Népszabadság, 1967. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-12 / 189. szám
NÉPSZABADSÁG 1967. augusztus 12. szombat MARY MCCARTHY: „Semmi sem lenne rosszabb a győzelemnél" A CIA Vietnamban A CIA és az Egyesült Államok értelmiségi csoportjai között fennálló azon összekötő vonalak, amelyekre röviddel ezelőtt derült fény, meglepő párhuzamra lelnek Vietnamiban — ez természetesen csak azok számára meglepő, akik nem vették észre a fölöttébb modern egyezést az intelligencia és „intelligence”, az intellektualitás és titkosszolgálat között. A CIA Dél-Vietnamban jó néhány „nem ortodox” kísérletet mozdított elő, nemcsak anyagilag és személyileg, hanem ama „zseniális szikra” álltat is, amely oly gyakran az őrültség jelzője. Ki akarná megszámlálni, hány Vietnamról szóló könyvet — korántsem csak rosszakat — szubvencionált a CIA, akár a szerző tudtával vagy anélkül. A CIA támogatja a Khmer-Serait, egy, a kambodzsai Szihamuk herceg ellen irányuló jobboldali radikális mozgalmat, különítményeket küld a határra, hogy Khmer-Seraiegységeket képezzenek ki. Saját légitársasággal rendelkezik, az Air Americával. Akárcsak otthon, az Egyesült Államokban, a CIA Vietnamiban is azzal dicsekszik, hogy katolikusabb a pápánál és buzgóbb a saigoni kormánynál. A CIA Vietnamban is vonzódik a különböző árnyalatú ex- és álbaloldaliakhoz és a radikális jobboldalhoz. A CIA emberei valósággal szeretik entellektüeljeiket és ennek nagyon is természetesek az okai. Először is: kiváló információs források, másodszor: a CIA önmagát egyedülálló mesterügyvelőnek, zseninek tartja, sőt a kormány költőjének, félreismert ihletének és törvényhozójának; végezetül a CIA (mint kollektíva) ahhoz az autodidaktához hasonlít, akinek sohasem futotta idejéből, hogy letegye doktorátusát, és annál inkább epekedik, hogy politikai elméleteik „motivált” hirdetőivel és szellemes excentrikusokkal „árnyalt” beszélgetéseket folytasson. Az ember Vietnamban sohasem tudja, vajon az, akivel beszélget, a CIA ügynöke-e vagy a „CIA-módi” gondolkodás valamely sajátságos teremtménye. Mi a helyzet például Corsom ezredessel, a tengerészgyalogos hadtestnek a Da Naing feletti hegyekben állomásozó egyik páncélos egysége parancsnokával, a „békéltető munka” egyik specialistájával? A chicagói egyetemen vizsgázott, egy floridai középiskolán tanított, valaha Kínában szolgált, 11 000 paraszt alkotja az „anyagot”, mellyel dolgozhat. Módszerét „empirikus kauzalitásnak” nevezi. Az ő fiatal tisztjei barkácsolták papírmaséból az ideális vietnami falu tarka szabványmodelljét (úgy hatott, mint egy karácsonyi jászol), melyet egy napon talán valóban felépítenek. Corsom ezredesnek mindig eszébe jut valami. Sertésólat konstruált a táj és éghajlat körülményeinek megfelelően; csapatkonyhája hulladékát sertéshizlalásba odaadja a parasztoknak. Egy mérnöktől tervet követelt egy malom számára, amely az ellenőrzése alatt álló területet liszttel láthatná el; a mérnök hipermodern berendezést rajzolt. „Dobja ezt el”, mondta az ezredes. „Próbáljon meg emlékezni arra, hogyan néztek ki a malmok, amikor még gyermek volt vagy inkább, amikor az apja még gyerek volt!” Az ezredes óvatos ember. Vetőmagot adott a parasztoknak, de mielőtt továbblépett volna falusi programja megvalósításában, megvárta, eladják-e a vetőmagot a feketepiacon. Nem adták el, tehát folytatta programját. Tréfás ember. Robbanótesteket dobott a vízbe, hogy bebizonyítsa a parasztoknak: a folyókban olyan nagy halak úsznak, amelyek nem férnek be kis hálókba. Parancsnoki állása talán nagy halászatának egy fotója függött, inkább saját, semmint mások örömére. „Remélem, nem akarja itt a kézigránátos halászatot bevezetni?” Nem, azt nem. Megmutatta, amit meg akart mutatni és a parasztoknak adta a zsákmányt, hogy a piacra vihessék a halakat, vegyenek az árából új, nagyobb hálókat , hogy a jövőben nagyobb halakat foghassanak. Cinikus ember. A profitéhséget tartja a produktív erőfeszítések egyedüli ösztönzőjének. A falumodell kellős közepébe, melyen tisztjei (mint a gyerekek karácsony előtt) szorgoskodtak, nagy bronzszínű dollárjelet festettek. Az ezredes harsányan nevetett, valóban — legalábbis ezt mondta — mintafalujában szobrot akar állítani a dollárnak: két méter magasat! Amikor végezetül nagyon megfontoltan bókot mondtam Corson ezredes tiszta őserdei kunyhójának békés idilljéről, az arcomba nézett és hangsúlyozottan, mint aki biztos akar lenni benne, hogy itt nem keletkezhet félreértés, mondotta: „Senkit sem engedek közreműködni a békéltető munkában, amíg nem volt kint, amíg nem élt.” Da Nang mögött, odafönt a hegyekben Corson ezredes istent és ördögöt játszott. Mint valami játékszert tartotta kezében ezt a kis Vietnam országot, teremtményeivel és bambuszkunyhóival együtt. Tipikus kísérlet arra, hogy a partizánokat saját fegyvereikkel, saját taktikájukkal verjék meg, a „tárt karok” programja, amely szemmel láthatóan a CIA bélyegét viseli magán. A titkosszolgálat ismételten különös hajlandóságot tanúsít az árulók iránt (akik, ha nem vásárolták meg őket, általában az értelmiséghez (tartoznak). Természetesen egyáltalán nem új dolog, hogy háborús időkben felhasználják az árulók szolgálatait, de régebben be kellett osonniuk az ostromlott városokba és titkon ki kellett nyitniuk a kapukat. Szükség volt rájuk, hogy kémkedjenek, hogy értesüléseket csempésszenek ki az ellenséges táborból, hogy egyenetlenséget hintsenek el a népben, ahogyan azt a második világháborúban a rádiópropaganda korszerű eszközével kísérelték meg. Az is igaz, hogy dezertőröknek olykor sikerült megrendíteniük a háború egyensúlyát még akkor is, ha egyszerűen hazaszaladtak — mint ma oly sok dél-vietnami kormánykatona — és tovább nem avatkoztak a harcokba. A hidegháború és azután a kubai válság tapasztalatai azonban fokozták az amerikaiak érdeklődését a „hitehagyott”, a „defector” használhatósága Iránt, hiszen (állítólag) politikailag tudatos emberré egyesíti az árulót és a dezertőrt. A különbség egy menekült, egy emigráns és egy „hitehagyott” között: menekültek és emigránsok nem tekintik státusukat hivatásnak. Egy bizonyos időszakban azt remélték az amerikaiak, hogy a dezertőrökből reguláris hadsereget — ezredesekkel, főemberekkel és az összes rendfokozatokkal — toborozhatnak (kétségtelenül a Disznó-öböl-zászlóalj mintájára szervezve). Ezáltal ismét „státust” kapnának a hitehagyottak. A terv azonban egyáltalán nem volt ínyére még Ky hadseregének sem. Az egyszerű sorkatona is inkább nemtetszéssel szemléli őket. Ez a meghibásodott „emberanyag” valóban furcsa és kevéssé szilárd fundamentum egy társadalom felépítéséhez. A cél: lehetőleg az egész Viet Kong dezertálása. Más megoldást a Viet Kong „integrálására” a vietnami életben még senki sem javasolt. A tárt karok programja lett az amerikai és a vietnami „békéltető” kampány tulajdonképpeni magva. A hivatalos becsvágy a lakosságnak sejtekben történő elszigetelése és „átnevelése”. A gyakorlatban azonban semmire sem mentek, megbuktak, s ez még szelíd kifejezés erre a csődre. (A riportsorozatot fordította: Péter Zsuzsa.) Egy „mintafalu”, úgy, ahogy a CIA szakemberei előbb terepasztalon megtervezték, majd a dzsungelben fel is építették. A légifelvétel jól mutatja az epiberketrecet... ... ahol a betereltek vagy meghallgatják és végrehajtják a CIA- ügynökök parancsait, vagy — mint oly sok hír bizonyítja — lerombolják kényszerlakhelyüket és harcolni mennek — életre, halálra. SIETSZ? Látom, nézed az órád. Jól van, nem fecsegek tovább másról. Tulajdonképpen kitalálhatnád, hogy miért akartam beszélni veled. Ne vágj ilyen talányos képet! Jobban ismersz te engem annál, hogy ne találtad volna ki azonnal, amikor bemondtam a nevem a telefonba. Nem ismerted már meg a hangom. Nem szemrehányásképpen mondom. Persze, sokan hívnak telefonon, én meg évek óta nem. Ne nyelj akkorát, mondd ki nyugodtan, csak akkor hívlak, ha segítség kell. Három éve nem hívlak. Nem mintha azóta nem húzták volna ki a tervből a beruházásunkat, nem halt volna meg dolgozónk, vagy nem kellett volna átszervezni valamit. Semmi se változott, csak én. Nem vagyok már az a dicső gyárigazgató, akinek a kilencedik élüzemjelvénynél lefestettél. Nem is tudom, mi van velem. Ezt ti jobban meg tudnátok fogalmazni. Én csak érzem. Valahogy kicsúszott a gyár vezetése a kezemből. Nem, nem voltam beteg, semmi se történt. Nem is mondott senki semmit, nem is figyelmeztettek semmire, csak kicsúszott. Fogalmam sincs, mikor kezdődött. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ülök az irodámban és nem keres senki. Közös városi vonalunk van a főmérnökkel és nálam is ég a lámpa, ha ő beszél. Mind gyakrabban égett nála a lámpa és mind kevesebbet beszéltem én. Egyszer kint voltam a titkárságon, csengett a telefon, és meghallottam az ipar KIÉ GVE igazgató hangját. Mondtam a titkárnőmnek, hogy kapcsolja be, és indultam a szobámba. Nem kapcsolta. Kiszóltam, mire mondta, hogy a nagyfőnök a főmérnököt kereste. Behívattam utána a főmérnököt, és kiderült, hogy a fejlesztési koncepcióról folytat tárgyalásokat a főnökkel, amiről én nem is tudok. Átaludtam. KESERVES FELÉBREDÉS VOLT, gondolhatod! A főmérnök ötölt-hatolt, nem beszélt nyíltan, összevesztünk. Hetekig kerülgettük egymást, aztán láttam, hogy ez rosszra vezet, behívattam és mondtam, hogy beszéljünk őszintén. Erre aztán megeredt a nyelve. Micsoda panaszáradat zúdult rám! Hogy én már nem törődöm semmivel, minden munkát rásózok és ő csinálná is, de hát közben még bele is szólok, háta mögött intézkedek, meg csupa ilyesmik. És hogy a fejlesztési elképzeléséről már vagy három éve szólt nekem, de én halogattam a döntést, s mert annyira szorongatta a szűk kapacitás, tudtom nélkül elkészítette a terveket, jóváhagyatta a minisztériumban és mindenkinek megmondta, hogy nekem ne szóljanak, mert én ellenzem. Már négy gép be is jött a gyárba, de elvetette őket a tűzoltószertárba, hogy csak akkor lássam meg, amikor már mind megérkezik és megkezdik a szerelést. Hát szóval ezért nem kerestelek három éve. Nem akartam már semmi olyat, amiért telefonálni kell. A főmérnöknek mások az eszközei. Valahogy úgy érzem magam, mint egy darab salaik. Kiégtem?! Néha úgy érzem, hogy nem. Azt hiszem, hogy tudnám még elölről kezdeni. Mennyi energia volt bennem, amikor idejöttem. A három telefon mindig egyszerre szólt, azt se tudtam, melyiket vegyem fel. Kerestek, intézkedést vártak, segítséget kértek. Gyárigazgatók, miniszterhelyetteseik akartak tőlem valamit, és én mindenkinek mindig eleget tettem. Ha dolgozó jött be bajával — nem egy közülük régi szaktársam —, előleget kért, elintéztem, de ha valami soron kívül kellett, megkértem az előleget kérőt, hogy most rajta a sor, verjen rá! Így lett tizenegy élüzemjelvényünk. Három éve semmi. A FŐMÉRNÖK még azt is kibökte, hogy akadályozom. Kiégett a szén, elhamvadt a lángja, és útban van a salak? Nem tetszik a hasonlat? Tán szépítsem? Még az is eszembe szokott jutni, hogy kiírják a gyárkapura: „Salak ingyen elvihető!” Csak ne legyen útban, és ne kelljen fizetni a szállítást. Tulajdonképpen régen kezdődött ez, mint ahogy a salak is sokáig pislákol még, mielőtt teljesen kialszik, kihűl. Csak egy ideig ment a verkli. Talán akkor kezdődött, amikor nem mondtam semmit a főmérnök koncepciójára. Miért nem mondtam? Nem hallottam meg. Bedugult a fülem az újra. Amikor idejöttem, kerestem az újat. Élvezettel vetettem magamat a munkába. Ne nevess fel, de mindig ez jut eszembe, ha iskolából tanítás után kirajzó gyerekeket látok. Én is „kirajzót- Víz a „nyíri sivatag" alatt A Magyar Földrajzi Társaság kutatói kiterjedt vizsgálatot folytattak Szabolcs-Szatmár megye sivatagszerű tájain , a nyírségi homokbuckák között és a beregi táj legkeletibb zónájában; az örökké szomjas vidék lakossága és mezőgazdasági üzemei számára kerestek vizet. A munka meglepő eredménynyel járt: Nyírtass, Újfehértó, Kállósemjén és Tarpa határában alig 200 méter mély fúrásokkal nagy mennyiségű — mind emberi fogyasztásra, mind pedig öntözésre kitűnően alkalmas —vízre bukkantak. A vizet a már ismert csőkutas rendszerrel hozzák majd felszínre. A környék lakossága, amelynek 80 százaléka mindeddig nem jutott megfelelő ivóvízhez, anyagilag is hozzájárul a kútrendszer kialakításához. Orosz és szovjet drámák bemutatói októberben Október 16-án Osztrovszkij Vihar című darabjának Thália színházbeli bemutatójával kezdődik Budapesten az orosz és szovjet drámák hete. Következő nap a Vígszínházban lesz premier: színpadra kerül Gorkij A nap fiai című színpadi műve. Az eseménysorozatból a Pesti Színház Az őrült naplója című Gogol-darab, a József Attila Színház pedig az Úton című Rozov-dráma bemutatójával veszi ki részét. Az ünnepi héten Mindenkinek, mindenkinek címmel a forradalom költészetéből mutat be összeállítást az Irodalmi Színpad. Badacsony a leglátogatottabb balatoni kirándulóhely Az idegenforgalmi szervek kimutatása szerint a Balaton-part üdülőinek, kirándulóinak többsége legalább egy napot Badacsonyban tölt; a népszerű kirándulóhely forgalma júliusban elérte a négyszázezer főt. Sok különjáratú hajó indul ide Fonyódról, Siófokról, Balatonfüredről, Földvárról és Keszthelyről is. Különösen nagy a forgalom a fürdésre alkalmatlan napokon. Ilyenkor reggeltől estig legalább 20 ezer turista fordul meg Badacsonyban, amely a jelek szerint az idén idegenforgalmi rekordot ér el