1968-as republiká­nus elnökjelölt a vietnami hábo­ De Gaulle és Kiesinger a pápánál VI. Pál pápa szerdán fogadta De Gaulle-t. A francia államelnök ebben a minőségében első ízben tett hivatalos látogatást a római katolikus egyház jelenlegi felénél. Az AP értesülése szerint a pápa és De Gaulle az európai egység kérdéséről beszélgetett. A pápa magánkihallgatáson fo­gadta Kiesinger nyugatnémet kancellárt is. (MTI)

Next