Népszabadság, 1967. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-06 / 210. szám
líS7. szeptember 6. szerda NÉPSZABADSÁG Tizennégy festő, szobrász és grafikus kiállítása Veszprémben A Veszprémi Vegyipari Egyetem impozáns előcsarnokában újabban gyakran rendeznek képzőművészeti kiállításokat. Ennek nemcsak a színhely építészeti alkalmassága az oka. Sokkal inkább az egyetemi fiatalok érdeklődése; e tárlatoknak ők a legelső — s talán a legkritikusabb — látogatói. Aki itt kiállít, annak mindenekelőtt velük kell — mondjuk így — „szembenéznie”. A most kiállító tizennégy festő, szobrász és grafikus sem véletlenül választotta a tárlat színhelyéül a veszprémi egyetem auláját; vállalkozásuknak egyik legfontosabb célja, hogy az ifjúság érdeklődését felkeltse. A tizennégy művész — Csohány Kálmán, Gacs Gábor, Kiss István, Kiss Sándor, Konfár Gyula, Plesniky Károly, Raszter Károly, Reich Károly, Ridovics László, Sarkantyú Simon, Stettner Béla, Tar István, Vati József és Zala Tibor — mostani kiállítását egy közös gondolat hozta létre: a szocializmus eszméit vállalva, a korszerű realizmus keresésének igényével akarnak hatni a közönségre. Nyilvánvaló, ez sem formai, sem tartalmi azonosságot, sőt hasonlóságot sem jelent; a szándék közös és az eszme. Művek és műfajok széles skáláját vonultatják fel a kiállításon. Festmények, grafikák, szobrok, gobelinek. Egy-egy művész hat— nyolc munkával is szerepel. Ezek már — legalábbis vázlatos — képet adnak jelenlegi tevékenységéről, törekvéseiről és eredményeiről. A látogató igen sok kellemes benyomást, néhány alkotás láttán pedig maradandó élményt szerezhet. Konfár Gyula színes, lobogó olajkompozíciója, a Nyár, Csohány Kálmán szellemes rézkarcai, Reich Károly kitűnő illusztrációi Zelk Zoltán verseihez, Zala Tibor erőteljes Mementó-sorozata, Stettner Béla Vietnam című monotípiái, Sarkantyú Simon pannóterve, Kiss Sándor, Kiss István szobrai — hogy csak futólagosan említsünk meg néhány művet — erősségei a tárlatnak. Gyakoriak a politikai témák; főleg a grafikák között találunk olyanokat, amelyeknek ihletéi koraink politikai problémái — a háborúk kegyetlen élménye, Hirosima, Vietnam. A kiállításnak általános jellemzője a valóság felmutatásának igénye; öncélú játék, sápadt szépelgés itt nem látható, minden mű mond valamit. A veszprémi kiállítás a kilencedik műcsarnokbeli bemutatójának „kibővített” megismétlődése. Nemes cél, szép szándék hozta hozta össze a tizennégy művész kollektív kiállítását, a szocialista képzőművészeti kultúra szolgálata. Művészi eredményeik értékesek. A kiállításnak sikere van; a vendégkönyv sok száz látogató őszinte elismeréséről tanúskodik. Tamás István Tar István: Parasztkofa. Indiai vendégek az írószövetségben Indiai író-nyelvész előadása hangzik el csütörtök délután 5 órakor a Magyar Írók Szövetségében. V. N. Misra, az Alkotó fordítás és újjáalkotás sokat vitatott témájáról beszél a műfordítói szakosztály kerekasztal-konferenciáján. A tanácskozás részvevőinek az elnöklő Rákos Sándor egy másik indiai vendéget is bemutat, Amrita Pritam költőnőit, aki — csakúgy, mint Misra — a magyar—indiai kulturális csereprogram alapján egy hétig Budapesten tartózkodik. JÓ SZÁNDÉK ÉS NAIVITÁS. Vitathatná-e valaki az Üvegfal című film jó szándékát, humanista szemléletét, lelkes hevületét, hogy egy alapvető emberi jog — a háborítatlan létezés — mellett áll ki, perbe fogva emiatt nemcsak az amerikai társadalmat, az USA alkotmányát, de még az ENSZ-et is? Aligha. Mégsem hiszem, hogy a film — figyelembe véve az eltérő ízléseket, igényeket is — bárkire maradandó hatással lett volna, bárkiben felébresztette volna a hőssel való szolidaritás, az azonosulás élményét. Ahhoz túlságosan naiv. Naiv a technikai, a mesterségbeli részében, ahogy véletleneken és valószínűtlenségeken át bukdácsol. Emiatt úgy tetszik, hogy Peter tragédiája elkerülhető lett volna, ha mentőtanúja időben telefonál vagy ha a végkifejlett előtt valaki egyszerűen elkiáltja magát, ne rohanjon a vesztébe, már minden rendben van. Ami történik a képernyőn, ebben a felépítésben, ebben a fogalmazásban nem szükségszerű. És akkor rájövünk, hogy a megírás, a megvalósítás naiv ügyetlensége a probléma naiv felvetésének, felületes kezelésének függvénye. És eszünkbe jut Louis Daquin nálunk is nagy sikerrel játszott filmje (Az isten után az első), amely lényegében ugyanezzel a témával foglalkozik, de sokkal elmélyültebben, „keményebben”, vitatható mozzanatai ellenére is a társadalmi általánosítás szintjén mutatva be Amerika „humánus” segítőkészségét. Az a film valóságos izgalmat nyújtott, az Üvegfal csak művit. BAUDELAIRE MEGIDÉZÉSE: A száz éve halott halhatatlan költő — amint azt Somlyó György a kamera előtt jól követhető, a szót nem szaporító bevezetőjében elhangzott — nagyon sokat adott a modern költészetnek. A műsorban elhangzott versek és prózai költemények pedig igazolták annak a másik megállapításnak az igazságát, hogy Baudelaire magyar nyelvű megszólaltatása köttői műfordításunk remekei közé tartozik. A művek tolmácsolói gondoskodtak róla, hogy ez a kevésbé avatott néző előtt is nyilvánvalóvá váljék. Latinovits: eljátssza a dialógust, úgy, hogy nem vált hangot — hiszen a költő önmagával beszélget. Kemény, keserű tagadása megragadó, sajátos révültségben oldódik, szinte elszakad a földtől a tisztaságot, a fényt jelentő felhők felé emelkedve. Básti: apró szünetek, arcrezdülések, megmegrebbenő tekintet, fokozódó áhítat és töprengés, mint aki abban a pillanatban szívja magába a szépségét és az értelmét, amit mond és vallomásként adja át nekünk. Gábor Miklós: egy démoni látomás könyörtelensége. A szinte kéjes önsanyargatás, a pillanatnyi boldogságérzés tudatos bemocskítása, szétrombolása mögött döbbenetesen érzékelteti a múlandóság felett érzett kétségbeesést. Az első és az utolsó sor között szemlátomást megöregszik. Három előadói csúcsteljesítmény — de a többiek is képességeik javát adták. A verskedvelő öröme tán még gyarapodott volna, ha egy-egy költemény között van egy kis szünet, felszívódási, ocsúdási lehetőség. A szünetet esetleg ki lehetne tölteni képekkel, életrajzi utalásokkal, mert ezt a költőt (mint annyi mást) nem lehet „egyhuzamban” sem olvasni, sem hallgatni. HÉT KRAJCÁR. Egy másik, bennünket még közelebbről érintő évforduló alkalmat adott rá, hogy novellairodalmunk (és általában irodalmunk) egyik kimagasló értékét, a Hét krajcárt ismét „viszontlássuk”, illetőleg viszonthalljuk a képernyőn. Általában ellene vagyok a kényelmességre valló, túlságosan kézenfekvő megoldásoknak és ezen az alapon nehezményezhetném, hogy a szerkesztők megint a Hét krajcárt vették elő és nem valami mást (mintha suttyomban azt szuggerálnák, hogy Móricz Zsigmondnak a Hét krajcárra kívül egyéb, rövid, pódiumra való remeke nincs). De ezúttal fejet hajtok, kivált Horváth Teri miatt. Varga Éva rendező egy puritán, ám igen szuggesztív díszlet keretébe helyezte őt (néhány egyszerű, szinte a múlt félhomályába süppedő szegényes falusi bútordarab elé) és a színésznő elmondta, vagyis — ahogy ő szokta — elmesélte és újra végigélte saját gyermekkori élményét. Nem a tények igazsága ez, a művészeté. Az átlényegülésé. A tempó kezdeti lassúsága csakis azért nem zavar, mert egy régmúlt esemény felidézésének folyamatává válik, amint az emlék nehézkesen kászálódik ki a többiek közül, de aztán testet kap, életre kél, nekilendül. Utána már csupa mosoly és szorongás. Sajnos majdnem sikerült elrontani a hatást azzal, hogy Horváth Terit túl közelről fényképezték és mozgékony játékát nem követte a kamera, bántóan sokszor „kiesett” a képből. A SZABÁLYOS riportoktól — sosem tagadtam — csöndesen borzadok. Mindig kellemetlenül viszolygó érzés fog el, valahányszor gyerek az interjú-alany és megkérdezik tőle a jól ismert hangsúllyal: Na, milyen volt a bizonyítvány? Meg, ugye, lesz még jobb is? Az „áldozat” ezúttal a Bellé és Sébastien című filmsorozat főhősének magyar hangját megszólaltató talpraesett és jó humorérzékű kisfiú volt. A riporternő ama szelíd (nem túlzottan komoly) fenyegetésére, hogy ha nem javítja ki közepes osztályzatát jóra vagy még inkább jelesre, a filmrendezők meg fogják gondolni, foglalkoztassák-e, fogadkozás helyett őszintén — és elismerésre méltó önismerettel — vágta rá: „akkor biztos, hogy nem játszom többet filmen ... mert, hogy én — jeles?” örvendetes tanulság: a tv spontaneitása olykor lehetővé teszi, hogy a szabványt valaki váratlanul felborítsa és egy üdítő pillanatot szerezzen akkor, amikor nem is várja az rajba. Hegedűs Tibor GONDOLAKIK A DOBPERNYŐK ELŐTT Filmművészet születik Vietnamban A VÖLGYBEN, a néhány házból álló játékutca felett tarka füst kavarog. Ezt a füstöt nem az ellenség bombái okozták, bár — amint a közelben elhelyezett, égnek szegezett légvédelmi géppuskák jelzik — számítanak itt ilyesmire is. Ez a füst azonban békés természetű: egy készülő vietnami játékfilm fontos eleme. A filmgyár igazgatója — eredeti hivatása szerint költő és irodalomtörténész — poétához illő szavakkal magyarázza el a Füst című film alkotóinak elképzelését: „Sokféle lehet a füst: lehet gyilkos, fojtó, de lehet líraian lebegő, avagy oltalmazóan gomolygó, amely néhány percre eltakarja a háború borzalmait, vagy elfedi az ellenség elől a konspiráló hazafiakat.. Abból a néhány jelenetből, amit a Martini- és coca-cola-reklámokkal tarkított díszletek között ezen a délutánon forgattak, nehéz lenne a leendő film egészére következtetni, annyit azonban megérthettem, hogy igazi művészeket, hozzáértő filmeseket látok dolgozni, akik ehhez a lírai hangvételű, Dél-Vietnamban játszódó történethez lázasan kutatják a képi kifejezés megfelelő eszközeit. Itt mindenki fiatal, a rendező mindössze 26 éves, s a színészek közül többen is este iskolapadban ülnek: az ide telepített filmművészeti főiskola gyalulatlan deszkákból ácsolt padjaiba, hogy a háborús körülmények között gyorsított évfolyamon szerezzék meg diplomájukat. A munka technikai feltételei igen keservesek. A 40 fok feletti párás melegben a nyersanyag azonnal tönkremegy, ha egy kicsit állni hagyják a gépben. Bent, a fák között lapuló, szalmafedeles „műteremben” alig van szellőzés, és kevés a világítóberendezés. Még nagyobb baj, hogy kevés a nyersanyag, legfeljebb kétszer vehetnek fel egy-egy jelenetet. Úgy segítenek magukon, hogy üres gépet pergetnek addig, amíg a rendező nincs megelégedve a jelenettel: a szereplők négyszer-ötször is pergő gép előtt játszanak, s nem tudják, mikor készül valójában felvétel. Tízpercenként száraz törülközőkkel óvatosan felitatják a színészek festékes arcáról a verítéket. A rendező, a dramaturgok az éjszakák nagy részét vitával és íróasztalmunkával töltik, hogy azután hajnali 5-kor ismét talpon legyenek, mert ezek az enyhébb reggeli órák a legértékesebbek. Elképesztő a munkabírásuk. A háború előtt egy-két filmet készítettek el egy év alatt. Az első háborús évben viszont hatot. Ami a háború előtt készült, jóformán csak kísérlet volt. Amit most csinálnak, az már filmgyártás. Ezen az isten háta mögötti helyen, a légvédelmi fegyverek árnyékában, az elképzelhető legmostohább körülmények között megszületik és kifejlődik Vietnam nemzeti filmművészete. ESTE A MŰTEREMBEN levetítették legnagyobb büszkeségüket, a Nguyen Van Troit. Ennek a hazafiságból és szerelmi lírából ötvözött történetnek a hősét az egész világ ismeri. Troi, a 19 éves saigoni fiú fel akart robbantani egy hidat, amelyen a dél-vietnami szemleútján tartózkodó McNamara amerikai hadügyminiszternek kellett volna áthaladnia. Az akciót azonban leleplezték, Troit elfogták, megkínozták, majd bíróság elé állították, de a halálos ítéletet az ügy nagy nemzetközi visszhangja miatt sokáig nem merték végrehajtani. (Emlékezetes, hogy a venezuelai partizánok egy ideig túszként fogva tartottak egy amerikai alezredest Troi életének védelmében.) Mindezt javarészt Troi 17 éves feleségének a reakcióiban ábrázolják, így szinte többet látunk a fiatalember magatartásának a hatásából, mint magából a hősből, aki végül is mártírhalálával az ellenállás egyik jelképévé magasztosul. Nemes irodalmi nyersanyagból, Tran Dinh Van dél-vietnami író Ahogy ő él című kisregényéből készült a film. A szerző Saigontól hét kilométernyire lakott, s a történet élő szereplőinek legtöbbjét, köztük a még csaknem gyermek asszonyt személyesen ismerte. Nem sokkal azután, hogy a kéziratot északra juttatta, egy nemzetközi írókonferenciára utazva, maga is elhagyta Dél-Vietnamot, és a VDK-ban telepedett le. Vele sajnos nem sikerült találkoznom — éppen Kubában vendégeskedett —, de megismertem a film sok más alkotóját. Troi és felesége megszemélyesítői a balettiskolából kerültek a filmhez — innen a finom, artisztikus mozgásuk —, s jelenleg a főiskola hallgatói. Bai Dinh Hao rendezőnek ez volt az első filmje, de egy „öreg” társrendezővel, a 38 éves Cu Thai Boával dolgozott együtt. Nekem a filmből legjobban Luu Xuan Thu operatőr munkája tetszett. Például az, hogy Troi megkínzatásának jelenetét kitűnően feloldotta a mozgó kamerával, amikor is a gyötrelmesen naturalistának induló képsort felélénkítette a földön fetrengő fiú perspektívájából felvett, imbolygó mennyezetképekkel. A Nguyen Van Troi magán viseli a fiatal vietnami filmgyártás kezdetlegességeit is, de legértékesebb vonását is, nevezetesen azt, hogy keresi és igen sokszor szerencsésen meg is találja ■a művészi kifejezés sajátosan vietnami, önálló eszközeit. Sajnos azonban, ez a film is, miként a többi játékfilmjük, a mostoha technikai körülményekkel folytatott küzdelemben született és ennek jegyeit sem titkolhatja. Nem mentes az útkereséssel járó stílustörésektől sem. Eredményei azonban elég jelentősek ahhoz, hogy ösztönzést adjanak az alkotóknak további, még bátrabb útkereséshez. próbálkozó-vállalkozó bátorságban nincs is hiány. Láttam egy még nem véglegesen öszszevágott rövidfilmet, amelyben egyetlen hivatásos színész sem szerepel, valahogy úgy készült, mint az első neorealista alkotások, csak éppen veszélyesebb körülmények között: a rendező és az operatőr elkísért egy teherautót, amely füzeteket vitt a Than Hoa-i iskolás gyerekeknek. A címe: Hőstett. Arról szól, hogy a gépkocsivezető bátorsága, az emberek megértése és segítőkészsége révén a szállítmány a zsúfolt folyami átkelőhelyeken keresztül, a bombatámadások megpróbáltatásai közepette végül is a tanév megnyitása előtt megérkezik rendeltetési helyére. Kis remekműnek ígérkezik a maga nemében. És a vágószoba asztalán egy másik izgalmas vállalkozásból is több száz méter fekszik már. Hív a tenger az ideiglenes címe. A témája nem egészen újszerű: két hajóst ábrázol, az erőset és a gyengét, a tenger és a haza ügyének bátor emberét, aki úgy hal meg, hogy halálával a másikat, a gyengét, az erősek közé emeli. Ami már látható belőle, az viszont jó rendezői és valósággal mesteri operatőri munka. Nagyszerűen érzékelik a felvevőgéppel a tengert, és leforgattak egy légitámadást a tornyosuló hullámok között imbolygó halászhajó ellen — ez, azt hiszem, páratlanul jól sikerült. S ezeket a felvételeket állandó életveszélyben, valósággal a 7. amerikai flotta ágyúinak a torkában készítették. Hallgatnak-e a múzsák, amikor a fegyverek szólnak? Vietnamban nem hallgatnak, csak éppen keményebb, katonásabb a hangjuk, mint a háború előtt volt. A harci zajban felnövő vietnami filmművészet mégsem fordít hátat a lágyabb színeknek, szereti és tiszteli a szerelmet, megtalálja a banánligetek és a dús rizsföldek líráját is, s talán éppen ez a vonás teszi oly hitelessé hazafias pátoszát, harcos, szocialista hitvallását. Mert hőseit a nézők igazi hősöknek, maguk közül való példaképeknek érzik, akik éppen úgy gondolkodnak, szeretnek, gyűlölnek, tűrnek és küzdenek, mint ők. Amikor Hanoiban leszáll az est, a mozik környéke a legforgalmasabb. Sorban állnak a jegyekért, s az előadás alatt annyira együtt éreznek azzal, amit látnak, hogy sokszor tapsolnak, ujjonganak. Egy-egy vietnami film hónapokig is műsoron marad, a Troiról szóló filmet már ötödször is visszahozta a közönség rokonszenve a mozivászonra. Különösen a fiatalság rajong a hazai filmekért. Pedig hányszor szétzavarják a légitámadások az elővételi pénztárak előtt sorban álló tömeget! „Hogyan bírják ezt az emberfeletti munkát?” — kérdezte őszinte együttérzéssel egy francia kollégám a 40 fokos melegben a levegőtlen filmgyári pajtában verejtékező művészeket. Egy rendező — tréfának szánta, de bizonyára komolyan gondolta — így válaszolt: ..Ha ráérek, moziba megyek — közönséget nézni.” Szabó L. István 7