Népszabadság, 1967. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-06 / 210. szám

lí­S7. szeptember 6. szerda NÉPSZABADSÁG Tizennégy festő, szobrász és grafikus kiállítása Veszprémben A Veszprémi Vegyipari Egye­tem impozáns előcsarnoká­ban újabban gyakran rendeznek képzőművészeti kiállításokat. En­nek nemcsak a színhely építészeti alkalmassága az oka. Sokkal in­kább az egyetemi fiatalok érdek­lődése; e tárlatoknak ők a legelső — s talán a legkritikusabb — lá­togatói. Aki itt kiállít, annak min­denekelőtt velük kell — mondjuk így — „szembenéznie”. A most kiállító tizennégy festő, szobrász és grafikus sem véletlenül válasz­totta a tárlat színhelyéül a veszp­rémi egyetem auláját; vállalko­zásuknak egyik legfontosabb cél­ja, hogy az ifjúság érdeklődését felkeltse. A tizennégy művész — Csohány Kálmán, Gacs Gábor, Kiss István, Kiss Sándor, Konfár Gyula, Ples­ni­ky Károly, Raszter Károly, Reich Károly, Ridovics László, Sarkantyú Simon, Stettner Béla, Tar István, Vati József és Zala Tibor — mostani kiállítását egy közös gondolat hozta létre: a szo­cializmus eszméit vállalva, a kor­szerű realizmus keresésének igé­nyével akarnak hatni a közönség­re. Nyilvánvaló, ez sem formai, sem tartalmi azonosságot, sőt ha­sonlóságot sem jelent; a szándék közös és az eszme. Művek és műfajok széles ská­láját vonultatják fel a kiállításon. Festmények, grafikák, szobrok, gobelinek. Egy-egy művész hat— nyolc munkával is szerepel. Ezek már — legalábbis vázlatos — ké­pet adnak jelenlegi tevékenységé­ről, törekvéseiről és eredményei­ről. A látogató igen sok kellemes benyomást, néhány alkotás láttán pedig maradandó élményt szerez­het. Konfár Gyula színes, lobogó olajkompozíciója, a Nyár, Cso­hány Kálmán szellemes rézkarcai, Reich Károly kitűnő illusztrációi Zelk Zoltán verseihez, Zala Tibor erőteljes Mementó-sorozata, Stett­ner Béla Vietnam című monotí­­piái, Sarkantyú Simon pannó­­terve, Kiss Sándor, Kiss István szobrai — hogy csak futólagosan említsünk meg néhány művet — erősségei a tárlatnak. Gyakoriak a politikai témák; főleg a grafi­kák között találunk olyanokat, amelyeknek ihletéi koraink politi­kai problémái — a háborúk ke­gyetlen élménye, Hirosima, Viet­nam. A kiállításnak általános jel­lemzője a valóság felmutatásának igénye; öncélú játék, sápadt szé­­pelgés itt nem látható, minden mű mond valamit. A veszprémi kiállítás a kilen­cedik műcsarnokbeli bemutatójá­nak „kibővített” megismétlődése. Nemes cél, szép szándék hozta hozta össze a tizennégy művész kollektív kiállítását, a szocialista képzőművészeti kultúra szolgála­ta. Művészi eredményeik értéke­sek. A kiállításnak sikere van; a vendégkönyv sok száz látogató őszinte elismeréséről tanúskodik. Tamás István Tar István: Parasztkofa. Indiai vendégek az írószövetségben Indiai író-nyelvész előadása hangzik el csütörtök délután 5 órakor a Magyar Írók Szövetségé­ben. V. N. Misra, az Alkotó for­dítás és újjáalkotás sokat vitatott témájáról beszél a műfordítói szakosztály kerekasz­tal-konferen­ciáján. A tanácskozás részvevőinek az elnöklő Rákos Sándor egy másik indiai vendéget is bemutat, Am­­rita Pritam költőnőit, aki — csak­úgy, mint Misra — a magyar—in­diai kulturális csereprogram alapján egy hétig Budapesten tartózkodik. JÓ SZÁNDÉK ÉS NAIVITÁS. Vitathatná-e valaki az Üvegfal című film jó szándékát, humanis­ta szemléletét, lelkes hevületét, hogy egy alapvető emberi jog — a háborítatlan létezés — mellett áll ki, perbe fogva emiatt nem­csak az amerikai társadalmat, az USA alkotmányát, de még az ENSZ-et is? Aligha. Mégsem hi­szem, hogy a film — figyelembe véve az eltérő ízléseket, igénye­ket is — bárkire maradandó ha­tással lett volna, bárkiben feléb­resztette volna a hőssel való szo­lidaritás, az azonosulás élményét. Ahhoz túlságosan naiv. Naiv a technikai, a mesterségbeli részé­ben, ahogy véletleneken és való­színűtlenségeken át bukdácsol. Emiatt úgy tetszik, hogy Peter tragédiája elkerülhető lett volna, ha mentőtanúja időben telefonál vagy ha a végkifejlett előtt vala­ki egyszerűen elkiáltja magát, ne rohanjon a vesztébe, már min­den rendben van. Ami történik a képernyőn, ebben a felépítésben, ebben a fogalmazásban nem szük­ségszerű. És akkor rájövünk, hogy a megírás, a megvalósítás naiv ügyetlensége a probléma naiv felvetésének, felületes kezelésé­nek függvénye. És eszünkbe jut Louis Daquin nálunk is nagy sikerrel játszott filmje (Az isten után az első), amely lényegében ugyanezzel a témával foglalko­zik, de sokkal elmélyültebben, „keményebben”, vitatható moz­zanatai ellenére is a társadalmi általánosítás szintjén mutatva be Amerika „humánus” segítőkész­­ségét. Az a film valóságos izgal­mat nyújtott, az Üvegfal csak művit. BAUDELAIRE MEG­IDÉZÉSE: A száz éve halott halhatatlan köl­tő — amint azt Somlyó György a kamera előtt jól követhető, a szót nem szaporító bevezetőjében elhangzott — nagyon sokat adott a modern költészetnek. A műsor­ban elhangzott versek és prózai költemények pedig igazolták an­nak a másik megállapításnak az igazságát, hogy Baudelaire ma­gyar nyelvű megszólaltatása köt­­tői műfordításunk remekei közé tartozik. A művek tolmácsolói gondoskodtak róla, hogy ez a ke­vésbé avatott néző előtt is nyil­vánvalóvá váljék. Latinovits: eljátssza a dialógust, úgy, hogy nem vált hangot — hi­szen a költő önmagával beszél­get. Kemény, keserű tagadása megragadó, sajátos révültségben oldódik, szinte elszakad a föld­től a tisztaságot, a fényt jelentő felhők felé emelkedve. Básti: ap­ró szünetek, arcrezdülések, meg­­megrebbenő tekintet, fokozódó áhítat és töprengés, mint aki ab­ban a pillanatban szívja magá­ba a szépségét és az értelmét, amit mond és vallomásként adja át nekünk. Gábor Miklós: egy démoni látomás könyörtelensége. A szinte kéjes önsanyargatás, a pillanatnyi boldogságérzés tu­datos bemocskítása, szétrombolá­­sa mögött döbbenetesen érzékel­teti a múlandóság felett érzett kétségbeesést. Az első és az utol­só sor között szemlátomást meg­öregszik. Három előadói csúcs­teljesítmény — de a többiek is képességeik javát adták. A vers­kedvelő öröme tán még gyarapo­dott volna, ha egy-egy költemény között van egy kis szünet, felszí­vódási, ocsúdási lehetőség. A szü­netet esetleg ki lehetne tölteni képekkel, életrajzi utalásokkal, mert ezt a költőt (mint annyi mást) nem lehet „egyhuzamban” sem olvasni, sem hallgatni. HÉT KRAJCÁR. Egy másik, bennünket még közelebbről érin­tő évforduló alkalmat adott rá, hogy novellairodalmunk (és álta­lában irodalmunk) egyik kimagas­ló értékét, a Hét krajcárt ismét „viszontlássuk”, illetőleg viszont­halljuk a képernyőn. Általában ellene vagyok a kényelmességre valló, túlságosan kézenfekvő megoldásoknak és ezen az alapon nehezményezhetném, hogy a szer­kesztők megint a Hét krajcárt vették elő és nem valami mást (mintha suttyomban azt szug­­gerálnák, hogy Móricz Zsigmond­­nak a Hét krajcárra kívül egyéb, rövid, pódiumra való remeke nincs). De ezúttal fejet hajtok, ki­vált Horváth Teri miatt. Varga Éva rendező egy puritán, ám igen szuggesztív díszlet keretébe he­lyezte őt (néhány egyszerű, szinte a múlt félhomályába süp­pedő szegényes falusi bútorda­rab elé) és a színésznő elmond­ta, vagyis — ahogy ő szokta — elmesélte és újra végigélte saját gyermekkori élményét. Nem a tények igazsága ez, a művészeté. Az átlényegülésé. A tempó kezdeti lassúsága csakis azért nem zavar, mert egy rég­múlt esemény felidézésének fo­lyamatává válik, amint az emlék nehézkesen kászálódik ki a töb­biek közül, de aztán testet kap, életre kél, nekilendül. Utána már csupa mosoly és szorongás. Sajnos majdnem sikerült elron­tani a hatást azzal, hogy Hor­váth Terit túl közelről fényké­pezték és mozgékony játékát nem követte a kamera, bántóan sok­szor „kiesett” a képből. A SZABÁLYOS riportok­tól — sosem tagadtam — csön­desen borzadok. Mindig kelle­metlenül viszolygó érzés fog el, valahányszor gyerek az interjú-­­alany és megkérdezik tőle a jól ismert hangsúllyal: Na, milyen volt a bizonyítvány? Meg, ugye, lesz még jobb is? Az „áldozat” ez­úttal a Bellé és Sébastien című filmsorozat főhősének magyar hangját megszólaltató talpra­esett és jó humorérzékű kisfiú volt. A riporternő ama szelíd (nem túlzottan komoly) fenyege­tésére, hogy ha nem javítja ki közepes osztályzatát jóra vagy még inkább jelesre, a filmrende­zők meg fogják gondolni, foglal­koztassák-e, fogadkozás helyett őszintén — és elismerésre méltó önismerettel — vágta rá: „akkor biztos, hogy nem játszom többet filmen ... mert, hogy én — je­les?” örvendetes tanulság: a tv spontaneitása olykor lehetővé te­szi, hogy a szabványt valaki vá­ratlanul felborítsa és egy üdítő pillanatot szerezzen akkor, ami­kor nem is várja az rajba. Hegedűs Tibor GONDOLAKIK A DOBPERNYŐK ELŐTT Filmművészet születik Vietnamban A VÖLGYBEN, a néhány ház­ból álló játékutca felett tarka füst kavarog. Ezt a füstöt nem az ellenség bombái okozták, bár — amint a közelben elhelyezett, ég­nek szegezett légvédelmi géppus­kák jelzik — számítanak itt ilyes­mire is. Ez a füst azonban békés termé­szetű: egy készülő vietnami já­tékfilm fontos eleme. A filmgyár igazgatója — eredeti hivatása sze­rint költő és irodalomtörténész — poétához illő szavakkal ma­gyarázza el a Füst című film al­kotóinak elképzelését: „Sokféle lehet a füst: lehet gyilkos, fojtó, de lehet líraian le­begő, avagy oltalmazóan gomoly­­gó, amely néhány percre eltakar­ja a háború borzalmait, vagy el­fedi az ellenség elől a konspiráló hazafiakat.. Abból a néhány jelenetből, amit a Martini- és coca-cola-reklá­­mokkal tarkított díszletek között ezen a délutánon forgattak, nehéz lenne a leendő film egészére kö­vetkeztetni, annyit azonban meg­érthettem, hogy igazi művészeket, hozzáértő filmeseket látok dol­gozni, akik ehhez a lírai hangvé­telű, Dél-Vietnamban játszódó történethez lázasan kutatják a képi kifejezés megfelelő eszkö­zeit. Itt mindenki fiatal, a rendező mindössze 26 éves, s a színészek közül többen is este iskolapadban ülnek: az ide telepített filmmű­vészeti főiskola gyalulatlan desz­kákból ácsolt padjaiba, hogy a háborús körülmények között gyorsított évfolyamon szerezzék meg diplom­ájukat. A munka technikai feltételei igen keservesek. A 40 fok feletti párás melegben a nyersanyag azonnal tönkremegy, ha egy kicsit állni hagyják a gépben. Bent, a fák között lapuló, szalmafedeles „műteremben” alig van szellőzés, és kevés a világítóberendezés. Még nagyobb baj, hogy kevés a nyersanyag, legfeljebb kétszer vehetnek fel egy-egy jelenetet. Úgy segítenek magukon, hogy üres gépet pergetnek addig, amíg a rendező nincs megelégedve a je­lenettel: a szereplők négyszer-öt­­ször is pergő gép előtt játszanak, s nem tudják, mikor készül va­lójában felvétel. Tízpercenként száraz törülkö­zőkkel óvatosan felitatják a szí­nészek festékes arcáról a veríté­ket. A rendező, a dramaturgok az éjszakák nagy részét vitával és íróasztalmunkával töltik, hogy az­után hajnali 5-kor ismét talpon legyenek, mert ezek az enyhébb reggeli órák a legértékesebbek. Elképesztő a munkabírásuk. A háború előtt egy-két filmet ké­szítettek el egy év alatt. Az első háborús évben viszont hatot. Ami a háború előtt készült, jóformán csak kísérlet volt. Amit most csi­nálnak, az már filmgyártás. Ezen az isten háta mögötti he­lyen, a légvédelmi fegyverek ár­nyékában, az elképzelhető leg­mostohább körülmények között megszületik és kifejlődik Vietnam nemzeti filmművészete. ESTE A MŰTEREMBEN leve­títették legnagyobb büszkeségü­ket, a Nguyen Van Troit. Ennek a hazafiságból és szerelmi lírából ötvözött történetnek a hősét az egész világ ismeri. Troi, a 19 éves saigoni fiú fel akart robbantani egy hidat, amelyen a dél-vietnami szemleútján tartózkodó McNama­­ra amerikai hadügyminiszternek kellett volna áthaladnia. Az ak­ciót azonban leleplezték, Troit el­fogták, megkínozták, majd bíró­ság elé állították, de a halálos ítéletet az ügy nagy nemzet­közi visszhangja miatt sokáig nem merték végrehajtani. (Emlé­kezetes, hogy a venezuelai parti­zánok egy ideig túszként fogva tartottak egy amerikai alezredest Troi életének védelmében.) Mind­ezt javarészt Troi 17 éves felesé­gének a reakcióiban ábrázolják, így szinte többet látunk a fiatal­ember magatartásának a hatásá­ból, mint magából a hősből, aki végül is mártírhalálával az ellen­állás egyik jelképévé magaszto­sul. Nemes irodalmi nyersanyagból, Tran Dinh Van dél-vietnami író Ahogy ő él című kisregényéből készült a film. A szerző Saigontól hét kilométernyire lakott, s a tör­ténet élő szereplőinek legtöbbjét, köztük a még csaknem gyermek asszonyt személyesen ismerte. Nem sokkal azután, hogy a kéz­iratot északra juttatta, egy nem­zetközi írókonferenciára utazva, maga is elhagyta Dél-Vietnamot, és a VDK-ban telepedett le. Vele sajnos nem sikerült talál­koznom — éppen Kubában ven­dégeskedett —, de megismertem a film sok más alkotóját. Troi és felesége megszemélyesítői a ba­lettiskolából kerültek a filmhez — innen a finom, artisztikus mozgá­suk —, s jelenleg a főiskola hall­gatói. Bai Dinh Hao rendezőnek ez volt az első filmje, de egy „öreg” társrendezővel, a 38 éves Cu Thai Boával dolgozott együtt. Nekem a filmből legjobban Luu Xuan Thu operatőr munkája tet­szett. Például az, hogy Troi meg­­kínzatásának jelenetét kitűnően feloldotta a mozgó kamerával, amikor is a gyötrelmesen natura­listának induló képsort felélénkí­tette a földön fetrengő fiú pers­pektívájából felvett, imbolygó mennyezetképekkel. A Nguyen Van Troi magán vi­seli a fiatal vietnami filmgyártás kezdetlegességeit is, de legértéke­sebb vonását is, nevezetesen azt, hogy keresi és igen sokszor sze­rencsésen meg is találja ■a művé­szi kifejezés sajátosan vietnami, önálló eszközeit. Sajnos azonban, ez a film is, miként a többi já­tékfilmjük, a mostoha technikai körülményekkel folytatott küzde­lemben született és ennek jegyeit sem titkolhatja. Nem mentes az útkereséssel járó stílustörésektől sem. Eredményei azonban elég je­lentősek ahhoz, hogy ösztönzést adjanak az alkotóknak további, még bátrabb útkereséshez. próbálkozó-vállalkozó bátorságban nincs is hiány. Lát­tam egy még nem véglegesen ösz­­szevágott rövidfilmet, amelyben egyetlen hivatásos színész sem szerepel, valahogy úgy készült, mint az első neorealista alkotá­sok, csak éppen veszélyesebb kö­rülmények között: a rendező és az operatőr elkísért egy teherau­tót, amely füzeteket vitt a Than Hoa-i iskolás gyerekeknek. A cí­me: Hőstett. Arról szól, hogy a gépkocsivezető bátorsága, az em­berek megértése és segítőkészsége révén a szállítmány a zsúfolt fo­lyami átkelőhelyeken keresztül, a bombatámadások megpróbáltatá­sai közepette végül is a tanév megnyitása előtt megérkezik ren­deltetési helyére. Kis remekmű­nek ígérkezik a maga nemében. És a vágószoba asztalán egy másik izgalmas vállalkozásból is több száz méter fekszik már. Hív a tenger az ideiglenes címe. A té­mája nem egészen újszerű: két hajóst ábrázol, az erőset és a gyengét, a tenger és a haza ügyé­nek bátor emberét, aki úgy hal meg, hogy halálával a másikat, a gyengét, az erősek közé emeli. Ami már látható belőle, az vi­szont jó rendezői és valósággal mesteri operatőri munka. Nagy­szerűen érzékelik a felvevőgéppel a tengert, és leforgattak egy légi­támadást a tornyosuló hullámok között imbolygó halászhajó ellen — ez, azt hiszem, páratlanul jól sikerült. S ezeket a felvételeket állandó életveszélyben, valósággal a 7. amerikai flotta ágyúinak a tor­kában készítették. Hallgatnak-e a múzsák, amikor a fegyverek szólnak? Vietnamban nem hallgatnak, csak éppen ke­ményebb, katonásabb a hangjuk, mint a háború előtt volt. A harci zajban felnövő vietnami filmmű­vészet mégsem fordít hátat a lá­­gyabb színeknek, szereti és tisz­teli a szerelmet, megtalálja a ba­nánligetek és a dús rizsföldek lí­ráját is, s talán éppen ez a vonás teszi oly hitelessé hazafias páto­szát, harcos, szocialista hitvallá­sát. Mert hőseit a nézők igazi hősöknek, maguk közül való pél­daképeknek érzik, akik éppen úgy gondolkodnak, szeretnek, gyűlöl­nek, tűrnek és küzdenek, mint ők. Amikor Hanoiban leszáll az est, a mozik környéke a legforgalma­sabb. Sorban állnak a jegyekért, s az előadás alatt annyira együtt éreznek azzal, amit látnak, hogy sokszor tapsolnak, u­jjonganak. Egy-egy vietnami film hónapokig is műsoron marad, a Troiról szóló filmet már ötödször is visszahoz­ta a közönség rokonszenve a mo­zivászonra. Különösen a fiatalság rajong a hazai filmekért. Pedig hányszor szétzavarják a légitáma­dások az elővételi pénztárak előtt sorban álló tömeget! „Hogyan bírják ezt az ember­­feletti munkát?” — kérdezte őszinte együttérzéssel egy francia kollégám a 40 fokos melegben a levegőtlen filmgyári pajtában ve­rejtékező művészeket. Egy rendező — tréfának szánta, de bizonyára komolyan gondolta — így válaszolt: ..Ha ráérek, moziba megyek — közönséget nézni.” Szabó L. István 7

Next