Népszabadság, 1969. február (27. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-25 / 46. szám
1969. február 25. kedd NÉPSZABADSÁG Huszonöt éve halott. „Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő...” — ahogy Radnóti Miklós írta róla sirató versében, nem sokkal a halála, s éppen két nappal a temetése után. Kegyetlen, szeles-havas idő volt, akik temettük, szinte mind ismertük egymást. Sem életét nem akarom elmondani, sem művészetét nem jellemezném az emlékezésnek e pillanatában. S különben is, Dési Huber Istvánnénak értékes könyve s Dési Huber művészeti tanulmányainak kiadása után s legutóbbi nagy reprezentatív kiállítása óta nem kell őt ismét felfedezni és ma már aligha kellene harcolni elismertetéséért. Pedig harcolnia kellett neki magának is s ami különösen fájt, nemcsak az akadémikus, konzervatív festői irányok híveivel, hanem azokkal is, akikhez tartozott, a forradalmi művészekkel, sokszor fiatalabb barátaival is. Amilyen szelíd volt különben, elveiből, esztétikai-filozófiai-politikai elveiből nem engedett. S e vitáiból ma már mindenki számára világos lehet: ő volt az elveiben szilárd s ugyanakkor ő volt a megértő, ő volt a humánum teljességére törekvő. S e nagy proletár festőnek, akit valóban a „dolgozók nehézkes népe” dobott fel, halála után, a felszabadulás után is újra meg újra meg kellett vívnia a harcát a méltó elismertetésért. Igaz, hamarosan az egyik jelentős népi kollégium tűzte ki nevét s vállalta művészi elveinek megvalósítását, gyűjteményes kiállítása is volt, aztán az ötvenes években jó időre megfeledkeztek róla. Ma már Derkovits, Goldmann György mellett elfoglalta méltó helyét, inkább az lenne a kívánatos, ha művészettörténészeink végre az ő életművét s esztétikai törekvéseit is beható elemzés alá vennék, amit nemcsak forradalmi képzőművészetünk történetében érdemel meg, hanem az egyetemes magyar művészettörténet egészében is. Iszen a huszonöt éves fordulón inkább emberségéről, jelleméről szólanak — erre lehetek, élete utolsó szakaszán, én is tanú. A harmincas évek derekán ismerkedtünk meg, s lassan-lassan úgy megbarátkozott a mi Pestre sodródott „szegedi” kollégiumunkkal, hogy 1938-ban élete egyik kedves, békéltető és termékeny nyarát töltöttük együtt. István Stefikével együtt „pihenni” jött Bátorligetre, én meg mesemondómhoz, Fedics Mihályhoz igyekeztem, hogy — az utolsó pillanatban — összegyűjtsem mesemondását, emlékezéseit. A nyár pedig ekkor már egész Európában a háborúra készülés hisztériájában, a fasizmus egyre leplezetlenebb erőszakában égett. S a bátorligeti táj enyhe homokdombjaival, békésen elheverő, kanyargó útjaival, s a tanyai házak alázatával mégis megnyugtatott bennünket, ha mindennapi sétánkat, esti beszélgetéseinket át is hálózta a jövendők fekete gondja. Munkásságának egyik teremtő korszaka volt ez a szabolcsi néhány hét, s emlékei még sokáig, éveken át vigasztalták. Ezekben a hetekben ismertem meg igazán. Nehéz, kegyetlen évek voltak mögötte, kemény munkássora, egy autodidakta művész szívós, önkínzó erőfeszítése a művészi önkifejtés legjobb formáinak elsajátítására és évek óta birkózása az egyre előbbre lopakodó halállal, a tbc. alattomos támadásaival. Mennyi erkölcsi, fizikai erő, milyen erkölcsi és intellektuális tisztaság, milyen belső bátorság és öntudat kellett e terhek elviseléséhez. S ezen a nyáron is, a későbbi s egyre nehezebb években azt csodálhattuk, hogy ez a szilárdság, ez a kemény hűség és makulátlan tisztaság milyen szelídséggel s mily gyermeki jókedvvel, életörömmel párosult. Művészi igénye a legmagasabbra sarkallta: a proletariátusról akart vallani, új hírt hozni osztályáról, s kereste az új kifejezést, küzdött a kifejezés erejéért, formai biztonságáért, s küzdött, persze, az elutasítás ellen, önmagával is elégedetlen volt, mert mindig a tökéletesre tört, s nem is egyszer újra fogalmazta témáit — sohasem becsülte le a formai kifejezést, s jól tudta, milyen hátránynyal indult. S mind a keserű teher ellenére is teli volt bizakodással, vidám jóakarattal. Ha valakiben osztálya legjobb tulajdonságai életre keltek, róla elmondhatjuk. A Radnóti-vers jól summázta élete értelmét: „... Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen." ORTUTAY GYULA: DÉSI HUBER ISTVÁN A Fényes szelekről Volt ilyesmi, de nem így A Fényes szelek vitájához szeretnék hozzászólni, mint volt NÉKOSZ-os. Magához a vitához csak annyit, hogy Fekete Gyula megállapításaival és következtetéseivel messzemenően egyetértek. Jancsó bőven használ valós motívumokat. Hiszen jártunk mi a kollégiumokból papnövendékekkel vitázni (nem úgy, mint a filmen!), jártunk mindszentysta papokat „terrorizálni” (nem fizikai, hanem erkölcsi terrorral), hittünk vezetői elhivatottságunkban, váltottunk le titkárokat, táncoltunk és énekeltünk és időnként vissza akartunk minden ilyesmitől vonulni, hogy szakemberek legyünk. A részleteit közt tehát sok a valódi, csak az egész nem igaz. A „handabandázó” kollégisták szembeállítása a jámbor és kultúrát védő papokkkal; ez így nem igaz. Nem vitatom a művésznek azt a jogát, hogy történelmi figurákat történelemtől függetlenül mozgasson a művében. (Minden történelmi mű eltér többé-kevésbé a történelemtől.) Igen ám, de milyen határig függetlenítheti magát a történelemtől? Vajon nem támasztana-e elsöprő erejű országos fölháborodást egy olyan film, amely Horthy tiszti különítményekről szólna, de a lovastengerészt Kossuth Lajosnak nevezné, a darutollasokat a 48-as honvédek ruhájába bújtatná? Hát azt hiszem, hogy a NÉKOSZ és a papnevelde ilyen beállítása is — szándékokról nem vitatkozunk — legalábbis ízléstelen. Lőke Máté Valóban meztelen a király? A világért sem akarok prókátorkodni, a megjelent számos elmarasztaló ítélet mégis levélírásra késztetett. Kinek vagy kiknek készült ez a film? Fekete Gyula szerint és a külön neki szánt „ ... jelek szerint ez a film eleve nyugati exportra készült, amolyan avantgarde happening ..Szerény véleményem szerint Jancsó nagy művész. És ez, hogy nagy művész, jelenti azt is, hogy haladó művész. Haladó, tehát pártos. Azt, hogy filmjét exportálják-e, és ha igen, akkor merrefelé, ezt a kereskedelemre bízza ... Jancsó, a Magyar Népköztársaság állampolgára, magyar és elkötelezett művész, aki elsősorban hozzánk szól. Egy művésztől sem lehet kívánni, hogy egy filozófiai tétel szigorú és tökéletes illusztrációját nyújtsa. Ugyanez vonatkozik egy történelmi korra is — még inkább akkor, ha a művész célja nem is e kor hű ábrázolása. Nézetem szerint Jancsó számára ez a kor csak eszköz, amelynek segítségével keresi a választ: mi a személyiség szerepe a történelemben, mi az egyén viszonya a tömeghez? És mindezt egy szélsőséges helyzetben — a forradalomban — vizsgálja. Szó sincs itt a NÉKOSZ-mozgalom bemocskolásáról vagy arról, hogy „a forradalom legtisztább szakaszát, a legőszintébb forradalmi hitet, romantikát sározza be a film” — ahogy Fekete Gyula véli. Minden kornak van romantikája, egy forradalmi kornak különösen. Jancsó érzékelteti is e kor (és e korok) romantikáját, sőt, mintha kissé el is lágyulna, amikor a kezdő képsorokban bemutatja a világot megforgatni akaró hőseit. De nemcsak romantikájuk van a hősi korszakoknak! Vannak kegyetlenkedései, vannak megtorpanásai. Jancsó célja éppen az, hogy ne leegyszerűsítve lássuk a történelem nagy fordulópontjait, hanem a maga összetettségében. Ez lenne hát a „nyárspolgár szeme”? Borgó János Lepketánc A fiókkutatás, az irodalmi padlássöprés divatjának törvényszerűségére mutat az is, hogy egy időben — de függetlenül — a színházak felfedezési ingerével, a rádió dramaturgiája is elfeledett magyar drámák nyomába indult. Sorozatot szerkesztett Nyerges András, és okos, eredményt termő sorozatnak tekinthetjük ezt Mert a rádiónak önérdeke — még sokkal inkább, mint a színháznak —, hogy új, érdekes és ritkán hallható művekkel hívja fel programjaira a figyelmet, és folytonos szenzációkkal, finom szenzációkkal szolgáljon hallgatóinak abban a hatalmas tömegben, amit műsorai naponta nyújtanak. Karinthy Frigyesnek most nem a sokat emlegetett Holnap reggelét, hanem a kevesektől ismert Lepketáncot — műfaji megjelölése „fantasztikum egy felvonásban” — fedezte föl és tűzte műsorára. A rádió — és ezt nem lehet elégszer elmondani — igen sokat tesz és tett már a múltban is a magyar drámairodalomért. Ez a „felfedezősorozat” is segítségnyújtás a színpadi színháznak, mert kisebb kockázattal segít kiásni figyelmen kívül hagyott értékeket és nem vállal magára olyan fölösleges kudarcot, mint például nemrégiben a József Attila Színház egy tökéletesen elfeledni való színmű újrafelfedezésével. Még egyet szeretnék hozzátenni a felfedezésekhez, talán rontva a dramaturgiai Kolumbuszok örömét: nemrég, amikor Krúdy színre került a Vígszínházban, ámult csodálkozás fogadta az egyébként kitűnő dramaturg régészi mutatványát, mindenki, sajtónk is, felfedezésről beszélt Holott föl volt az már fedezve. Ott volt az minden könyvtár polcán, sokunk könyvespolcán, Barta András szerkesztésében néhány éve megjelent könyvalakban. Ugyanez a helyzet Karinthy egyfelvonásosával is. Helyes és dicséretes dolog, hogy a rádió bemutatta. De felfedeznivaló nem volt rajta. Kellér Andor szerkesztésében a Hőköm Színház első kötetében található, tizenkét esztendeje jelent meg a Szépirodalmi kiadásában. Ami egyáltalán nem von le a rádiódramaturgia és Nyerges András érdeméből, hiszen olvasni valóban tudni kell Egy tenyérjós telefonjai és monológjai Voltaképp ezt is felfedezésnek kellene tekinteni. A Rádiószínház felfedezte Csurka István dialógusaiban a különleges jellemző erőt, a cselekmény gúnyos jelképességéhez való tehetséget. De felfedeznivaló itt nem sok volt, hiszen Csurka néhány nagyszerű és nagyszerűen ironikus forgatókönyvével már ezt köztudottá tette, nem is szólva arról, hogy eddig bemutatott két színpadi művével és a harmadik kinyomtatottal (a most bemutatás előtt állóval) új csapást vágott a magyar dramaturgiában. Groteszk életlátása, keserű humora nem az abszurd irányában kísérletezett, hanem megteremtett egy szatirikus szemléletű világot, amely minden cinikusnak ható, szentségtelen humora ellenére is teli van részvéttel és élménymeleggel, a gyöngék és kicsinyek iránti szemérmes szeretettel, a lecsúszottak, slemilek, mindig balkezesek, mindig vesztesek, mindigpénztelenek, mindig-szerelemreszeretetre-éhezők megértésével. Csurka képtelenségei abból fakadnak, hogy egy icipicikét mindig eltúlozza a valóságot, a fotografikusan megfigyeltet elcsúsztatja a képtelen irányába. Nagyítja a kisszerűt, hogy e nagyításban még kicsibbnek lássék, de a kicsiség alatt mindig megtalálhatjuk a fájdalmat és a részvétet. A szociografikus irodalmi felvételek mellett irodalmunknak ez a szatirikus irányzata (Örkény, Moldova és Csurka) mond el legtöbbet a mai valóságról, ezek a groteszk tündérjátékok képtelen formában vallanak a köznapi valóságról. M. G. P. Holnap , vasárnap Végh Antal drámájának kecskeméti előadásáról Végh számos más írása bizonyság arra, hogy képes észrevenni a mai falu problémáit, és ezeket a javítás, a megváltoztatni akarás szenvedélyével közüggyé tudja tenni. Első, most bemutatott drámájával is az a nyilvánvaló szándéka, hogy a vidéki kiskirályok, korrupt tisztviselők ártalmasságát bemutassa, az ellenük folytatandó küzdelmet még az önkényes ítéletvégrehajtás aktusában is helyeselje. Más dolog azonban bizonyos tettek helyességmagvát az élet eseményeiben észrevenni, s más dolog azokat színpadon újjáteremteni, az általánosítás igényével ábrázolni. Míg az előbbihez elegendő a közéleti érzékenység — amiből jó publicisztika születhetik —, addig az utóbbihoz — itt a drámához — művészi többlet is szükséges. A Holnap — vasárnap című dráma ebben erőtlen, ezért ragad meg a tények felületén. Mindenekelőtt a konfliktus sínyli ezt meg. Lehet-e kényszeríteni bárkit is arra, hogy cseréptetős házat lopjon magának? Száz mázsa takarmány ellopása elégséges bűn-e ahhoz, hogy valaki az életével fizessen meg érte? Hogy ennek színpadi hitele lehessen, a jellemek lelki rajzát, szenvedélyeit kell odáig formálni, hogy a végzetes cselekvést indokoltnak fogadjuk el. A hősök azonban többet beszélnek lelki életükről, mint amennyi tanújelét adják ennek, többet beszélnek a felelősségről, mint amenynyi felelősséget vállalniuk kellene. Ezért, érezzük úgy, hogy a szerző a maga indulatainak csak szócsövéül használja szereplőit, önálló életet nem ad nekik. A drámát rendező Turián György és a színészek közös fáradozása réván Jánoky Sándor és Fekete Tibor hasznos részletekkel egészítette ki a legtöbb gonddal megírt szerepeket. Mojzes Mária az anyavázlatnak is alig nevezhető alakját elfogadtatta. Atmoszférateremtő első felvonásbeli díszletéért Borosa Istvánt illeti elisjúságról. Berkes Erzsébe Az egyik termelőszövetkezet juhászát és családját szövevényes módon korrupcióra késztette a szövetkezet elnöke, Gáli László. A bűntől és kiszolgáltatottságtól szabadulni vágyók más utat nem láttak: megölték az elnököt. Tömören így összegezhetnénk Végh Antal Kecskeméten bemutatott drámájának történetét, amely természetesen nem ilyen rövid, de sajnos mégsem több ennél. A Magyar színművek bemutatói Népfürdő Hírnöke Görgey Gábor egyfelvonásosa a Thália Stúdióban Az irodalmi parabolát nem az minősíti, hogy könnyen megfejthető-e vagy sem. Görgey Gábornak a Thália Stúdióban bemutatott két parabola-egyfelvonásosa közül az első, a Népfürdő például csak az előadás utolsó pillanataiban, villanásszerűen fedi fel önmagát s ezzel az írói szándékot, míg a másik, a Hírnök jó jelentésével szinte kezdettől fogva tisztában vagyunk. Furcsa ellentmondás ez, hiszen a Népfürdő lényegében realista dráma, amelyben minden mozzanatnak érthető jelentése van, az abszurdnak szánt Hírnök je pedig nean más, mint elvont moralizálás a Bedkett Godot-jától eltanult bohóctréfa formában. De míg a Népfürdő egy konkrét helyzet tapasztalati igazságát teszi általános érvényűvé, addig a Hírnök jő előbb felületesen megfogalmaz egy önkényesen általánosított tételt, s abból próbál kozmikus drámát csiholni. Az eredmény: egy elfogadható alkotás és egy kínos fiaskó. A Népfürdő a felelősség drámája. Pontosabban a későn felismert felelősségé, amit már alig valami választ el a bűnrészességtől. Görgey adekvát dramaturgiai megoldással az önkéntelen cinkosság felismerését egyazon pillanatban teszi főhőse és a néző élményévé. Az álmodozó, romlatlan Inast, aki azt hitte, hogy munkájával a szépségnek emelt oltárt, egy színpadon kívüli iszonyatos látvány döbbenti rá arra, hogy bűnösöknek nyújtott segédkezet. A nézőnek az üresen maradt színpad s a csendbe hasító hang jelenti a felismerést. Ez a dráma csúcspontja, s egyedül lehetséges lezárása is. A további szavak és történések már feleslegesek, teátrálisak. Feloldják a döbbenetét, levezetik a feszültséget, „lejátsszák” azt, aminek továbbgondolását a nézőre kellene bízni. A Hírnöknó alig kínál valamit az elemzésre. Görgeyt saját vallomása szerint az érdekelte, „miként lehet démonivá növesztett Hacsek és Sajó páros groteszk szópárbajában, egy torz bohóctréfa eszközeivel az erőszak, hatalom, háború mechanizmusát és tragikumát kifejezni”. Az előadás tanúsága szerint: semmiképp. Ebben a korokat, viszonyokat, célokat, szemben álló feleket egybeoldó „történelemkivonatban’’ csupa felszínen úszó melléktermék van, a lényegből semmi. A megírás szintje pedig nem éri el a bemutathatóság határát. Léner Péter, az előadás rendezője jól élt a valódi drámai anyaggal, de nem tudott mit kezdeni a megformálatlan második darabbal. Keres Emil és Szabó Gyula kitűnőek, Harsányi Gábor Inasa pedig ritkán látott remeklés. A Hírnök főben Petényi Ilonával és Sztanó Lászlóval együtt szintén ők játszanak. Itt már Léner ötletei sem segítettek, a katonafiaikkal a világtérképen sakkozó szenilis aggastyánok nem a háborúk őrült, démoni megszállottjait, hanem a Csinn-bumm cirkusz bohócait juttatják eszünkbe. Heltai Tamás