Népszabadság, 1968. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-05 / 234. szám

1968. október 5, szombat Medgyessy Ferenc-em­lékkiállítás H­ a a látogató a Nemzeti Galé­ria földszinti teremsorában belép a Medgyessy-kiállítás első helyiségébe, egy pillanatig úgy érzi, hogy a nemrég zárult nép­­művészeti kiállításból maradt itt az a gyönyörű, festett paraszt­bútor, amely valaha Medgyessy Ferenc lakásában állt. A rende­zők ugyanis összegyűjtötték a nagy szobrász hajdani környeze­tének tárgyait is: mázas korsókat, régi faszobrokat, a korai közép­kor ötvösségének emlékeit, egy Buddha-szobrot, egy archaikus görög szobor fényképét és így tovább. Ezek nem egyszerűen ke­gyeletteljes kuriózumok, hanem szervesen összefüggnek Medgyessy művészetével, mintegy ihletői. Fiatalkorának párizsi emlékei a Notre Dame vízköpő ördögeit idéző humoros-riasztó szörnyek­ben kelnek életre. A korai szörnyalakocskákat ki­véve, minden szobra nemesen klasszikus, és e klasszicizmuson belül is igyekszik valamilyen spe­ciálisan magyar vonást találni. Ezt az alakok zömök, mokány testé­ben, a tatáros járomcsontú fejfor­mákban, a széles csípőjű paraszt­­asszonyidomokban véli megtalál­ni. Felesége portréján bizonyára eltúlozta a széles, tatáros arcot, a keskeny szemeket. Medgyessy ko­ra a turanizmus „virágzása” volt, pontosabban a magyar őstörténet tisztább körvonalainak kirajzoló­dása, a fajvédők áltudományos cirkuszának kíséretében. Ebben az időben született egy jellegzetes Medgyessy-szobor, a­­ Turáni lovas: nem „derék, lelkes úri szittya”, hanem zömök pa­rasztlegény alacsony, félvad lo­vacskán. Évtizedekig érlelte a Gellért-kút tervét, amelyen a térí­tés helyett a püspök „irodalomtör­téneti” érdemeit hangsúlyozta. A kút domborművének témája arra a közismert, de bizonytalan tör­ténetre utal, hogy Gellért püspök a „magyarok szimfóniájának” ne­vezte egy cselédlány dalolását ga­bonaőrlés közben. Mennyire más ez a Gellért püspök, mint a „kur­­zus-Magyarország” dicsőített, ke­resztemelő szentje, a Gellérthegy oldalában! A dús női csípők végigkísérik Medgyessy művészetét, a har­sány humorú Súroló asszony­tól addig a nőalakig, amelyet Mó­ricz Zsigmond Debreceni Vénusz­nak nevezett el. A számtalanszor megfogalmazott Táncoló nő kivé­teles módon a klasszikus görög­ség tanagrafiguráira emlékeztet, de a mozgás ezen a szobron is mértéktartó, megfontolt, mint Medgyessy alakjainak minden mozdulata. Portrét nem szívesen készített, mert ha a modell fejének nem volt elég tömör formája, akkor úgy érezte, hogy erőszakot kell tennie stílusán. Legalábbis ez ér­ződik a megrendelésre készült arcmásokból. Annál nagyobb él­vezettel faragta ki a vastag nyakú zömök Móricz Zsigmond vagy Rippl-Rónai József vonásait. Az állatvilágból a zömök, egy­beszabott testű lényeket kedvelte: a nagy szarvú bikát, a medvét és a lovakat. Egy ilyen szobor kapcsán határozta meg egyszer — olyan tömören és végérvényesen, ahogy szobrait faragta — művé­szetének lényegét. Amikor egy gazdaember lószobrának anató­miai hűségét kérte tőle számon, Medgyessy 1>' '-ne csak ennyit vá­laszolt: Nem jó ez, kérem. Szo­bor. Székely András Szoptató anya, 1932. NEPSZABADSAG Gondolatok Győr kulturális életéről Nyáribb és gyáribb lett-e az idén a Győri nyár elnevezésű kulturális rendezvénysorozat, mint az előbbi két évben? Feltét­lenül. Az idei „zárás” olyan ered­ményeket mutathat fel, amilye­nekhez még csak hasonló sem akadt korábban. Határainkon túl is elismert szakmai és tudomá­nyos rangja lett az idén először megrendezett országos zenei ne­velési konferenciának, az idén debütált a Rábán épített vízi színpad, a Pécsi Balett vendég­­szereplésével, megrendezték a győri születésű Borsos Miklós ki­állítását. Két jelentős komolyze­nei, egy könnyűzenei hangver­seny, a Komarnói Magyar Terü­leti Színház vendégjátéka, az országos vidéki amatőrfilm­szem­­le jelzik az események érdekes­ségét és jelentőségét. És jelzik azt a törekvést is, hogy a rendel­kezésekre álló lehetőségeket és energiákat néhány fontos, az egész program jellegét meghatá­rozó feladatra összpontosítsák. Az adatoknál és a jegyzőköny­vekben rögzíthető tényeknél, sőt a helyes útra találás első kétség­bevonhatatlan jeleinél is nagyobb és fontosabb eredmény — mert mindennek ez az alapja —, hogy Győr kulturális életében egy idő óta valóban céltudatos törekvé­sekről, erőfeszítésekről és áldo­zatvállalásról beszélhetünk. A múlt hibái Hogy milyen múltból s közel­múltból ered a jelen, azt mint­egy szimbolizálja az tény, hogy Győrött már épül az új sportsta­dion, korábban fog elkészülni, mint az új győri színház, ame­lyet már 30 évvel ezelőtt is meg­ígértek. Hosszú éveken, sőt év­tizedeken át csak a gyárkémé­nyek „látszottak” Győrből Buda­pestre vagy távolabbra, de ha ezt valaki kimondta, igen-igen rossz­néven vették. Miközben a város ipara rohamosan nőtt, káros „ob­jektumszemlélettel” vádolták a kultúra munkásait, akik szóvá tették, hogy az építkezések sorá­ból rendre kimaradnak a kultúra, a népművelés különböző rendű és rangú hajlékai. Győr meglehetősen pazarlóan bánt a tehetségeivel, akik néha a biztonságos életkörülmények, máskor a munka és a fejlődés le­hetőségeinek híján, sokszor int­rikák pergőtüzéből s a művészi munka jellegének meg nem érté­se miatt mentek el a városból. Győri jellegzetesség volt az is, hogy akik tehettek volna valamit a kultúráért, azoknak a kultúra nem volt személyes igényük. El­lentétben a szomszédos, bár anyagi helyzetét tekintve jóval szerényebb Vas megyével, Győ­rött politikai és állami vezetőt színházban, hangversenyen látni — tisztelet a csekély kivételnek — eseménynek számított. És köz­ben a városban élő népművelők, művészek energiáját személyes harcok, kicsinyes ellentétek for­gácsolták szét. A város lakossága pedig vagy a városon kívül elé­gítette ki kulturális igényeit, vagy — mivel ilyesfajta igény csak nevelésre születik — egysze­rűen nem rendelkezett kulturális szomjúsággal. Ami már megváltozott és ami még nem Múzeumigazgató, zeneiskola­­igazgató, párttitkár és karmes­ter azon lelkesül manapság, hogy a város egész közéletében foko­zott figyelmet és áldozatkészséget tapasztalnak munkájuk iránt. Észrevehetően előremozdult Győr kulturális élete. Vannak, akiket csak az idevonatkozó me­gyei párthatározat vagy a város közeledő 700 éves jubileumával kapcsolatos feladat sarkall tet­tekre, de mind többeket az őszin­te ügyszeretet s a munka iránti személyes érdeklődés is. Eközben egészséges polarizá­ció észlelhető a kultúra és a nép­művelés szolgálatába szerződöt­tek soraiban. Elsősorban a zenei élet egészséges fősodrából kezde­nek kirekesztődni azok, akik hosszú éveken át képtelennek bi­zonyultak arra, hogy ha kell, tel­jesen önzetlenül is részt vegye­nek kollektív erőfeszítésekben.­­ Hogy mi nem változott, azt az idei Győri nyár most elkészült értékelése jól mutatja: a rendez­vények látogatóinak száma házatlanul kicsiny. Igaz, reklám- és helyárkérdés, sőt plakátkér­­­dés is ez, de éppen a közelmúlt­tal való őszinte szembenézésből következik a felismerés, hogy a lényegesebb okok mélyebben re#j­lenek. A kultúrára nevelés jócs­­­kán elmulasztott feladatai mind sürgetőbbek. Győr tud lelkesedni új gyáraiért, új városrészéért, megújuló városközpontjáért, vi­zeiért, műemlékeiért és sportjá­ért. Győr üzemei az idén már mintegy 140 ezer forintot áldoz­­­tak a vízi színpadért, a Magyar Vagon- és Gépgyár jelentős ös­­­szeggel segíti az új városi ifjúsá­gi ház építését. De a lakosság lel­kesedését, egészséges lokálpatrio­­tizmusát még nem sikerült elég­gé a kultúra szolgálatába álltunk Van már mivel büszkélkedni is . Pedig volna már okuk büszkél­­kedésre is. Hosszú vajúdás után függetlenített szimfonikus zene­­kart kapott a megye. A vajúdás oka nem a központi, az állami, hanem a helyi, megyei szervek megértésének és áldozatkészségé­nek a hiánya volt. De most már megvan a zenekar, és induló bér­­­letsorozatának tartalmát, színvo­nalát bármelyik európai nagyvá­­­ros boldogan elfogadhatná. Har­madosztályú mozira emlékeztető épületében a győri Kisfaludy Színház a szabad szombatokon munkáselőadások megrendezését tervezi. Huzamosabb ideje n­agy sikerrel és tömegvonzással mű­ködik irodalmi klub egy eredeti rendeltetése szerint éjszakai mu­latóhelyen. Az MTESZ-klubben és a TIT-klubban mind több prog­­­­am bizonyítja, hogy igyekeznek a műszaki és a közgazdasági kul­­­túrának is fórumot teremteni. Mindez már őszi, téli és tavaszi program, de csak ezek sikeres le­bonyolításával, mintegy ezekből felnövekedvén, lehet, jövőre még gazdagabb a Győri nyár. Tartal­­­mában és szervezettségében csak­úgy, mint a győriek fokozottabb érdeklődésében s a rendelvé­nyek magasabb színvonalában. Cserhalmi Imre A Szovjetunió felsőfokú­ oktatásáról Felkutatják a tehetségeket Ismeretes, hogy az első szputnyik felbocsátása idején, valósággal pánik tört ki az Egyesült Államok felsőoktatási berkeiben amiatt, hogy lemaradtak a tudásért folytatott versenyben. Akkor az UJSA-ban a tanulmányok százait írták e témáról, s bizottságokat hoztak létre helyzetük elemzésére, az oktatás, különösen pedig a felsőfokú szak­emberképzés javítására. Ám a szovjet egyetemeken sem tétlenkedtek az utóbbi évtizedben. Az idei tanév kezdetén fél hónapot tölthettem a Szovjetunióban, egy magyar felsőoktatási küldöttséggel, s meggyőződ­hettünk róla, hogy rendkívül erőteljes a fejlődés. Meglátogattunk több mint fél tucat egyetemet és főiskolát, beszéltünk össz-szövetségi és köztársasági minisztériumi vezetőkkel, tárgyaltunk rektorokkal, akadémikusokkal és a Komszomol központi bizottságának munkatár­sával, s csaknem mindenütt új megoldásokal, a holnapi „verseny­ben” is helytálló, bátor kezdeményezésekkel ismerkedtünk meg. A szovjet egyetemi és főisk­olai oktatás és nevelés továbbfejlesz­tésének munkálatait — amelyet kevés, talán indokolatlanul is kevés hírveréssel végeznek — két csoportba lehet sorolni. Egyrészt az okta­tás színvonalasabbá tételével törődnek sokat, másrészt az egyetemi ifjúsággal, pontosabban kiválasztásukkal, helyzetük sokoldalú elem­zésével és javításával. Kezdjük talán az utóbbiakkal, mégpedig azo­kat a témákat választva ki, amelyek gondolatmozdító tanulsággal szolgálhatnak nekünk is. A leningrádi Zsdanov Egyetem a világ egyik legnevesebb, s leg­nagyobb egyeteme. „Lakosainak” száma harmincezer — beleértve az esti és a levelező hallgatókat, az oktatókat és a kisegítő mun­katársakat. Ami itt történik, az általában hatással van az ország többi egyetemére, főiskolájára is. Ezért különösen fi­gyelemre mél­tó néhány kezdeményezésük — köztük a tehetségek kiválasztásá­nak új módszere. Nálunk kevésbé ismert, hogy az utóbbi években milyen sokat törődnek a Szovjetunióban az egyetemi és főiskolai hallgatók szociális összetételével. A lenin­grádi egyetemen például úgy szervezték meg az idén a felvé­telt, hogy az új elsőéveseknek a fele munkás- és parasztfiatal lett. Különösebb okuk a panaszra per­sze eddig sem volt, hiszen min­dig 23—24 százalék körül volt az arányuk, de az idei eredményre mégis oda kell figyelni. Kondratyev akadémikus, a Zsdanov Egyetem rektora két ok­kal magyarázta a fizikai dolgo­zók gyerekeivel való fokozottabb törődést. — A Szovjetunió meghatározott ,társadalmi és szociális struktúrá­val rendelkezik — mondotta —, s ennek tükröződnie kell az egye­temi hallgatók összetételében is. Másként minden társadalmi ré­teg önmagát „termelné újra”, ez pedig magától érthetően ellen­kezne társadalmi rendszerünk lé­nyegével. Van azután egy másik ok is: az a törekvésünk, hogy ja­vítsuk az egyetemi oktatás szín­vonalát. Ezt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha a legtehetsége­sebb fiatalokat vesszük fel. A te­hetséget és a pillanatnyilag na­gyobb tárgyi tudást azonban nem szabad azonosítani. A középis­kolák között még jelentősek a színvonalbeli különbségek. A nagyobb városokban kiválóan felszerelt, nagy hagyományokkal rendelkező iskolák működnek, de vannak még olyan falusi közép­iskolák is, ahol a legtehetségeseb­bek sem tudják igazán kibonta­koztatni képességeiket. Nem len­ne igazságos — s egyáltalán nem bizonyos, hogy a legrátermetteb­beket válogatnánk ki —, ha eze­ket az eltérő körülmények kö­zött élő és tanuló fiatalokat csu­pán az ismeretek mennyisége alapján bírálnánk el az egyetemi felvételek alkalmával. Ám az is igaz — magyarázta a rektor —, hogy a felsőfokú ta­nulmányok megkezdéséhez rend­kívül fontos a felkészültség, a megfelelő tárgyi tudás is. A jó ké­pességű városi fiatalok számá­ra ezt természetesen megadják a középiskolák. Kérdés, hogy mi le­gyen a falusiakkal. Úgy döntöt­tünk, hogy mi magunk megyünk a várostól távol lakó tehetséges diákok elé, mi is segítjük őket a szükséges ismeretek megszerzésé­ben. A rektor és az egyetem párttit­kára elmondotta azután, hogy az egyetem mellett iskolainternátust hoztak létre a Szovjetunió észak­­nyugati területeinek tehetséges diákjai számára. Az oktatók egy része minden esztendőben felke­resi a kisiskolásokat. Beszélnek a pedagógusokkal, a szülőkkel, meghallgatják az órákat, s ma­gukkal hoznak a leningrádi inter­nátusba 150 jó képességű mun­kás- és parasztfiatalt. Itt egye­temi oktatók készítik fel őket egy esztendeig, majd felvételi vizs­gát tesznek. Az idén 90 százalé­kuk bekerült az egyetemre. A felkészítés másik formája a kolhozparasztok gyerekeinek nyári speciális előkészítője. Ezt is az egyetemi oktatók végzik. A szünidő két hónapjában kimen­nek a kolhozok iskoláiba és a to­vábbtanuláshoz szükséges tár­gyakból tanfolyamot tartanak a legtehetségesebbeknek. Ezek is igen jól beváltak, hiszen az elő­készítőkön részt vettek felét fel is vették az egyetemre. Szerveztek ezenkívül matematikai levelező­iskolát is a falusi kolhozfiatalok számára, s megkülönböztetett fi­gyelemben részesítik a pályáza­tok és tanulmányi versenyek győzteseit Itt közbeszóltunk, s elmondtuk, hogy a nyáron a budapesti Eöt­vös Loránd Tudományegyetem hallgatói is tartottak előkészítőt a vidéki tehetséges munkás- és parasztfiataloknak, s ennek kö­vetkeztében 10 százalékkal nőtt itt a fizikai dolgozók gyerekei­nek az aránya. Ám a rektor tu­dott róla, hiszen — mint mon­dotta — a leningrádinak testvér­egyeteme az ELTE. Ezután a hazai vitákból kiin­dulva azt tudakoltuk, hogyan tud­ják a tehetséget megítélni, milyen mércét használnak. — Egy intelligens, szakmáját értő ember mindig meg tudja ítélni, hogy kiben van tehetség, 8 kiben nincs — mondotta a kér­désünkön való érezhető csodál­kozással a rektor. — A tehetsé­get csak egyéni megítéléssel le­het elbírálni, erre semmiféle gép vagy teszt nem alkalmas. Bízni kell a tehetségek kiválasztásá­ban közreműködő munkatársak­ban, hiszen ők is az egyetem ja­vát akarják. Az idén például ja­vaslatukra felvételi vizsga nél­kül felvettem három kolhozpa­r­aszt gyereket. A nyári tanfo­lyamok vezetői elmondották, hogy­ mindhárom kimagasló képessé­­gű, de pillanatnyi felkészültség­­ükkel nem valószínű, hogy beke­rülnének az egyetemre. Vállalták, hogy felvétel esetén foglalkoznak velük, s én nem haboztam a dön­téssel. Befejezésül megkérdeztük, ha** mindenütt ilyen nagy gondot for*­dítanak-e a munkás- és párasát* fiatalokra, pontosabban a tehet*­ségek felszínre hozatalára. A­ rektor azonnal igennel válással, de hozzátette: — Van ahol szinte automatikus­­an kialakulnak s helyes szociá­­lis arányok. Sőt akadnak olyan intézmények is, ahol az értelmi­ségiek gyermekei vannak el­enyésző kisebbségben, s ezért őket kell jelentkezésre agitálni. Ám az is igazság, hogy ezek az intéz­mények általában nem egyete­mek, hanem főiskolák. Az ér­telmiségi gyerekek inkább az egyetemeket választják. Vélemé­nyem szerint — mondotta — mind a két véglet rossz. Bizonyít­ható igazság, hogy a jó szociális összetétel javítja a tanulmányi munka színvonalát és színesebbé teszi az egyetemi életet. Majd kis gondolkodás után hoz­zátette: — Igaz, akadnak még, akik nem értik törekvéseinket. Ilyen­kor a társadalom feladata, hogy helyes értelmezést adjon a dol­goknak, s kijavítsa az emberek gondolkodásbeli hibáit. Mi a ma­gunk részéről ezt azzal segítjük, hogy nyílttá, demokratikussá tet­tük a felvételt, a vizsgák után kifüggesztjük a jó feladatmeg­oldásokat,­­ fellebbezési jogot adunk, s lehetővé tesszük, hogy tanári segítséggel újra megnéz­hessék dolgozataikat a pályázók, s meggyőződjenek osztályzatuk helyességéről, igazságosságáról... Tóth László

Next