Népszabadság, 1969. február (27. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-01 / 26. szám
1969. február 1. szombat NÉPSZABADSÁG Kesshelyi Zoltán: LÁTTAM EGY KUTYÁT Láttam egy kutyát. Anya volt, szemében keringett a világegyetem, boldogan csodálta kölykeit. Én is boldogan néztem az emberekre, a kutyától szerzett melegséggel, és fülem a szívére nyomtam, szaporán dobogott, s ezt a dobogást utánozta a szívem. Milyen többletre vágyhatnék hosszú betegség, halálfélelmek után? Talán utolsó percemben is arra a kutyára gondolok, és megáldom a világot, hogy örömét megosztotta velem. Cutai Magda: MŰHELY A PARTON A műhely elé kiakasztva a szélben bocskorok, bőrpapucsok nyikorognak. Harkálycsőrök, angyalcipöcskék ütődnek az esti hajóknak. Víz fröccsen föl a boltajtóra. Didereg a mester a széken, fűrészporbundáját rázva mormog a hullámverésben. A műhely mélyén gerle rikoltoz ostorszíjak között keringve. Kalapács fekszik a fényes iszapban. Toll és vércsepp hull le a vízre. Sumonyi Zoltán: MEGKETTEST KIÁLTOZÁS lesz úgy, hogy a szem, az idegek, a lélek felmondják a szolgálatot. Úristen! Minek nézünk elébe! De maradj mellettem! De melletted maradok! Lesz úgy, hogy hitehagyottan s mindentől ehagyottan tagjaim vasszeggel veretnek. Nem vagyok méltó ... Mire rendeltettem! De mindig szeress! De mindig szeretlek! mindig csak kesztyűben fogja meg, mintha izét cipelne benne. Meg az arányosságát. Tudja maga, milyen az, mikor szeretik a melóst? Még kedveskednek is, hogy: uram, foglaljon helyet, hogy van a kedves családja? Meg honnan jött, szokott-e könyveket olvasni? Nem olvasok sokat, de egypár könyvet azért én is elolvastam. Hozzájut az ember mindenféle munkáknál. De én akkor olvasok, ha időm van, meg ha örömöm telik benne, ez meg akkor, ha pénzt tud csinálni belőle. Kifigyeltem én! Nem süket az a melós, ne higgyék! Itt van ez a ház is. Nem egy palota. Bagolyvár — csak így hívtuk, míg idejártunk a két öreglányhoz. Mert mi már akkor is idejártunk, uram. Tudja, az a két fekete tollbike. Valami színésznő vagy mi volt az öregebbik, teli volt a szobája fényképekkel. Az is lehet, hogy közönségesen valami nagyúrnak volt a babája. Sok nagyúr lakott errefelé régebben is. Aztán rámaradt a ház az öreglányra, vagyis csak a lakás, mert a házat államosították. Hát jártunk mi ide akkor is, mert ugye életveszély, a tetőteraszt kikezdte a tél meg a lépcső, meg a kémény, volt itt baj mindig. Megsúgom magának, lesz is. Mert ez nem egy ifjú épület. De az anyag benne van. Hanem, a betyár istenit, a sógorom most vett egy kis szövetkezeti lakást. Leblattolta a harrmincezret és nyögi, amíg él, havi négy- vagy ötszázzal. Ez meg csak föltérképezte a terepet, budai kertes ház, három szoba összkomfort, külön helyiségek, azokban is meglakhatna még két család is, tetőterasz, jó kétszázas telek, kijöttek a haverok, megbecsülték, megvette százezerért lakottan. A két öreglánynak odaadta a saját lakását, most van egy milliót érő háza meg telke Budán. Beleöl még százezret, kerítés, gáz, renoválás, mit mondjak magának. Mert ez úgy megy, hogy a konyhabútorokat méretre az a gyár készítette, amelyik a lakótelepek beépített bútorait gyártja. Azt a számlát is szeretném én látni. Maga mit nyög akkor, ha tíz szál lécet haza akar szállítani! No itt ilyen probléma nincs. Megy minden, mint a karikacsapás. Hát ezért mondom, uram, hogy nekem az a két mázsa cement jár. Mert hogy szavamat ne felejtsem, a kertész is azt mondta, ő úgy csinált mindent, hogy ezek a fák megeredjenek. Csak a meszet oda ne rakjuk a tövükbe, meg a kocsi vigyázzon a fordulásnál. Mert az ő főnöke meg ez a tulaj úgy van, ugye, hogy jobb, ha ezek a fák megerednek. Mi csak bólogattunk. De a meszet valahová csak kellett tennünk, meg a kocsi se tud egy helyben megfordulni. Majd eljön az a kertész jövőre is. Ha megérik. Ezek megérik. Ezek mindent megérnek. Maga meg várhat a KIK-re. Na, viszem azt a cementet. Igyunk rá valamit. Két fél kisüstit szódával, sok szódával, az a legolcsóbb. Nem szoktam én inni, de most valahogy nekikeseredtem, tudja az a fekete aktatáska avval a fekete kesztyűvel. Meg hogy szokott-e könyveket olvasni... Hát azért a melós se süket. Igazam van? — Kell magának az a két mázsa cement vagy nem kell? APÁCZAI Jegyzetek Németh László színművének veszprémi bemutatójáról A XVII. századi magyar felvilágosodás hősének állított emléket Németh László ezzel a drámával. Az emlékmű jelentősebbnek tetszik olvasva, mint színházban hallgatva: az Apáczai könyvdráma, nem pedig színpadon jól pergő vagy hullámzó tragédia. Az európai látókörű tudós professzor s az értetlenség és konzervativizmus szövetsége állanak itt szemben egymással, s helyenként olyan sűrű jellemképet kapunk az elmaradottságról, mintha Ady ihlette volna festésre a drámaírót. Aligha lehet a véletlen dolga, hogy a „hályog” szó többször is előfordul a méltóságteljesen hömpölygő dialogizált esszében. Apáczait a fejedelem s az Angliából futott Basilius-mester oldaláról üldözi a buta hölyf, de támogatókra talál a fejedelem udvarában, a diákok és a kolozsvári tanártársak között "is. Még a sepregető szolga személyében is. A sötétség és a világosság ellentétét tehát — gondolatilag — nem egyszerűsíti le az egyszál fáklyaember sorstragédiájára Németh László. Társadalmi erővonalak sejlenek fel ebben az ellentétsorban; az erdélyi helyzetről, a tudományról, az ember rendeltetéséről kétféleképpen gondolkodók ellentétei. A puritán-presbiteriánus egyházi álláspontot képviselő Apáczai szembekerül a Basilius képviselte konzervatív állásponttal, s a Descartes-tól inspirált magyar felvilágosító a maradiság, műveletlenség erdélyi rétegeivel. - Nem magánás küzdő Apáczai, zászlaja nem elhagyott, legfeljebb a hatalom uraitól háttérbe szorított zászlót. Mert akár Gyulafehérvárott, akár Kolozsvárott lobogott fel a Hollandiát járt mester szelleme, lelkes és bízó tanítványok szeme csillogása vette körül. Ebből azonban még nem születik igazán feszült dráma a színpadon; a vakság és világosság ütközése teremthet feszült helyzetet (ilyen például a fejedelem udvarában rendezett „vita” Basilius és Apáczai között), de nem elegendő a teljes drámához. Ahhoz olyan konfliktus kívántatik, amely a drámai hős jellemét katartikus hatású, nagy erejű próbára teszi. Ez a próba nem az egyszerű teherpróbához, inkább a szakításpróbához hasonlít, tehát azt érzékeltetné a színpadon, hogy az ellentétes erők ütközőpontjában vagy a széthúzó erők között meddig, illetőleg hogyan képes megőrizni a hős a maga jellemének az egységét. Drámájában Németh László pontosan kifejezi a mesterre nehezedő hatalmi nyomást, de hiányzik a drámai próbatételnek az a bizonyos másik faktora. Ezt a hiányt annál inkább érezzük, mivel maga Németh Lászlóvillantja fel ama lehetőségeket, amelyekből egy más dramaturgiai felépítésben kinőhettek volna azok a bizonyos faktorok. Az egyik lehetőséget az Apáczai-hívő Pávai iskolamester meghátrálása sejteti, még a dráma zárójelenetéből is. A közösséget formáló, sátorrúd-emberek számára mindig különös megrázkódtatás, mindig az egész embert megrázó próba a tanítványok, hívek, példakövetők eltántorodása, az emberi erő megfogyatkozása a mesteri nagyság környezetében. A Pávai-elemet szerkezetileg másként elhelyezve, más dramaturgiai küldetéssel — bizonyára fokozhatta volna az egész Apáczaihelyzet drámai erejét. A másik lehetőséget a negyedik felvonásban véljük felfedezni, azokban a mondatokban, amelyekkel Apáczai neveli diákjait, amikor Kolozsvárt is elérte a háborús tűz. A nevelés lényege az, hogy a tudós törődjön a tudományával, mert amit ő alkot, az maradandóbb, mint a hadak járása. Idézzük ide Németh néhány mondatát drámája szövegéből: „... az az igaz és örökös, a megjegyzésre méltó, amit a tudás forrásából mi folyatunk, gyarló csatornák, kegyelmetekbe s kegyelmeteken át a história hidegrázásától meggyötört nemzetbe. Mert ki tudja ma már hirtelenben, miféle háború volt az, amelyben a köreivel elfoglalt Archimedest a római katona megölte, s ki fogja emlékezetében tartani, nem kétezer, de kétszáz esztendő múlva, milyen hadnak a téli szállásán gondolta el a nagy Descartes René az ő bölcs módszerét — a mértan azonban akkor is a tudományok legdicsőbbike lesz.” . tudjuk, hogy II. Rákóczi György fejedelem hiú és tehetségtelen uralkodó volt, akinek meggondolatlan lengyelországi vállalkozása súlyos bajokat zúdított az országra. Ha Apáczai szavait úgy értelmezzük, mint a tudós válaszát ennek az uralkodói tettnek a következményeire, akkor lehetetlen megtagadni tőlük a megértést. De menjünk tovább, s tovább kell mennünk, mert Németh nem pusztán a pillanathoz mért írói erővel mondatja ki Apáczaival ezeket a szavakat. A dráma 1955-ben született, egy ideológiailag és érzelmileg felbolydult társadalomban, amikor a hullámok, ellenhullámok és hullámtörő erők küzdelme tette próbára kinek-kinek a politikai ítélőképességét Németh László akkor már az, öt-hat évvel azelőttihez képest valamelyest változott körülmények között volt jelen a szellemi közéletben, noha akkori jelenlétének feltételei nem hasonlíthatóak az 1957 utáni helyzetéhez. Németh László 1955-ben „már nem” volt a teljes idegenség és félreállítottság helyzetében, de „még nem” élt a művelődési politika és a kritikusi közvélemény műveitől gyarapodó bizalmának a védelme alatt. Abban a helyzetben (hangsúlyozom, hogy abban a helyzetben) volt bizonyos méltánylandó jogosultsága, relatív konstruktivitása, a szenvedélyeket felkorbácsoló, zavart növelő állásfoglalás lehetőségével szemben komoly, józan felelősségtudata ennek az Apáczai—Németh-nyilatkozatnak. Mindezt szükséges tisztázni, mielőtt ennek az állásfoglalásnak a körülményektől független tartalmáról véleményt formálunk. Ha Németh László azt hirdeti, hogy a tudós, a szellemi ember dolga az, hogy a hadak csörtetése elől behúzódjék a maga tudományának a nádasába, hogy ott kivárva a hadak végét, a múló időtől megkapja magatartása igazolását, akkor — tudomány és politika, tudomány és közcsaták viszonyának értelmezéseként fingva fel mondatait — azt kell mondanom, hogy nem értek egyet ezzel a felfogással. Akkor sem, ha tudom, hogy a tudományos munka folytatásához zavartalanság, a napi jelentéktelenségektől való valamelyes függetlenség, a társadalom részéről pedig a tudós értékvédelme kívántatik meg. Nem is azt értem én a tudós és a politika eszményinek felfogott kapcsolatán, hogy háború vagy polgárháború esetén — például az atomtudós — otthagyja laboratóriumát, s álljon közkatonának. Ez értelmetlenség lenne. Politika és tudomány konstruktív kapcsolatát (konstruktív eszmék jegyében, most erre a verzióra gondolok) a lényegileg hatékony összefüggés határozza meg, ami nem jelenti feltétlenül a tudós praktikusan közvetlen politikai munkáját. (Természetesen adódhatnak helyzetek, amikor a tudomány várába való visszavonulás, a hangsúlyozottan apolitikus tudományosság is politikai értelmű: sokak részéről volt ez a fasizmus elleni tiltakozásnak rokonszenves, bár korlátozott hatósugarú megnyilvánulása. S elmondhatjuk még azt is, hogy jogosultnak érezzük azt a tudományos munka mellett elkötelezett magatartást is, amely az olcsó, felszínes, jelentéktelen, tiszavirág életű politikai ficánkolás ellenében (de csak az ilyen ellenében!) hangsúlyozza az alkotómunka morális voltát. Visszatérve még ahhoz, amit 1955-tel kapcsolatban elmondottunk, tegyünk hozzá ahhoz valamit. Még 1955-re vonatkoztatva is csak relatív jogosultságát ismerhetjük el az Apáczai-várba való visszahúzódás-programnak. Mert egy ilyen programnál 1955- ben is értékesebb volt az a magatartás, amely a tudományhoz való hűséget összekapcsolta a „háborúban” való konstruktív részvétellel; humánusabb volt a valóságos közéleti használni tudás, mint a teljes visszavonulás. Nos, az Apáczai-drámának ez a problémavillantása is termékeny mozgatója lehetett volna egy nagyfeszültségű drámai elrendezésnek — ebben a darabban azonban csak egyetlen felvonásrész energiaforrása. Egyébként ilyen feszültebb drámai részletekkel mind az öt felvo- - násban találkozunk, csakhogy ezek nem szerveződnek egységes dramaturgiai erővonallá, nem elegendőek ahhoz, hogy a színművet átemeljék a könyvből a színpadra. Ezért aztán az Apáczai-dráma mögötte marad Németh László legjobb színpadi munkáinak. A rendező, Horvai István jól fogta fel munkafeladatát. Tisztában volt azzal, hogy ennek a drámának az alapvetően közlő jellegét nem változtathatja meg, s némi húzással legfeljebb az előadhatóságot teszi reálisabbá. Ezért aztán a rendezés stílusa okos és erős nyomatékot adott ennek a közlő jellegnek, s még az említett részleteknél sem lépett ki ebből a stílusból. Ami a színpadon vitára késztet, az Szilágyi Tibor Apáczai-alakítása. A kitűnő színész szerepfelfogásával nem érthetek egyet. Nem alakítja, hanem értelmezi Apáczait, s ezzel óhatatlanul a kívülről formálás technikájába téved. Kissé méltóságteljes, kissé önmaga helyzetétől megihletődött, kissé önmagát csodáló ez az Apáczai, noha maga a szöveg több oldottságra, a természetes viselkedésének jobb színészi kiaknázására kínál lehetőséget. Érdemes odafigyelni Bicskey Károly Basizius-alakítására: a modorosságra hajló színész nem keveset dobott el játékstílusa sallangjaiból. Dicséretet érdemel Szekeres Ilona, Aletta alakítója, továbbá Kenderesti Tibor, Hegyi Péter, Horváth Sándor, Joós László, Dobák Lajos, Végvári Tamás, Czeglédy Sándor, Kuppán Ferenc, Pándi Pál KULTURÁLIS HÍREK KIÁLLÍTÁS NYÍLIK a Francia —Magyar Baráti Társaság közreműködésével József Attila-dokumentációkból és emlékekből azon a nyaralóhelyen, ahol a költő párizsi útja alkalmával hosszabb időt töltött.* MIKES LAJOS LEVELESLÁDÁJÁBÓL címmel megjelentek a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában levő levelek, amelyeket a hajdani Est-lapok irodalmi rovatának munkatársai küldtek a híres szerkesztőnek. * A KÖLNI Resnisches Kammerorchester február 15-én Bachműsort mutat be a Zeneakadémián; az együttes karmestere Thomas Baldner, koncertmestere Kocsis Albert. A MAGYAR NÉPHADSEREG Központi Művészegyüttese az Egy matróz meg a többiek című zenés-táncos színpadi játékot mutatja be a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója tiszteletére; a Madarász Emil poémája alapján készült kétrészes műsorban Szirtes Ádám vendégszerepel. GOMBOS KATALIN és Sinkovits Imre önálló estjére február 4-én kerül sor a Park Irodalmi Presszóban. A MAFILM katonai stúdiója öt filmmel vesz rész a katonafilmek ez évi versailles-i fesztiválján. ISMERETLEN Schubert-műre bukkantak egy stájerországi ház padlásán. 9