Népszabadság, 1967. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-12 / 189. szám

NÉPSZABADSÁG 1967. augusztus 12. szombat MARY MCCARTHY: „Semmi sem lenne rosszabb a győzelemnél" A CIA Vietnamban A CI­A és az Egyesült Államok értelmiségi csoportjai között fenn­álló azon összekötő vonalak, ame­lyekre röviddel ezelőtt derült fény, meglepő párhuzamra lelnek Vietnamiban — ez természetesen csak azok számára meglepő, akik nem vették észre a fölöttébb mo­dern egyezést az intelligencia és „intelligence”, az in­tellektualitás és titkosszolgálat között. A CIA Dél-Vietnamban jó né­hány „nem ortodox” kísérletet mozdított elő, nemcsak anyagilag és személyileg, hanem ama „zse­niális szikra” álltat is, amely oly gyakran az őrültség jelzője. Ki akarná megszámlálni, hány Viet­namról szóló könyvet — koránt­sem csak rosszakat — szubven­cionált a CIA, akár a szerző tud­tával vagy anélkül. A CIA támo­gatja a Khmer-Serait, egy, a kambodzsai Szihamuk herceg el­len irányuló jobboldali radikális mozgalmat, különítményeket küld a határra, hogy Khm­er-Serai­­egységeket képezzenek ki. Saját légitársasággal rendelkezik, az Air Americával. Akárcsak otthon, az Egyesült Államokban, a CIA Vietnamiban is azzal dicsekszik, hogy katoli­­kusabb a pápá­nál és buzgóbb a saigoni kormánynál. A CIA Viet­namban is vonzódik a különböző árnyalatú ex- és álbaloldaliakhoz és a radikális jobboldalhoz. A CIA emberei valósággal szeretik entellektüeljeiket és ennek nagyon is természetesek az okai. Először is: kiváló információs források, másodszor: a CIA ön­magát egyedülálló mesterügyvelő­­nek, zseninek tartja, sőt a kor­mány költőjének, félreismert ihle­tének és törvényhozójának; vége­zetül a CIA (mint kollektíva) ah­hoz az autodidaktához hasonlít, akinek sohasem futotta idejéből, hogy letegye doktorátusát, és an­nál inkább epekedik, hogy politi­kai elméleteik „motivált” hirde­tőivel és szellemes excentrikusok­kal „árnyalt” beszélgetéseket folytasson. Az ember Vietnamban sohasem tudja, vajon az, akivel beszélget, a CIA ügynöke-e vagy a „CIA-módi” gondolkodás vala­mely sajátságos teremtménye. Mi a helyzet például Corsom ez­redessel, a tengerészgyalogos had­testnek a Da Naing feletti hegyek­ben állomásozó egyik páncélos egysége parancsnokával, a „bé­kéltető munka” egyik specialistá­jával? A chicagói egyetemen vizs­­­gázott, egy floridai középiskolán tanított, valaha Kínában szolgált, 11 000 paraszt alkotja az „anya­got”, mellyel dolgozhat. Módsze­rét „empirikus kauzalitásnak” nevezi. Az ő fiatal tisztjei barká­csolták papírmaséból az ideális vietnami falu tarka szabvány­­modelljét (úgy hatott, mint egy karácsonyi jászol), melyet egy na­pon talán valóban felépítenek. Corsom ezredesnek mindig eszé­be jut valami. Sertésólat konst­ruált a táj és éghajlat körül­mé­nyeinek megfelelően; csapat­­konyhája hulladékát sertéshizla­lásb­a odaadja a parasztoknak. Egy mérnöktől tervet követelt egy malom számára, amely az ellen­őrzése alatt álló területet liszttel láthatná el; a mérnök hipermo­dern berendezést rajzolt. „Dobja ezt el”, mondta az ezredes. „Pró­báljon meg emlékezni arra, ho­gyan néztek ki a malmok, amikor még gyermek volt vagy inkább, amikor az apja még gyerek volt!” Az ezredes óvatos ember. Vető­magot adott a parasztoknak, de mielőtt továbblépett volna falusi programja megvalósításában, megvárta, eladják-e a vetőmagot a feketepiacon. Nem adták el, te­hát folytatta programját. Tréfás ember. Robbanótesteket dobott a vízbe, hogy bebizonyítsa a pa­rasztoknak: a folyókban olyan nagy halak úsznak, amelyek nem férnek be kis hálókba. Parancs­noki állása talán nagy halásza­tának egy fotója függött, inkább saját, semmint mások örömére. „Remélem, nem akarja itt a kézigránátos halászatot bevezet­ni?” Nem, azt nem. Megmutatta, amit meg akart mutatni és a pa­rasztoknak adta a zsákmányt, hogy a piacra vihessék a halakat, vegyenek az árából új, nagyobb hálókat , hogy a jövőben na­gyobb halakat foghassanak. Cinikus ember. A profitéhsé­get tartja a produktív erőfeszíté­sek egyedüli ösztönzőjének. A falumodell kellős közepébe, me­lyen tisztjei (mint a gyerekek karácsony előtt) szorgoskodtak, nagy bronzszínű dollárjelet fes­tettek. Az ezredes harsányan ne­vetett, valóban — legalábbis ezt mondta — mintafalujában szob­rot akar állítani a dollárnak: két méter magasat! Amikor végezetül nagyon meg­fontoltan bókot mondtam Corson ezredes tiszta őserdei kunyhójá­nak békés idilljéről, az arcomba nézett és hangsúlyozottan, mint aki biztos akar lenni benne, hogy itt nem keletkezhet félreértés, mondotta: „Senkit sem engedek közreműködni a békéltető mun­kában, amíg nem volt kint, amíg nem élt.” Da Nang mögött, odafönt a he­gyekben Corson ezredes istent és ördögöt játszott. Mint valami já­tékszert tartotta kezében ezt a kis Vietnam országot, teremtmé­nyeivel és bambuszkunyhóival együtt. Tipikus kísérlet arra, hogy a partizánokat saját fegyvereikkel, saját taktikájukkal verjék meg, a „tárt karok” programja, amely szemmel láthatóan a CIA bélye­gét viseli magán. A titkosszolgá­lat ismételten különös hajlandó­ságot tanúsít az árulók iránt (akik, ha nem vásárolták meg őket, általában az értelmiséghez (tartoznak). Természetesen egyál­talán nem új dolog, hogy hábo­rús időkben felhasználják az áru­lók szolgálatait, de régebben be kellett osonniuk az ostromlott vá­rosokba és titkon ki kellett nyit­niuk a kapukat. Szükség volt rájuk, hogy kémkedjenek, hogy értesüléseket csempésszenek ki az ellenséges táborból, hogy egye­netlenséget hintsenek el a nép­ben, ahogyan azt a második vi­lágháborúban a rádiópropaganda korszerű eszközével kísérelték meg. Az is igaz, hogy dezertőröknek olykor sikerült megrendíteniük a háború egyensúlyát még akkor is, ha egyszerűen hazaszaladtak — mint ma oly sok dél-vietnami kormánykatona — és tovább nem avatkoztak a harcokba. A hideg­háború és azután a kubai válság tapasztalatai azonban fokozták az amerikaiak érdeklődését a „hite­­hagyott”, a „defector” használha­tósága Iránt, hiszen (állítólag) po­litikailag tudatos emberré egye­síti az árulót és a dezertőrt. A különbség egy menekült, egy emigráns és egy „hitehagyott” kö­zött: menekültek és emigránsok nem tekintik státusukat hivatás­nak. Egy bizonyos időszakban azt remélték az amerikaiak, hogy a dezertőrökből reguláris hadsere­get — ezredesekkel, főemberek­kel és az összes rendfokozatokkal — toborozhatnak (kétségtelenül a Disznó-öböl-zászlóalj mintájára szervezve). Ezáltal ismét „stá­tust” kapnának a hitehagyottak. A terv azonban egyáltalán nem volt ínyére még Ky hadseregének sem. Az­ egyszerű sorkatona is in­kább nemtetszéssel szemléli őket. Ez a meghibásodott „ember­anyag” valóban furcsa és kevéssé szilárd fundamentum egy társa­dalom felépítéséhez. A cél: lehetőleg az egész Viet Kong dezertálása. Más megoldást a Viet Kong „integrálására” a vietnami életben még senki sem javasolt. A tárt karok programja lett az amerikai és a vietnami „békéltető” kampány tulajdon­képpeni magva. A hivatalos becs­vágy a lakosságnak sejtekben történő elszigetelése és „átneve­­lése”. A gyakorlatban azonban sem­mire sem mentek, megbuktak, s ez még szelíd kifejezés erre a csődre. (A riportsorozatot fordította: Péter Zsuzsa.) Egy „mintafalu”, úgy, ahogy a CIA szakemberei előbb terepaszta­lon megtervezték, majd a dzsungelben fel is építették. A légifel­­vétel jól mutatja az epiberketrecet... ... ahol a betereltek vagy meghallgatják és végrehajtják a CIA- ügynökök parancsait, vagy — mint oly sok hír bizonyítja — le­rombolják kényszerlakhelyüket és harcolni mennek — életre, halálra. SIETSZ? Látom, nézed az órád. Jól van, nem fecsegek tovább másról. Tulajdon­képpen kitalál­hatnád, hogy miért akartam be­szélni veled. Ne vágj ilyen talá­nyos képet! Jobban ismersz te engem annál, hogy ne találtad volna ki azonnal, amikor bemond­­tam a nevem a telefon­ba. Nem ismerted már meg a hangom. Nem szemrehányásképpen mon­dom. Persze, sokan hívnak tele­fonon, én meg évek óta nem. Ne nyelj akkorát, mondd ki nyugod­tan, csak akkor hívlak, ha segít­ség kell. Három éve nem hívlak. Nem mintha azóta nem húzták volna ki a tervből a beruházásun­kat, nem hal­t volna meg dolgo­zónk, vagy n­em kellett volna át­szervezni valamit. Semmi se vál­tozott, csak­ én. Nem vagyok már az a dicső gyárigazgató, akinek a kilencedik élüzemjelvénynél le­festettél. Nem is tudom, mi van velem. Ezt ti jobban meg tudnátok fo­galmazni. Én csak érzem. Vala­hogy kicsúszott a gyár vezetése a kezemből. Nem, nem voltam beteg, semmi se történt. Nem is mondott senki semmit, nem is fi­gyelmeztettek semmire, csak ki­csúszott. Fogalmam sincs, mikor kezdődött. Egyszer csak azt vet­tem észre, hogy ülök az irodám­ban és nem keres senki. Közös városi vonalunk van a főmérnök­kel és nálam is ég a lámpa, ha ő beszél. Mind gyakrabban égett nála a lámpa és mind kevesebbet beszéltem én. Egyszer kint vol­tam a titkárságon, csengett a te­lefon, és meghallottam az ipar­ KIÉ G­VE igazgató hangját. Mondtam a tit­kárnőmnek, hogy kapcsolja be, és indultam a szobámba. Nem kap­csolta. Kiszóltam, mire mondta, hogy a nagyfőnök a főmérnököt kereste. Behívattam utána a fő­mérnököt, és kiderült, hogy a fej­lesztési koncepcióról folytat tár­gyalásokat a főnökkel, amiről én nem is tudok. Átaludtam. KESERVES FELÉBREDÉS VOLT, gondolhatod! A főmérnök ötölt-hatolt, nem beszélt nyíltan, összevesztünk. Hetekig kerülget­tük egymást, aztán láttam, hogy ez rosszra vezet, behívattam és mondtam, hogy beszéljünk őszin­tén. Erre aztán megeredt a nyel­ve. Micsoda panaszáradat zúdult rám! Hogy én már nem törődöm semmivel, minden munkát rásó­zok és ő csinálná is, de hát köz­ben még bele is szólok, háta mö­gött intézkedek, meg csupa ilyes­mik. És hogy a fejlesztési elkép­zeléséről már vagy három éve szólt nekem, de én halogattam a döntést, s mert annyira szoron­gatta a szűk kapacitás, tudtom nélkül elkészítette a terveket, jó­váhagyatta a minisztériumban és mindenkinek megmondta, hogy nekem ne szóljanak, mert én el­lenzem. Már négy gép be is jött a gyárba, de el­vetette őket a tűz­­oltószertárba, hogy csak akkor lássam meg, amikor már mind megérkezik és megkezdik a szere­lést. Hát szóval ezért nem kerestelek három éve. Nem akartam már semmi olyat, amiért telefonálni kell. A főmérnöknek mások az eszközei. Valahogy úgy érzem magam, mint egy darab salaik. Ki­égtem?! Néha úgy érzem, hogy nem. Azt hiszem, hogy tudnám még elölről kezdeni. Mennyi ener­gia volt bennem, amikor idejöt­tem. A három telefon mindig egyszerre szólt, azt se tudtam, melyiket vegyem fel. Kerestek, intézkedést vártak, segítséget kér­tek. Gyárigazgatók, miniszterhe­lyetteseik akartak tőlem valamit, és én mindenkinek mindig eleget tettem. Ha dolgozó jött be bajá­val — nem egy közülük régi szak­társam —, előleget kért, elintéz­tem, de ha valami soron kívül kellett, megkértem az előleget ké­rőt, hogy most rajta a sor, verjen rá! Így lett tizenegy élüzemjelvé­­nyün­k. Három éve semmi. A FŐMÉRNÖK még azt is ki­bökte, hogy akadályozom. Kiégett a szén, elhamvadt a lángja, és út­ban van a salak? Nem tetszik a hasonlat? Tán szépítsem? Még az is eszembe szokott jutni, hogy ki­írják a gyárkapura: „Salak ingyen elvihető!” Csak ne legyen útban, és ne kelljen fizetni a szállítást. Tulajdon­képpen régen kezdő­dött ez, mint ahogy a salak is so­káig pislákol még, mielőtt telje­sen kialszik, kihűl. Csak egy ideig ment a verkli. Talán akkor kezdő­dött, amikor nem mondtam sem­mit a főmérnök koncepciójára. Miért nem mondtam? Nem hal­lottam meg. Bedugult a fülem az újra. Amikor idejöttem, kerestem az újat. Élvezettel vetettem ma­gamat a munkába. Ne nevess fel, de mindig ez jut eszembe, ha is­kolából tanítás után kirajzó gye­rekeket látok. Én is „kirajzót- Víz a „nyíri sivatag" alatt A Magyar Földrajzi Társaság kutatói kiterjedt vizsgálatot foly­tattak Szabolcs-Szatmár megye sivatagszerű tájain , a nyírségi homokbuckák között és a bere­gi táj legkeletibb zónájában; az örökké szomjas vidék lakossága és mezőgazdasági üzemei számá­ra kerestek vizet. A munka meglepő eredmény­nyel járt: Nyírtass, Újfehértó, Kállósemjén és Tarpa határában alig 200 méter mély fúrásokkal nagy mennyiségű — mind embe­ri fogyasztásra, mind pedig ön­tözésre kitűnően alkalmas —víz­re bukkantak. A vizet a már is­mert csőkutas rendszerrel hozzák majd felszínre. A környék lakos­sága, amelynek 80 százaléka mindeddig nem jutott megfelelő ivóvízhez, anyagilag is hozzájá­rul a kútrendszer kialakításához. Orosz és szovjet drámák bemutatói októberben Október 16-án Osztrovszkij Vi­har című darabjának Thália szín­házbeli bemutatójával kezdődik Budapesten az orosz és szovjet drámák hete. Következő nap a Vígszínházban lesz premier: szín­padra kerül Gorkij A nap fiai című színpadi műve. Az ese­ménysorozatból a Pesti Színház Az őrült naplója című Gogol-da­­rab, a József Attila Színház pe­dig az Úton című Rozov-dráma bemutatójával veszi ki részét. Az ünnepi héten Mindenkinek, min­denkinek címmel a forradalom költészetéből mutat be összeállí­tást az Irodalmi Színpad. Badacsony a leglátogatottabb balatoni kirándulóhely Az idegenforgalmi szervek ki­mutatása szerint a Balaton-part üdülőinek, kirándulóinak több­sége legalább egy napot Bada­csonyban tölt; a népszerű kirán­dulóhely forgalma júliusban el­érte a négyszázezer főt. Sok kü­lönjáratú hajó indul ide Fonyód­ról, Siófokról, Balatonfüredről, Földvárról és Keszthelyről is. Különösen nagy a forgalom a fürdésre alkalmatlan napokon. Ilyenkor reggeltől estig legalább 20 ezer turista fordul meg Ba­dacsonyban, amely a jelek sze­rint az idén idegenforgalmi re­kordot ér el

Next