Népszabadság, 1968. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-16 / 12. szám
1968. január 16. kedd NÉPSZABADSÁG # SZÍNHÁZI ESTÉK A dráma 1899-ben lezajlott debreceni bemutatójáról írva, a fiatal Thurynak nagy jövőt jósolt a még fiatalabb Ady Endre. Kritikájában alaposan megbírálta ezt az „érdekes és értékes” darabot, s azzal zárta a cikket, hogy Thury „előkelő tónusán, mélységességén, egypár jól rajzolt alakon, néhány zseniális ötletszerűségen már látjuk a nagyra fejlődő tehetség megnyilatkozását”. Thury nem nőtt azzá a nagy íróvá, akivé lenni Ady jósolta. Jelentős íróként halt meg harminchat éves korában, tüdőbajban, hatvanegy évvel ezelőtt, 1906-ban. A katonákat a múlt század végén írta; a bemutatót hangos méltatlankodás, katonai tiltakozás s a sértetteri Magyarország egyéb támadásai követték. Való igaz: a monarchikus hadsereg tisztikarának volt miért megsértődnie e dráma láttán. És nemcsak a tisztikarnak, hanem annak a konok középrétegnek is, amelynek erkölcsi szemléletébe, életformájába, korlátolt és öncsaló önszemléletébe kegyetlenül belegázolt a színészből újságíróvá lett Thury Zoltán. Kritikai dráma ez, s nem forradalmi, de nyers igazmondása lázítóan hatott a millenniumi hangulatú úri világ ellen. Ma már nehéz megérteni, mekkora hordereje lehetett akkoriban annak a mégoly csendesen kimondott gondolatnak, miszerint a könyvelői pálya becsülete semmivel sem alábbvaló a tiszti pálya becsületénél. És hogy: hamis szemlélet az, amely megveti a tiszti kardbojtot könyökvédővel felcserélni akaró fiatalembert. Ma már nem hat forradalmasító erővel a pénztelenségnek s a gazdagságnak az a leleplezése és kritikája, amely Thury darabjában éri a cifra nyomorúságot és a kegyetlen pénzőrzést. Azok a viszonyok, amelyeket ez a dráma leleplez, tegnapiak vagy méginkább tegnapelőttiek, s a társadalombírálatnak ezek a vonatkozásai ma már nem hozhatnak lázba, mégoly energikus írói megfogalmazásban sem. Pedig az írói megfogalmazás sem tökéletes itt. Thury sok problémát zsúfolt a drámába, néhol túlbeszélteti szereplőit, s ma már az a csipetnyinél alig több szentimentalizmus is zavar, amit belekever helyzeteibe, dialógusaiba. Viszont vannak az itt ábrázolt társadalmi problémáknak olyan vonatkozásai és rétegei, amelyek — ha jó kézzel nyúlnak hozzájuk — eleven gondokat és gondolatokat hoznak mozgásba a néző tudati és lelkivilágában. A világ nagyot változott azóta, hogy Thury megírta ezt a drámát, de az a kettős magatartás, amely az ábrázolt családot, illetve családtagokat kifelé, a világ felé, illetőleg befelé fordulva, egymás közt jellemzi, az bizony ma is elgondolkoztató. Mutatis mutandis — teszem hozzá az igazság, no meg a hajszálhasogató kontrollálok kedvéért. Ez a kettősség nem mint személyes hiba vagy hitványság jelenik meg a drámában, hanem mint társadalmi kényszer, kényszer, amely nem enged szabad utat az érzelmeknek, az elavult rendet támadó gondolatoknak. Elgondolkoztató a drámának az a metszete is, amelyen az emberi kapcsolatok bonyolultsága — Csehovra emlékeztetően! — mint az emberi függések áthatolhatatlan rendszere rajzolódik ki. S amely „függések” — Thury drámájában — lázadásra kényszerítik vagy tragédiába sodorják az Udvardy család értékesebb tagjait. A gyöngébb minőségű családtagok nem lázadnak, nem gondolkodnak — még csak nem is szenvednek a megalázó helyzetekben. Csupán léteznek. Ezek a problémák már olyan társadalmi kérdéseket érintenek, amelyeknek a változott körülmények között is van aktualitásuk. S amelyekre a mi korunk gondolkodó és méltóságára adó emberének egészen másképpen kell válaszolnia, mint a múlt századi elődöknek. A dráma elevenné tételének ezeket a lehetőségeit csak részben használta ki Babarczy László, a fiatal rendező. Munkája egységes, vonalvezetése világos: a szorult emberi helyzeteket, a bezáruló körök fenyegetését állította a gondolati középpontba. Még egy lépést tehetne a múlttól a jelen felé, anélkül, hogy elszakadna a dráma hiteles anyagától: a kettősségek, a bonyolult függőségek hangsúlyozásával. Ez a lépés most még elmaradt, de így is érezzük: tehetséges ember munkáját láttuk a pécsi színpadon. A színészi gárdából Ronyecz Mária alakítása emelkedik ki: szép orgánuma, világos, jól tagolt beszéde, játékának atmoszférát teremtő ereje és gondolati súlya meggyőző, megragadó. Figyelemre méltó Bánffy György főhadnagya: pontosan, egységesen formálja meg az anyagi gondok között vergődő és katonai reformterveket szövögető tiszt figuráját. Mellette Bálint András civillelkületű humanista hadnagya ér édemel dicséretet. A fiatal színésztől igényes, korszerűen átgondolt és átérzett alakítást kapunk. A dráma további szerepeit Petőházy Miklós, Irányi József, Bázsa Éva, Vetró Margit, Baracsi Ferenc, Fülöp Mihály és Bódis Irén alakítja gondosan, rokonszenvesen. A díszlet Vata Emil munkáját dicséri. P. P. KATONÁK Thury Zoltán drámája a pécsi Nemzeti Színházban SÍRKŐ ÉS KAKAÓ Eörsi István komédiája a Thália Stúdióban Az eltartási szerződés — mint lakásjogi „műfaj” — XX. századi találmány. A társadalmi szerződés gondolata ennél valamivel régebbi. Eörsi István Sírkő és kakaó című groteszk komédiája, amelyet a Thália Stúdió mutatott be, e kétféle „szerződés” öszszekapcsolására késztet. A darab egy eltartási szerződés ürügyén a hatalom természetéről elmélkedik. Eörsi tud „drámául”, ez első színpadra került darabjából is látható. Egyszerre több szólamban játszik. Szereplői hol agyonhasznált grammatikai sztereotípiák segítségével társalognak, hol retorikusan szavalnak, hol meg songokban summázzák filozófiájukat. Az író az irónia és a groteszk régióiból egészen az abszurditásig kalandozik. A postás például csomagot hoz egy koponyával és harminckét aranyfoggal. Szerepel egy traktátus „a lakástulajdonos vénasszonyok jobblétre szenderítésének törvényes módozatairól”, 499 házussal.Mindazonáltal a színpadon folyó játék „egy az egyben” is érthető, de nem kell hozzá „avatott fül”, hogy meghalljuk a felhangokat: vigyázat, itt „másról van szó”. És nagyon gyakran van szó „másról”. Maga az író készteti nézőit arra, hogy jelképrendszerét végiggondolják. Eörsi két jelentésrendszert montíroz egymásra. Az egyikben mindenki azonos önmagával. A szituáció közismert: Pitiék az öregasszony halálát várják, hogy övék legyen a lakás. Kezdetben (tizenöt évig) gondosan ápolják, majd egy megkísértésnek engedve, „a véletlenek célszerű csoportosításával” hozzálátnak, hogy eltegyék láb alól. A sikertelen kísérletek során ők maguk őrlődnek fel, s az öregasszony vígan túléli őket. Ezen a síkon a darab a kis- és nyárspolgáriság tragikomédiája, a lélekre merevedett pitiánerség, a behódolva-fenekedő taktikázás, a szemlesütve gyilkoló hipokrízis kegyetlenül reális, groteszk szatírája. Eörsi azonban nem elégszik meg ennyivel. A „mögöttes” síkon az öregasszony minden hatalom megtestesítője (a dráma terminológiájával élve: a világszellem),Pitiék pedig — ha jól értjük — a Hatalommal szerződő felek „másikát” képviselik, azokat, akik, e szerződéssel minden jogukat elveszítették. Sorsukat, a Hatalom kiszolgálását — „eltartását” — maguk vállalták, e viszony tehát örök és visszafordíthatatlan. Az öregasszony jelképezte Hatalmat táplálja és erősíti minden anyagi és szellemi erő, amelyek között Eörsi különbséget tesz ugyan, de végül is valamennyi egyetlen jelképben, az öregasszonyban találkozik. Hétköznapi nyelvre lefordítva: ezt a Hatalmat teszik nagggyá a nemzetközi tőke és a legmodernebb tudomány, a világot alakító eszmék, forradalmak és ellenforradalmak, transzcendens hitek és politikai elvek — tekintet nélkül tartalmukra, céljukra, tendenciájukra. Ez a történelmi korokat, országhatárokat és világnézeteket nem ismerő „világszellem” túléli a piti egyéniséget, mint ahogy az öregasszony túlélte Pitiéket és elődjeiket. Sőt, túl fogja élni utódait is, a Postást és feleségét, a Rendőrnőt — mindenkit, aki a „szerződés másik oldalát” képviseli. A drámának ez a mindent összemosó, számunkra elfogadhatatlan hatalomkoncepciója további szélsőséges általánosításokhoz vezet. Eörsi Öregasszonya puszta létével öl, Pitiéknek meg őt kellene megölniük, hogy éljenek. Elhangzik erről egy song is: „Egyik azzal öl, hogy él, másik úgy élhet, ha öl.” A „macskaegér sors” elkerülhetetlenségéről szóló vers mintha az „emberi célok összeegyeztethetetlenségéről” című elődjére rímelne. De Brecht az osztálytársadalmakról beszélt, míg Eörsi — a darab hatása szerint — általában. Éneke így a még régebbi „mindenki harca mindenki ellen” nótájára illik, ami pedig így hangzik „prózafordításban”: az egyes emberek az ősi állapotban keresztezték egymás szándékát és ezzel kiküszöbölték a szándékok megvalósulását. Ezért szerződést kötöttek: egyesek összes jogaikról lemondtak, s egy embercsoportnak vagy egyetlen embernek adtak át minden hatalmat. A szerződést nem lehet felbontani és nem lehet ellene tenni semmit... írta ezt pedig a XVII. század elején Thomas Hobbes Társadalmi Szerződésében, amely egyébként az abszolút monarchiát igyekezett igazolni. És noha valószínűtlennek tűnik, hogy Eörsi István Hobbes modern karikírozója lenne, darabjának gondolati gyökerei mégiscsak e XVII. századi angol materialista filozófiájában lelhetők fel. Ami azért korszerűtlen. S ahol a gondolat nem állja a szembesítést a valósággal, ott a megoldás is könnyebben kibicsaklik: a klasszikus vígjáték és az abszurd dráma hangvételének ötvözésére vállalkozó darab nem mindenütt képes szituációt is teremteni a groteszk és irreális elemeknek. Ilyenkor megcsikordul a szerkezet, és a szatíra — például a kísértetjelenetben— tartalmi funkció hiányában a kabaréhumor régióiba téved. A Thália Színház látható kedvvel vállalkozik rá, hogy a Tóték sikere után továbbra is „edzésben” tartsa közönségét és folytassa a groteszkben utat kereső „új magyar drámahagyomány” megteremtését. Léner Péter rendező (művészeti vezető: Kazimir Károly) a darab lehetőségei szerint zökkenőmentes átmenetet teremtett reális és abszurd között, és egységes hangvételt biztosított. A szerepek közül leginkább az Öregasszonyban formálódik plasztikus figurává a darab kettős gondolati síkja. Komlós Juci belülről ábrázolta a „valódi” öregasszonyt, mindazt viszont, amit a szerző filozófiai síkon szán a figurának, kevéssé érzékelteti. (Igaz, alkatilag is idegen tőle a szerep.) Fincser Józsa és a főiskolás Harsányi Gábor kitűnően szólaltatták meg a Piti házaspár reálisabbra hangszerelt szólamát; a kis- és nyárspolgáriság karikatúráját játszották el. Kozák András, mint orvos, a darab filozófiai pesszimizmusának szócsöve volt. Postásként (a Rendőrnőt alakító Horváth Terivel együtt) megbízható hitelességgel állított elénk egy tipikus magatartásformát. Lendvay Kamilló zenéje jól alkalmazkodik a versek hangulatához. Rajkai György jelmezei és díszlete a szerencsés középutat választották jelzés és illúziókeltés között. Koltai Tamás Z A FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA ERDÉLYI MIKLÓS VEZÉNYLETÉVEL emlékezetesen szép hangversenyt adott Schubert monumentális VII. szimfóniája, ez a terjedelmében és mondanivalójának gazdagságában egyaránt rendkívüli kompozíció ritka szépséggel hangzott fel. Erdélyi karmesteri expresszivitása és a schuberti melodika kifejezési világa, mondhatni, azonos hullámhosszon rezgett. A zenekar felszabadultan és természetesen muzsikált. A produkció kiemelkedő értékei közé tartozott a fúvósszólók kiváló megformálása. Bartók Brácsaversenyének műsorra tűzése Lukács Pál „jutalomjátéka” volt; idestova húsz esztendeje foglalkozik ezzel a posztumusz, rekonstruált Bartók-művel. Már-már emberi hangon megszólaló mélyhegedűjének gyönyörű, tartalmas tónusa, korlátokat nem ismerő virtuozitása, játékának költői tartalmassága és formai biztonsága, a karmester és a zenekar alkalmazkodó kíséretével párosulva méltán aratott nagy sikert. Sárai Tibor Tavaszi concertójának tolmácsolása a szólisták némelyikének halványabb teljesítménye miatt helyenként rögtönzöttnek, bizonytalannak tetszett. A zenekar nemes hangzása és a valóban pódiumra termett Parádi Róbert fuvolajátéka azonban kárpótolt a hiányokért. AZ ÉVSZÁZADOK MUZSIKÁJA SOROZAT legutóbbi maratoni hosszúságú hangversenyén a Bartók vonósnégyes és a Magyar Fúvósötös produkciója keltett maradandó benyomást. Durkó Zsolt Vonósnégyese, amely az 1967-es, montreali Jeunesses Musicales nemzetközi zeneszerzői versenyen III. díjat nyert, Magyarországon most hangzott el először. Két dolog tűnik fel e mű első meghallgatásakor: formálásának megbonthatatlan szilárdsága és mondanivalójának igazi költőre valló gazdagsága. Durkó a legnehezebb utat választja, a mai zene kifejezési eszközeit úgy sajátítja el, hogy közben nem kényszerül egyéniségének feladására. Zenéje ettől hiteles és személyes erejű. A kvartett azt a félreismerhetetlen magyar hangot folytatja, amely immár 1965 óta jellemzi Durkó muzsikáját; amellett elmélyült műhelymunkát tükröz, amelyben Durkó a klasszikus kvartettstílus számos elemét és Bartók zenéjének néhány tanulságát egyesíti magas művészi fokon. A mű a Bartók-vonósnégyes minden ízében tökéletes előadásában őszinte, meleg sikert aratott. A Magyar Fúvósötös négy tagja, Sirokay Zsuzsa zongoraművész közreműködésével a nemzetközi színvonalú Mozart-játékból adott ízelítőt az Esz-dúr Quintett előadásakor. Érzékeny muzikalitás, valódi átélőképesség, nemes hangzás jellemezte ezt a tolmácsolást, csak a zongoraszólamból hiányzott helyenként az igazi átütőerő. A produkció azonban így is hatalmas sikert aratott. Ránki György Fúvósötösének tökéletes, virtuóz előadása szintén megnyerte a közönség tetszését. A MÁV-SZIMFONIKUSOK ZEnEKARA SÁNDOR JÁNOS VEZETÉSÉVEL nehéz, modern műsorra vállalkozott s mindjárt elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy ez az oly gyakran és méltatlanul alacsonyabb kategóriába sorolt együttes fényesen úrrá lett a nehéz műveken. Muszorgszkij Hovanscsina előzenéjének finom tolmácsolása után Bartók III. zongoraversenye következett Szegedi Anikó közreműködésével. Imponáló biztonság, finom, egyszersmind magvas billentés, a zenével való szinte teljes azonosulás tette értékessé a produkciót. Szegedi Anikónak erős oldala a formálás is, jó érzékkel tárta fel a bartóki muzsika lényeges, formaképző elemeit. Különösen fogékony volt a zene mozgáselemei iránt, míg a lassú tétel természetes nyugalmát egyelőre még nem sikerült a gyors részekével azonos intenzitással előadnia. A szívesen tapsoló közönség felismerte a szólista őszinte, muzikális produkciójának értékeit. Albán Berg Lulu-szvitjét Sándor János a nyári margitszigeti balettprodukcióra rendkívül alaposan megtanította a zenekarnak, mostanáig tovább érett a produkció, az együttes pontosan tudta a dolgát. Karmestere a romantikus, érzelmes hangvételre helyezte a fő hangsúlyt és emberközelbe hozta azt a sok szenvedést, ami ebben a zenében kikristályosodott. A két rövid, ám annál nehezebb énekszólóban Sziklay Erika nyújtott szép teljesítményt SZABÓ FERENC EMLÉKEZTETŐ CÍMŰ SZIMFÓNIÁJÁT a közelmúltban mutatta be a Leningrádi Filharmonikus Zenekar. A mű első szovjetunióbeli előadásán, a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége meghívására részt vett a kiváló szerző is. A premierről a következőket mondta el: — A Leningrádi Filharmónia kiváló előadásban mutatta be az Emlékeztetőt. Fiatal karmester állt az együttes élén, Jurij Termikanov, a II. össz-szövetségi karmesterverseny győztese. A művet viszonylag rövid idő alatt kellett megtanulnia, de amikor a próbák előtt megismerkedtem vele, szinte már kívülről tudta a partitúrát. Ragyogóan dirigál, a zenekar tökéletesen érti minden utasítását, és rendkívül muzikális. Ami a legjobban meglepett: szinte anyanyelvi fokon értette az Emlékeztető magyaros hangvételét. Ezt a tehetséges fiatal szovjet karmestert érdemes lenne Budapestre is meghívni. A Leningrádi Filharmónia a világ legjobb zenekarai közé tartozik. Az úgynevezett második együttes játszotta az Emlékeztetőt, amelyben javarészt fiatal, de kiválóan képzett muzsikusok ülnek. A zenekar, azt hiszem, megszerette az Emlékeztetőt. Ennek jele, hogy a muzsikusok javasolták, vegyék fel művemet hanglemezre is, márpedig Bartók és Kodály alkotásain kívül nem sok magyar művet rögzítettek eddig lemezre a Szovjetunióban. A hangversenyről rádiófelvétel is készült, részben azért, hogy a lemezgyár dramaturgiájának megkönnyítse a dolgát. Érdekes volt megfigyelni a közönséget. Az Emlékeztető előtt Rachmaninov egyik zongoraversenye hangzott el, és a hallgatóság — zömmel fiatalok — valósággal feloldódott ebben az ismerős, érzelmes, romantikus zenében. Az Emlékeztető új volt számukra, de a közönség feszült figyelme arról tanúskodott, hogy őszintén törekedtek a darab megértésére. A meleg fogadtatás pedig annak volt jele, hogy a Leningrádi Filharmónia bérlői megértették és megszerették az Emlékeztetőt. Breuer János