Népszabadság, 1969. február (27. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-01 / 26. szám

» 1909. február 1. szombat A magyar dolgozók szolidárisak az arab népek harcával Gáspár Sándor felszólalása az arab szakszervezetek kongresszusán Az arab szakszervezetek kai­rói kongresszusán valamennyi fel­szólaló­ elítéli az izraeli agressziót és támogatásáról biztosítja az im­perializmus és cionizmus ellen harcoló erőket. A csütörtöki ülésen az NDK szakszervezeteinek küldötte kije­lentette: a német nép követeli az izraeli megszállók kivonását az arab területekről, amint a BT ha­tározata előírja. A francia CGT képviselője fel­szólított a palesztinai menekül­tek fokozottabb támogatására és bejelentette, hogy a francia dol­gozóik gyógyszert és élelmet kül­denek nekik. A szudáni szakszer­vezetek elnöke arról beszélt, hogy közös akciókkal kell védeni az arab világ szakszervezeteinek jo­gait a reakció támadásaival szem­­ben, majd köszönetet mondott a Szovjetuniónak és a többi szo­cialista országnak azért a segít­ségért, amelyet az arab népeik­nek nyújtanak. A lengyel, a ro­mán, a csehszlovák, az olasz, a ciprusi, az iraki, a tunéziai, a je­meni, a koreai küldöttség vezetői is kifejezték szolidaritásukat az arab dolgozók igazságos harca iránt. Nagy érdeklődés és taps fogad­ta Gáspár Sándor felszólalását. A magyar delegáció vezetője csütörtök délután elhangzott be­szédében kijelentette: meggyőző­dése, hogy a konferencia igaz ügy szolgálatában áll. Rámutatott ar­ra, hogy nemcsak az arab dolgo­zókat, de az egész világ haladó közvéleményét is foglalkoztatja az a kérdés, miként lehet felszá­molni az izraeli agresszió követ­kezményeit. A magyar szervezett dolgozók szolidárisak az arab né­pek harcával, mindenekelőtt az­zal a törekvésükkel, hogy minél előbb eltüntessék az agresszió nyomait. — Teljes mértékben elítéljük az izraeli agressziót — folytatta Gáspár Sándor. — Izrael uralko­dó körei történelmi felelősséget viselnek az arab országok ellen elkövetett agressziójukért. — A magyar delegáció vezetője egyet­értését fejezte ki azokkal, akik harcra szólítottak a cionizmus, az amerikai imperializmus ellen. Rámutatott arra, hogy a cioniz­musnak osztályalapja van. Ez az alap burzsoá jellegű. Hangsúlyoz­ta, hogy nem elég azonban csak a cionisták ellen fellépni, és hogy egységesen kell harcolni a nem­zetközi burzsoázia minden kísér­letével szemben. Kijelentette: közös harcunk sikere elképzelhe­tetlen nemzeti vagy regionális elzárkózás mellett. Egységünk a világ munkásosztályárók­k létérde­ke a nemzetközi burzsoázia elleni küzdelemben. Erőnk forrása egy­ségünk, győzelmünk záloga közös fellépésünk. A magyar küldött hangoztatta: Osztályalapon állva bélyegezzük meg az arab országok ellen elkö­vetett agressziót. Biztosíthatjuk arab munkástestvéreinket, hogy továbbra is minden erőnkkel tá­mogatjuk igazságos harcukat, s mindent megteszünk közös cél­jaink megvalósítása, együttműkö­désünk és kapcsolataink erősítése végett. A magyar szakszervezetek kép­viselője ezután kifejtette: a nem­zetközi reakció arra számított, hogy az EAK-ban és más arab országokban elbuknak a társa­dalmi haladás útjára lépett rend­szerek. Azonban elszámították magukat. Az EAK szilárdan áll, sok gonddal küzd ugyan, de a ne­hézségek ellenére is fejlődik. Ez az arab dolgozók kitartását di­cséri, de nem jelentéktelen té­nyező az a segítség sem, amelyet a szocialista országok, mindenek­előtt a Szovjetunió népei nyújtot­tak és nyújtanak az arab népek­nek. Gáspár Sándor hangsúlyozta, hogy a nemzetközi munkásosztály egyesített erejére kell támasz­kodni. Felhívott az Arab Szak­szervezetek Szövetsége, az Afri­kai Szakszervezeti Szövetség és az SZVSZ testvéri együttműkö­désének elmélyítésére. — Hasz­náljuk fel evégett az ez év októ­berében Budapesten megtartandó szakszervezeti vi­l­ágkongresszust is, amelyre — mint házigazdák — szeretettel várjuk önöket — mon­dotta a kongresszus nagy tapsa közepette Gáspár Sándor. Anvar Szadat, az ASZÚ legfel­sőbb végrehajtó bizottságának tagja fogadta a szocialista orszá­g­ok küldöttségeinek vezetőit, köz­tük Gáspár Sándort. Megnyílt az Izraeli Kommunista Párt kongresszusa Tel Aviv arab negyedében csü­törtökön mintegy 800 küldött részvételével megkezdődött az Iz­raeli Kommunista Párt XVI. kongresszusa. A beszámolót Meir Vilner elvtárs, a párt vezetője tartotta. Vilner kifejtette, hogy az iz­raeli vezetők azért nem akarnak bék­ét, mert ez azt jelentené, hogy Izraelnek meg kellene oldania az arab menekültek problémáját, és ki kellene vonulnia a megszállt­­ területekről. A közvetlen béke­tárgyalások követelésével Izrael a győztes cinizmusát tanúsítja a le­­győzöttel szemben, hiszen egyet­len arab állam sem tárgyalhat Izraellel, mielőtt ez utóbbi visz­­sza nem adná a háborúban elfog­lalt területeket. Wilner követelte az izraeli csapatok kivonását a megszállt arab területekről és felszólította az izraeli vezetőket, hogy szakítsanak az amerikai im- s­perialistákkal. (MTI) Az osztrák exbelügyminiszter bécsi pere Oláh tízmilliót kapott az amerikaiaktól antikommunista akciókra Heltai An­ás, az MTI bécsi tu­dósítója jelenti: Vezető szocialista szakszerveze­ti funkcionáriusként tízmillió schillinget kapott az amerikaiak­tól titkos kommunistaellenes ak­ciókra — vallotta be Franz Oláh volt osztrák belügyminiszter és szakszervezeti szövetségi elnök bécsi perének pénteki tárgyalá­sán. Az Osztrák Szocialista Párt hajdani prominens vezetője, akit sikkasztásért és csalásért vonnak most felelősségre, első ízben ho­zott nyilvánosságra adatokat kap­csolatairól, amelyek „illetékes amerikai szervekhez” fűzték az ötvenes években. Oláh kihallga­tásának első napján közölte: nem érzi bűnösnek magát, mert „min­dig az állam és a munkásmozga­lom érdekében cselekedett”. A vállalatok, amelyeket 1950—1951-ben, a szakszervezetek pénzét ön­hatalmúlag felhasználva, alapí­tott, valójában egy „különleges akciót” fedeztek: járműveket, rá­dió adó- és vevőberendezéseket raktároztak a „kommunisták elle­ni harc céljaira". A vádlott ismét felelevenítette az 1950-es „kom­munista puccskísérlet” koholmá­nyát. (Mint ismeretes, 1950 őszén osztrák munkástömegek a drágu­lás ellen tüntettek Bécsben.) A reakció által „puccskísérletnek” kikiáltott nagy demonstráció után vette fel a a kapcsolatot „illetékes amerikai szervekkel” — mondot­ta Oláh —, amelyektől 8—10 mil­lió schillinget kapott, hogy „szük­ség esetén megfelelő felszerelés­sel rendelkezzenek”. Egy vádlott­társának vallomása szerint még többről, 12 millió schillingről volt szó. N­E­I­­S / A15 AI­S­­­G3 A szaktanácsadók hivatása Gyakran elhangzik: olyan idő­szakot él mezőgazdaságunk, amelynek egyik legfontosabb jel­lemzője a termelési eljárások gyors változása. A termelőszövet­kezetek tagjai, az állami gazdasá­gok dolgozói egyaránt érdekeltek abban, hogy tevékenységük nyo­mán többet adjon a föld, az ál­latállomány, és mind gazdaságo­sabb, jövedelmezőbb legyen a termelés. Szocialista nagyüzemeinkben mind több azoknak a szakembe­reknek a száma, akik tág látó­körrel irányítják, szervezik a munkát. Egyáltalán nincs sem­miféle ellentmondás abban, hogy mégis nő a szaktanácsadás iránti igény. Az üzemekben dolgozó szakembereket a legtöbb helyen leköti a napi munka szervezésé­nek gondja. Igaz, közülük mind többen néznek szét az országban, s néha hazánk határain túl is. De ezek a tapasztalatcserék a leg­többször csak ötletet adnak. A megvalósítás tüzetesebb elmélyü­lést, aprólékosabb hozzáértést, specialistákat követel. Jórészt ez az igény szülte a szaktanácsadás rendszerét, amely erőteljesebben a múlt esztendő­ben formálódott ki. Tavaly ala­kult meg az Országos Szaktanács­adási Bizottság. A MÉM informá­ciós köz­pontja összehangolja azok­­­nak az intézményeknek a munká­ját, amelyek szakmai tanácsadás­ra képesek és hajlandók. Hivata­­l­­osan jelenleg 91 intézményt, vál­­l­­alatot vettek fel a címjegyzék­­r­be. E szervek a növényter­­­­mesztéstől az élelmiszeriparig, az­­ építéstől, a kemizálástól az üzem­­szervezésig szinte az egész élel­­­­miszer-gazdaság szakkérdéseit át­­f­­ogják. Ilyen módon a szak­­i tanácsadás hálózata kialakultnak­­ tekinthető. A további tennivalók:­­ a munka tartalmának javítása.­­ Tavaly mintegy 1900 szakem­­­­ber tevékenykedett mint szak­­tanácsadó. Közülük ötszázan ezt­­ a munkát mondhatták fő hivatá­­­­suknak, 1400-an pedig esetenként,­­ Időszakosan adtak szaktanácsot.­­ Az eddigi tapasztalatok alapján is­­ levonható a következtetés: az üze­mek mindenekelőtt a garanciával­­ adott tanácsot kérik. Nem általá­­­­nos szakvéleményeket, óhajtanak,­­ hanem olyanokat, amelyek egy-­­ egy területen az egész ágazat fej­lesztését szolgálják. Ezért emlé­keznek dicsérően a Duna—Tisza­­közi Mezőgazdasági Kísérleti In­tézetre, amely 144 mezőgazdasági üzemmel kötött szerződést a triti­­cale-, a cirok- vagy a zöldségter­mesztés segítésére. A Debreceni Agrártudományi Főiskola tavaly­­ 49 szaktanácsadási szerződést kö­­­­tött. Négy termelőszövetkezetben az egyszeres keresztezésű hibrid­- kukorica-termesztés komplex technológiájának kidolgozásával vett részt a munkában, úgy hogy­­ a technológia betartása, esetén ga­­r­­anciát is vállalt a termésered-­­ ményért. Sok intézményt lehetne­­ említeni, hiszen tavaly a külön­­­ díjazással vállalt tanácsadások­­ száma is meghaladta a három­­­­ezret. Természetes dolog, hogy min-­­ den részletében még nincs tiszte­n kép arról, hogy tavaly mit jelen­­t­­ett mezőgazdaságunknak a szak­­­­tanácsadók munkája. Egy bizo­­­­nyos: a szaktanácsadásban tevé- s­kenykedő emberek felkészültsége a jelenleginél sokkalta többet ad­hat a gazdaságoknak is, az or­szágnak is. A tudományos kuta­tások hazai és külföldi eredmé­nyeinek, a technika haladásának figyelemmel kísérése elsőrangú követelmény a szaktanácsadó szá­mára. A szaktanácsadók ismere­teinek bővítése jól szervezett munkát kíván az őket irányító in­tézményektől. Csak a nagy tájé­­kozottságú szaktanácsadótól lehet elvárni, hogy a helyszínen hatá­rozott és hasznos véleményt mondjon. Csak így lehet a szak­­tanácsadó igazi segítője azoknak­­ a százezreknek, akik a magyar­­ mezőgazdaság és élelmiszeripar­­ gyorsabb fejlesztéséért dolgoznak. Almási István ••Üzemi baleset és csellengés Elég gyakran előfordul, hogy — a szigorú előírások ellenére — művezetők, üzemvezetők nem je­lentik a baleseteket. Úgy gon­dolják, hogy a kisebb-nagyobb balesetet szenvedett ember anél­kül is felépülhet, hogy ők a je­lentéssel veszélyeztetnék saját érdekeiket, kitéve magukat eset­leg még bírósági tárgyalásnak is. A baleset körülményeiről sokszor nem vesznek fel jegyzőkönyvet, s rábeszélik a sérültet, hogy könnyebb munkabeosztás fejében mondjon le a jegyzőkönyvezésről, a baleset részleteinek tisztázásá­ról. Azután nagylelkűen megen­gedik, hogy a sérült az üzemben csellengve felépüljön és felerő­södjék, s közben a baleset fele­désbe merüljön T. F. fiatal segédvásárt, pere­ces­ lakost. 1959 februárjában sa­ját hibáján kívül baleset érte. Agyrázkódást szenvedett, de rö­vid idő alatt felépült, s a bánya­igazgatóval történt „megegyezés” után könnyebb beosztást kapott a bányaüzemnél. Úgy látszott, hogy T. F. egészsége rendbe jött. Igen ám, de később állapota romlott, bal oldala megbénult. Le kellett őt százalékolni, s nem egészen ezer forinttal nyugdíjba akarták küldeni. T. F. ebbe nem nyugodhatott bele. Mivel azon­ban a balesetnél nem vettek fel jegyzőkönyvet, nehéz volt bizo­nyítani, hogy állapotának romlá­sát valóban a baleset, vagy pedig valamilyen más, a­ munkahelytől független megbetegedés okozta-e, így azután T. F.-nek rengeteg utánjárásába került, míg úgy­­ahogy sikerült orvosi vizsgála­tokkal rekonstruálni balesete legvalószínűbb történetét és kö­vetkezményeit. A baleset jelentésének mellő­zése, a balesetet szenvedett mun­kás félrevezetése nemcsak így járhat persze súlyos következmé­nyekkel, hanem másként is. Ha ugyanis „nincs” baleset, akkor ugye nem kell semmit tenni ,a baleset okának megszüntetéséért, maradhat minden a régiben, s esetleg bekövetkezhet az újabb baleset. Az ilyen helyeken rend­szerint a termeléssel is baj van. Nyilvánvalóan nem lehet terme­lékeny, selejtmentes és gazdasá­gos munkát elvárni balesetveszé­lyes körülmények között dolgozó emberektől, s az engedéllyel csel­lengő sérültek látványa sem sar­kall a jó munkára. Sokat mond T. F. segédvájár balesetének tör­ténete ebből a szempontból is, hiszen a bányát, amelyben bal­esete történt, mint gazdaságtalan és veszélyes üzemet, be kellett zárni! A baleseti statisztika sokat el­árul az üzem termelési kultúrá­járól és szociális viszonyairól is. A Lenin Kohászati Művekben — és más nagyüzemeknél is — pél­dául nemcsak szociális, hanem közgazdasági tényezőként is vizs­gálják a balesetek alakulását. De talán egyedülálló, hogy az LKM- ben a balesetek jelentése és re­gisztrálása nemcsak az adott mű­hely, hanem tőle független üze­mi szervek alapvető kötelessége is. Ezzel fokozzák a dolgozók biz­tonságérzetét, az előforduló bal­esetek elemzésével pedig mód­szeresebben gondoskodhatnak a hibák megszüntetéséről és a ká­rosultak érdekeinek védelméről is. E módszer haszna tehát közös, nyomában csökken a balesetek száma és eltűnnek az üzemből az engedélyes csellengők is. Szluka Emil * ­ Ügyeskedők Nemsokára bíróság elé áll Nagy­­ Lajos 24 éves esztergályos, aki volt munkahelyének Forgács utcai telepéről ellopott egy kisebb esz­tergapadot, majd újabb munka­helyéről motort is lopott hozzá. Ha fél év múltán nem csípték volna nyakon és rendes foglalko­zásán felül maszek alapon eldol­gozgatván a lopott géppel, csinos jövedelemre tett volna szert, so­­­­kan mondták volna, milyen ügyes. De nem minden ügyeskedő ala­pozza meg ügyességét bűnözéssel. Jóval többen vannak az olyan ügyeskedők, akiket rendőr és bíró nem is nagyon érhet tetten. Ró­luk azt mondhatnánk: attól ügye­sek, hogy olyasmiket tudnak, ami­ket az ügyetlenebbek nem tudnak. Az ügyetlenekkel, ugye, meg­esik, hogy nem kapnak valamit, amire szükségük volna. Az ügyes­kedők játszva beszerzik azt is­ kéz alól, pult alól, vagyis a normális élet felszíne alól. Ettől ügyesek. Náluk csak azok ügyesebbek, akik azt a nem kapható holmit kéz alá, pult alá, vagyis a normális élet felszíne alá rejtették. Ha jól meg­gondoljuk, nálunk alig van igazán hiányzó cikk: majdnem minden létezik, csak ügyeskedési adót kell­­ fizetni utána. De hát az ügyeske­dők erkölcsi kódexének első pa­ragrafusa szerint Krisztus kopor­sóját sem őrizték ingyen. Nos, ezt a koporsót nem csekély őrzési díj fejében őrzik az ügyeskedő gyász­huszárok. Az ügyeskedők nemcsak porté­kát tudnak elővarázsolni, de ka­pacitást is a k­ülönböző tevékeny­­­­ségi ágazatokban. Sajátságos, mi­lyen sok olyan tennivaló akad ná­lunk, amit csak munkaidőn túl le­het elvégezni. Hány olyan elrom­lott rádió- és tv-készülék, villany­os gázkészülék, mennyi építkezni­, szerelni­, fuvaroznivaló, ami nem fér bele a termelési tevékenység szabályszerű kereteibe és mind ügyességi felár után kiált! De az ügyességben is vannak fokozatok. Az igazán nagystílű ügyeskedők nem holmi esti víz­csapszereléssel jutnak ügyességi felárhoz, hanem például előrelátó benevezéssel. Új autót igényelnek, végtelen türelemmel kivárják az utalványt, ezt aztán tíz-húsz ezer forintnyi felárral átadják a ke­vésbé türelmeseknek. Vagy bene­­­­veznek társasházépítési akciókba, de a ház még fel sem épült, a la­­­kást átadják negyven-ötven ezer forintnyi ügyességi felár ellené­ben. Az ügyeskedők nagyon lelemé­nyesek s a jég hátán is megélnek. Főképp ha a jég nem eléggé síkos. Mi tagadás, nem az. Pedig az ügyeskedők társadalmi veszélyes­sége nyilvánvaló. Hiszen az ügyes­kedők nem egymás közt ügyesked­nek, hanem a többi embert fejik. Mondhatni, minden ügyeskedőre több ügyetlen jut. S ezt a szerep­kört mégis sokan viselik, jóllehet a túlságig háládatlan. Kétségtelen, hogy ez az ügyes­kedés, a „foglalkozáson felüliek’­ élősdisége egyfajta konjunktúra televényén virul s amint fogynak, majd eltűnnek a hiányok, majd fogynak és eltűnnek az ügyeske­dők is. De ezt a folyamatot nem­csak az objektív viszonyok javu­lása siettetheti , nem is rend­őrök és bírák dolgáról van szó. Kell, hogy siettessük mi, ügyetle­nek is, elsősorban azzal, hogy tet­ten érjük és nyakon csípjük az ügyeskedő élősdiséget, ahelyett, hogy némán kifizetjük az ügyes­ségi felárakat. Horváth József

Next