Népszabadság, 1968. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-13 / 241. szám

10 NÉPSZABADSÁG A NYOMOZÁS VEZETŐI a gyerekgyilkos elfogásáról Amint erről egy korábbi közleményben hírt adtunk, a rendőrség elfogta a június 16-án meggyilkolt Blázsik István 12 éves iskolai tanuló és a szeptember 10-én meggyilkolt Nagy József 13 éves iskolai tanuló gyilkosát. Az utóbbi évtized egyik legnagyobb erőfeszítéssel folytatott nyomozása, a két szörnyű bűnügy bizonyítása hamarosan befejeződik, s immár teljes a kép arról a kettős gyerekgyilkosságról, amely annyira megrázta a közvéleményt, s amelynek felderítésére szinte az egész ország rendőrségét mozgósították. A riporter, mint a nyomozás egy-egy fázisának szemtanúja, korábban is hírt adott arról, hogy ebbe a rendkívül kiterjedt felderítő munkába hogyan kapcsolódott be a lakosság, hogyan próbáltak az emberek ezrei segítségére lenni a rendőrségnek abban, hogy a gyermekgyilkos mielőbb kézre kerüljön. De ezúttal ne a riporter beszéljen, hallgassuk meg e veszélyes bűnöző kézre kerítésének leghitelesebb történetét azoktól, akik a nyomozás közvetlen irányításában részt vettek: dr. Palkó Jenő rendőr alezredestől és dr. Szende Andor rendőr alezredestől. Rengeteg bejelentés — Június 16-án késő este tett bejelentést a rendőrségen a Blázsik család, hogy 12 éves fiuk a délután folyamán, a Népligetből, az építők napja alkalmából rendezett ünnepségről eltűnt — eleveníti fel a júniusi napokat Palkó elvtárs. — Bár a kutatást azonnal megkezdtük, a gyerek fényképét kiadtuk országos körözésre, már akkor élt bennünk a gyanú — éppen az eltűnés körülményei miatt —, hogy Blázsik Pista bűncselekmény áldozata lett. Ezt néhány nap múltán csak megerősítette az a tény, hogy a gyereket sehol sem találtuk. A legkülönbözőbb személyleírásokat kaptuk azoktól, akik a céllövölde előtt egy középkorú férfival látták — s ennek alapján készült ez a bizonyos „robotkép”, amit a sajtó is közölt —, de ez sem vezetett nyomra. Ennek ellenére ellenőriztük a hozzánk érkező sok száz bejelentés mindegyikét, de eredménytelenül. Minden jel azt mutatta, hogy olyan bűnözővel van dolgunk, aki beteges hajlamú, s aki csavargó életmódot folytat. Mivel nem találtuk a holttestet sem — bár ezt is roppant erőkkel kutattuk —, végeredményben a kör bezárult a népligeti eltűnés körülményeivel. Így kénytelenek voltunk a nyomozást kiterjeszteni tulajdonképpen mindenkire, aki a legcsekélyebb mértékben is számba jöhetett: minden általunk ismert homoszexuális személyre, csavargóra, bűnözőre. Ennek során is sok — mint kiderült hamis nyomon járó — bejelentést ellenőriztünk, valamennyinek utána jártunk; volt olyan nap, amikor az ország rendőrsége egyszerre kétszáz bejelentés alapján próbált adatokat szerezni, nyomra bukkanni. Látható volt azonban már akkor, hogy a tettes jól elrejtette áldozatának holttestét, s nem hagyott nyomot maga mögött. A tubus száma: 080—268 — Alig másfél órával a gyilkosság után fedeztük fel szeptember 10-én a 13 éves Nagy József holttestét — folytatja Szende elvtárs. — A csepeli rendőrkapitányság egyik nyomozójának éppen a 38/B autóbusz végállomása környékén akadt dolga, amikor távolabb, egy kis akácos erdő szélén észrevett egy guggoló férfit, aki valamit matatott a földön. Pusztán nyomozó ösztönére hallgatva, elindult feléje. Ekkor az ismeretlen — akinek az arcát a nyomozó a távolság miatt sem láthatta — felugrott s a bozótba eltűnt. A nyomozó futott útra rá, de hiába, nem találta. Éllé*ben a friss földhányás alól rövidesen előkerült az akkor számunkra még ismeretlen kisgyerek, Nagy Jóska holtteste. A helyszínen egyébként csak egy kerékpár-névtáblát — Nagy Józsefné néven — és egy tubus babakrémet találtunk, távolabb — és később — egy piros kerékpárt. A tubus szériaszámát jegyezzük meg: 080—268. A névtábla alapján gyorsan azonosítottuk a kisgyerek személyét, s rövidesen ismertük aznapi „mozgását”, vagyis azt, hogy hol járt utoljára. Eszerint az anya küldte át fiát nagymamájához, és saját piros női kerékpárját is odaadta neki, hogy azzal menjen. Fontosnak tartottuk, hogy felkutassuk azokat az esetleges tanúkat, akik a gyereket láthatták ezekben az órákban. Így találtunk egy idős házaspárra, akik elmondták, hogy éppen a csepeli temetőből jöttek, amikor találkoztak egy gyerekkel, aki piros kerékpárt tolt, s mellette egy elhanyagolt külsejű férfi haladt. Ennyit hallottak a beszélgetésükből: „Messze megyünk még?” — kérdezte a fiú. „Nem” — hangzott a válasz. A házaspár azonban csak hozzávetőleges személyleírást tudott adni a férfiról, viszont a kisgyereket — fénykép alapján — felismerték. Ezzel párhuzamosan, vagyis a második gyilkosság utáni napokban, persze folytattuk a kiterjedt nyomozást a Blázsik-ügyben is — szól közbe Palkó Jenő —, noha alapos gyanúnk volt arra, hogy a két bűnügy tettese ugyanaz. Ennek során jutottunk el az egyik csepeli építőipari vállalathoz, ahonnan több, a nyomozás szempontjából feltétlenül figyelemre méltó, de még sok ellenőrzést kívánó adatot szereztünk be. Így például azt, hogy a vállalattól többen is részt vettek a Népligetben az építők napja ünnepségein. Aztán, hogy dolgozott itt egy Bodgár Zoltán nevű segédmunkás, aki homoszexuális hajlamú és aki korábban kapcsolaton tartott fenn egy fiatalkorú fiúval. A fiúról megtudtuk, hogy még a tavaszon elment a vállalattól, augusztus 22-én Bodgál is kilépett, bár öltözőszekrényében hátrahagyott még néhány holmit. Mindez csak néhány volt a sok ezer — zömében tévesnek bizonyult — nyom közül. Nagy bűn elől a börtönbe — Mindenesetre hozzákezdtünk Bodgál és a fiú felkutatásához, és Bodgált egyik kerületi kapitányságunk fogdájában találtuk meg — mondja Szende alezredes. — Átnéztük az iratait, vagyis a jegyzőkönyveket, s ebből kiderült, hogy miközben országosan rengeteg embert — főleg züllött, lumpen, csavargó alakokat — igazoltattak rendőreink, s ennek során össze is szedtek jó néhányat közülük, Bodgárt is igazoltatni akarták az egyik külső kerületben. De amikor az észrevette a rendőröket, eldobta a kezében tartott táskát és menekült. Elfogták. Viszont feltűnt a rendőri jelentésben, hogy amikor a menekülőt elfogták, azonnal „vallani” kezdett: a táskát a Keleti pályaudvaron lopta. Ha ehhez még hozzávesszük, ami később derült ki, hogy Bodgár előző nap, vagyis szeptember 12-én jelentkezett a rendőrségen, egy „függőben levő ügyét rendezni” — mint mondta, szeretne bevonulni télire a börtönbe, áttelelni —, már végképp gyanús volt a személye. Aztán előkerítettük a fiút is vidékről, akivel korábban kapcsolata volt, s aki azt vallotta, hogy Bodgár rontotta meg. A fiú elmondta, hogy hová jártak ki a leggyakrabban a csepeli akácosba, ahol Nagy József holttestét megtalálták. De Bodgált e napokban mégiscsak a táskalopás és egyéb hasonló bűncselekményei felől faggattuk, tudatosan nem ejtettünk szót előtte a két gyilkosságról. Pedig ekkor már tudtuk róla azt is, hogy 18 évet ült börtönben. Miközben idegfeszítő önuralommal, csak az apróbb bűncselekményeket taglalva hallgattuk ki, embereink megállapították, hogy a gyári öltözőszekrényben talált érintetlen tubus babakrém szériaszáma szintén 080—268, csakúgy, mint a helyszínen talált tubusé. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a helyszínen és az öltözőben talált krémet legalábbis egyszerre vásárolták, s roppant véletlen kellett volna ahhoz, hogy a két tubusnak két tulajdonosa legyen. Elkészültek a különböző vegyvizsgálatok is azokról a nyomokról, amelyeket Bodgár és a meggyilkolt Nagy József ruháján egyformán fel lehetett fedezni, például a piros kerékpárról lepattant parányi festékről, illetve a kisgyerek ruháján s Bodgál zakóján egyformán megtalált vegyi szennyeződésről. Az elszólás A tizedik kihallgatási napon ejtettünk szót először Bodgál előtt ferde hajlamairól, de még mindig hallgatva a gyilkosságokról. Bodgál — hogy úgy mondjam — játszotta a vagányt, az erős, konok bűnözőt, és tagadta, hogy homoszexuális lenne. Ekkor szembesítettük azzal a fiatalkorúval, akit megrontott. Megdöbbent, elismerte. És elszólta magát; azt állította, hogy köztük a kapcsolat csak június végén szakadt meg, „hiszen — s ennek igazolására ezt mondta: — együtt voltunk az építők napján is, késő éjszakáig”. A fiú viszont azt állította, ő minden szombatját és vasárnapját falujában töltötte május vége óta, s azért is költözött le vidékre májusban, hogy megszabaduljon Bodgártól. Ellenőriztük az alibit, a gyerek igazat mondott, s ekkor Bodgár elé tárva a tényeket, a gyanúsított hirtelen megtört. Elmondta: mind a két gyilkosságot ő követte el. De mielőtt bármilyen részletbe mentünk volna — hiszen a bizonyításnál egy döntő dolog, Blázsik Pisti holtteste hiányzott — javasoltuk neki, mutassa meg, hová rejtette el. Először szabódott, keressük meg mi, aztán egyenesen a csepeli akácosba vezetett bennünket, nem messze onnan, ahol Nagy Jóskát elásta. S most valamit szeretnék megemlíteni: kérdezhetik, miért nem kutattunk a környéken, amikor Nagy Jóska tetemét már felfedeztük? Kutattunk. Kutyákkal is, egyébként is. De nem találtuk. Mielőtt azonban a helyszínen ásni kezdtünk volna — hogy teljes legyen a bizonyosság — megkérdeztük Bodgártól, milyen helyzetben van a föld alatt a holttest, hol a fej és a láb? Elmondta pontosan, sőt azt is megemlítette, hogy az egyik cipő külön van bedobva. A feltárt helyszín tökéletes bizonyítékot adott a beismerő vallomáshoz. Csak mindezek után szembesítettük a tanúkkal, akik a Népligetben, majd Csepelen látták Bodgárt a két kisgyerekkel. Ezt követően mondta el a részleteket, hogyan csalta el céllövészet és cukorka ürügyén Blázsik Pistát a Népligetből, hogyan ölte meg még aznap, hogyan ismerkedett meg Nagy Jóskával, és csalta el szintén különböző ígérgetésekkel, hogyan menekült, hogyan törekedett mindenáron „kis bűneiért” a börtönbe, hogy a nagyobb bűnért ott ne keressék, s így állt össze végül teljesen mindannak a képe, ami valójában történt... Két tragikus bűncselekmény nagy erőfeszítéseket követelő felderítéséről számolt be a nyomozás két közvetlen irányítója. S bár megrázó mind a két eset, s bár mindazok, akik a tettes felkutatásában közvetve vagy közvetlenül részt vettek, végeredményben hivatásukat teljesítették, fáradságos munkájukat siker koronázta, s ezért valamennyi szülő csak elismerését fejezheti ki nekik. Egy roppant veszélyes bűnözőt tett ártalmatlanná a rendőrség. , Szabó László 1968. október 13, vasárnap A CSŐLAKÓ A RIBILLIÓT a házfelügyelő indította el, amikor kapuzárás után a liftakna mögötti zugolyban ráakadt a csőlakóra. Már kinyitotta lakása ajtaját, amikor a gyanús mocorgást meghallotta. A házfelügyelő nagy darab, határozott férfi, de éjfél táján úgy látszik, tíz ilyen erőteljes, nagydarab férfiak sem olyan határozottak, mint világos nappal. A házfelügyelő halkan bekopogtatott Vanákékhoz, hogy segítséget kérjen. Néma csend. Másodszori kopogtatásra halk csörömpölés hallatszott, majd Vanák kinézett a kémlelőlyukon. A parányi résen át gyanús illatok csapták meg a házfelügyelő orrát. Beleszagolt a levegőbe, tehát mégis igaz, amit beszélnek. Vanákék esténként pálinkát főznek. A súlyos helyzetre való tekintettel a házfelügyelő mégis elásta a csatabárdot. Valamit súgott Vártáknak, majd együtt indultak el a másik földszinti lakó, Káli úr ajtaja elé. Káli úr torzonborz hajzata hamarosan megjelent az ajtórésben. Ijedten pislogott a váratlan látogatókra, s a világért sem akarta jobban kinyitni az ajtót. Amikor végre megértette, hogy miről van szó, fürdőköpenyt kapott magára, és lábujjhegyen követte társait a csőlakó búvóhelye felé. Rémült, vézna kis férfi volt a csőlakó. Vacogott a foga, fázósan, dideregve húzta össze kopott orkánkabátját. — Kicsoda maga? — rivallt rá a házfelügyelő, fensőbbséges szigorral. A kis ember hebegve magyarázta: — Talán tetszett már látni engem errefelé ... hiszen itt lakunk nem messzire, a Csajka utcában. — Sosem láttam! Azonnal igazolja magát! AZ ISMERETLEN kotorászni kezdett kabátja belső zsebében, de mielőtt még elővehette volna igazolványát, Vanákné hideglelősen felsikoltott. — De hiszen ez a cinkotai rém! A fényképét az újság is közölte! A rém csuklani kezdett ijedtében. — Kérem... én évek óta nem jártam Cinkotán. Vanákné kezében már ott volt az újság. Brutális arcú, kerek fejű, testes férfi képe nézett farkasszemet az elképedt emberekkel. — Szakasztott olyan! — visította Vanákné eszelősen. A csőlakó maga is megnézte a képet. — De kérem szépen, ennek én a mellényzsebébe is bele ... — Egy szót se, hapsikám! — mennydörögte a házfelügyelő. — Hurokra kerültél! Bűnhődni fogsz! Elhatározták, hogy azonnal értesítik a rendőrséget. Káli vállalkozott is rá, hogy elszalad telefonálni. Addig azonban nem állhatnak a lépcsőházban. Zárt ajtók mögött kell szigorú biztonságban tartani a rémet. — Vigyük be Vanákékhoz — javasolta a házfelügyelő. Vanák kétségbeesetten tiltakozott. — Nem kérem, a világért sem. Nálunk ugyanis ... A házfelügyelő elérkezettnek látta az időt a leszámolásra. — Önöknél ugyanis pálinka fő, ugyebár. — Sose fantáziáljon, maga nagyokos — replikázott Vanákné hasonló hangnemben. De menten fel is sikoltott, mert az ajtórésen át kellemetlen bűz tört a lépcsőházba. — Úristen! Odaégett a cefre! — Szeszfőzde egy pesti bérházban, ugyebár — háborgott a házfelügyelő, s már indult is Káli úr ajtaja felé. Az agglegény is erélyesen tiltakozott. — Miért nem engedi? — kérdezte felelőssége teljes tudatában a házfelügyelő. — Ez az én dolgom — hangzott a rideg válasz. A NAGY LÁRMA HALLATÁN egy álmos, szőke nő nézett ki az ajtórésen. A házfelügyelő diadalmasan felordított. — Ahá! Tehát őnagysága megint itt van. Nem megtiltottam, hogy bejelentés nélkül itt éjszakázzon? — Ez a kettőnk dolga! — fortyant fel Káli. — Úgy gondolják, hogy a kettőjük dolga, ugyebár? — kérdezte a ház patrónusa élesen. — Megbotránkoztatni a ház tisztességes lakóit? — De miért nem magához visszük ezt az embert? — kérdezte Káli. — Elvégre a maga lakása a hivatalos helyiség. — Mert az előszoba esténként tele van gyanús szajrékkal — csicseregte Vanákné, szinte olvadozva a gyönyörűségtől. A házfelügyelő felhördült. Hangos veszekedés támadt, az emeleti ajtókon is sorra kukucskáltak ki a lakók, hogy megtudják a zenebona okát. S akkor a kapu üveglapjához tapadva, megjelent egy torzonborz női fej. Kerek, lapos arc, szúrós tekintet, kusza, szürke haj. — Ahá! — vijjogta a kísértet. — Itt vagy, te jómadár! — Hát ez kicsoda? — kérdezte a házfelügyelő, mire a csőlakó — aki már egészen jól érezte magát a kavarodásban — letörten, egykedvűen felelte: — Ö az én nagy bűnöm, uraim, nem a cinkotai rémtett. A felbőszült asszony akkor már betörtetett a kapun, s a népes hallgatóságnak kezdte magyarázni. — Az ördög vinné el az ilyen nebánts virágot. Ha szól neki valamit az ember, világgá rohan és leissza magát. S már vonszolta is maga után áldozatát. Vanákné ámulva nézte őket. — Ha egyszer felesége és otthona van, mit keresett itt ez az ember? — A nyugalmat! — felelte Vanák csendesen. — Nyugalom. Az kellene mindannyiunknak — dörmögte Káli úr is, mire a csődület részvevői újra harcra, támadásra készen méregették egymást. A nagy kavarodásban egymás fejéhez vagdosott vádak súlya alól ugyanis csak a csőlakó tisztázta magát. Kékesdi Gyula Iparosodik Berettyóújfalu (Tudósítónktól.) A berettyóújfalui járásban az iparban jelenleg 1670-en dolgoznak, kevés tehát az ipari munkalehetőség. A vidéki iparosításra vonatkozó párt- és kormányhatározatok Berettyóújfalut is az elsődlegesen fejlesztendő körzetek közé sorolták, s nemrág megkezdődtek a tárgyalások néhány budapesti gyáregység odatelepítéséről. A helyszíni szemle és a tárgyalások eredményeként a Hajdú- Bihar megyei Tanács VB szerződést kötött az Elzett Fémlemezipari Művekkel, hogy a budapesti vállalat egyes gyáregységeit Berettyóújfaluba telepítik. A tanács 56 ezer négyzetméternyi területet bocsát a gyár rendelkezésére és saját költségén elvégzi a víz- és villanybekötést, a szükséges útépítést. A beruházást a megyei tanács 32 millió forint vissza nem térítendő hitellel segíti, a letelepülő vezető szakembereknek pedig 30 lakást ad. A Berettyóújfaluban felépítendő gyár teljes beruházási összege 111 millió forint lesz, s az építést két ütemben, 1971, illetve 1975-ig valósítják meg. A gyár munkába állása csaknem megduplázza az iparban foglalkoztatottak számát a járásban, s különösen kedvezően hat a munkaerőmérlegre, hogy az 1630 dolgozónak 40 százaléka nő lesz. Berettyóújfaluban máris megkezdték a jelentős beruházás előkészítését. H. E.