Népszabadság, 1968. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-20 / 16. szám

8 1968. január 20. szombat NÉPSZABADSÁG ZENE ÉS RE 2. A valóság képszerű és jelszerű tükrözése Ha az ember egy művészeti ág — ez esetben a zene — és a valóság kapcsolatát kutatja, akkor két alapvető kérdésre kell felelnie. Először arra, hogy melyik oldalát ábrázolja az illető művészet a végtelen oldalú valóságnak. (Ezt próbáltuk tisztázni cikkünk első, egy héttel ezelőtt megjelent részében.) Másodszor pedig, hogy milyen módon, milyen módszerrel alkotja meg a valóság kiválasztottrészének hasonmását. Ezzel a kérdéssel kell most foglalkoznunk, hogy megérthessük a zene és a valóság igazi ös-szefüggését. A művészet — és általában az emberi gondolkodás — sokféle módon képes a valóság dolgainak és folyamatainak megjelenítésére. A sokféleségben azonban rendszer van, és bennünket éppen ennek a rendszernek megragadása foglalkoztat most. Sokan ugyanis túlságosan egyszerűnek képzelik el a dolgot, s a valóság különféle lehetséges ábrázolatait valahogy egy skálán próbálják elrendezni, amely a közvetlen, felismerhető, konkrét képtől a közvetett, szövevényes, áttételes, nehezen felismerhető, „absztrakt” „szimbólumig” terjed. Egyik oldalon tehát ott látjuk a festményt, amely felismerhető módon mutat be embert vagy állatot, vagy ott látjuk az egyszerű népdalt, amelynek dallama könnyen átérezhetően fejezi ki a szöveg egyszerű mondanivalóját és lelkiállapotát — a másik oldalon viszont az „absztrakt” festményt vagy a soktételes szimfonikus zeneművet, amelyről sokan csak találgatják, hogy mit te ábrázol. Valójában azonban a valóság különböző lehetséges ábrázolatai nem ilyen skálaszerűen helyezkednek el. Jellemzésül hadd forduljunk most egy egész más jellegű példához. Hogyan adhatjuk meg egy adott forma, mondjuk egy háromszög képét? legegyszerűbben természete■em úgy, ha a szóban forgó háromszöghöz mindenben hasonló másik háromszöget rajzolunk, amelynek tehát azonos a nagysága, azonosak a szögei. Megtörténhet azonban, hogy az eredeti ábráit kicsinyítjük vagy nagyítjuk, ha a szögek azonosak maradnak, még mindig felismerjük benne az eredeti háromszöget. Amivel azonban még mindig nem merítettük ki a lehetőségeket. A geometria fejlődése éppen ezeket a lehetőségeket tárta fel. Mi történik ugyanis, ha az eredeti háromszöget gumilapra rajzoljuk fel, majd a gumilapot széjjelhúzzuk? És mi történik, ha a háromszög képét egy másik síkra vetítjük, vagy — mint a nem euklideszi geometriában —domború vagy homorú felületre rajzoljuk? És végül mi történik, ha a háromszöget ábrázoló papírlapot összegyűrjük? Mindezekben az esetekben bizonyos arányok és bizonyos vonások változatlanok vagy hasonlóak, analógok maradnak, mások viszont megváltoznak. Szemlélet dolga, hogy hová helyezzük a határt, meddig ismerjük el, hogy még mindig az eredeti háromszög némiképpen módosított képét látjuk, és mikor kell már új ábráról beszélnünk. Ez attól függ, hogy mit tartunk az eredeti ábráiban és a másolatban lényegesnek. De akármit tartunk, el kell ismernünk azt is, hogy az analógia részlegesen minden esetben fennáll. A művészet fejlődése ezen a területen párhuzamos a geometriáéval, az azonosságok, hasonlóságok, analógiák mind tágabb körét ismeri fel. Vajon Orpheusz, aki maga énekelt, és maga kísérte énekét lanttal, felismerné-e Beethoven IX. Szimfóniájának monumentális hangkolosszusában az „öröm dalát”? Bizonyára iszonyúan „elidegenedett”, eltechnicizált, „absztrakt” értelmetlenségnek tartaná. Az öröm — mondaná — nem ilyen, mert nem lenne füle mai bonyolultabb érzelmeink és mai bonyolultabb zenénk analógiáinak felismerésére. Itt azonban még mindig az analógiáknál járunk. Van azonban egy másik módszer is, amellyel analógiák nélkül felkelthetjük önmagunkban és embertársainkban a háromszög képét. Mondjuk úgy, hogy sorszámot adunk az egyes idomoknak. Rendeljük a körhöz az 1-est, az ellipszishez a 2-est, a háromszöghöz a 3-ast, a négyszöghöz a 4-est. A 3-as számban vagy a „háromszög” elnevezés hangzócsoportjábam semmi, de semmi sincs, ami bármiféle analógiát mutatna egy valóságos háromszöggel. És mégis, ha kimondjuk ezt a szót, mindenki tudja, miről van szó. Sőt ha megegyezünk abban, hogy a háromszöget a továbbiakban 3-mal vagy h-val vagy akármivel jelöljük, akkor ezzel a jellel akár logikai műveleteket is végezhetünk, sőt „betáplálhatjuk” egy számológépbe, olyan eredményt fogunk kapni, amely érvényes magára az eredeti ábrára is. Ezt a kétféle eljárást többféleképpen nevezhetjük. Hívhatjuk a valóság képszerű és jelszerű tükrözésének, vagy — a modern kibernetika alapján — „analóg” és „digitális” eljárásnak. (Az utóbbi kifejezést az angol „digit”-számjegy szó alapján alkották meg.) Nem az elnevezés azonban a lényeges, hanem a kettő összefüggése. Lenin éles harcot folytatott az ellen a felfogás ellen, amely szerint érzékelésünk és tudatunk csakis egyezményes jelekben képes megragadni a valóságot. Nem tagadta ezeknek a jeleknek a létét, de azt hangsúlyozta, hogy fogalmainkban mindig van valami képszerű, mindig van valami analógia a modell és a „képmás” között. S éppen Lenin igazát húzza alá a modern kibernetikai irodalomban a magyar származású Neumann Jánosnak, a század egyik legnagyobb matematikusának A számológép és az agy című kitűnő munkája. Ennek az az alapgondolata, hogy érzékelésünk és egész idegrendszerünk minden folyamatában megtalálhatjuk a képszerűséget és jelszerűséget (analóg és digitális jelleget) egyaránt, de mindig olyanformán, hogy a jelt képpé, a képet jellé tudjuk változtatni, az analógia helyreállításának lehetősége tehát mindig fennmarad. Él-e a művészet a jelszerűség, a digitális eljárás lehetőségeivel? Hát hogyne élne? Csak mindig olyan módon, hogy a jelt vissza tudja fordítani képpé. És mindegyik művészet másképpen. (Ezt a két módot nevezi Lukács György a valóság mimetikus és elvont tükrözésének, hangsúlyozva, hogy az elvont formák és képmásszerű eredetű elemekből váltak jelszerűvé.) A képzőművészet, például a festészet, elsősorban a dolgok, jelenségek ábrázolásában használ analógiákat. (Hogy az előző cikk példájánál maradjunk.) Ha ábrázolja az embert, az analógiák özönével dolgozik, hasonlít a szem, a haj, a bőr, a ruha színe, hasonlít az arc, a kéz, a test formája és így tovább. A folyamatok ábrázolásában azonban sokkal kevésbé képszerű, sokkal inkább a jelzésekre van utalva. Ha azt kell ábrázolnia, hogy az ember megy, a mozgást kénytelen nem analóg módon (tehát nem mozgásban bemutatni), hanem a lábak bizonyos tartásában, a törzs és a kezek bizonyos mozdulataival jelezni (amelyekről sokszor kimutatták már, hogy nem azonosak a valóságos járás közben végzetekkel). A zene lehetőségei pont fordítottak. A zene éppen a mozgást ábrázolja képszerűen, sokkal képszerűbben, mint amire a képzőművészet vagy a nyelv képes lehet. A megy folyamatának kifejezésére például a nyelvnek is igen sok lehetősége van (már Jókai Mór is száznál többet szedett össze), a zene lehetőségei azonban még kimeríthetetlenebbek. A zenében konkrét képet kapunk a mozgás üteméről, szaggatott, vagy összefüggő voltáról, szakaszosságáról vagy folyamatosságáról, gyorsulásáról vagy lassulásáról, erősbödéséről vagy gyengüléséről, szabályosságáról, vagy szabálytalanságáról, feszültségéről vagy oldottságáról — és így tovább, és mindezt, aminek kifejezésére a nyelvnek hosszú leírásokra van szüksége, a zene néhány pillanat alatt, akár egyetlen motívumba sűrítve, analóg módon megadja. Igaz, arról nem ad pontos felvilágosítást (azt csak jelzi), hogy mi az, ami megy, vajon ember, állat, jármű, csillag vagy akár a társadalom, egy eszme, vagy maga a természet. De az sem igaz, hogy teljesen önkényesen képzelhetünk el a zene folyamatai mögé akármit, hiszen annak is megvan a maga logikája (a jel és a kép összefüggésének rendjében), hogy milyen állítmányokhoz milyen alanyok és tárgyak kapcsolódhatnak. És az irodalom? A beszélt nyelvvel dolgozó műfajokra nem térhetünk most ki bővebben. Csak annyit: a nyelv kifejezései a dolgoknak és a folyamatoknak egyaránt csak jelét adják. A megy szóban nincs semmi analógia a valóságos menéssel, hiszen más nyelveken egészen más hangzó csoporttal fejezik ki (gehen, to go, andare, aller, jdtyi stb.) Míg tehát a képzőművészetben és a zenében (más irányt követve) egy képet és egy jelet vonatkoztatunk egymásra, a beszédben két jelt kapcsolunk össze, s a kapcsolat módjától függ, hogy az eredményből művészet lesz-e vagy tudomány, vagy az elemi fokon mindkettőt magában foglaló hétköznapi beszéd. A zenének a valósághoz való viszonya tehát a visszatükrözés módja szempontjából nézve is más jellegű, mint a képzőművészeté vagy az irodalomé. De a valósággal való kapcsolatban a valóság elsődlegessége, tehát, a realizmus elve egyaránt vonatkozik mindegyikre. Vitányi Iván NZÁMOS GYÖRGY: Vesszenek a n ágyrajárók! Igen, az ember sokszor érzi, nem megy minden úgy, ahogy kellene. Van még társadalmi igazságtalanság bőven, sőt akadnak anakronisztikus jogszabályok is. Az újságírónak fontos feladata, hogy az ezekből származó igazságtalanságokat feltárja, s kellően felháborodjék felettük. Nem is igazi újságíró, aki nem tud szívből s felzaklatóan felháborodni. Délutáni lapunk kéthasábos címe már önmagában is alkalmas arra, hogy az olvasóban egyetértő indulatot váltson ki. „ügyeskedők előnyben?” — kérdi szigorú fejcsóválással a cím. Mint minden ügyetlen ember, bevallom, irigykedem az ügyes emberekre. A túlságosan ügyesekkel szemben — teljesen helytelenül — már némi ellenszenvet is érzek. Az ügyeskedőket pedig ki nem állhatom. Mert mi jellemző az ügyeskedő emberre? (Különösen, ha egy nagy lap főcímébe kerül.) Például az, hogy tudás, szakértelem nélkül fontos posztokat tölt be, csupán azért, mert ügyesen kellette magát, ravaszul titkolta tudatlanságát. Vagy például sok pénzt összegyűjtött — tehetség, jó munka vagy lottónyeremény nélkül, furfanggal, csalafintasággal, a jogszabályok hézagai között való cseles átsiklásokkal. Vajon a jogtalan előnyt szerzők népes csoportjából kikre zúdult ezúttal az újságíró mérge? !— fogtam nagy érdeklődéssel a cikk olvasásába. Valószínűleg sokan meglepődtek: az ágyrajárókra. Nekem már régen gyanúsak az ágyrajárók. Gondoltam is rá, cikket kellene egyszer írni arról, miből lelik egyeseknek ágybérletre. Mennyi turpisság, ravaszság, összeköttetés, esetleg megvesztegetés eredménye lehet az az ágy, melyben éjszakánként nyugovóra térnek? Jellemző rájuk, hogy egyáltalán tudnak aludni a lelkifurdalástól. Az említett cikk hatására azonban, remélem, aranykoruknak befellegzett. „Az egyik Szent István körúti egyszobás lakásban — olvasom — olykor hat, legutóbb három ágyrajárót tartott a főbérlő: egy idős asszony.” Az is kiderül, hogy a szegény nénit az ágybérlői „állandóan zaklatták, szidták”. Állítólag meg is verték. Ez utóbbiért, ha valóban megtörtént, igen haragszom az ágyrajárókra. Bár nagyon komoly nem lehetett a dolog, mert hatósági következményeiről nem olvastam. A zaklatást már megértem valahogy. Ahol hét idegen lakik egy szobában, nehéz az ilyesmit elkerülni. Szerencsére a néni rövidesen szociális otthonba került, ahol valószínűleg jobban érezte magát, mint hat ágyrajárótól körülaludva. Mégis, rövid idő múlva meghalt. (Nem tudom hány éves volt.) S ekkor derült ki, mi lakozik egy ágyra járóban. Alighogy az öregasszony lehunyta a szemét: „az ágyrajárók jogcím nélkül ottlakókká váltak”. Beadták a tanácshoz — pokoli ügyeskedéssel — lakáskérvényüket. (Akkor már csak hárman voltak.) S rövid idő alatt mindhárman főbérlők lettek. Teát szabad ezt? Először jogii cím nélkül laktak ott, majd jogcímmel. Hárman egy szobában. Ez maga a dolce vita. S a tanácsnak — mint a cikk írja — mindezt „lehetetlenül kell néznie”. Ugyanis egy jogszabály — valószínűleg még a középkorból származik — előírja, hogy csak akkor lehet kitenni őket az ágyból, ha egy másik ágyat szereznek számukra. Az ember nem is hinné, mennyi körmönfont ember él ebben a látszatra oly rokonszenves városban. Huszonötezer mindenre elszánt ágyra járó. És milyen hihetetlenül ügyesek! „Az ügyeskedők létezését bizonyítja — írja az újság —, hogy jelenleg négyezer ilyen jellegű ítélet vár végrehajtásra ...” Nem vagyunk-e mi túlságosan is pazarlók az ügyes emberekkel? Négyezer ilyen rendkívül ügyes ember egy világvállalatot is felvirágoztathatna. S mi ahelyett, hogy bekapcsolnánk őket valamilyen nagy leleményt kívánó állami vállalkozásba, azon törjük a A hetvenöt éves Gyertyai Albert köszöntése Ha egy mű nagyságát elsősorban eredetisége adja, a látás és az érzés új volta, mindaz, ami egyszeri és pótolhatatlan benne. Gyergyai Albert nemrég megjelent két kötete, a klasszikusokról és a kortársakról szóló (s amelyeket hamarosan egy harmadik is követ), egy sajátos és páratlan alkotóról tesz tanúságot. Egy emberi félszázad szétszórt kincseit fogják egybe ezek a kötetek, új fényt és megújult értelmet is adva nekik, az egységnek a részekét meghaladó fényét és értelmét. Gyergyai nem könnyű útra vezeti olvasóját. Erőfeszítést kíván tőle, a lélek folytonos jelenlétét, hogy magába fogadja, amit mutat neki, a szépet és igazat, a művek legmélyebb és legtanulságosabb értelmét, és ami éppen ezért legnehezebben közvetíthető. A művészi megközelítés útja ez, s egyszersmind az érzelmi kapcsolatoké is. Ezt a kettősséget nem lehet nála felbontani, nem csupán különös művészi érzékenysége miatt, hanem mindenekelőtt azért, mivel ő maga is alkotó, s csak egyfajta önzetlenség teszi, hogy inkább azokat mutassa, akiket szeret, vagy talán valami leküzdhetetlen szemérem, amely nem engedi, hogy hiánytalanul adja önmagát. De tanulmányainak nem egy részlete, amelyekben magáról szól, bár mindig halkan és némi elfogódottsággal a hangjában, bizonyságot tesz arról, hogy akár közvetlenül idézné emlékeit, problémáit, kapcsolatait, akár fiktív keretet teremtene nekik, alkotó képzelete, mély líraisága és gazdag emberi tapasztalatai ezen a téren is újat adnának és teljesebbé tennék művét. Ez a művész, tegyük hozzá, egyúttal tudós is. Most nem is arról akarok szólni, hogy alkotói tevékenységével párhuzamosan egy tudós munkáját is vállalta, s filológiai kutatásai, például a mi Eötvös Józsefünkkel kapcsolatban, az irodalomtörténet nem egy eddig ismeretlen oldalát, összefüggését vagy ágazását derítette fel, hanem arról, hogy minden tanulmányát aprólékos adatgyűjtés alapozza meg, amely korának viszonyaiban vizsgálja tárgyát. És harmadikként nyelvéről kell szólni, ezekről a bonyolult, bő medrű mondatokról, de amelyek oly áttetszőek, lebegésükben oly könnyedek, ritmusukban oly hibátlanok, hogy egyetlen jelző elhagyása, a szavak rendjének bármi megmásítása hamis csengést adna nekik. Erőteljes és hajlékony nyelv ez, merész és nyugodt, s kifejezéseinek megművelt egyensúlyát, amely sohasem keresi a váratlant, a meglepőt, valami belső hő teszi gyengéddé, az érzelmek folytonos jelenléte, amely tökéletes egységet teremt a gondolat és a nyelv között: a legmagasabb formák egyike ez, amelyet a magyar prózai stílus elért. Egy somogyi falu küldte, és aki az emberi kultúra legmagasabb, s nemegyszer legrejtettebb tájait járta meg, hű maradt falujához. Már beszédjének ízében is, meg életmódjában, amely az egyszerűt kívánja, de főleg abban, hogy ez a falu élő valóság, amely népével való azonosságát jelenti. És akit Genfben és Párizsban is tisztelettel fogadnak, alkotó kedvét és pihenését mindenekelőtt Nagybajomban találja. Magányos életet élő ember, de ezer szál, érdeklődés, együttérzés, mások bajával való azonosulás köti embertársaihoz, s otthonosabb kis emberek társaságában, mint a nagyokéban. Sohasem követel, és fiatalok egymást váltó sorait nevelte, mert ereje, mint minden nagy nevelőé, a vonzásban van, abban a légkörben, amelyet maga körül teremt, az igényekben, amelyek nem követelményeiből, hanem lényéből sugároznak. Hogy hetvenötödik születése napján köszöntjük, kissé önző módon tesszük. Keveset adhatunk neki és sokat kérünk: a nagynevű Proust-fordítás folytatását, sok-sok új tanulmányt, és mindenekelőtt azt a művet, amely talán csak végső megformálására vár. Szávai Nándor KULTURÁLIS HÍREK A BÉCSI COLLEGIUM HUNGARICUMBAN csütörtökön nagy tetszéssel fogadott hangversenyt tartott a Sebestyén-vonósnégyes. IMRE ISTVÁN Kossuth-díjas festőművész alkotásaiból pénteken kiállítás nyílt a Csók István Galériában. A VARSÓI TEATR POLSKI január 18-án este nagy sikerrel bemutatta Örkény István Tóték című színművét.