Népszabadság, 1968. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-05 / 234. szám
1968. október 5, szombat Medgyessy Ferenc-emlékkiállítás H a a látogató a Nemzeti Galéria földszinti teremsorában belép a Medgyessy-kiállítás első helyiségébe, egy pillanatig úgy érzi, hogy a nemrég zárult népművészeti kiállításból maradt itt az a gyönyörű, festett parasztbútor, amely valaha Medgyessy Ferenc lakásában állt. A rendezők ugyanis összegyűjtötték a nagy szobrász hajdani környezetének tárgyait is: mázas korsókat, régi faszobrokat, a korai középkor ötvösségének emlékeit, egy Buddha-szobrot, egy archaikus görög szobor fényképét és így tovább. Ezek nem egyszerűen kegyeletteljes kuriózumok, hanem szervesen összefüggnek Medgyessy művészetével, mintegy ihletői. Fiatalkorának párizsi emlékei a Notre Dame vízköpő ördögeit idéző humoros-riasztó szörnyekben kelnek életre. A korai szörnyalakocskákat kivéve, minden szobra nemesen klasszikus, és e klasszicizmuson belül is igyekszik valamilyen speciálisan magyar vonást találni. Ezt az alakok zömök, mokány testében, a tatáros járomcsontú fejformákban, a széles csípőjű parasztasszonyidomokban véli megtalálni. Felesége portréján bizonyára eltúlozta a széles, tatáros arcot, a keskeny szemeket. Medgyessy kora a turanizmus „virágzása” volt, pontosabban a magyar őstörténet tisztább körvonalainak kirajzolódása, a fajvédők áltudományos cirkuszának kíséretében. Ebben az időben született egy jellegzetes Medgyessy-szobor, a Turáni lovas: nem „derék, lelkes úri szittya”, hanem zömök parasztlegény alacsony, félvad lovacskán. Évtizedekig érlelte a Gellért-kút tervét, amelyen a térítés helyett a püspök „irodalomtörténeti” érdemeit hangsúlyozta. A kút domborművének témája arra a közismert, de bizonytalan történetre utal, hogy Gellért püspök a „magyarok szimfóniájának” nevezte egy cselédlány dalolását gabonaőrlés közben. Mennyire más ez a Gellért püspök, mint a „kurzus-Magyarország” dicsőített, keresztemelő szentje, a Gellérthegy oldalában! A dús női csípők végigkísérik Medgyessy művészetét, a harsány humorú Súroló asszonytól addig a nőalakig, amelyet Móricz Zsigmond Debreceni Vénusznak nevezett el. A számtalanszor megfogalmazott Táncoló nő kivételes módon a klasszikus görögség tanagrafiguráira emlékeztet, de a mozgás ezen a szobron is mértéktartó, megfontolt, mint Medgyessy alakjainak minden mozdulata. Portrét nem szívesen készített, mert ha a modell fejének nem volt elég tömör formája, akkor úgy érezte, hogy erőszakot kell tennie stílusán. Legalábbis ez érződik a megrendelésre készült arcmásokból. Annál nagyobb élvezettel faragta ki a vastag nyakú zömök Móricz Zsigmond vagy Rippl-Rónai József vonásait. Az állatvilágból a zömök, egybeszabott testű lényeket kedvelte: a nagy szarvú bikát, a medvét és a lovakat. Egy ilyen szobor kapcsán határozta meg egyszer — olyan tömören és végérvényesen, ahogy szobrait faragta — művészetének lényegét. Amikor egy gazdaember lószobrának anatómiai hűségét kérte tőle számon, Medgyessy 1>' '-ne csak ennyit válaszolt: Nem jó ez, kérem. Szobor. Székely András Szoptató anya, 1932. NEPSZABADSAG Gondolatok Győr kulturális életéről Nyáribb és gyáribb lett-e az idén a Győri nyár elnevezésű kulturális rendezvénysorozat, mint az előbbi két évben? Feltétlenül. Az idei „zárás” olyan eredményeket mutathat fel, amilyenekhez még csak hasonló sem akadt korábban. Határainkon túl is elismert szakmai és tudományos rangja lett az idén először megrendezett országos zenei nevelési konferenciának, az idén debütált a Rábán épített vízi színpad, a Pécsi Balett vendégszereplésével, megrendezték a győri születésű Borsos Miklós kiállítását. Két jelentős komolyzenei, egy könnyűzenei hangverseny, a Komarnói Magyar Területi Színház vendégjátéka, az országos vidéki amatőrfilmszemle jelzik az események érdekességét és jelentőségét. És jelzik azt a törekvést is, hogy a rendelkezésekre álló lehetőségeket és energiákat néhány fontos, az egész program jellegét meghatározó feladatra összpontosítsák. Az adatoknál és a jegyzőkönyvekben rögzíthető tényeknél, sőt a helyes útra találás első kétségbevonhatatlan jeleinél is nagyobb és fontosabb eredmény — mert mindennek ez az alapja —, hogy Győr kulturális életében egy idő óta valóban céltudatos törekvésekről, erőfeszítésekről és áldozatvállalásról beszélhetünk. A múlt hibái Hogy milyen múltból s közelmúltból ered a jelen, azt mintegy szimbolizálja az tény, hogy Győrött már épül az új sportstadion, korábban fog elkészülni, mint az új győri színház, amelyet már 30 évvel ezelőtt is megígértek. Hosszú éveken, sőt évtizedeken át csak a gyárkémények „látszottak” Győrből Budapestre vagy távolabbra, de ha ezt valaki kimondta, igen-igen rossznéven vették. Miközben a város ipara rohamosan nőtt, káros „objektumszemlélettel” vádolták a kultúra munkásait, akik szóvá tették, hogy az építkezések sorából rendre kimaradnak a kultúra, a népművelés különböző rendű és rangú hajlékai. Győr meglehetősen pazarlóan bánt a tehetségeivel, akik néha a biztonságos életkörülmények, máskor a munka és a fejlődés lehetőségeinek híján, sokszor intrikák pergőtüzéből s a művészi munka jellegének meg nem értése miatt mentek el a városból. Győri jellegzetesség volt az is, hogy akik tehettek volna valamit a kultúráért, azoknak a kultúra nem volt személyes igényük. Ellentétben a szomszédos, bár anyagi helyzetét tekintve jóval szerényebb Vas megyével, Győrött politikai és állami vezetőt színházban, hangversenyen látni — tisztelet a csekély kivételnek — eseménynek számított. És közben a városban élő népművelők, művészek energiáját személyes harcok, kicsinyes ellentétek forgácsolták szét. A város lakossága pedig vagy a városon kívül elégítette ki kulturális igényeit, vagy — mivel ilyesfajta igény csak nevelésre születik — egyszerűen nem rendelkezett kulturális szomjúsággal. Ami már megváltozott és ami még nem Múzeumigazgató, zeneiskolaigazgató, párttitkár és karmester azon lelkesül manapság, hogy a város egész közéletében fokozott figyelmet és áldozatkészséget tapasztalnak munkájuk iránt. Észrevehetően előremozdult Győr kulturális élete. Vannak, akiket csak az idevonatkozó megyei párthatározat vagy a város közeledő 700 éves jubileumával kapcsolatos feladat sarkall tettekre, de mind többeket az őszinte ügyszeretet s a munka iránti személyes érdeklődés is. Eközben egészséges polarizáció észlelhető a kultúra és a népművelés szolgálatába szerződöttek soraiban. Elsősorban a zenei élet egészséges fősodrából kezdenek kirekesztődni azok, akik hosszú éveken át képtelennek bizonyultak arra, hogy ha kell, teljesen önzetlenül is részt vegyenek kollektív erőfeszítésekben. Hogy mi nem változott, azt az idei Győri nyár most elkészült értékelése jól mutatja: a rendezvények látogatóinak száma házatlanul kicsiny. Igaz, reklám- és helyárkérdés, sőt plakátkérdés is ez, de éppen a közelmúlttal való őszinte szembenézésből következik a felismerés, hogy a lényegesebb okok mélyebben re#jlenek. A kultúrára nevelés jócskán elmulasztott feladatai mind sürgetőbbek. Győr tud lelkesedni új gyáraiért, új városrészéért, megújuló városközpontjáért, vizeiért, műemlékeiért és sportjáért. Győr üzemei az idén már mintegy 140 ezer forintot áldoztak a vízi színpadért, a Magyar Vagon- és Gépgyár jelentős összeggel segíti az új városi ifjúsági ház építését. De a lakosság lelkesedését, egészséges lokálpatriotizmusát még nem sikerült eléggé a kultúra szolgálatába álltunk Van már mivel büszkélkedni is . Pedig volna már okuk büszkélkedésre is. Hosszú vajúdás után függetlenített szimfonikus zenekart kapott a megye. A vajúdás oka nem a központi, az állami, hanem a helyi, megyei szervek megértésének és áldozatkészségének a hiánya volt. De most már megvan a zenekar, és induló bérletsorozatának tartalmát, színvonalát bármelyik európai nagyváros boldogan elfogadhatná. Harmadosztályú mozira emlékeztető épületében a győri Kisfaludy Színház a szabad szombatokon munkáselőadások megrendezését tervezi. Huzamosabb ideje nagy sikerrel és tömegvonzással működik irodalmi klub egy eredeti rendeltetése szerint éjszakai mulatóhelyen. Az MTESZ-klubben és a TIT-klubban mind több progam bizonyítja, hogy igyekeznek a műszaki és a közgazdasági kultúrának is fórumot teremteni. Mindez már őszi, téli és tavaszi program, de csak ezek sikeres lebonyolításával, mintegy ezekből felnövekedvén, lehet, jövőre még gazdagabb a Győri nyár. Tartalmában és szervezettségében csakúgy, mint a győriek fokozottabb érdeklődésében s a rendelvények magasabb színvonalában. Cserhalmi Imre A Szovjetunió felsőfokú oktatásáról Felkutatják a tehetségeket Ismeretes, hogy az első szputnyik felbocsátása idején, valósággal pánik tört ki az Egyesült Államok felsőoktatási berkeiben amiatt, hogy lemaradtak a tudásért folytatott versenyben. Akkor az UJSA-ban a tanulmányok százait írták e témáról, s bizottságokat hoztak létre helyzetük elemzésére, az oktatás, különösen pedig a felsőfokú szakemberképzés javítására. Ám a szovjet egyetemeken sem tétlenkedtek az utóbbi évtizedben. Az idei tanév kezdetén fél hónapot tölthettem a Szovjetunióban, egy magyar felsőoktatási küldöttséggel, s meggyőződhettünk róla, hogy rendkívül erőteljes a fejlődés. Meglátogattunk több mint fél tucat egyetemet és főiskolát, beszéltünk össz-szövetségi és köztársasági minisztériumi vezetőkkel, tárgyaltunk rektorokkal, akadémikusokkal és a Komszomol központi bizottságának munkatársával, s csaknem mindenütt új megoldásokal, a holnapi „versenyben” is helytálló, bátor kezdeményezésekkel ismerkedtünk meg. A szovjet egyetemi és főiskolai oktatás és nevelés továbbfejlesztésének munkálatait — amelyet kevés, talán indokolatlanul is kevés hírveréssel végeznek — két csoportba lehet sorolni. Egyrészt az oktatás színvonalasabbá tételével törődnek sokat, másrészt az egyetemi ifjúsággal, pontosabban kiválasztásukkal, helyzetük sokoldalú elemzésével és javításával. Kezdjük talán az utóbbiakkal, mégpedig azokat a témákat választva ki, amelyek gondolatmozdító tanulsággal szolgálhatnak nekünk is. A leningrádi Zsdanov Egyetem a világ egyik legnevesebb, s legnagyobb egyeteme. „Lakosainak” száma harmincezer — beleértve az esti és a levelező hallgatókat, az oktatókat és a kisegítő munkatársakat. Ami itt történik, az általában hatással van az ország többi egyetemére, főiskolájára is. Ezért különösen figyelemre méltó néhány kezdeményezésük — köztük a tehetségek kiválasztásának új módszere. Nálunk kevésbé ismert, hogy az utóbbi években milyen sokat törődnek a Szovjetunióban az egyetemi és főiskolai hallgatók szociális összetételével. A leningrádi egyetemen például úgy szervezték meg az idén a felvételt, hogy az új elsőéveseknek a fele munkás- és parasztfiatal lett. Különösebb okuk a panaszra persze eddig sem volt, hiszen mindig 23—24 százalék körül volt az arányuk, de az idei eredményre mégis oda kell figyelni. Kondratyev akadémikus, a Zsdanov Egyetem rektora két okkal magyarázta a fizikai dolgozók gyerekeivel való fokozottabb törődést. — A Szovjetunió meghatározott ,társadalmi és szociális struktúrával rendelkezik — mondotta —, s ennek tükröződnie kell az egyetemi hallgatók összetételében is. Másként minden társadalmi réteg önmagát „termelné újra”, ez pedig magától érthetően ellenkezne társadalmi rendszerünk lényegével. Van azután egy másik ok is: az a törekvésünk, hogy javítsuk az egyetemi oktatás színvonalát. Ezt csak akkor tudjuk megvalósítani, ha a legtehetségesebb fiatalokat vesszük fel. A tehetséget és a pillanatnyilag nagyobb tárgyi tudást azonban nem szabad azonosítani. A középiskolák között még jelentősek a színvonalbeli különbségek. A nagyobb városokban kiválóan felszerelt, nagy hagyományokkal rendelkező iskolák működnek, de vannak még olyan falusi középiskolák is, ahol a legtehetségesebbek sem tudják igazán kibontakoztatni képességeiket. Nem lenne igazságos — s egyáltalán nem bizonyos, hogy a legrátermettebbeket válogatnánk ki —, ha ezeket az eltérő körülmények között élő és tanuló fiatalokat csupán az ismeretek mennyisége alapján bírálnánk el az egyetemi felvételek alkalmával. Ám az is igaz — magyarázta a rektor —, hogy a felsőfokú tanulmányok megkezdéséhez rendkívül fontos a felkészültség, a megfelelő tárgyi tudás is. A jó képességű városi fiatalok számára ezt természetesen megadják a középiskolák. Kérdés, hogy mi legyen a falusiakkal. Úgy döntöttünk, hogy mi magunk megyünk a várostól távol lakó tehetséges diákok elé, mi is segítjük őket a szükséges ismeretek megszerzésében. A rektor és az egyetem párttitkára elmondotta azután, hogy az egyetem mellett iskolainternátust hoztak létre a Szovjetunió északnyugati területeinek tehetséges diákjai számára. Az oktatók egy része minden esztendőben felkeresi a kisiskolásokat. Beszélnek a pedagógusokkal, a szülőkkel, meghallgatják az órákat, s magukkal hoznak a leningrádi internátusba 150 jó képességű munkás- és parasztfiatalt. Itt egyetemi oktatók készítik fel őket egy esztendeig, majd felvételi vizsgát tesznek. Az idén 90 százalékuk bekerült az egyetemre. A felkészítés másik formája a kolhozparasztok gyerekeinek nyári speciális előkészítője. Ezt is az egyetemi oktatók végzik. A szünidő két hónapjában kimennek a kolhozok iskoláiba és a továbbtanuláshoz szükséges tárgyakból tanfolyamot tartanak a legtehetségesebbeknek. Ezek is igen jól beváltak, hiszen az előkészítőkön részt vettek felét fel is vették az egyetemre. Szerveztek ezenkívül matematikai levelezőiskolát is a falusi kolhozfiatalok számára, s megkülönböztetett figyelemben részesítik a pályázatok és tanulmányi versenyek győzteseit Itt közbeszóltunk, s elmondtuk, hogy a nyáron a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatói is tartottak előkészítőt a vidéki tehetséges munkás- és parasztfiataloknak, s ennek következtében 10 százalékkal nőtt itt a fizikai dolgozók gyerekeinek az aránya. Ám a rektor tudott róla, hiszen — mint mondotta — a leningrádinak testvéregyeteme az ELTE. Ezután a hazai vitákból kiindulva azt tudakoltuk, hogyan tudják a tehetséget megítélni, milyen mércét használnak. — Egy intelligens, szakmáját értő ember mindig meg tudja ítélni, hogy kiben van tehetség, 8 kiben nincs — mondotta a kérdésünkön való érezhető csodálkozással a rektor. — A tehetséget csak egyéni megítéléssel lehet elbírálni, erre semmiféle gép vagy teszt nem alkalmas. Bízni kell a tehetségek kiválasztásában közreműködő munkatársakban, hiszen ők is az egyetem javát akarják. Az idén például javaslatukra felvételi vizsga nélkül felvettem három kolhozparaszt gyereket. A nyári tanfolyamok vezetői elmondották, hogy mindhárom kimagasló képességű, de pillanatnyi felkészültségükkel nem valószínű, hogy bekerülnének az egyetemre. Vállalták, hogy felvétel esetén foglalkoznak velük, s én nem haboztam a döntéssel. Befejezésül megkérdeztük, ha** mindenütt ilyen nagy gondot for*dítanak-e a munkás- és párasát* fiatalokra, pontosabban a tehet*ségek felszínre hozatalára. A rektor azonnal igennel válással, de hozzátette: — Van ahol szinte automatikusan kialakulnak s helyes szociális arányok. Sőt akadnak olyan intézmények is, ahol az értelmiségiek gyermekei vannak elenyésző kisebbségben, s ezért őket kell jelentkezésre agitálni. Ám az is igazság, hogy ezek az intézmények általában nem egyetemek, hanem főiskolák. Az értelmiségi gyerekek inkább az egyetemeket választják. Véleményem szerint — mondotta — mind a két véglet rossz. Bizonyítható igazság, hogy a jó szociális összetétel javítja a tanulmányi munka színvonalát és színesebbé teszi az egyetemi életet. Majd kis gondolkodás után hozzátette: — Igaz, akadnak még, akik nem értik törekvéseinket. Ilyenkor a társadalom feladata, hogy helyes értelmezést adjon a dolgoknak, s kijavítsa az emberek gondolkodásbeli hibáit. Mi a magunk részéről ezt azzal segítjük, hogy nyílttá, demokratikussá tettük a felvételt, a vizsgák után kifüggesztjük a jó feladatmegoldásokat, fellebbezési jogot adunk, s lehetővé tesszük, hogy tanári segítséggel újra megnézhessék dolgozataikat a pályázók, s meggyőződjenek osztályzatuk helyességéről, igazságosságáról... Tóth László