Népszabadság, 1968. április (26. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-02 / 78. szám

VILÁG PROLETÁRJAI. EGYESÜLJETEK! Ára M fillér NÉPSZABADSÁG 1968. április 2. kedd A tl AGYAI! SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI LAPJA X­XVI. évfolyam, 78. szám Egy politika kudarca Hivatalosan még ő az elnök. Az év végéig. Nem várta be a no­vemberi választásokat, már most bejelentette: nem kívánja újból jelöltetni magát. Bizonyára szé­pen, önként akar távozni. Ám nincs a világon senki, aki elhin­né, hogy őt éppen ő, aki „Ameri­ka nagy elnökeként” akarta ne­vét bevésni a történelembe, aki hatalmi ambíciói szolgálatába ál­lította a kenetteljességet és a ke­gyetlenséget, a szegénység elleni harc programját és milliók kímé­letlen eltiprását, a béke ájtatos hirdetését és a legbrutálisabb népirtó háborút, minden, de min­den emberi ravaszságot, valóban önként mondott volna le — s le­mondott-e valóban — a hatalom további négy esztendei birtoklá­sáról ? Pontosan ismerjük a sokat ma­gasztalt amerikai demokrácia me­chanizmusát. Elnök ott csak az lehet, akit a milliárdosok akar­nak, támogatnak, reklámoznak és meg­választatnak. Aki igényeik­nek leginkább megfelel, aki érde­keiket a legjobban szolgálja. S ha már nem képes rá, hát félrete­szik (vagy eltétetik) az útból. Úgy látszik, az amerikai elnök „isko­lája” is ad tapasztalatokat: jobb felismerni a helyzetet és önként távozni. Nem is oly rég az amerikai mo­­nopoltőkések zöme még Johnson­­ra esküdött. Ő maga szilárdnak, diadalittasnak és tántoríthatat­lannak látszott. Olyannak, akitől 1972-ig aligha veheti el bárki is az elnöki széket. • És most ez a nyilatkozat! Valaminek történnie kellett! Nem, nem egyik napról a má­sikra, nem derült égből villám­csapásként, s nem is valami­­ki­­számíthatatlan véletlen jött közbe. Hónapok, évek alatt halmozódott fel mindaz, ami elvezetett oda, hogy kicsordult a pohár: egy tart­hatatlanná lett politika nyilván­való csődjét volt kénytelen elis­merni Johnson, amikor a VDK esztelen bombázásának szűkítését rendelte el. Nincs ma a világon valamire­való burzsoá kommentátor, aki kétségbe vonná, hogy a Johnson­­politika bukásában mindenek­előtt az Egyesült Államok vietna­mi helyzete játszott közre. Ez a háború nem hozta meg a várt eredményt. Ellenkezőleg, Ameri­ka történelmének példátlan ku­darcát szülte. Kiélezte a társada­lom belső ellentmondásait Az amerikai munkásmozgalom, a né­gerek egyenjogúságáért küzdő polgárjogi mozgalom, a békét óhajtó tízmilliók, a fiaikat és fér­jeiket féltő amerikai anyák és asszonyok megrázó erővel köve­telték, de még a gazdasági élet stabilitását kívánó tőkés körök is felléptek: vessenek véget a viet­nami háborúnak! Hiszen ez a há­ború megakadályozta és elodázta a megoldásra váró, égető problé­mákat, keresztülhúzta a szegény­ség elleni harc oly nagy csinnad­rattával meghirdetett terveit. A beígért fellendülés helyett az utóbbi évben már — a növekvő hadimegrendelések ellenére is — a stagnálás, a létfontosságú autó- és acéliparban pedig számottevő visszaesés következett be. Alig pár hete évtizedek óta nem ta­pasztalt aranykrízis rázta meg Amerika gazdaságát, veszélybe sodorva a dollár és az egész tő­kés világ pénzügyeinek stabilitá­sát. Világszerte abban is teljes az egyetértés, hogy mélypontra zu­hant az Egyesült Államok tekinté­lye. Nemcsak a haladó világra hi­vatkozunk, ahol nemzetközi csend­őrként, háborús gy­új­toga­tóként tartják számon a mai Amerikát, s nem is csak a vele esztendők óta szemben álló francia burzsoá kor­mánykörök véleményére, vagy olyan semleges államéra, mint például Svédország. Legközvetle­nebb támogatóinál is mindjobban megrendül a „nagy szövetséges” erejébe, politikájának helyességé­be, gazdaságának szilárdságába vetett hit és bizalom. Valóban, ezzel a teherrel egy még oly ügyes és ravasz elnöknek is nehéz meghosszabbítania meg­­bízatását. Akkor is erre a megál­lapításra juthatunk, ha az esemé­nyek további változatai közül nem zárjuk ki egy újabb politik­ai tak­tikázás, nagyszabású választási manőver lehetőségét sem. (Pél­dául: ily módon próbálja helyre­állítani megtépázott nimbuszát, visszahódítani pártjának bizalmát, vagy beleszólást nyerni utóda ki­jelölésébe és megakadályozni az annyira gyűlölt Robert Kennedy győzelmét.) A bombázások részleges felfüg­gesztése, Johnson bejelentése, hogy nem jelölteti magát újból, mindenekelőtt a vietnami nép nagyszerű harcának sikere. Meny­nyien vonták kétségbe, hogy el­lenállhat-e egy kis ország olyan félelmetes erőnek, mint amilyen az Amerikai Egyesült Államok! Hányan tették fel a kérdést: ér­demes-e küzdeni, áldozatot hozni a Dávid és Góliát reménytelennek tűnő háborújában? Nos, a választ a vietnami nép adta meg. Nem rettent vissza, nem hátrált meg. Bízott saját erejében és bízott szö­vetségeseiben, a szocialista orszá­gokban, amelyek megadtak és megadnak minden szükséges se­gítséget a küzdelemhez, bízott a haladó világ, közte az amerikai nép progresszív erőinek szolida­ritájában. És ezzel a „hátország­gal” jogosnak bizonyult hite, op­timizmusa. Élt a segítséggel és ki­tartott. A DNFF januári offanzí­­vája a csatatéren mért csapást a dél-vietnami bábrendszerre és amerikai gazdáira. És a vietnami harcterek zaja ma már az ameri­kai politika legmagasabb berkeit, a washingtoni Fehér Házat is megrázta. Nincsenek illúzióink az ameri­kai vezetők újabb lépései iránt. Az annyiszor alkalmazott kétku­­lacsosságuk ezúttal sem maradt el. Johnson tovább növelte a ha­dikiadásokat és újabb csapatokat vezényelt Dél-Vietnamba. Szűkí­tett mértékben (állítólag „csupán” 10 százalékban), de tovább bom­bázzák a VDK területeit. Vajon melyik szuverén ország fogadhat­ja el, veheti tudomásul, hogy te­rületének akár csak egyetlen pontját is pusztítsa, népét ölje és gyilkolja az agresszor? Jól tudjuk, még messze van a nap, amikor Vietnamban valóban elhallgatnak a fegyverek,­­amikor a vietnami nép végre szabadon maga intézheti sorsát. Még sok ál­dozatot kell hozni e célért. De a Fehér Ház-beli beismerés a vietna­mi nép helytállásának diadalát jelzi, s arra ösztönzi világszerte a haladó erőket, hogy újult lendü­lettel folytassák a harcot a régi követelésért: az Egyesült Államok feltétel nélkül szüntesse be viet­nami agresszióját! Várnai Ferenc Visszavonulás vagy taktikai lépés? Johnson részlegesen korlátozza a VDR bombázását, de újabb csapatokat küld Dél-Vietnamba Az elnök nem indul novemberben újraválasztásáért Washingtoni tudósítónk jelenti: Vasárnap este Johnson elnök az amerikai nemzethez a Fehér Ház­ból közvetített televíziós üzeneté­ben bejelentette: nem pályázik arra, hogy a demokrata párt je­lölje a novemberi elnökválasztás­ra s nem fogadja el, ha jelölik. Johnson nagy meglepetést kel­tett közlése a vietnami háborúról szóló televíziós beszéd végén hangzott el. A meglepetést fokoz­ta, hogy az elnök szombaton tar­tott, s a nemzethez intézett üze­net beharangozására tartott sajtó­­értekezletén kizárta, hogy bármit is mondani fog jelöltségéről, más­részt pedig az egész beszéd fel­építése olyan volt, mintha egy nagyszabású korteshadjárat nyi­tánya lett volna. Johnson beszédében rend­kívüli hevességgel igyekezett védelmez­ni kormánya háborús politikáját, s újra meg újra azt mondotta, hogy az amerikai kormányt állí­tólag béketörekvések vezérlik. Megismételte az úgynevezett San Antonio-formulát, azaz ismét csak feltételekhez kötötte a VDK­ elleni bombázások teljes beszün­tetését. Ezután azonban kijelen­tette: elrendelte a VDK elleni bombázások korlátozását oly mó­don, hogy a támadásokat a d­em­i­­litarizált övezettől északra fekvő területsávra szűkítik le. Nem mondotta meg, hogy pontosan mi­lyen területeket bombáznak to­vábbra is, csupán azt állította, hogy az amerikai intézkedés nyo­mán, amelyet „egyoldalú de­­eszkalációs lépésnek” nevezett a tárgyalások előmozdítására, az Egyesült Államok nem bombázza azokat a területeket, amelyeken a VDK lakosságának 90 százaléka él. Johnson valóban nem folytat hadjáratot jelöléséért, s nem fo­gadja el azt sem, ha pártja je­lölni kívánja az elnökválasztás­ra. Kijelentette azonban, hogy még korai lenne bármiféle spe­kulációba bocsátkozni. Csapaterősítések, tartalékosok behívása Közölte Johnson, hogy W. Ave­­rell Harriman, az Egyesült Álla­mok „utazó nagykövete” és Lle­­wellyn Thompson, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete fel van hatalmazva, hogy „ha szük­séges”, Genfbe vagy bárhová utazzék tárgyalásokra. Az ameri­kai elnök ezután azzal folytatta beszédét, hogy dicsőítette az ame­rikai katonai erőt, s igyekezett olyan képet rajzolni a saigoni re­zsim hadseregéről, mintha nem­csak számban, hanem ütőerőben is növekedett volna. Szükségesnek tartotta a dél-vietnami csapatok felszerelésének további moderni­zálását. Bejelentette, hogy — a korábban elhatározott 525 ezer főre való felduzzasztáson kívül — 11 ezer katonát küldtek Vietnam­ba, s közölte, hogy a következő öt hónapban újabb 13 500 főt külde­nek, s így a Vietnamban harcoló amerikai csapatok létszáma 549 500-ra emelkedik. Ehhez szükség lesz tartalékosok behívá­sára. Johnson elmondotta azt is, hogy a már elfogadott költségvetésen kívül még az idén június 30-án záruló pénzügyi évre újabb 2,5 milliárd dollárra lesz szükség a vietnami háború céljaira, s a jú­lius 1-én kezdődő pénzügyi évre pedig 2,6 milliárd dollár pótmeg­ajánlást fog kérni. Johnson rend­kívüli erővel követelte, hogy a kongresszus szavazza meg adó­emelési törvényjavaslatát, hogy a deficit egy részét fedezhessék a lakosságra kivetett pozícióval. Támadás a ,,széthúzok" ellen, az ,,egység" követelése Ezután, beszédének végén, hangzott el Johnsonnak az a köz­lése, hogy nem pályázik újabb el­nökjelöltségre. Az amerikai elnök előzőleg mennydörgött az ország­ban tapasztalható széthúzás ellen, s ezt félreérthetetlen célzásnak le­hetett tekinteni Robert Kennedy­­re és McCarthyra, akik hadjáratot folytatnak a demokrata párti el­nökjelöltség megszerzéséért. John­son hosszasan és patetikusan be­szélt az „egység" szükségességé­ről, amikor amerikai fiúk harcol­­nak lövészárkokban. S azt mon­dotta, ilyen drámai időkben nem engedheti meg, hogy az elnökség pártpolitikai vagy személyes tö­rekvések játékszerévé váljék, ha­nem minden idejét, amely elnök­ségéből hátravan, a súlyos prob­lémák megoldására akarja össz­pontosítani. Az elnök a visszalé­péséről szóló kijelentést könnyek­kel a szemében tette ... A mondat nem szerepelt nyilatkozatának előre kiadott hivatalos szövegé­ben. Robert Kennedy sajtóértekezlete Hétfőn Robert Kennedy sajtó­értekezletet tartott New York­ban, s ismertette álláspontját Johnson vasárnapi televíziós be­jelentéséről. A szenátor üdvö­zölte a VDR bombázásának John­son által bejelentett korlátozását, s azt mondotta, hogy ez „hasz­nos lépés” a béke irányában. Hozzátette, hogy ismert a deesz­­kalációra vonatkozó álláspontja, mely bizonyos értelemben külön­bözik a Johnsonétól. Elmondotta, hogy Johnsonnak táviratot kül­dött, s elismerését fejezte ki dön­téséért. Közölte Kennedy, hogy kész találkozni az elnökkel, hogy megvitassák, mit lehet tenni az „egység biztosítására ”. Kennedy sajtóértekezletén utalt arra is, hogy a vietnami háború rendezése csak egyike az Egyesült Államok előtt tornyosu­ló megoldatlan súlyos problé­máknak. A nemzetközi kapcso­latok megjavításában sok a ten­nivaló, így például a nukleáris fegyverek elterjedésének meg­akadályozása. Belföldön is égető problémák várnak megoldásra, így a néger gettókban uralkodó állapotok, a szegénység és a nyo­mor elleni küzdelem feladatai. Kennedy egy kérdésre válaszolva azt mondotta: hisz abban, hogy Johnson újabb nyilatkozata: nem változtatja meg szándékát Johnson bejelentése arról, hogy nem indul újraválasztásáért, azon a napon hangzott el, amikor az amerikai sajtó közölte a Gallup közvélemény-kutató intézet jelen­tését arról, hogy Johnson úgyne­vezett népszerűségi indexe ala­csonyabbra zuhant, mint hivatali idejének bármelyik időpontjában, s csupán a megkérdezettek 36 szá­zaléka helyeselte politikáját. Ami pedig a vietnami háborút illeti, a megkérdezetteknek csak 26 száza­­­léka helyeselte a johnsoni hábo­rús politikát. 63 százalék elítélte és 11 százalék nem nyilvánított véleményét. Csődöt mondtak az amerikai elnök híveinek azok a kísérletei, hogy a New Hamp­­shire-i előválasztás számukra meghökkentő eredménye után megfordítsák a közhangulatot s népszerűsítsék az elnököt. Hiába küldték el a kormány több tagját Wisconsinba, a következő elővá­lasztás színhelyére, nyilvánvalóvá vált, hogy Johnson, akinek neve hivatalosan nem szerepel a sza­vazócédulákon, alulmarad Mc­­Carthyval szemben. A helyzet egyébként meglehe­tősen zavart Washingtonban a történtek nyomán. Az első meg­lepetés során vasárnap este olyan vélemények is voltak, hogy John­son csupán egy „texasi fogást” al­kalmazott, s amikor majd hívei „kérlelni fogják”, hogy fogadja el az elnökjelöltséget, sikerülni fog őt erre „rávenni”. Eszerint az el­nökség súlyos felelősségét annyira komolyan vevő Johnsonról reklá­mozandó kép segít majd megja­vítani az elnöki népszerűséget. Johnson azonban később a Fe­hér Házban újságírókkal folyta­tott, kötetlenebb eszmecserében nyomatékosan kijelentette, hogy nem hajlandó elfogadni semmi­féle jelölést az elnökségre. Sőt, azt sem zárta ki, hogy esetleg nem is vesz részt a chicagói je­lölő gyűlésen. Ennek nyomán olyan találgatások kaptak teret Washingtonban, hogy Johnson esetleg pártolni fogja valaki, eset­leg Hubert Humphrey jelölését. Ezt mondotta egyébként Nixon volt alelnök is, aki a republiká­nus párt részéről jóformán egye­dül van a porondon a soron kö­vetkező elnökválasztásokon. Ni­xon azt mondotta, hogy nem vol­na meglepve, ha Johnson alelnö­kit indítaná az elnökség megnye­réséért a választási harcba. Árkus István Bombázás a VDK sűrűn lakott területein Az Egyesült Államok légiere­je hétfőn folytatta a VDK sűrűn lakott területeinek bombázását. Johnson eredetileg azt jelentet­te be, hogy a bombázások a de­­militarizált övezet tőszomszéd­ságában levő területekre korláto­zódnak a jövőben. Valójában it hétfői napon — mint a VNA észak­­vietnami hírügynökség közli — az amerikai kalózrepülőgépek Hanoitól alig 160 kilométerre dél­re fekvő területeket bombáztál! (Folytatás a 2. oldalon.)

Next