Népszabadság, 1967. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-09 / 186. szám

1967. augusztus 9. szerda NÉPSZABADSÁG NEVELÉSRŐL A nevelésben nincs szünidő A nyár csak részben a pihenés ideje, legalább ugyanakkora szerep jut benne a tervezésnek is. A tanár a jövő tanév felada­tain gondolkodik, a szülők a nyá­ri tapasztalatok alapján elhatá­rozásokat tesznek, miben, hol fog­nak változtatni nevelésük eddigi gyakorlatában. Ezután szigorúbb leszek — mondja az édesapa. Többször ellenőrzöm, hogy elké­szült-e leckéivel — fogadja az édesanya. Tervez a gyermek is. „No, jövőre jobban megnyomom" — ígérgeti. A szándékokkal tehát nincs hiba, az eredmény viszont igen gyakran nincs összehangban velük. Hányszor hangzik el egy­­egy családban: tőlem csak jót láthatott, én igazán jót akartam neki! A keserű csalódás fogalma­zódik meg ezekben a mondatok­ban: szándékom ellenére rossz lett az eredmény. Ahhoz, hogy ezt az ellentmon­dást feloldhassuk, figyelembe kell vennünk, hogy a nevelésben há­rom tényező játssza a leglényege­sebb szerepet: a cél, az eszköz és a feltétel. Ha egy elhatározás, alapjában helyes szándék nem ve­zet a kívánt eredményhez, vala­hol e három tényező közül kell a hibát megkeresnünk. Lehet, hogy már a célt hibásan jelöltük meg, mert a kitűzött cél csak a mi cé­lunk volt, és nem találkozott az érdekeltnek, fiúnknak, lányunk­nak a tetszésével. A pályaválasz­tásban gyakori jelenség, hogy a szülők választanak, a gyereknek pedig semmi kedve sincs hozzá, hogy az adott pályán töltse éle­tét. S előfordulhat ugyanez az élet más vonatkozásaiban is. Gyakoribb azonban, hogy a hi­bát az eszközök megválasztásá­ban követik el a szülők. Minthogy a szándék rendszerint egyéni, egyéniek a megvalósítására tö­rekvő eszközök is. Egyéni az édes­apa, az édesanya, sőt a nagyszü­lők és a gyerek nevelésében több­kevesebb szerepet játszó rokonok részéről is. A gyerekek nevelésé­ben talán a leggyakoribb hiba, hogy ezek az egyéni eszközök a legritkábban alkotnak pedagó­giaiig egységet. Az apa szigorú, mert véleménye szerint csak a szi­gor vezet célhoz. Az anya elnéző, mert szerinte szeretettel többet lehet mindennél elérni. A nagy­szülők szeretnék magukhoz édes­getni az unokákat, ezért néha bi­zony olyanokat is megengednek nekik, aminek helyességében már maguk sincsenek meggyőződve. A papa büszke, hogy önálló a fia, a mama féltékenyen lesi minden lé­pését. Ki merne arra vállalkozni, hogy a sokszínű élet teljességét csokorba gyűjtse ebből a szem­pontból? De ki vállalkozna arra is, hogy eldöntse, vajon közülük kinek adjon — alapvonásaiban — igazat? Reménytelen vállalkozás lenne, hiszen esetről esetre kelle­ne a tetteket és motívumait ele­mezni! Egy azonban biztos! Kü­­lön-külön mindegyik út vezetett volna valahova, együtt azonban csak zűrzavart idézhettek elő! A nyári tervezéskor éppen ezért nem árt arra is gondol­ni, hogy a szándékok kifejezése még semmi. Családi körben be­szélgetni kel az eszközök, a kö­vetelményrendszer összehangolá­sáról is. Arról, hogy amit az apa tilt, a mama se­­engedje meg, még akkor sem, ha szubjektíve úgy véli: ebben az apának nincs igaza. Ilyenkor nem elégtétel, ha egy idő múlva felkiálthatunk, mégis nekem volt igazam! A lát­szólagos igazolás ugyanis tévedé­sen nyugszik. Az eredményt nem az édesapa vagy az édesanya ön­magában téves nézete hozta lét­re, hanem a kettőjük közti nézet­­eltérés, amelynek pillanatnyi ha­szonélvezője, majd következmé­nyeinek viselője­­ a gyerek. De beszélnünk kell arról is, hányszor követünk el hibát esz­mények rombolása és hamis illú­ziók táplálása révén. Eszmények illúziók a nevelés eszközrendsze­rében fontos szerepet játszhatnak. De semmi esetre sem akkor, ha a család egyik tagja letorkolja a másikat. Ha például az apa arra inti gyermekét: tanulj fiam, mert kellő pontot kell szerezned a fel­vételhez. A mama pedig közbe­szól: jobb lenne, ha szólnál a gye­rek érdekében X. Y.-nak!... A nyári szünidőben sok ve­szélyt hordoz magában a gyere­kek felfokozott szórakozási igé­nye. Nem helyes, ha­­ azon a cí­men, hogy most szünidő van, hadd szórakozzék a gyerek — már egy-egy 15—16 éves fiatal is he­tenként két-három alkalommal vesz részt nem éppen olcsó nyil­vános szórakozásokon. Nem he­lyes, ha erre a célra, hol a papá­tól, hol a mamától kér 10—20 fo­rintot, még kevésbé helyes azon­ban, ha egyikük tiltakozik ellene, másikuk pedig titokban odaadja neki a pénzt. A könnyű élet illú­zióját legjobban a munka nélkül biztosított szórakozások táplál­hatják ifjúságunkban. Meggyőződésem, hogy a nevelés igen sok szempontból a helyes reagálások művészete. Ez két vo­natkozásban is érdekes mind­annyiunk számára. Egyrészt fel kell ismernünk, hogy egy adott pillanatban miképp értékeljük gyermekeink megnyilvánulásait: reagálásunk a tettes harmóniá­ban legyen! Néha legjobb, ha dol­gokat észrevétlenül hagyunk. Máskor, ha azonnal szigorral csa­punk le. Ismét máskor néhány megértő szó a legcélravezetőbb eszköz. Mindig hiba azonban, ha ágyú­val lövöldözünk verebekre, ha kis hibára túl harsány a fel­háborodásunk, s jelenetet rende­zünk olyan esetben, amikor sú­lyát semmiképp sem érezheti a gyerek. Másrészről viszont ez kö­veteli meg tőlünk, hogy gyere­keink minél alaposabb megisme­résére törekedjünk. Erre a nyári szünidő különböző alkalmi, meg­hitt együttlétei, kirándulásai kedvező lehetőségeket teremtenek. No persze, csak akkor, ha nem feledkezünk meg róla! Kétségte­len ugyanis, hogy gyerekeinkben azonos megnyilvánulásaink kü­lönböző visszhangot keltenek. Az egyiknél az erélyes szó, a szigor vezet célhoz, a másikban ugyan­ez ellenállást, dacot vált ki. Az egyik szereti, ha mindent meg­magyarázunk neki, a másik két­ségbeesve menekül „prédiká­cióink” elől. Azt mondtuk, három tényező játszik fontos szerepet a nevelés­ben : a cél, az eszköz és a feltétel. Ha az eszközök között nyomaté­kosan hangsúlyozzuk a nevelés­ben szerepet igénylők összehan­goltságát, a feltételek között sem árt, ha egy-egy személy harmó­niáját igényeljük. Ne csodálkoz­zék az eredménytelenségen az, aki önmagával sincs összhangban, s naponta mást mond ugyanarról, vagy aszerint változtatja gondo­latait, hogy kivel beszél. Ezért a nyári szünidőben újabb nevelési feladatként áll előttünk önma­gunk megismerése, saját egyéni­ségünk tisztázása. Ha Makarenko szerint minden nevelés előbb­­utóbb önneveléssé változik, akkor a tétel másik oldalaként minden nevelői hatás feltétele, milyen mértékben támaszkodik önneve­lésre. A gyerek nem szobrot akar bennünk látni, de igényli, hogy mi magunk cselekedjük mindazt, amit követelünk tőle. Még csaknem egy hónap választ el minket a tanév megkezdé­sétől. Szünidő van. A nevelésben azonban nem ismerhetünk szüne­teket. Tervezésünkkel, eszközeink összehangolásával és szünidei tet­teinkkel most is építjük vagy romboljuk az utat, amely ahhoz a célunkhoz vezet, hogy gyerme­keink nevelésében szándékaink és eredményeink egybeessenek vagy legalább megközelítsék egy­mást. Dr. Kerékgyártó Imre vezető felügyelő, Budapest A hetvenéves Fábry Zoltán kitüntetése kedden Antonín Novotny köz­­társasági elnök megbízásából Vasil Bilak Szlovákia Kommunis­ta Pártja elnökségének tagja és a külügyi bizottság titkára, Kassa melletti otthonában átnyújtotta Fábry Zoltánnak, a csehszlovákiai magyar irodalom legjelentősebb képviselőjének a Munkaérdem­rend kitüntetést. A magas elismerést Fábry Zol­tán egész élete művéért, a forra­dalmi és antifasiszta mozgalom­ban kifejtett tevékenységéért kapta, 70. születésnapja alkalmá­ból. Külföldön vendégszerepel a Fővárosi Operettszínház Külföldi vendégszereplésre in­dultak kedden a Fővárosi Ope­rettszínház autóbuszai a Nagy­mező utcából: vendégjátékuk első állomása a Trieszt. Kálmán Imre Csárdáskirálynő és Marica grófnő című operettjét mutatja be a tár­sulat, a San Giusto szabadtéri színpadon. Ezután részt vesznek a hagyományos ljubljanai nemzet­közi zenei fesztiválon, és kétszer lépnek közönség elé Opatijátban. Hazatérve, a 120 tagú társulat szeptember 14-én kezdi meg az évadot (MTI) KULTURÁLIS HÍREK BUDAPEST ÚJ SZÍNHÁZA, a Pesti Színház, Weingarten A nyár című színműve után José Triana kubai író Gyilkosok éjsza­kája című drámáját mutatja be, amelyik díjat nyert a latin-ame­rikai színházi fesztiválon.­­Üt­­MEZŐKÖVESDEN SZOMBA­TON NYÍLIK MEG az ötödik Kis­­jankó Bori emlékverseny alkal­mából az elmúlt négy év országos pályázatainak díjazott munkáit bemutató kiállítás. A MÉNFŐCSANAKON TAVASZ­­SZAL kezdődtek meg az időszá­mítás előtti III. és II. századiból származó kelta sírok feltárása. Az ásatások első szakasza most befe­jeződött. ^ ELHUNYT VLAGYIMIR GELF­­REJH PROFESSZOR, a szovjet építészeti iskola egyik megalapí­tója. Nevéhez fűződik a Szmolnij oszlopcsarnoka, a moszkvai Le­­nin-könyvtár és a szovjet kül­ügyminisztérium épülete, vala­mint több moszkvai metróállomás tervezése. ÁPItILY LAJOS I 1887—1967 Kassák Lajos is Füst Milán után a nagy nemzedék, az élő irodalmi múlt megint szegényebb lett: Áprily Lajos is itthagyott bennünket. Tízezrek ismerőse volt, szinte személyes ismerőse azoknak is, akik talán sohasem látták szikár alakját, világra, em­berekre, fiatalabb és idősebb pá­lyatársakra, tanítványokra és ol­vasókra mindig annyi szeretet­tel, figyelemmel néző tekintetét. Míves mester volt a szó leg­nemesebb értelmében, „aurifa­­ber”, aranymíves, mint szellemi ősének vallott ötvös őse, mestere a hamis hang nélkül zengő for­mának, a makulátlanul tökéle­tesre munkált soroknak, a za­vartalanul zenélő rímeknek, a pontos képeknek, a hibátlanul végleges fogalmazásnak. Költészete nem a zenekarok vi­harzásával szólt, hanem a magá­nos havasi fuvolaszó megrendí­tő tisztaságával. Áttetsző és üdí­tő, mint az annyiszor megénekelt hegyi patakok, s váratlan mély­ségeket villantó, mint a rejtett tengerszemek. Haláláig nem szű­nő megrendült áhítattal bolyon­gott a természetben, otthonosan hajolt a világ apró dolgai fölé, személyes ismerősei voltak a cin­kék, pirókok, gyurgyalagok, „a rumlánggal égő őszi kikericsek”, a „napos gyepen fehér fénnyel vakító vászon”, a változó évsza­kok újra és újra visszatérő, s mindig új fénnyel ragyogó ké­pei. Az ember ősi megindultságát érezte és énekelte a vigasztaló szépség láttán A jelenségekben „élet-halál üzekedő játékait" cso­dálta, lírája legszebb darabjaiban „mélyebb titkok felé ásott”, meg­érezte és meg tudta éreztetni „a végtelenség fenyves­ illatát". Si­került neki a költészet ősi va­rázslata: a változóban megragad­ni az állandót, azt a pillanatot, amikor „a ragadozó idő áll, mint az ölyv a levegőben”. Költői életműve egy fél évszá­zadnál is nagyobb időt ível át, és ha sokszorosan átszűrve, átlénye­­gítve is, a viharos korszak ott sejlik szemérmes fájdalmában, hangfogós jajszavában: „A jeb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, sötét heggé simult minden da­lon” — vallja egyik versében. Az alkotómunka megszállottja volt, úgyszólván az utolsó pil­lanatig dolgozott, mihelyt kita­vaszodott, ment ki kedves viseg­rádi házába, hogy új titkokat ta­nuljon, új szépségekről valljon. Késő öregkorában még egyszer gazdagon kivirágzott lírája egy tartalmas élet mélységeivel ra­gyog. Nemcsak lírai életművet ha­gyott maga után: a nagy műfor­dítók közé tartozott, ő alkotta meg a felülmúlhatatlan magyar Anyegint, a magyar Turgenye- Vet, a világirodalom számtalan remeke szól az ő szavával. Meg­mért, meglátott minden szót, so­sem lankadt el a tökéletes meg­oldásért való küzdelemben. Meg­­indultan emlékezünk füsttelenül lobogó szellemére, szerény, me­leg emberségére, tisztaságára. Lator László Újdonságok a kiskőrösi Petőfi-házban Tizenötezer látogatót fogadott már az idén Kiskőrösön Petőfi Sándor nyitott kéményű, nádfe­­deles szülőháza, amelyben 1385 óta vezetnek rendszeresen ven­dégkönyvet. Eddig 31 vaskos könyv lapjai teltek meg a Petőfi­­tisztelők aláírásával. Évente átla­gosan 22 000—23 000-en lépik át a ház küszöbét. Sokan hosszú be­jegyzésekkel adnak hangot a köl­tő iránt érzett csodálatuknak. A Petőfi-ház egyébként újdon­ságokkal is gyarapodott. Ide ke­rült a költő első szobra, Gerendai Lajos helybeli kőfara­g­ómest­er munkája 1861-ből. A mellszobor eddig a község egyik közterét dí­szítette. A költő kéziratai és mű­vei mellett helyezték el — máso­latban — a pápai református kol­légium anyakönyvének azt a lap­ját, amelyre Petőfi saját kezűleg vezette rá személyi adatait, egye­bek között azt is, hogy Kiskőrö­sön született. GONDOLATOK A STESPERNYŐI HOZT­ A TÁNCDALFESZTIVÁL izgal­mait már mások bőségesen ecse­telték, így a televíziós esemény Lessing: Minna von Barnhelm című vígjátékának a filmváltoza­ta volt. Pontosabban: Minna von Ram­­helm helyett írjunk magyarul Ramhelmi Minnát. Vígjáték he­lyett középfajú színművet, de még így is zavarban vagyunk, mi­ként határozzuk meg Lessing mű­vének filmszalagra vett előadá­sért: filmnek nem film, tv-drámá­­nak sem felel meg, leginkább akkor járunk közel a műfajhoz, ha azt mondjuk, hogy Ludwig Cremer a nyugatnémet televízió számára egy stúdióban felvett színházi elő­adást állított össze nem sok ötlet­tel, még kevesebb beleérzőké­pességgel és stílusérzékkel, s Johanna von Kocziannal, a bájos, de unalmas színésznővel a cím­szerepben. Gotthold Ephraim Lessing (1729— 1781) papnak készült, majd or­vosnak. Berlinben megismerke­dett és barátságot kötött Voltaire­­val. Nagy Frigyes elfranciásodott kultúrájú udvarának­­legnagyobb tekintélyével. Majd összekülön­bözvén a nagy franciával, ellen­ségekké váltak. A felvilágosodás nagy francia gondolkodója nem volt rest, és „telibefúrta” Lessin­­get Nagy Frigyesnél. Több éves létbizonytalanság és nyomor kö­vetkezett. Néhány évig a hambur­gi színháznál vállalt anyagilag kevéssé, de világirodalmi hírnév tekintetében jól jövedelmező ál­lást. Lessing kritikai működése megszabadította a német dráma­­irodalmat a francia hatástól. Meg­tagadta az arisztotelészi hármas­egységet és helyébe Shakespeare drámáit állította példaképül. Tu­lajdonképpen Diderot követője volt, aki a polgári dráma elmé­leti alapjait rakta le, elméletben is, gyakorlatban is nagyobb si­kerrel, mint Diderot. Négy drá­mája (az angol hatásra íródott és angol környezetben játszódó Miss Sara Sampson, vígjátéka: a Barn­­helmi Minna, tragédiája: az Emí­lia Galotti és a Bölcs Náthán), a német felvilágosodás nagyszerű drámai kifejezői, a polgári drá­ma korszakjelölő alkotásai. A kritikus és esztéta Lessing drámáira is a mindent átvilágító ész a jellemző. Drámái nem any­­nyira költőiek, mint amennyire szilárd a konstrukciójuk. Ke­vesebb bennük a líra, mint a ki­­számítottság. Hűvös, de tökéletes darabok, amelyeket itt-ott még manapság is színpadra szoktak vinni, többnyire sikerrel. Az utol­só két évtized legtöbbet játszott német klasszikus színműve éppen a Barnhelmi Minna, amelynek olykor bohózatlan kusza cselek­ményében sok vidámságot ugyan már nem látunk, mégis, az egyik legnépszerűbb és legtöbbször mű­sorra tűzött német dráma mind­két Németországban. Az érdeklő­dés és a siker oka abban rej­lik­, hogy a darab a hétéves háború szörnyűségei után játszódik a kis fejedelemségekre szakított Német­országban. Egy bájos és szeretetre méltó szász leány — a címszerep­lő — keresd a háborút kiszolgált szívszerelmét, a porosz Tellheim őrnagyot, ak­i nemes szívű, gőgös, makacs, méltóságteljes és önér­zetes. A kritikus is csak leküzdhetet­len unalmat érzett a kötelező is­kolai olvasmányok szemléltető stí­lusában megrendezett tv-film né­zése közben. Az sem nyújtott semmi élvezetet, ha abban a kis évődésben, ami­­Minna és a hol­land Riccaut között zajlik le — a kisasszony Franciaországban be­szél ugyan franciául, d­e itt, Po­roszországban csak az anyanyel­vén hajlandó —, az elfranciáso­dott XVIII. századi német szellem elleni lázadást fedezhetjük fel, azt, amit a magyar vígjáték tör­ténetében Bessenyeitől Csokonain és Kisfaludyn át ismerhetünk. Szombat estére azonban már ez a figura sem volt a nemzeti füg­getlenség és nemzeti nyelv ko­mikai szószólója csupán Theo Lingennek adott alkalmat egy franciamajmoló pojáca mulatsá­gos megformálására. Lingen volt a fogadóst játszó Bum Krüger mellett az előadás zavartalan szí­nészi teljesítményt nyújtó szerep­lője. (Tegyük hozzá, hogy a ma­gyar szinkron, az amúgy is élvez­hetetlent még élvezhetetlenebbé tette.) M. G. P. f

Next