Népszabadság, 1968. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-16 / 12. szám

1968. január 16. kedd NÉPSZABADSÁG # SZÍNHÁZI ESTÉK A dráma 1899-ben lezajlott debreceni bemutatójáról írva, a fiatal Thurynak nagy jövőt jó­solt a még fiatalabb Ady Endre. Kritikájában alaposan megbírálta ezt az „érdekes és értékes” dara­bot, s azzal zárta a cikket, hogy Thury „előkelő tónusán, mélysé­gességén, egypár jól rajzolt alakon, néhány zseniális ötletszerűségen már látjuk a nagyra fejlődő tehet­ség megnyilatkozását”. Thury nem nőtt azzá a nagy íróvá, akivé len­ni Ady jósolta. Jelentős íróként halt meg harminchat éves korá­ban, tüdőbajban, hatvanegy évvel ezelőtt, 1906-ban. A katonákat a múlt század végén írta; a bemu­tatót hangos méltatlankodás, ka­tonai tiltakozás s a sértett­eri Magyarország egyéb támadásai követték. Való igaz: a monarchi­kus hadsereg tisztikarának volt miért megsértődnie e dráma lát­tán. És nemcsak a tisztikarnak, hanem annak a konok középré­tegnek is, amelynek erkölcsi szemléletébe, életformájába, kor­látolt és öncsaló önszemléletébe kegyetlenül belegázolt a színész­ből újságíróvá lett Thury Zoltán. Kritikai dráma ez, s nem forra­dalmi,­­ de nyers igazmondása lázítóan hatott a millenniumi han­gulatú úri világ ellen. Ma már ne­héz megérteni, mekkora hordere­­je lehetett akkoriban annak a mégoly csendesen kimondott gon­dolatnak, miszerint a könyvelői pálya becsülete semmivel sem alábbvaló a tiszti pálya becsüle­ténél. És hogy: hamis szemlélet az, amely megveti a tiszti kardbojtot könyökvédővel felcserélni akaró fiatalembert. Ma már nem hat forradalmasító erővel a pénzte­lenségnek s a gazdagságnak az a leleplezése és kritikája, amely Thury darabjában éri a cifra nyo­morúságot és a kegyetlen pénzőr­zést. Azok a viszonyok, amelyeket ez a dráma leleplez, tegnapiak vagy méginkább tegnapelőttiek, s a társadalombírálatnak ezek a vonatkozásai ma már nem hoz­hatnak lázba, mégoly energikus írói megfogalmazásban sem. Pe­dig az írói megfogalmazás sem tö­kéletes itt. Thury sok problémát zsúfolt a drámába, néhol túlbe­szélteti szereplőit, s ma már az a csipetnyinél alig több szentimen­­talizmus is zavar, amit belekever helyzeteibe, dialógusaiba. Viszont vannak az itt ábrázolt társadalmi problémáknak olyan vonatkozásai és rétegei, amelyek — ha jó kézzel nyúlnak hozzájuk — eleven gondokat és gondolatokat hoznak mozgásba a néző tudati és lelkivilágában. A világ nagyot változott azóta, hogy Thury megírta ezt a drámát, de az a kettős magatartás, amely az ábrázolt családot, illetve család­tagokat kifelé, a világ felé, ille­tőleg befelé fordulva, egymás közt jellemzi, az bizony ma is elgondolkoztató. Mutatis mutan­­dis — teszem hozzá az igazság, no meg a hajszálhasogató kontrol­lálok kedvéért. Ez a kettősség nem mint személyes hiba vagy hitványság jelenik meg a drámá­ban, hanem mint társadalmi kényszer, kényszer, amely nem enged szabad utat az érzelmek­nek, az elavult rendet támadó gondolatoknak. Elgondolkoztató a drámának az a metszete is, ame­lyen az emberi kapcsolatok bo­nyolultsága — Csehovra emlékez­tetően! — mint az emberi függé­sek áthatolhatatlan rendszere raj­zolódik ki. S amely „függések” — Thury drámájában — lázadásra kényszerítik vagy tragédiába so­dorják az Udvardy család érté­kesebb tagjait. A gyöngébb minő­ségű családtagok nem lázadnak, nem gondolkodnak — még csak nem is szenvednek a megalázó helyzetekben. Csupán léteznek. Ezek a problémák már olyan társadalmi kérdéseket érintenek, amelyeknek a változott körülmé­nyek között is van aktualitásuk. S amelyekre a mi korunk gondol­kodó és méltóságára adó emberé­nek egészen másképpen kell vá­laszolnia, mint a múlt századi elő­döknek. A dráma elevenné téte­lének ezeket a lehetőségeit csak részben használta ki Babarczy László, a fiatal rendező. Munkája egységes, vonalvezetése világos: a szorult emberi helyzeteket, a bezáruló körök fenyegetését állította a gondolati közép­pontba. Még egy lépést te­hetne a múlttól a jelen felé, anél­kül, hogy elszakadna a dráma hi­teles anyagától: a kettősségek, a bonyolult függőségek hangsúlyo­zásával. Ez a lépés most még el­maradt, de így is érezzük: tehet­séges ember munkáját láttuk a pécsi színpadon. A színészi gárdából Ronyecz Mária alakítása emelkedik ki: szép orgánuma, világos, jól ta­golt beszéde, játékának atmosz­férát teremtő ereje és gondolati súlya meggyőző, megragadó. Fi­gyelemre méltó Bánffy György főhadnagya: pontosan, egységesen formálja meg az anyagi gondok között vergődő és katonai reform­terveket szövögető tiszt figurá­ját. Mellette Bálint András civil­lelkületű humanista hadnagya ér é­­demel dicséretet. A fiatal szí­nésztől igényes, korszerűen át­gondolt és átérzett alakítást ka­punk. A dráma további szerepeit Petőházy Miklós, Irányi József, Bázsa Éva, Vetró Margit, Baracsi Ferenc, Fülöp Mihály és Bódis Irén alakítja gondosan, rokon­szenvesen. A díszlet Vata Emil munkáját dicséri. P. P. KATONÁK Thury Zoltán drámája a pécsi Nemzeti Színházban SÍRKŐ ÉS KAKAÓ Eörsi István komédiája a Thália Stúdióban Az eltartási szerződés — mint lakásjogi „műfaj” — XX. századi találmány. A társadalmi szerződés gondolata ennél vala­mivel régebbi. Eörsi István Sírkő és kakaó című groteszk komédiá­ja, amelyet a Thália Stúdió muta­tott be, e kétféle „szerződés” ösz­­szekapcsolására késztet. A darab egy eltartási szerződés ürügyén a hatalom természetéről elmélke­dik. Eörsi tud „drámául”, ez első színpadra került darabjából is látható. Egyszerre több szólamban játszik. Szereplői hol agyonhasz­nált grammatikai sztereotípiák segítségével társalognak, hol re­torikusan szavalnak, hol meg songokban summázzák filozófiá­jukat. Az író az irónia és a gro­teszk régióiból egészen az ab­szurditásig kalandozik. A postás például csomagot hoz egy kopo­nyával és harminckét aranyfog­gal. Szerepel egy traktátus „a la­kástulajdonos vénasszonyok jobb­létre szenderítésének törvényes módozatairól”, 499 házussal.­­Mind­azonáltal a színpadon folyó játék „egy az egyben” is érthető, de nem kell hozzá „avatott fül”, hogy meghalljuk a felhangokat: vigyázat, itt „másról van szó”. És nagyon gyakran van szó „másról”. Maga az író készteti nézőit arra, hogy jelképrendsze­rét végiggondolják. Eörsi két jelentésrendszert montíroz egymásra. Az egyikben mindenki azonos önmagával. A szituáció közismert: Pitiék az öregasszony halálát várják, hogy övék legyen a lakás. Kezdetben (tizenöt évig) gondosan ápolják, majd egy megkísértésnek enged­ve, „a véletlenek célszerű csopor­tosításával” hozzálátnak, hogy eltegyék láb alól. A sikertelen kí­sérletek során ők maguk őrlőd­nek fel, s az öregasszony vígan túléli őket. Ezen a síkon a darab a kis- és nyárspolgáriság tragiko­médiája, a lélekre merevedett pitiánerség, a behódolva-fene­­kedő taktikázás, a szemlesütve gyilkoló hipokrízis kegyetlenül reális, groteszk szatírája. Eörsi azonban nem elégszik meg ennyivel. A „mögöttes” sí­kon az öregasszony minden hata­lom megtestesítője (a dráma ter­minológiájával élve: a világszel­lem),­Pitiék pedig — ha jól ért­jük — a Hatalommal szerződő felek „másikát” képviselik, azo­kat, akik, e szerződéssel minden jogukat elveszítették. Sorsukat, a Hatalom kiszolgálását — „eltar­tását” — maguk vállalták, e vi­szony tehát örök és visszafordít­hatatlan. Az öregasszony jelké­pezte Hatalmat táplálja és erősí­ti minden anyagi és szellemi erő, amelyek között Eörsi különbsé­get tesz ugyan, de végül is va­lamennyi egyetlen jelképben, az öregasszonyban találkozik. Hétköznapi nyelvre lefordítva: ezt a Hatalmat teszik nagg­­gyá a nemzetközi tőke és a leg­modernebb tudomány, a világot alakító­ eszmék, forradalmak és ellenforradalmak, transzcendens hitek és politikai elvek — tekin­tet nélkül tartalmukra, céljukra, tendenciájukra. Ez a történelmi korokat, országhatárokat és vi­lágnézeteket nem ismerő „világ­szellem” túléli a piti­ egyéniséget, mint ahogy az öregasszony túl­élte Pitiéket és elődjeiket. Sőt, túl fogja élni utódait is, a Pos­tást és feleségét, a Rendőrnőt — mindenkit, aki a „szerződés má­sik oldalát” képviseli. A drámának ez a mindent összemosó, számunkra elfogadha­tatlan hatalomkoncepciója to­vábbi szélsőséges általánosítások­hoz vezet. Eörsi Öregasszonya puszta létével öl, Pitiéknek meg őt kellene megölniük, hogy élje­nek. Elhangzik erről egy song is: „Egyik azzal öl, hogy él, másik úgy élhet, ha öl.” A „macska­egér sors” elkerülhetetlenségéről szóló vers mintha az „emberi cé­lok összeegyeztethetetlenségéről” című elődjére rímelne. De Brecht az osztálytársadalmakról beszélt, míg Eörsi — a darab hatása sze­­rint — általában. Éneke így a még régebbi „mindenki harca mindenki ellen” nótájára illik, ami pedig így hangzik „próza­­fordításban”: az egyes emberek az ősi állapotban keresztezték egymás szándékát és ezzel kikü­szöbölték a szándékok megvaló­sulását. Ezért szerződést kötöttek: egyesek összes jogaikról lemond­tak, s egy embercsoportnak vagy egyetlen embernek adtak át min­den hatalmat. A szerződést nem lehet felbontani és nem lehet el­lene tenni semmit... írta ezt pe­dig a XVII. század elején Tho­­mas Hobbes Társadalmi Szerző­désében, amely egyébként az ab­szolút monarchiát igyekezett iga­zolni. És noha valószínűtlennek tűnik, hogy Eörsi István Hobbes modern karikírozója lenne, da­rabjának gondolati gyökerei még­iscsak e XVII. századi angol ma­terialista filozófiájában lelhetők fel. Ami azért korszerűtlen. S ahol a gondolat nem állja a szem­besítést a valósággal, ott a meg­oldás is könnyebben kibicsak­­lik: a klasszikus vígjáték és az abszurd dráma hangvételének ötvözésére vállalkozó darab nem mindenütt képes szituációt is te­remteni a groteszk és irreális elemeknek. Ilyenkor megcsikor­­dul a szerkezet, és a szatíra — például a kísértetjelenetben­­— tartalmi funkció hiányában a ka­baréhumor régióiba téved. A Thália Színház látható kedvvel vállalkozik rá, hogy a Tóték sikere után továbbra is „edzésben” tartsa közönségét és folytassa a groteszkben utat ke­reső „új magyar drámahagyo­mány” megteremtését. Léner Pé­ter rendező (művészeti vezető: Kazimir Károly) a darab lehető­ségei szerint zökkenőmentes át­menetet teremtett reális és ab­szurd között, és egységes hang­vételt biztosított. A szerepek kö­zül leginkább az Öregasszony­ban formálódik plasztikus figu­rává a darab kettős gondolati sík­ja. Komlós Juci belülről ábrá­zolta a „valódi” öregasszonyt, mindazt viszont, amit a szerző filozófiai síkon szán a figurának, kevéssé érzékelteti. (Igaz, alkati­lag is idegen tőle a szerep.) Fin­cser Józsa és a főiskolás Harsá­ny­i Gábor kitűnően szólaltatták meg a Piti házaspár reálisabbra hangszerelt szólamát; a kis- és nyárspolgáriság karikatúráját ját­szották el. Kozák András, mint orvos, a darab filozófiai pesszi­mizmusának szócsöve volt. Pos­tásként (a Rendőrnőt alakító Horváth Terivel együtt) megbíz­ható hitelességgel állított elénk egy tipikus magatartásformát. Lendvay Kamilló zenéje jól al­kalmazkodik a versek hangulatá­hoz. Rajkai György jelmezei és díszlete a szerencsés középutat választották jelzés és illúziókeltés között. Koltai Tamás Z A FILHARMÓNIAI TÁRSA­SÁG ZENEKARA ERDÉLYI MIK­LÓS VEZÉNYLETÉVEL emléke­zetesen szép hangversenyt adott Schubert monumentális VII. szim­fóniája, ez a terjedelmében és mondanivalójának gazdagságában egyaránt rendkívüli kompozíció ritka szépséggel hangzott fel. Er­délyi karmesteri expresszivitása és a schuberti melodika ki­fejezési világa, mondhatni, azo­nos hullámhosszon rezgett. A ze­nekar felszabadultan és természe­tesen muzsikált. A produkció ki­emelkedő értékei közé tartozott a fúvósszólók kiváló megformálása. Bartók Brácsaversenyének mű­sorra tűzése Lukács Pál „jutalom­­játéka” volt; idestova húsz esz­tendeje foglalkozik ezzel a posztu­musz, rekonstruált Bartók-művel. Már-már emberi hangon megszó­laló mélyhegedűjének gyönyörű, tartalmas tónusa, korlátokat nem ismerő virtuozitása, játékának költői tartalmassága és formai biztonsága, a karmester és a zene­kar alkalmazkodó kíséretével pá­rosulva méltán aratott nagy si­kert. Sárai Tibor Tavaszi concertójá­­nak tolmácsolása a szólisták né­melyikének halványabb teljesít­ménye miatt helyenként rögtön­zöttnek, bizonytalannak tetszett. A zenekar nemes hangzása és a valóban pódiumra termett Parádi Róbert fuvolajátéka azonban kár­pótolt a hiányokért. AZ ÉVSZÁZADOK MUZSIKÁ­JA SOROZAT legutóbbi maratoni hosszúságú hangversenyén a Bar­tók vonósnégyes és a Magyar Fú­vósötös produkciója keltett mara­dandó benyomást. Durkó Zsolt Vonósnégyese, amely az 1967-es, montreali Jeu­­nesses Musicales nemzetközi zene­szerzői versenyen III. díjat nyert, Magyarországon most hangzott el először. Két dolog tűnik fel e mű első meghallgatásakor: formálásá­nak megbonthatatlan szilárdsága és mondanivalójának igazi költő­re valló gazdagsága. Durkó a leg­nehezebb utat választja, a mai ze­ne kifejezési eszközeit úgy sajá­títja el, hogy közben nem kény­szerül egyéniségének feladására. Zenéje ettől hiteles és személyes erejű. A kvartett azt a félreismer­hetetlen magyar hangot folytatja, amely immár 1965 óta jellemzi Durkó muzsikáját; amellett elmé­lyült műhelymunkát tükröz, amelyben Durkó a klasszikus kvartettstílus számos elemét és Bartók zenéjének néhány tanulsá­gát egyesíti magas művészi fokon. A mű a Bartók-vonósnégyes min­den ízében tökéletes előadásában őszinte, meleg sikert aratott. A Magyar Fúvósötös négy tag­ja, Sirokay Zsuzsa zongoramű­vész közreműködésével a nemzet­közi színvonalú Mozart-játékból adott ízelítőt az Esz-dúr Quintett előadásakor. Érzékeny muzikali­tás, valódi átélőképesség, nemes hangzás jellemezte ezt a tolmá­csolást, csak a zongoraszólamból hiányzott helyenként az igazi át­ütőerő. A produkció azonban így is hatalmas sikert aratott. Ránki György Fúvósötösének tökéletes, virtuóz előadása szintén megnyer­te a közönség tetszését. A MÁV-SZIMFONIKUSOK ZE­nEKARA SÁNDOR JÁNOS VE­ZETÉSÉVEL nehéz, modern mű­sorra vállalkozott s mindjárt elöl­járóban meg kell jegyeznem, hogy ez az oly gyakran és méltatlanul alacsonyabb kategóriába sorolt együttes fényesen úrrá lett a ne­héz műveken. Muszorgszkij Hovanscsina­ elő­­zenéjének finom tolmácsolása után Bartók III. zongoraversenye következett Szegedi Anikó közre­működésével. Imponáló biztonság, finom, egyszersmind magvas­ bil­­lentés, a zenével való szinte tel­jes azonosulás tette értékessé a produkciót. Szegedi Anikónak erős oldala a formálás is, jó ér­zékkel tárta fel a bartóki muzsika lényeges, formaképző elemeit. Kü­lönösen fogékony volt a zene moz­gáselemei iránt, míg a lassú té­tel természetes nyugalmát egye­lőre még nem sikerült a gyors ré­szekével azonos intenzitással elő­adnia. A szívesen tapsoló közön­ség felismerte a szólista őszinte, muzikális produkciójának érté­keit. Albán Berg Lulu-szvitjét Sán­dor János a nyári margitszigeti balettprodukcióra rendkívül ala­posan megtanította a zenekarnak, mostanáig tovább érett a produk­ció, az együttes pontosan tudta a dolgát. Karmestere a romantikus, érzelmes hangvételre helyezte a fő hangsúlyt és emberközelbe hoz­ta azt a sok szenvedést, ami eb­ben a zenében kikristályosodott. A két rövid, ám annál nehezebb énekszólóban Sziklay Erika nyúj­tott szép teljesítményt SZABÓ FERENC EMLÉKEZ­TETŐ CÍMŰ SZIMFÓNIÁJÁT a közelmúltban mutatta be a Le­ningrádi Filharmonikus Zenekar. A mű első szovjetunióbeli előadá­sán, a Szovjet Zeneszerzők Szö­vetsége meghívására részt vett a kiváló szerző is. A premierről a következőket mondta el: — A Leningrádi Filharmónia kiváló előadásban mutatta be az Emlékeztetőt. Fiatal karmester állt az együttes élén, Jurij Ter­­mikanov, a II. össz-szövetségi kar­mesterverseny győztese. A művet viszonylag rövid idő alatt kellett megtanulnia, de amikor a pró­bák előtt megismerkedtem vele, szinte már kívülről tudta a par­titúrát. Ragyogóan dirigál, a ze­nekar tökéletesen érti minden utasítását, és rendkívül muziká­lis. Ami a legjobban meglepett: szinte anyanyelvi fokon értette az Emlékeztető magyaros hangvéte­lét. Ezt a tehetséges fiatal szov­jet karmestert érdemes lenne Bu­dapestre is meghívni. A Leningrádi Filharmónia a világ legjobb zenekarai közé tar­tozik. Az úgynevezett második együttes játszotta az Emlékezte­tőt, amelyben javarészt fiatal, de kiválóan képzett muzsikusok ülnek. A zenekar, azt hiszem, megszerette az Emlékeztetőt. En­nek jele, hogy a muzsikusok ja­vasolták, vegyék fel művemet hanglemezre is, márpedig Bartók és Kodály alkotásain kívül nem sok magyar művet rögzítettek ed­dig lemezre a Szovjetunióban. A hangversenyről rádiófelvétel is készült, részben azért, hogy a le­mezgyár dramaturgiájának meg­könnyítse a dolgát. Érdekes volt megfigyelni a kö­zönséget. Az Emlékeztető előtt Rachmaninov egyik zongoraver­senye hangzott el, és a hallgató­ság — zömmel fiatalok — való­sággal feloldódott ebben az isme­rős, érzelmes, romantikus zené­ben. Az Emlékeztető új volt szá­mukra, de a közönség feszült fi­gyelme arról tanúskodott, hogy őszintén törekedtek a darab meg­értésére. A meleg fogadtatás pe­dig annak volt jele, hogy a Le­ningrádi Filharmónia bérlői meg­értették és megszerették az Emlé­­keztetőt. Breuer János

Next