Népszabadság, 1968. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 16 oldal — Arat I forint ›*‚£*‡‡* l »T tsa Jtr kjl £7 és TSg aci |BBf Jg gg MrwM skj Wm MfMfl BBS IbS Ili *3 jBffT &jj n on wli1 viB ^ ________________________ . 1968. május 1. szerda AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XXVI. évf., 101. szám is dolgozó emberiség ünnepére Május elsején nálunk, a Duna— Tisza táján virágba borult a természet, zöldellnek a fák, életet érlel a nap melege. Távoli tájakon csak később jön a tavasz, s még a hó fehér színe uralja a természetet, másutt pedig, a Dél Keresztje alatt már pompázik a nyár. De ezen a napon minden égtájon, minden kontinensen kibomlik még egy szín: a zászlók selymének vöröse. A munkásosztály, a dolgozó emberek milliói kis- és nagyvárosokban, eldugott, távoli településeken piros betűs ünnepet ülnek meg: a munka, a béke, a haladás napját. Hetvenyolc évvel ezelőtt, 1890. május elsején tartotta meg a világ proletariátusa első, nagy harci seregszemléjét. Erről a felejthetetlen napról írta A kommunista kiáltvány akkori kiadásának bevezetőjében Engels Frigyes: „És a mai nap látványa az egész világ tőkéseinek és földesurainak megmutatja, hogy manapság a világ proletárjai valóban egyesültek. Bárcsak mellettem állna még Marx, hogy ezt a saját szemével láthatná.’’ A marxizmus megalapítójának a társadalmi haladásba vetett mélységes hitére, meggyőződésére, a történelem rejtett rugóinak csalhatatlan felismerésére volt szükség ahhoz, hogy felismerjék: az áldozatok nem hiábavalók, a forradalom, a szabadság elültetett magva kihajt. Hiszen akkor még az ellenfél, amelynek legyőzésére szövetkeztek a világ proletárjai, hatalmának teljében volt, győzhetetlennek látszott. Ki hitte volna, hogy a történelem órájának mutatói egyszerre meglódulnak, járásul meggyorsul. Hogy a következő évtizedekben mélyebb, visszavonhatatlanabb változások mennek végbe a földkerekségen, mint korábban egymást követő századok során. Hogy az első május elseje után nem egészen harminc évvel, egy októberi napon, győz majd a munkáshatalom Oroszországban. Hogy háromnegyed századdal később a szocializmus gyökeret ver nem egy kontinensen ... Iskolák és gyárak zárva maradnak, ünneplőbe öltöznek városon és falun. Van idő a visszatekintésre és számvetésre. A felvonulók közt, akiknek hosszú és méltóságteljes menetoszlopai végighaladnak majd a Dózsa György úton, vannak öregek, akik emlékeznek még a régi május elsejékre. Tüntetésekre, lovasattakra, sztrájkra, „röpcsikre és kékre”, illegális találkozókra, a rendőrrel zsúfolt városi utcáktól távol felcsendülő tiltott dallamokra ... Emlékeznek 1945 reményteli tavaszára s későbbi májusokra is: ők, akik látták a munkásosztály sorsának mélységeit, megérezték a sorsfordulót, ők tudják igazán lemérni az út szédítő ívét. Annak az útnak ívét, amelyet a magyar munkásosztály rakott le — a munkásosztály és pártja — az egész magyar nemzet számára. A munkásosztály és pártja nem fukarkodtak sem a munkával, sem a vérhullatással, amikor hazánk, egész népünk érdekéért kellett síkraszállni. Sem 1919-ben, amikor először indultak harcba a proletárhatalomért, sem a két világháború közt, amikor a nemzeti egység kovácsaiként küzdöttek a kizsákmányolás, a fehér és zöld fasizmus ellen egy olyan világért, amelyről a költő álmodott, amikor ezeket a sorokat írta: „Adj emberséget az embernek, adj magyarságot a magyarnak.” Ez a munkásosztály kész volt puszta kézzel, korgó gyomorral, kifosztott gyárakban munkához látni 1945 után, és 1956 után ez az osztály volt az, amely a megpróbáltatások és csalódások után is, a szocializmusba, a párt eszményeibe vetett töretlen hitével megszabta továbbhaladásunk irányát. Fiatalok és öregek az ünneplők városon és falun, egyaránt tudatában lehetnek annak, hogy nagy időknek tanúi, s nemcsak tanúi, hanem formálói és jogos haszonélvezői is. Sokszorosan is indokolt a büszkeség, amit a felvonuló százezrek éreznek nálunk Budapesten, és mindmegannyi szocialista testvérország fővárosában. De ezen a májusi napon nem lehet nem gondolni arra, hogy az eredmények, a sikerek hallatlanul megnövelték a munkásmozgalom, a szocializmus erőinek felelősségét a történelmi fejlődés egész menetéért. Mert igaz az, hogy a szocializmus erői még sohasem voltak ilyen számosak és sokféleségükben is olyan hatalmasak, mint most, de igaz az is, hogy a nemzetközi imperializmus, amely korántsem papírtigris, nagy erőkkel rendelkezik, és nem válogat az eszközökben. A múlt esztendőkben változékony időt mutatott a politikai barométer. Egymástól távol eső tájakon is tanúi lehettünk a nemzetközi imperializmus gondosan koordinált, összpontosított ellentámadásának a szocializmus, a béke, a haladás erői ellen. Lehetnek olyanok, akik ennek nyomán megkérdezik: vajon nem azt jelenti-e ez, hogy fordulat következett be a nemzetközi politikai küzdőtéren? Semmi esetre sem: a tudományos elemzés, amely a maga teljességében és bonyolultságában ragadja meg világunkat, azt mutatja, hogy a történelmi fejlődés iránya változatlan. Épp az elmúlt év bizonyította sokoldalúan, hogy a nemzetközi imperializmus erőinek lehetőségei csökkentek. A Közel-Keleten a meglepetésszerű és hitszegő támadás ellenére sem sikerült a nemzetközi imperializmus által támogatott agresszív erőknek elérni fő céljukat, a haladó rezsimek megdöntését. A vietnami nép heroikus és eredményes ellenállása hazája dzsungeleinek mélyén, és a nagyvárosokban politikai válsághoz vezetett Amerikában, s arra kényszerítette a világ legnagyobb tőkés országának elnökét, hogy bejelentse: lemond az elnökjelöltségről. Drámai módon kiéleződtek a modern kapitalizmus mindig is jelen volt belső ellentmondásai. A dollár válsága a legmélyebb megrázkódtatás volt, amellyel a tőkés gazdaságnak az utóbbi két évtizedben szembe kellett néznie, és egyáltalán nem biztos, hogy ez a válság véget ért... És újra bebizonyosodott az is, hogy a tomboló reakció, a gátlástalan antikommunizmus, a megtűrt vagy támogatott fasizmus, fajgyűlölet — ez az ideális táptalaj a gyilkos erőszak kórokozóinak. A világ demokratikus közvéleménye a jelek szerint megértette: egy olyan országban, amelyet át meg áthat a világhódító erőszak kultusza, ahol a polgárokat elsőrendűekre és másodrendűekre osztják, ott előbb-utóbb az történik, ami Amerikában, ahol King lelkésznek, az erőszakmentesség apostolának vére hullott a memphisi kőre. S ahol a történelemhamisítás az iskolák első osztályaiban kezdődik, ahol a neonáciknak szabadot jelez a szemafor, ahol a kommunista párttagságért börtön jár, ott is akad egy Hitler-képet rejtegető merénylő, aki lenyomja a ravaszt. Amerika nagyvárosainak bulvárjai most csendesebbek, a a nyugatnémet egyetemi városokban is helyreállt a „rend”. De a világsajtót bejárták a képek arról, miként bántak el Amerikában, a Nagy Társadalom országában azokkal, akiket elkeseredettségük hajtott az utcákra, s hogyan verték szét a nyugat-berlini, a müncheni és a nürnbergi tüntetőket. Ezek a vérlázító képek, a brutalitás e hiteles dokumentumai nagyon sokat mondanak el a modern kapitalizmus lényegéről. A realitások talaján állunk, nem kergetünk ábrándokat, és jól tudjuk: a modern imperializmus belső ellentmondásai nem jelentik, hogy veszélytelenebbé vált volna. Megvannak azonban a feltételek ahhoz, hogy az imperializmus terveit keresztül lehessen húzni, s hogy meg lehessen akadályozni ellenoffenzíváját a nemzetközi politika küzdőterén. Szilárd meggyőződésünk: az imperializmus globális stratégiájával szemben a kommunista pártoknak a maguk átfogó, a helyi lehetőségeket és a közös feladatokat egyaránt figyelembe vevő stratégiáját kell szembehelyezniük. A budapesti konzultatív találkozó és az Előkészítő Bizottság fővárosunkban befejeződött ülése azokat igazolta, akik meggyőződéssel hangoztatták: a kommunista pártok közös céljai és érdekei lehetővé teszik közös fellépésüket. Ez a proletár internacionalizmusnak mindenki számára érthető nyelven írt üzenete a hős vietnami népnek és mindazoknak, akik az imperialista agresszió, a brutális osztályelnyomás, a gyarmatosítás áldozatai. Nem könnyű feladat a moszkvai tanácskozás további előkészítése, sok kölcsönös erőfeszítést igényel, és kölcsönös figyelmet, megértést a testvérpártok között. Igényli az elkülönülésre irányuló szeparatista tendenciák céltudatos leküzdését is, akármilyen forrásból, bármilyen szándékból származzanak is az ilyen tendenciák. Ne feledjük: az imperializmus politikai és propagandagépezete most is és a jövőben is kihasznál minden rész soraink között. S az előttünk álló cél azt is igényli, hogy minden testvérpárt tudatában legyen annak a felelősségnek, amellyel saját munkásosztályának, népének tartozik, és felelősségének közös ügyünkkel, a nemzetközi munkásosztálylyal, a haladó emberiséggel szemben. Mi úgy véljük, hogy a jelszó: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” mit sem vesztett időszerűségéből, s új, minden eddiginél mélyebb tartalmat kapott. És hisszük, hogy testvérpártjaink túlnyomó, nagy többsége — éppúgy, mint a Magyar Szocialista Munkáspárt — népe érdekeinek áldozatos szolgálatát elválaszthatatlannak tartja az egész világot átfogó nemzetközi küzdelemtől. O **römteli ünnepet ülünk meg, vörös és nemzetiszínű lobogók alatt, s megalapozott optimizmussal nézünk a jövőbe. Több mint háromnegyed század sugallta bizakodással hirdetjük: a nemzetközi munkásosztály és szövetségesei egyesülnek az imperializmus ellen, a szocializmusért, a békéért vívott harcra.